– Hali, Holly! Mizujs? – Most is olyan felhőtlenül vidám a hangja, mint mindig.
Toriról azt kell tudni, hogy a világon nincs még egy olyan egyedi lány, mint ő. Az ember álltathatja magát, amennyit akarja, hogy ő más, de valójában mind tömegek vagyunk. Kivéve Victoriát. Ő kiragyog közülünk. A ruháit maga tervezi, a haját pedig olyan bonyolult frizurákba rendezi, mint soha senki. Az egész megjelenése sokkal valósabb, mint akárki másé. Neki ott van a személyisége minden egyes ruhadarabjában, és nem bújik el a szívétől idegen stílusok mögött, ahogy mi, többiek tesszük.
– Nincs kedved elmenni valahová? Mondjuk plázába?
– Tegnap találkoztunk utoljára, és máris hiányzom? – cukkol nevetve.
– Hát tudod, hogy te vagy életem értelme – vigyorgok – nélküled unatkozom.
– Te és az unatkozás? Nem létezik. – Úgy évődünk, ahogy kiskorunk óta tesszük. – De amúgy, ja, szabad vagyok. Neked mindig. Merre vagy?
– Hát technikailag mindjárt nálatok – sétálok végig a játszótér melletti utcán.
– Te aztán nem vársz nemleges választ! – hüledezik, de érzem a hangján, hogy valójában jól szórakozik.
– Hát, nem igazán – vonok vállat, bár ő ezt úgyse látja. A hangom már-már bűnbánó.
– Akkor inkább le is teszem, mielőtt rám törsz.
– Oké. Egy perc és ott vagyok.
– Nehogy elkéss! – Tisztában van vele, mennyire bosszant ez a mondat, mivel én sose kések, de mielőtt még megdorgálhatnám, bontja a vonalat.
Toriék egy kicsi, de gyönyörű kertesház büszke tulajdonosai. A kék kerítések, és rózsabokrok tarka vonala akár egy mesekönyvbe is beillene. Bár néha úgy érzem, Tori még mindig egy mesében él, nem számít, hogy már rég túl van az ötéves koron.
Nem szükséges kopognom, az ajtó akkor nyílik ki, amikor a ház elé érek, és vörös fürtök tömkelege, valamint fényes anyagú ezüst dzseki bukkan elő a növények közül. Egy sápadt kéz, tele gumi-, és fonott karkötőkkel bezárja az ajtót, és egy pár, szivárványos térdzoknit védő, csillogó sportcipő, trappol végig a macskakövön.
– Divatbemutatóra készülsz? – dőlök neki lazán a kerítés oldalának, miközben végig nézem, hogyan szenved a kulcsokkal.
– Áhh - legyint, a levegőbe küldve súlyos, tűzvörös fürtjeit, amik ma félig feltűzve lógnak egy virágos hajpánt alatt.– Tegnap egész délután a dzsekin meg a cipőkön dolgoztam. Tudtam, hogy egyszer még jó lesz ez az anyag – vigyorog önelégülten, mire megtapsolom.
– Nos, remekül festesz, és pont ugyanolyan figyelemfelkeltőn, mint mindig – közlöm szarkasztikusan, majd megakad a szemem valamin. – De megkérdezhetném, mi ez a cicás póló?
– Hé, ne bántsd! – karolja át magát védelmezőn. – Egy oldalon találtam. Tökre le volt akciózva, és megtetszett.
– De hát ez a macska lila!
– És szemüvege is van – néz rám a győztesek vigyorával.
– Ebbe inkább nem szólok bele, csak megfordulok, és végig sétálok az utcán, miközben barátnőm nevetve követ.
Néhány órával később vidáman ülünk le egy padra, fejenként három különböző márkát hirdető ruhászacskóval a kezünkben. Tényleg jól éreztem magam Torival. Találtam néhány klassz, új ruhát, és a barátnőm is néhány újabb enyhén szólva érdekes darabbal egészítette ki ruhatárát, szóval egész jól alakultak a dolgok, ami az elmúlt napokhoz képest ritkaság.
– Most már elmondod mi a gond? – szakít ki a gondolataimból Tori. Nevetésünket hamar néma csönd töri meg.
– Hogy érted? – színlelek mosolygást. Pedig ez a legfájdalmasabb dolog, amit valaha is tettem.
Tori persze átlát rajtam.
– Ne csináld! – a hangja egészen nyúzott – Tudom, hogy gond van. Nem is szeretsz vásárolni, mindig én, rángatlak el.
– Talán megjött a kedvem.
– Talán hazudsz.
– Talán.
– Mi a baj? Nekem bármit elmondhatsz – nagy szemekkel néz rám.
Az egyik közeli üzletből egy óra ritmusos kongása hallatszik ki. Eltelik egy másodperc. Majd még egy. Tik-tak, tik-tak, mintha még mutatók is rajtam gúnyolódnának. Súlyos csend ereszkedik ránk, pedig valójában rengetegen nyüzsögnek a kirakatok előtt. Egy pillanatra úgy érzem, megáll az idő. A körülöttünk lévő, nevető kamaszok, és kisgyermeküket maguk után vonszoló édesanyák megdermednek. Minden néma. Ezt a pillanatot választom.
– Beköltözött apám barátnője, és a lánya. – a hangom nem több kétségbeesett suttogásnál.
– Óh Holly – akár egy imát, ejti ki nevemet a száján, egyszerre meglepően puhán, és mégis határozottan. – Nem mondom, hogy tudom mit érzel, mert az hihetetlenül elcsépelt, és ráadásul hazugság lenne, de értem. Ezt ugye tudod? – A szeme akár a folyékony ezüstötvözet, és mintha most még fényesebben ragyogna, mint máskor. – Ismerlek vagy... nem is tudom. Tíz éve? Talán van az több is, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ismerlek. Nagyon is jól. És tudom, hogy te nem szereted a változásokat, ahogy a csokifagyit, és a sporttáskákat sem. – nevet – De emlékszel Sam szülinapi partijára? Amikor tizenegy évesek voltunk. Olyan hősiesen faltad be azt a fagyit, mintha az életed múlna rajta, csak hogy Sammy jobban érezze magát. Na és amikor tizenhárom évesen a sporttáskám miatt cikiztek, te pedig felkaptad azt a piszkos, rózsaszín táskát, és büszkén cipelted magaddal egész nap, hogy aztán más nap már ez volt az új divat? Én emlékszem. A lényeg, hogy te utálsz dolgokat, ahogy én, és mindenki más is, de az benned a különleges, hogy le tudod győzni, és tovább tudsz lépni.
– Szerinted nekem könnyebben mennek ezek a dolgok, mint másoknak? - a hangom szkeptikus, miközben egy előttem elhaladó, zöld babakocsit toló, fiatal nőt figyelek. Olyan könnyedén, és lazán mozog, de mégis, mintha feszült lenne. Vagy talán, csak a saját hangulatomat vetítem ki rá.
– Nem. – A pillantásunk találkozik, és az ezüst szempár társra lel, egy feketében - Nem azt mondtam, hogy könnyebben győzöd le. A lényeg, hogy velünk ellentétben legyőzöd. Nos, nem lesz könnyű, de a végén, tudom, hogy úgyis te fogsz nyerni. Mert állandóan te nyersz, mindig megtalálod az arany középutat. - hirtelen a villogó lámpásokkal teleaggatott plafonra téved a tekintete, amikor hátra hajtja a nyakát. – És ha mi mind egy elcseszett világ, elcseszett emberei is vagyunk – most rám néz -, te sose tartoztál közénk.
Újfajta csenddel telik meg a levegő. Most nem kínos, vagy feszült, sokkal inkább megnyugtató. Nem beszélünk többet, csak figyeljük az előttünk elhaladó emberek kavalkádját. A színek egymásba olvadnak, ahogy hol egy sárga kabátos kisfiú, hol egy piros haspólós lánycsapat sétál végig a kirakatok erős fényében. Ahogy figyelem az embereket, érzelmeket fedezek fel. Van, aki nevet, van, aki szomorú, van olyan, aki aggodalmas, és akadnak, akik unottak. Néhányan csapatban vannak, mások magányosak. Milyen érdekes, hogyan is épül fel egy társadalom, kisgyerekektől az idősekig, csöndesektől, a hangosakig. Ahogy az árnyékok elnyelik a világosságot, és csak az újabb fényfoltokban jelennek meg az élénk színek, azt hiszem, rájövök valamire. Talán mi nem csak egy-két színben mozgunk, talán mindannyian szivárványszínűek vagyunk, és a különböző oldalaink jelennek meg egy-egy szín által. Ugyanakkor arra is rájövök, hogy talán, én az édesanyám eltűnése óta, csak a feketében állok.