-Az én szüleim jól vannak! -jött vissza boldogan Liam, akit Avery követett vigyorogva, így ebből kikövetkeztettem, hogy náluk senki nem halt meg.
-Akkor jó -mosolyodtam el keserűen. -Figyeljetek! -jutott eszembe hirtelen. -Holnap iskola van... Vagyis ma... Szerintetek menjünk? -tettem fel a régóta nyomasztó kérdést.
-Szerintem mindenképpen ott lennénk a legnagyobb biztonságban, mint bárhol máshol -bólogatott Avery. -Ott tömeg van, biztosan nem lesz bajunk.
-Oké, de mi lesz Hannah szüleivel? -kérdezte Liam.
-A suliban tudunk kutakodni! Utánanézünk dolgoknak, embereket kérdezünk meg, könyveket olvasunk, biztosan találunk valami felhasználhatót.
-Én benne vagyok! -mosolyodtam el halványan.
A többiek is bólogattak, ezért arra a döntésre jutottunk, hogy megyünk.
-Akkor aludjunk gyorsan! -javasoltam. -Napok óta nem pihentem ki magamat rendesen...
Úgy, ahogy voltunk, ledőltünk az ágyra. Liam, és Avery szinte másodperceken belül horkoltak, nekem viszont kellett egy jó fél óra, mire nyugodtan el tudtam aludni.
Ha bántani meri a szüleimet... Én... Én azt nem élném túl... Nehezen tudtam elvonatkoztatni a gondolattól, hogy a családom talán éppen most hal meg, miközben én itthon alszok. De végül a fáradtság győzött...

Valamilyen okból fogva éjszaka nem történt semmilyen paranormális dolog. Avery gonosz alteregója nem támadt rám, vért sehol nem találtunk, és az üzenetek is elmaradtak. Ám még mindig iszonyúan nyomasztott a kérdés, hogy vajon élnek-e még a szüleim. Remélem találunk valamit az iskolában...
-Srácok, kértek kávét? -kiáltottam ki a konyhából, miközben álmosan a szememet törölgettem.
-Jöhet! -hallotam Liam hangját.
-Nekem iiis! -visította Avery.
Lassan, komótosan készítettem a kávékat, majd egy pici tányérra tálaltam, és melléjük raktam egy-egy szelet nutellás kenyeret. Nyami.
-Basszus, Liam, rohadtul bűzlesz! -nyavalygott Avery, miközben megláttam, ahogyan belépnek a konyhába.
-Hát, figyelj, te sem panaszkodhatsz! -röhögött, mire a lány durcásan vállba boxolta.
-Nyugi van gyerekek -nevettem ki őket lazán.
-Tudjátok mit, fürödjünk le mindannyian, és mondjuk nem fogunk bűzleni! -magyarázta Aves, mint a fogyatékosoknak.
-Jól van, anyu. Már megyünk is! -tisztelgett Liam. -De előbb megeszem ezt a fincsi kenyeret, és megiszom a kávét, amit pontosan úgy szeretek, ahogyan Hannah készíti! -kacsintott rám, én pedig elvörösödtem.
Vááá, nem! Ez tök ciki, Hannah, állj le! Magamban felpofoztam az énemet néhányszor, aztán beleittam a kávémba, amit azzal a lendülettel ki is köptem, egyenesen Avery arcára.
-Neked meg mi a franc bajod van?! -kiáltott föl.
-A rohadt... -rohantam a csaphoz, hogy lesikáljam a nyelvem valami erős cuccal. Mondjuk klórral...
-Mi van? Ennyire csak nem rossz... -jött utánam Liam furcsán nézve.
-Ez... -köpködtem. -Pfuj!
-Hé, jól vagy?! -fogta meg a vállamat.
-Nem -ráztam a fejemet hevesen.
Azonnal visszafutottam a kávémhoz, és alaposabban átvizsgáltam. Aha... Már meg sem lepődöm...
-Mi a retek van már? -nézett aggódva Avery.
-Vér... -nyögtem ki undorodva.
-Hogy mi van?! -kérdezett vissza azonnal Liam.
-Vér van a kávémban -tagoltam lassan, és közben egyetlen pontot néztem az asztalon.
-De hogy lehet ez? -fogta a fejét Liam.
-Nem tudom, és nem is érdekel, csak tűnjünk el innen -öklendeztem.
Villámgyorsan átöltöztünk, összekészülődtünk, és azonnal elhajtottunk a kocsival.

Irigykedve néztem azokat a társainkat, akiket nem fenyeget veszély, és nem élnek rettegésben. Nagyot nyeltem, majd szinte mértani pontossággal egyszerre kiszálltunk az autóból mindhárman.
-Brrr, de utálom ezt a helyet -rázkódott meg Liam.
-Á, mindenki így van vele -legyintettem. -De itt biztonságos.
Éppen beértünk csengetésre. Leültem a helyemre, és pár perc múlva kezdődött is az óra, Mr. Gyűlölömadiákokat tanárúrral aki a harmincas éveiben járhatott, és nem is nézett ki olyan rosszul. Pfujj, töri. Ááá, ráadásul dupla töri. Marha jó... Még nem készültem fel lelkileg a maratoni felelésre. Az egyik órán minimum feleltetni fog, és biztos vagyok benne, hogy rám is sor kerül, elvégre utál engem... Igaz, ő senkit sem szeret, de engem teljes szívéből gyűlöl, mert sokszor elalszok az óráin, és sosem készülök. Hát, ha kihív felelni, sajnos most is csalódni fog...
Szokásomhoz hűen ismét elbóbiskoltam, tekintve, hogy alig aludtam kettő órát, és az elmúlt napjaim sem teltek valami felhőtlenül.
-Hannah Anderson! -ordította a fülembe a tanár, mire egy hangos horkanással felpattantam.
-Itt vagyok, itt vagyok, élek! -motyogtam hirtelen felpattanva, szinte csukott szemmel, majd álmosan visszadőltem a padra, amit az osztály hangos nevetéssel díjazott.
-HANNAH! -üvöltötte idegesebben a tanár, túlkiabálva az osztályt.
Unottan, és kérdőn ráemeltem tekintetemet a mélyen tisztelt tanárúrra, és igyekeztem nem lecsukni a szememet. 
-Én elhiszem, hogy izgalmakban gazdag éjszakád volt, biztosan jól érezted magadat fiúk társaságában egy egész éjjelen át, de szépen kérlek, ne az én órámon pihend ki az esti mozgalmakat -vigyorgott gúnyosan.
Az osztályból ismét kitört a röhögés, hát persze, hogy most mindenki egy hülye ribancnak gondol. Kösz szépen, Mr. Seggfej...
-Tényleg nem érdekel a magánéleted, de most légy oly kedves emeld fel azt a testrészedet, amin reméljük csak ücsörögni szoktál, és fáradj ki felelni -mosolygott diadalittas vigyorral.
A mai nap amúgy is labilis idegállapotban vagyok, erre ez a gyökér még itt sérteget?! Na, most aztán nem teszi zsebre, amit kapni fog!
-Nézze tanárúr... -kezdtem bele, miközben idegesen megdörgöltem a homlokomat. -Meglehetősen szar napom van. Sőt! Az egész kibaszott hetem egy nagy szar. Tudja, eltűnt a legjobb barátom, vele együtt a szüleim is, és eközben egy elmebeteg, pszihopata idióta vadászik rám, és a szeretteimre. Higgye el, kurvára nem érdekel a maga hülye tantárgya, és képzelje, a császárok a legutolsó dolog, ami jelen pillanatban fontos a teendői listámon. Az elmúlt napokban összesen aludtam körülbelül nyolc órát. És nem, rohadtul nem szórakozás miatt, hanem azért, mert próbálok minnél tovább életben maradni, és életben tartani a szeretteimet ebben az istenverte városban. Úgyhogy kérem szépen, rohadt gyorsan verje ki a fejéből, hogy én most, vagy a közeljövőben majd felelgetni fogok magának. Tulajdonképpen örülök, hogy még nem kaptam idegösszeomlást, a rohadt életbe is, bármikor meghalhatok, érti?! Szóval kicseszett gyorsan akadjon le rólam, és a magánéletemhez meg kurvára semmi köze egy rohadt tanárnak! -köpködtem a szavakat.
Túl durva voltam? Talán... Megbántottam? Tutira... Szinte minden szavam egy káromkodás volt? Sajna... Ki fognak csapni emiatt? Száz százalék...
Síri csend uralkodott az osztályban, még a légy szárnycsapásait is kristálytisztán lehetett volna hallani. De sajnos most bezzeg egy darab bogár nem tartózkodott a teremben, szóval semmi nem terelhette el az emberek figyelmét, és semmi nem törte meg ezt a nagyon kínos csendet.
A tanár értetlenül, és meglepődötten tekintett rám, majd néhány perc elteltével kidagadtak az erek a nyakán, és a feje színét egy paradicsom is megirigyelhette volna.
-Most aztán elég! -mormogta, de a java csak most jött. -Takarodjál az igazgatói irodába, ki se gyere onnan, és többet meg se lássalak kis hülye ribanc! -ordította, majd hirtelen felindulásból felpofozott, mire fejem koppant egyet a padon. A legtöbb diák felszisszenve, ijedten várta a továbbiakat, de senki sem segített volna. Hah, összetartó közösség... A tanár következő szavait szinte a fülembe suttogta, komolyan, mint egy értelmi fogyatékosnak. -Remélem páros lábbal penderítenek ki innen, mert ha nem, teszek róla, hogy az iskolai életed pokollá váljon, szivi!
Körbefordult, aztán vissza hozzám, miközben úgy nézett rám, mint a véres rongyra.
Kelletlenül kibattyogtam, és bevágtam magam mögött az ajtót. Elegem van ebből az egész szarból. Senki nem értheti, hogy min megyek keresztül. Talán kicsit túllőttem a célon, és bevallom, kissé szégyellem magam, de perpillanat a legkevésbé sem érdekelnek a tanárom érzései, vagy az, hogy mi vár rám az igazgatóiban. Szemeim megteltek könnyel, de senkinek nem akartam megadni azt az örömöt, hogy sírni lásson, így erőtlenül elsétáltam a mosdóig, miközben úgy hatszor minimum megbotlottam. A mosdóban végül összeestem, és olyan keserves zokogásban törtem ki, mint még soha. Fájt a szívem, úgy éreztem, kiszakad a helyéről. Az a retek, gyökér, idióta elvette tőlünk Jacob-ot, és tőlem a szüleimet. Most még az iskolából is ki fognak rúgni ezért a kirohanásomért. Egyszerűen nem bírom tovább. Én képtelen vagyok ezt tovább elviselni. Eddig bírtam küzdeni a természetfelettivel, a nálam erősebbel, az érzéseimmel, de vége van, feladom...

///Nah, 1256 szó😍😍😍 Ez már egészen jó😂 Bocsi a kihagyásért, csak nem akartam részt hozni, amíg az előző el nem éri minimum a 20 megtekintést :D Remélem nem vesztettem olvasókat :( Ha valami nem jó, vagy unalmas, kérlek, mondjátok, mert akkor változtatni fogok, de hogyha nem mondjátok, én meg csak írok és írok, akkor nem lesz jobb. Örülnék egy hosszan kifejtett véleménynek :/
Köszönöm, hogy elolvastátok❤
Sziasztok///

2019. április 8.