Iszonyatos fejfájással ébredtem, felültem a véremmel eláztatott kanapéról, majd ahogy kitisztult az eddig homályos látásom, megpillantottam, hogy minden ugyanolyan volt, mint mielőtt Avery megtámadott. Liam, és a barátnőm is mellettem feküdtek, én pedig azzal a lendülettel felugrottam, ám rögtön visszarogytam a kanapéra. Zúgott a fülem, és a fejem elviselhetetlenül fájt.
-AVERY!!! -ordítottam, miközben szememet erősen behunytam a fájdalom miatt.
A lány felugrott Liam mellől, és aggódva mászott oda hozzám.
-Hé... Hannah! Itt vagyok, itt vagyok, mi a baj? -vette kezei közé az arcomat, mire én ellöktem, és sírva hátrálni kezdtem.
-Mi van már, lányok?! -dünnyögte Liam ide sem nézve. -Basszus, miért csupa vér a kanapé? -tekintett lomhán maga mellé.
-Avery... -motyogtam halálfélelemmel. -Ne gyere közelebb!!!
-Én vagyok az, Hannah! -bizonygatta igazát, bár valóban, a hangja nem recsegett úgy, mint mielőtt elájultam, és az arca is szépen nézett ki. Ezt eddig észre sem vettem...
-Liam! Segíts! -üvöltöztem.
-Mi van? -jött ide hozzám idegesen. -Avery, miért fél tőled Hannah? -vonta fel a szemöldökét, miközben a lányra nézett.
-Nem tudom, nem csináltam semmit! -mentegetőzött.
-Avery nem sokkal ezelőtt megtámadott! Tiszta démoni feje volt, furcsán beszélt, és aztán beverte a fejemet az ágyba, amitől elájultam -magyaráztam hevesen, alig hallhatóan.
-Én aludtam végig! -csattant föl idegesen Aves.
-Dehogy aludtál! Szerinted akkor mitől véres az ágy, és miért fáj ennyire a fejem? -vontam kérdőre.
-Fogalmam sincs, de biztosan nem én voltam!!! -kiabált.
-Mit gondolsz, talán ezt is csak képzeltem? Normális vagy?! HISZEN MAJDNEM MEGÖLTÉL, AVERY!!!
-Nekem semmi bajom, te vagy a nem normális!!! Mit ordibálsz velem, semmit se csináltam, fogd már föl!!!
-Te idióta fa... -estem volna neki a legjobb barátnőmnek, de Liam közbeszólt.
-Lányok, lányok!!! Csillapodjatok már le! -tolt el minket egymás elől. -Hát nem értitek? Pont ezt akarja! Egymásnak akar minket ugrasztani, azt akarja, hogy elszakadjunk egymástól, és utána le tudjon csapni! Hannah, biztos vagy benne, hogy Avery-t láttad?
-Biztos. Még mondta is, hogy ő Avery!
-A körülményeket figyelembe véve, ez nem olyan lehetetlen. De az sem lehetetlen, hogy ezt az egészet csak képzeljük, és valójában Hannah nem is vérzett.
-Akkor elég nagy szarban vagyok, ha a pokoli fejfájást csak hallucinálom, mert ezek szerint már nem tudom megkülönböztetni a valóságot a képzelgéstől.
-Pedig én esküszöm semmire nem emlékszek, tuti, hogy nem... -kezdte volna Avery, ám Liam elhallgattatta.
-Shhh, várj! -fogta be a száját, és elkezdett az ajtó felé fülelni, felemelve mutatóujját.
-Mi az már megint? -toporogtam idegesen.
-Rendőrök... -jelentette ki Liam, mire mindannyiunk ereiben meghűlt a vér.
-A rohadt életbe, a holttestek ottmaradtak!!! -kiáltottam föl reszketve, mire mind a hárman egyszerre futottunk ki.
A ház előtt vagy 4-5 rendőrautó állt, mentők, egy csomó más autó, rengeteg aggódó, ideges, síró ember, néhány újságíró, több kamerás. A holttesteket bekerítették, rendőrök állták körbe, jegyzeteltek, vizsgálgatták őket. Néhány kamerás ember azonnal megtámadott minket.
-Mi történt velük?
-Hogyan haltak meg?
-Megint lecsapott a titokzatos Gyilkos?
-Ti tudtátok, hogy a házatok előtt halottak vannak?
-Ti öltétek meg őket?
Hunyorogtam, a fejem még mindig hasogatott, kamerák tömkelege fotózott minket erősen vakuzva, közben ilyesmi kérdésekkel bombázva minket. Hajnali négy óra körül járhatott az idő, ilyenkor a város még javában alszik, most viszont a fél (még megmaradt) lakosság ideözönlött.
-Úristen, nem tudjuk, mi történt, hagyjanak minket békén! -válszolta Liam felháborodva, átturakodva a tömegen, mire mi is követtük.
-Elnézést, ti itt laktok? -kopogtatta meg Liam vállát egy rendőr kérdőn.
-Igen -válaszolta egy kis habozás után Liam.
-Akkor be kell vinnünk titeket kihallgatásra. Ne aggódjatok, nem lesz baj, csak kíváncsiak vagyunk, mit tudtok Jacob Steven eltűnéséről, és a házibuliján résztvevő gyerekekről, akik mostmár halottak -mutatott a fiatalokra. -Mert kutatásaink szerint ti is részt vettetek a partin.
-Nem láttunk semmit! -tiltakozott Liam.
-Az nem baj, de kihallgatásra mindenképpen szükség van. Főleg, hogy valahogyan a házatok elé rakták a holtakat, kérdés, hogy miért, és ki... -fogta meg a rendőr Liam karját. -Kérlek üljetek be a kocsiba.
Három rendőr sereglett körénk, megfogták a vállunkat, és elkísértek a rendőrautóhoz.
-Hé, várjanak! -kiáltott egy nő szipogva, és idegesen, miközben vészjóslóan felénk közeledett. -Ti voltatok! -nézett ránk, és szemei szikrákat szórtak.
-Mi? -értetlenkedtem.
-TI ÖLTÉTEK MEG A LÁNYOMAT!!! -üvöltözött bőgve. -Miattatok fog engem is elvinni, TI OKOZTATOK MINDENT!!! A kisfiam, aki részt sem vett a bulin, reggelre eltűnt! ELVITTE, ÉS MÁR SOHA NEM KAPOM VISSZA A GYEREKEIMET!!! MIATTATOK!!! -torkaszaladtából ordibált, rázogatva minket.
-Hölgyem, kérem, nyugodjon le! Tisztázódni fog a helyzet, megtaláljuk a kisfiát! -nyugtatta a rendőr, de mindenki tudta, hogy az a fiú nem fog többé előkerülni...
-Sajnálom, asszonyom... Nem a mi hibánk. Ön is belekerült, nem tudunk mit csinálni... -tárta szét a karjait Liam, mert közülünk ő tudott egyedül megszólalni. -De ha gondolja, miután visszajöttünk, tudunk erről beszélni... Négyesben -suttogta a nő fülébe.
-Te idióta! Akinek itt meghaltak a gyerekei, azoknak mind eltűnt a családja!!! Nem csak nekem, MINDENKINEK!!! És mi is el fogunk tűnni, elvisz minket! -taszította arrébb a fiút.
Erre már Liam sem tudott mit mondani, kis idő múlva a rendőrök felocsúdtak, és besegítettek minket az autóba. Váltottak néhány szót a nővel, aztán elindultunk.
Szótlanul ücsörögtünk, mindenki mélyen elgondolkodott... Tulajdonképpen tényleg mi okoztuk a bajt, az egésznek mi vagyunk az elindítói. Szívemet facsarta a fanyar bűntudat, és ismét könnyek kezdték el csípni a szememet, szívesen visszafordítottam volna az egészet, de már lehetetlen. Miattunk fog meghalni lassan az egész város... Úgy néz ki, ez a halállista úgy terjed, ha valaki ismerősöd benne van, akkor már te is. Szuper...
-Kiszállás -zavarta meg a gondolatmenetemet egy rendőr.
Követtük az utasításokat, hiszen úgysem tehettünk mást.
-Hé, lányok -fogta meg a vállunkat Liam, miközben a rendőr hallótávolságán kívülre kerültünk. -Gondolom tudjátok, de azért a biztonság kedvéért beszéljük meg. Hazudnunk kell, mint a vízfolyás. Nem tudunk semmit, a buliról korán leléptünk -magyarázta, mire mi hevesen bólogattunk, és beléptünk a rendőrség kis ajtaján.
Mindhármunkat bevittek egy külön szobába. Az elég apró helyet éppen alkalmasnak építették meg a kihallgatásokhoz, a szürke színű falak kicsit nyugtalanítottak, és amint leültem a fém asztal elé, elkezdtem szabályosan remegni. Képtelen leszek hazudni úgy, hogy az őszintének tűnjön!
-Jó estét, Anderson kisasszony! -nyitotta ki az ajtót hangosan nyikorogva egy újabb rendőr a papírjait lapozgatva. -Ne féljen, nem fog fájni -mosolygott bátorítóan. -Csak felteszek néhány kérdést.
-Rendben -válaszoltam nagyot nyelve.
-Szóval, kezdjünk is hozzá -ült le elém, tekintetét rámszegezve, majd fölkapcsolódott a lámpa fölöttünk, mire nagyot rezzentem. -Remélem tegeződhetünk -jegyezte meg, majd belevágott. -Tudjuk, hogy nem laksz Liam Walker-rel egy házban. Miért mondtátok, hogy mindhárman ott laktok?
-Csak nem akartunk feltűnést kelteni a tömeg előtt.
Na jó, gratulálok Hannah, ennél borzalmasabb első válasszal nem is kezdhettél volna.
-Értem... -jegyzetelt hevesen a rendőr. -Ismered a halottak valamelyikét?
-Nem tudom, én... Én nem néztem meg őket... -dadogtam. Jajj, tutira le fogok bukni!
-Emily Wesley neve nem mond neked semmit?
-De... Évfolyamtársam... -nyeltem újra hangosan.
-Ő is meghalt -írt tovább, fel sem nézve rám.
Próbáltam nyugodt maradni, ám tenyereim izzadtak, miközben ujjaimat tördeltem, és szorosan be kellett harapnom alsó ajkamat, hogy ne kezdjek el ordítva elmenekülni.
-Mikor láttad utoljára Jacob Steven-t? -folytatta.
-Elmentem a bulijáról, azóta nem láttam...
-Mikor mentél el?
-Már... Már nem emlékszek... Ittam, és...
-Jól van -írt tovább. -Mennyire ismerted jól Jacob-ot?
-Jó barátom, gimi első napján ismerkedtünk meg -válaszoltam gyorsan.
Azt hiszem, eddig ez volt az egyetlen igaz mondat, amit mondtam.
-Ismered ezeket a titokzatos gyilkolósdis mende-mondákat? -fintorgott.
Biztosra vettem, hogy nem hisz benne, így bátran válaszoltam.
-Hallottam már ezt-azt, de nem hiszek azokban.
-Tudomásunk szerint a holttestek rejtélyes módon kerültek Liam Walker háza elé, mert a buli helyszínén vérnyomokat találtunk. Mintha valaki odavitte volna hozzátok, de miért? -nézett rám teljes értelmetlenséggel. -Kérlek, őszintén válaszolj.
Megfagyott körülöttünk a levegő, csak néhány másodperc múlva tudtam felocsúdni.
-Fogalmam sincs... Tényleg -néztem az asztalon tükröződő arcomat, és elkezdtem sírni. Akkor elengednek, nem?! Senkinek nincs kedve egy nyavalygós, hisztis lánnyal beszélgetni.
-Rendben, semmi gond -tekintett fel jegyzeteiből kételkedve. -Köszönöm az együttműködést, most elmehetsz. Csak ne sírj! -fintorgott. Na, ugye, hogy megmondtam?!
-Köszönöm -válaszoltam kurtán, szipogva és kiviharzottam ebből a nyomasztó szobából.

///Wooow! 1303 szó! :D Jó, nem valami sok, de aki régebb óta követ, tudja, hogy szeretek a 900-1000 szavas fejezetek környékén mozogni, csak nem mindig jön össze.

Remélem, azért tetszik nektek a sztori :)
Vagy nagyon unalmas? Légyszi, mondjátok, ha nagyon lapos, mert akkor változtatok valamit :D

És most viszonylag korán sikerült részt hoznom, mert kaptam egy számomra nagyon sokat jelentő pozitív visszajelzést, és nagyon elkapott az ihlet :D Köszönöm, emberek❤

Hamarosan újra jövök, sziasztok❤❤❤///