Emily kinyitva a szemét az ágyában találta magát legyengülten. Levánszorgott az öreg lépcsőjükön, egyenesen a konyhába. Már régen elmúlt éjfél, látta a fali órán. Odament az ebédlő asztalhoz, majd egy levelet pillantott meg azon. Az elmegyógyintézettől jött azzal a felkéréssel, hogy ma kéne bemennie  a holmijával együtt. Idegesen a bejárati ajtóhoz sietett, ahol meglátott két nagy bőröndöt, feltehetőleg az ő cuccaival teletömve. Emily nekidölt a falnak, majd összerogyott, és fejét fogva gondolkozni kezdett azon, hogy most mégis mit kellene tennie.

„ Istenem most mit csináljak? Mindenki elmebetegnek tart. Ha anya felébred azonnal elvisz a diliházba,  akármit is mondok neki, nem fog változtatni a döntésen. A mamámhoz nem mehetek, hiszen ő akart a legjobban oda vinni, sőt annak örülne a legjobban ha ott lennék. Nincs itt egy barátom sem, akire számíthatnék, sőt az egyetlen potenciális barátjelöltet is elüldöztem magam mellől. Bárcsak eltűnhetnék innen örökre. Várjunk csak....tényleg el is szökhetnék. Amúgy is van külföldön egy nagynéném, aki biztosan befogadna. Csak az a gond, hogy át kéne mennem a városon és egy erdőn, ami nagyon messze van. Mindegy inkább elmegyek, mint hogy diliházba dugjanak. Nyugi Emily, megfogod ezt oldani, csak össze kell szedned a túlélő felszerelésedet.”

Könnyekkel a szemében, fájó szívére tette kezeit, és a meleg könnycseppek az ujjaira estek. Úgy érezte, teljesen elárulták. Hiába próbálta nyugtatni magát, hogy van terve a szökéshez, mégis meghátrált. Nem tudta itt hagyni az anyját, aki bármennyire is próbált,de nem tudott segíteni rajta. A falra helyezve a kezeit felállt, majd lassú léptekkel felsétált a rozoga lépcsőn. Megérintette anyja szobájának ajtaját, majd a keze a fát végig simítva, a kilincsre tévedt. A halkan nyikorgó kilincs kattanással jelezte a fátyolos szemű lánynak, hogy a búcsú most jött el számára. Belépve a szobába meglátta békésen alvó édesanyját, aki el szenderedett, temérdek használt zsebkendő társaságában. Mellé ült, és szipogva próbálta vissza fogni patakokban folyó könnyeit.

- Kérlek bocsáss meg. De nem tehetek mást.... Már most is annyira hiányzol, pedig itt ülsz melletem. Még így se tudok rendesen elbúcsúzni tőled .- erőltetett egy halovány mosolyt az arcára, amit csupán egy pillanatig tudott fenntartani- Nem tudom kimondani....

Felállt a székből, és a kanapén lévő plédet  azonnal az anyjára terítette. Homlokon csókolta, és egy-két kusza hajtincsét a füle mögé túrt. Elővett az asztalról egy cetlit, és tollal csak egy egyszerű szót írt rá. „Sajnálom.” Megdörzsölve a szemeit, elindult az ajtó felé majd hátra fordult, hogy utoljára még had láthassa őt. Mielőtt becsukta volna az ajtót búcsúzóul csak ennyit mondott:

- Szeretlek.

Belépett a már félhomályban úszó szobájába, és elkezdett bepakolni. Egy hátitáska elővétele után, azonnal berakott minden fontos dolgot, amit csak talált a házban. Felkapta a hátára a táskáját, kilépett a szobájából, majd leérve a lépcsőn, a bejárati ajtó elött megtorpant. A lábai gyökeret vertek, és  kezei remegni kezdtek, mikor a kilincs felé nyújtotta azokat.  A zsebére tekintett, mikor is észrevette a vörös szalagját. Kivette kis kezeivel azt, majd elhomályosult szemeiből egy könnycsepp hullott legféltettebb kincsére. Hirtelen erős szélre lett figyelmes, ami kissé furcsa volt, tekintve hogy még ki se nyitotta az ajtót. A süvítő szél egyre erősebb lett, amitől kishíjján előre esett. Megdörzsölve a szemét, egy feketelyukhoz hasonló átjárót pillantott meg.  A feketeségből áradó erő szinte beszipantotta  Emilyt, mire az félve  a ruhafogasba kapaszkodott, de az nem bírta sokáig annak súlya alatt, így a lány féltett szalagját szorítva várta az ismeretlent.

-----------------------------------------------------------

Bocsi ez most egy rövidebb rész 😔
A kövi rész sokkal hosszabb lesz 😉