Sziasztok!

Meghoztam a második fejezetet, de mivel saját magam javítottam ki, ezért nem ígérem, hogy teljesen helyes lenne. De azért remélem, hogy olvasható! :) Jó olvasást!

Hiába mondta, amit. Nem hiszek neki. Nem hihetek. Hiszen nem ismerem őt, honnan tudjam, hogy nem hazudik? Megtörténhet. Így hát továbbra is az ajtóban megállva állok egy helybe, nem akarok beljebb menni.

- Kérlek, gyere beljebb, nem eszlek meg, az Isten szerelmére!

Nemet intve fejemmel makacsolom meg magam, közben azon agyalok, hogy ha most kiteszem a lábam ebből a házból, lenne e következménye.

- Nem hiszel nekem, igaz? - ül le a kék színű kanapéjába - Akkor ne tedd. Csak egy valamit mondok, ha kimész, meg fogsz fagyni, már így is majdnem megfagytál, ha bent maradsz, melegen leszel, etetlek, itatlak, esetleg beszélgethetünk, mi több, lehet sikerül munkát szerezned.

- És miért is higyjek neked, hogy nem akarsz bántani? - kérdezem, bár feleslegesen, senki nem fog maga ellen érvelni. És persze, amit mondott teljes mértékben igaz, pontosabban semmi veszteni valóm. Azt hiszem erre akart kilyukadni.

- Ugyan már! Úgy nézek ki, mint egy pszichopata? - Megingatom a fejem - Akkor meg? Gyere ide, ülj le mellém. Kezdjük egy kis ismerkedéssel. Pár hónapig lakótársosat fogunk játszani.

Egy apró észrevétlen sóhajt megeresztve indulok meg felé. Még mindig nem hiszek neki, de jobb meghalni, mint megfagyni. Vagy mi. Előtte megállok, talán még egy kicsit vacilálok, hogy le e üljek mellé. Nem csak a félelmem miatt, hanem azért is, mert olyan szép ez az ülő. Bár nem koszos a ruhám, de akkor is. Kételyem ő is észreveszi, megragadja kezem és lehúz maga mellé.

- Rólam már tudsz mindent - rántom meg vállam kezem szintúgy kivéve marka közül.

- Akkor mi lenne ha megvárnám, míg felmelegedsz egy kicsit, majd körbevezetnélek?

- Öhm... Azt mondtad az öcsédre emlékeztetlek. - direkt nem válaszolok, nem kell körbe vezetnie, magam is körbe tudok, ha szeretnék.

- Igen, ugyan olyan kis cuki, mint te - kacag fel. Kezdem tényleg elhinni, hogy őrült, ez még csak vicces sem volt.

Udvariasságból elmosolyodom. Kicsit feszélyezve érzem még magam, ezért hát felállva körbetekintek, majd le őreá.

- Megmutatod, hol fogok aludni? - nem akarok vele beszélgetni, bár nem kéne elaludnom sem, ki tudja mi történne. De fáradt vagyok, aludni szeretnék, majd közben valahogy kitalálok valamit.

Bólintva pattan fel, akár egy labda, arcára visszavarázsolva azt a széles vigyorát, indul meg intve nekem, hogy kövessem. Kérését teljesítve lépkedek utánna hangtalanul. Ha jobban megnézem ezt a házat nem is olyan átlagos, mint hittem, de nem is olyan különleges. Csupán nagyon színes személyiség lehet, aki előttem sétál, ugyanis ahogy egyre jobban haladunk előre nincs olyan színárnyalt, amit ne láttam volna már. Az ember azt hinné ronda ennyi színt egy kis házba rakni, ám ahogyan ő illesztette őket, árnyalat szerint, be kell valljam, eléggé esztétikus.

- Ez az - áll meg egy ajtónál, lenyomja a kilincset, majd ahelyett hogy bemenne, előre enged, míg ő felkapcsolja a villanyt -, nem tudom, hogy tetszik e, de ez egy fél szoba.

Beszéd helyet rázom meg beleegyezően fejem. Nem rossz ez a szoba, ahhoz képest, hogy kicsi. Inkább otthonosabb hatást kölcsönöz neki. Ujjbegyem nadrágom zsebébe biggyeztem. Nem kéne elrohannom, megszöknöm és addig futni, míg lábam bírja? Nem merném meg tenni, félek hogy utánnam jön. Ugyanakkor a fejembe motoszkál az a mondata: "Úgy nézek ki, mint egy pszichopata?" Nem, nem néz úgy ki. Kicsit sem, hiszen állandóan vigyorog. Ha nem részeg, akkor vagy be van szivva vagy lövi magát. Ő sem szól hozzám többet, magamra hagy. Talán azért hogy ismerkedjek a szobával. Igazából hálásnak kéne lennem neki, de a félelmem nem engedi. Lehuppanok arra a tulontúl puhának tűnő ágyra - az is - és hanyat dőlök rajt.

Hiába vagyok itt, még mindig nem hiszem el, ami történt. Elvesztettem mindent, ráadásul mindezről a szüleim semmit sem tudnak. Honnan tudhatnának? Utoljára két hete beszéltem velük. Az is elég macerás volt, nem győztem kimagyarázni, miért fülkéből telefonálok. Ha valaha is megtudnák, hogy a béka feneke alatt vagyok, nekem végem. Vissza kéne költöznöm hozzájuk és egész nap hallgathatnám az öcsém és a szüleim gúnyos megjegyzéseit, arról hogy nem tudok gondoskodni magamról. Chh. Kösz, de akkor inkább egy mosolygos gyilkos. Meg kéne próbálnom bízni benne, legalább egy kicsit. Végülis bárhogy is nézzük, segített nekem. Ha ő nem lenne, én már rég átfagyva ülnék mozdulatlanul az egyik padon. Egy esélyt igazán megérdemelne, mégha hátsó szándéka is van velem. Ha meg nem tenne semmit, jobb lenne. Lehetséges, hogy ő talán egy őrangyal, akit direkt miattam küldtek a földre? Hogy jobbá tegye az életem? Nem tudom - harapom be az alsó ajkam -, hagynom kéne hogy csak úgy alakuljanak a dolgok. Ugyanakkor nevetséges, hogy nemrégiben még pszichopatának gondoltam, most meg azt, hogy hálás legyek. Magam sem tudom, hogy mit csináljak.

Ahj már! Most már tényleg jobb lesz, ha elalszom! Lerugva magamról a papucsot ülök fel, hogy felvegyem magam alól a paplant. Melegnek tűnik, gondolom az is lehet. Jó alaposan alábújok. Egy mély ásítás közepette fordulok oldalamra, álmos vagyok, holnaptól majd megpróbálok a saját benyomásom szerint cselekedni. Egy biztos: barátkozni kezdek vele. Vagy legalábbis valami hasonló.

******
Viszonylag hamar elaludtam, ami jól is esett, kipihentem magam. A faliórára tekintve észlelem, hogy lassan tizenegy órát fog ütni az óra, mégsem kellek még fel. Olyan szörnyen kényelmes ez az ágy, hogy egész nap feküdnék benne. Hunynám vissza pilláim, mikor kintről egy erőteljes telefoncsörgést hallok. Várok, hátha óhajtja és felveszi. Szerencsémre megteszi és hamar el is halkul a zaj forrása. Csakhogy már nem tudok visszaaludni, a Coldplay felébresztett. Arcom gyürögetve tornázom magam ülő helyzetbe, ledobom magamról a takarót, aztán kisietek.

- Jó reggelt! - hallom meg hangját közvetlen mellettem. Jézusom! Mikor került ide? A tegnapi mosoly még mostanra sem tűnt el ajkai szegletéből, így hát akár egy gyereknek, nekem is megborzolja a hajam. Pedig csak egy év van köztünk. Duzzogva nézek "elrablom" arcára, aki láthatóan megnéz magának. - Ez a ruha volt rajtad tegnap is, igaz? - Bólintok - Jaj, bocsi, elfelejtettem neked ruhát adni, na gyere csak! - kacsint csábosan rám, miközben beráncigál egy másik szobának kinéző helyiségbe.

Odasiet egy nagy mattfekete szekrénysorhoz, hamar meg is találja, amit keresett, hiszen megfordulva hozzám, pontosabban rádobja - a fejemre - a cuccokat.

- Ha kész vagy, gyere enni, így is elfelejtettem tegnap, hogy nem kináltalak meg. - megy ki gondolom az ő szobájából. Bár nincs itt, mégis bólintok, nem neki, leginkább magamnak. Gyorsan magamra öltöm ruháit, ami csak egy nagyon kicsit nagy rám, alig vehető észre. Pulcsim ujját először feltűrőm, úgy nézek bele az egész alakos tükrébe, túl gyerekes. Megrázva fejem hajtom vissza az ujjakat az eredeti pozíciójukba, majd kifáradok ha jól emlékszem Hoseokhoz.

Hamar meg is látom, az asztalnál ül egy bögre kávéval a kezében. "Messziről" int nekem. Az előtte lévő széket kihúzva leülök elé és elfogadom a nyújtott kávét és szendvicset.

- Köszönöm! - harapok bele a szendvicsbe, nem vagyok még igazán éhes, ilyen korán nem szoktam enni, de nem akarom megsérteni.

- Nincs mit, a kávé nincs megízesitve! Nem tudtam hogy iszod.

- Három cukorral! - mosolyodok el. Be kell vallanom, talán egy iciri-picirit jól esik, hogy ilyen gondoskodó. Elém tolja a cukortartót, amivel azonnal meg is ízesittem az italom. - Lenne egy kérdésem hozzád!

- Hallgatlak! - kacsint, nem tudom ezt mire vélni, de inkább nem gondolom túl a dolgokat, az mindig mindent megbonyolít.

- Hogy hálálhatnám meg hogy ide hoztál?

- Nem kell semmit tenned, miért már nem félsz tőlem? Rájöttél hogy okés vagyok? - dől egy kicsit előre az asztallapra dőlve.

- Hát... - húzom el a szót, nem mondtam hogy nem, de azt sem, hogy igen. Na jó, azt mondtam, de nem neki, legfeljebb utaltam rá. De a kérdésre nem tudok normalis választ adni, magam sem tudom, mit kéne mondanom. Kétes gondolataim vannak vele szemben.

- Nem kell válaszolnod - ránt egyet vállán -, egy csókkal bőven megelékszem!

- Te... Tessék?! - döbbenek le azonnal. Annyira tudtam!

- Nem bírom! - nevet fel rám mutatva - Nyugi, csak poén, nem kell megtenned! Láttad volna az arcod! - kacag, szinte már hahotázik rajtam, ami ismét mosolygásra késztet. Meg kéne sértődnöm, amiért kinevet, de nem teszem. Túlságosan tetszik az őszinte nevetésének a hangja. Furcsán hangozhat, de nem érdekel, ez a férfi semmit sem vesztett tegnap óta a jóképűségéből. Szívesen megcsókoltam volna - vezetem le tekintetem ajkaira. Szépek és ha arra gondolok, hogy az ő ajka és az enyém egymásnak préselődve kényezteti egymást, tépi, ingerli a másikat, zavarba jövök. Kész tény, nagyon tetszik nekem ez a férfi, ugyanakkor aggályaim vannak még vele szembe. Remélem idővel teljesen meg fogok benne bízni és ha talán egyszer elkerülők innen, megvallom neki, mennyire sármosnak találom.

- Na jó! - piheg párat a nevetőgörcs után - Ha nagyon tenni akarsz valamit akkor segíthetnél a ház körüli és a házimunkában, ki sem látok belőlük.

- Rendben van!