Már két teljes napja, hogy Hoseokkal, az idegen ismerőssel lakom egy házban . Még mindig nem hiszem el, ami történt, egyik pillanatban egy földönfutó senkinek éreztem magam, aki már majdnem elsüllyed a saját önsajnálatában, majd megjelent ő. Nagyon furcsa, hogy befogadott, csak úgy, mindenfajta ellenszolgáltatás nélkül. Azt mondta, hogy csak segítenem kell neki, persze ha megkér. Amit meg is fogok tenni. A kapcsolatunk úgymond nem lett közelebbi, közvetlenebb meg pláne nem. Nem is csoda, hiszen nem beszélünk egymással, ő próbálkozik, meg akar ismerni. De én szüntelenül visszautasítom, hol szűkszavúságommal, hol menekvéssel. Megesett, hogy segíteni akart elmosogatni, aminek az lett a vége, hogy fél méterre tőle mosogattam az edényeket. Őszintén szólva nem tudom, hogy mi lesz. Furán érzem magam a közelébe, mintha a belsőm azt súgná: ne merd közelebb engedni. Nem szabad! A vészjelző sajnos akaratomon kívül megszólal, pedig aztán nincs miért. Jung Ho Seok egy életvidám kedves, boldog életet élő fiatalember. Ez mind szép is volna, ha ad egy; nem lenne átlagon felülien boldog, mint aki boldogság szirupot fogyasztott. Ad kettő, ha tényleg ilyen vidám, meg boldog élete van, akkor miért fogadott be egy csődtömeget? Nem fél, hogy éjszaka átmegyek hozzá és leszúrom? Bármikor megtehetné,. egy idegen vagyok, ahogyan ő is nekem. Valójában nem tudom eldönteni, meg e bízzak benne vagy sem. Van mikor úgy gondolom, hogy nem árthat, de aztán a józan eszem ellent mond.

Hirtelen, minden figyelmeztető jel nélkül a nagy csend, ami eddig körbeölelt szertefoszlik, az ajtón kopogás hallatszik. Ez Hoseok. Na jó, ki más lenne? Egyedül azt nem értem, miért kopog, mikor ez az ő háza. Azt csinál, amit csak akar.

- Gyere be nyugodtan - szólalok meg, majd másodpercekkel később be is kukucskál a félig kinyílt ajtón.

- Ne haragudj, ha zavarlak... - Már megint az a levakarhatatlan mosoly, mely bűntudatot kelt bennem. Úgy érzem kötelességem visszamosolyogni rá. - De tudnál nekem segíteni? - Bólintok. - El kell mennem itthonról, az öcsémért kell mennem, pár napig nálam lesz.

- Miért ? - kérdezem érdeklődve, azért remélem nem lesz bunkó, amiért Hoseok az utcáról szedett össze.

- Anyáék elutaztak, ezért kell itt lennie - magyarázkodik. - Ne aggódj! Bírni fogod! Na, de mivel nekem el kell mennem és nem tudom, mire fogok hazaérni, tudnál egy kis fát hasítani a tűzre?

- Persze, számíthatsz rám! - Erőltetek magamra egy mosolyt, amiért egy jó ideig néz. Nem tart olyan sokáig, nekem mégis kínos volt, ahogyan bámulta az arcom.

Ezután nem sokat beszélünk, én felöltözve egy nem éppen szép ruhába megyek ki az udvarra. Először is meg kéne találnom, mivel vágjam össze.

- Nézd - mutat Hoseok a faház egyik sarkába, ahol számtalan fa van egymásra pakolva -, azokat kell összevágnom. DE ne aggódj, csak egy keveset, nem kell az egészet. Épp elég annyi, hogy ne fagyj meg, utána ha hazaértem majd én megcsináltam. Várom míg az autóba ülve elindul, majd a fejszéhez érve nekiállok a dolgomnak. Végre hasznos lehetek, ha nem is nagyon, egy kicsit talán igen.

Már egy jó ideje, hogy elkezdtem a feladatom, mikor is a fejszét magam mellé rakva dörzsölöm össze a tenyerem. Így próbálom felmelegíteni. A fene se hitte volna, hogy olyannyira hideg van, hogy alig tíz perc után jéggé fagy a kezem. Lihegek párat tenyeremre, majd ismét összedörzsölöm őket. Nem szórakozhatok egész nap, ilyen tempóban sose fogok végezni. Ráadásul gőzöm sincs, hogy Hoseok mikor ér haza az öccsével. Nem hagyhatom, hogy hideg házba hozza a kisebb testvérét. A fejszét megfogva vágom ismét bele a kő kemény kugliba. Szerencse, hogy csak az albérletem volt gázfűtéses. Otthon mindig segítettem apának. Bár apa láncfűrésszel csinálta, gyorsabb volt, de ez is megteszi.

***

A felvágott fákat berakva egy ládába, vittem be a házba. Szerencsémre még a kandallót sem kellett megkeresnem, ugyanis itt van a nappalija közepén, az más kérdés, hogy kék színű. Furcsa, de ő is, ezért inkább nem gondolkodtam rajta tovább.

Később miután elgyújtottam a tűzet és már langyosodni kezdett a ház, leültem a kanapéra, bekapcsoltam a tévét és nézni kezdtem. Azóta is itt vagyok. Délután három óra múlt, de Hoseok még mindig nem érkezett haza. Sem az öccse, akitől be kell vallanom, egy kicsit jobban tartok, mint Hoseoktól. Ki tudja milyen lehet. Egy dolgot mesélt róla, egyidősek vagyunk. Talán emiatt jobban meg fogom érteni, nem tudom.

- Megjöttem! - kiálltja el magát Hoseok az ajtóban. A kanapéról pontosan rálátok. Udvariasan intek, össze kéne barátkoznom vele. Ne legyek már ilyen kis beszari. - Jimin -szólít meg, ezzel ennél jobban felkeltve a figyelmem - ő itt az öcsém! - lép beljebb. Mögötte lévő fiú nem is olyan kicsi, mint hittem. Mi több, talán ugyanakkora lehet, ha nem magasabb, mint a én.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Park Jimin vagyok! - állok fel udvariasan és hajolok meg előtte, amit először nem akar viszonozni, de testvére a fejénél fogva lenyomja. Fájhat.

- Én is örülök, hogy megismerhetlek, Jung Il Hoon vagyok! - mondja fogcsikorgatva, normális esetben felnevetnék a helyzeten, ám most mégis valamiért sajnálom szegény gyereket.

- Jól van elég lesz már! - morogja, mindaddig míg nem engedi el Hoseok - Nem hiszem el, mi a francnak kell itt maradnom? Azt mondtad, csak kajálni megyünk és hazaviszel.

- Csak így lehetett beültetni a kocsiba - mosolyog öcsére, majd elindul, ahogy elnézem a konyha felé -, máskülönben otthon maradtál volna egyedül.

- És akkor mivan? - tárja szét a karját dühösen az előttem álló srác. Nem tudom, miért, de elég szimpatikus ez a srác. Mintha magamat látnám, mikor bejelentettem a szüleimnek, hogy ezentúl egyedül fogok élni.

- Anyáék kinyírnak, ha az ő pici Sütipütikéjüket egyedül hagyom - kiállt ki, és akaratomon kívül, arra a megnevezésre felkuncogok. Amiért azonnal meg is kapom a figyelmét. Szúrós a tekintete, mintha gondolatban már hatszor leszúrt volna. Khm... Kissé megijeszt. Nem elég, hogy hasonlít egy oroszlánra, de még így is néz rám.

- Mit nevetsz te kis görcs? - olt be azon nyomban.

- Semmin, csak izé...

- Nem illik másokon nevetni! - vágja hozzám sértődötten.

- De ha az a illető vicces, akkor igen! - válaszolok magamat is meglepve bátorságomon.

Máskor is lehetnék bátrabb a kelleténél, ugyanis ezzel azt értem el, hogy elmosolyodva lépet közelebb hozzám, majd átkarolva vállam, indultam el vele a kanapéig.

- Akkor mesélj, miért is vagy te itt? Úgy gondolom, hogy te jó leszel megfenyegetni hyungot. Hmm... Nem is gondoltam volna, hogy egy férfii az élettársa. - hangja sejtelmes, amin először éretlenül nézek, majd tagadni kezdem azt, amit nem is kéne. Ugyanis nem igaz! - Ne hazudj, relli a bátyámról, hogy jártok - böki meg az arcom -, nem vagy rossz bőr, de azért na! Hogy szedted fel?

Úgy beszél, mint egy rossz tini lány, aki pletykálkodni szeretne. Csak egy gond van, teljesen félreérti a helyzetet. Nem vagyok együtt Hoseokkal!

- Figyelj, én tényleg nem vagyok együtt a bátyáddal, csupán ő segít nekem és... - magyarázkodom össze vissza, teljesen elpirulva már magától a gondolatól is.

- Majd én mindent megmagyarázok! - hallom meg Hoseok hangját közvetlenül mellettünk, leteszi elénk a dohányzó asztalra az üdítővel és szendviccsel megpakolt tálcát, aztán mellém ül. Szorosan mellém, egyik kezét átveti a vállamon és még jobban magához húz. Mit akar?!- Nem kell magyarázkodnod rólunk - suttogja fülembe, eléggé hangosan, épp annyira, hogy IlHoon is meghallja és nekem százon legyen a szív verésem. Mindjárt meghalok, érzem, nagyon gyorsan ver, vagy talán pánikolok? -, ne hazudj neki rendben? Ő az öcsém, megtudhatja, nincs előtte titkom. Ilhoon, ő itt az egyetlen szerelmem, akiről már annyit meséltem.