Sziasztok!

Hoztam nektek ehhez a történethez egy epilógust. Úgy gondoltam, hogy nem lett kellőképen lezárva ez a történet. Tehát megírtam ezt a kis részt. 

Remélem, nektek is annyira fog tetszeni, mint nekem.

Az időben eltelt több hónap is, ha nem egy teljes fél év, mióta Jimin hazaérkezett a szüleihez és új életet kezdett. Új emberekkel, új munkahellyel. Minden jól megy, mindaddig, míg egyik este Hoseok meg nem találja őt az utcán. 

Figyelmeztetés: erőszak, nem happy end

Lihegve fut, előre a sötét utcán, miközben átkozza az eget, amiért a mai nap nem égnek a fények az utcán és amiért ezt a bajt hozta saját magára. Azt hitte, hogy végre új életet kezdhet, azt hitte, hogy elfelejtheti mindazt, ami nemrégiben történt vele. Soha nem gondolta volna, hogy az az őrült, aki miatt elmenekült, újra belép az életében. Elképzelhetetlen volt számára. A szüleihez költözésével úgy gondolta, hogy itt az ideje helyrehozni az életét. El is kezdett dolgozni. A munkahelyén megismerkedett egy kedves férfival, aki olyan jó humorral rendelkezett, hogy nem volt olyan perc, amikor unatkozott volna mellette. Úgy gondolta, végre boldog lehet valakivel... Kevés időn belül elkezdett vele randizni. A mai nap is egy randevúról jött hazafelé. Sajnos a párja nem tudta hazakísérni, mert plusz túlórát vállalt a cégnél, ahol dolgoztak. Külön akart költözni vele és ezért mindent megtett, hogy minél előbb meglegyen számára a kellő pénzösszeg. Azonban, ahogy a jelenlegi helyzet áll, talán soha nem fog előfordulni. Mert megjelent közvetlenül mögötte sétálva élete megkeserítője. Hoseok. Az a férfi, aki elől menekült. Az a férfi, aki miatt tönkrement és az, aki csakis magáénak akarta.

Nem hallgatta meg, mit szeretne tőle, megint. Lábai azonnal futásnak eredtek az éjszakában. Haza kell érnie, mielőtt utolérné ez a szörnyeteg. Szidja magát, amiért anno olyan naiv volt, hogy megbízott benne, hogy elhitte neki, majd ő lesz az ő mentőöve. Szidott mindenkit is, amiért este fél tíz után egy árva lélek sincs az utcán és végül szidta a kisvárost, ahol élt, mert ha ez Szöulban történne, biztos lenne, akitől tudna segítséget kérni.

– Jimin – hallja a férfi mély hangját, ahogy a nevét kiáltja –, várj meg, kérlek! Én csak beszélni szeretnék veled!

Nem teszi. Még egyszer nem fog hinni mézesmázos szavainak. A háza körülbelül olyan tíz percre lehet onnan, ahol jelenleg tartózkodik. Nem is gondolkodik tovább azon, hogy mitévő legyen. Valahogy le kell rázni magáról. El kell tűnnie a szeme elől, megint.

Ezért hát a terve a következő. Megszaporázza a lépteit, hogy az üldöző éppenhogy tudja vele a lépést tartani, hogyha hirtelen lekanyarodna egy még sötétebb mellékutcába, akkor a másik azt gondolja, hogy egyenesen tovább futott az utcán. Így is tesz, amint lehetősége lesz lefordulni. Alig kap már levegőt, a mellkasa a nagy adrenalintól fel-alá jár. Levegőt kell kapnia, szüksége van rá, hogy éljen. Kell egy kis idő neki, hogy lenyugodjon. Lecsúszik a szilárd fal mellé felhúzott térdekkel. Átkarolva azokat mormolja magának, hogy ezzel vége, elment, már csak egy kicsit kell kibírnia. Nem jött utána, tehát ezt jó jelnek kellene vennie. Ha rendesen látna, ha nem csak egy méterre látna el magától a félhomályban akkor meg tudná mondani, hogy pontosan mikor is szabad neki kimenni. Mikor nyugodhatna le... A szíve megállás nélkül dübörög, miközben az egész testét átjárja a remegés. Mintha a csontjai is rázkódnának a félelemtől. Rászorít a fejére, muszáj lesz legyőznie magában ezt, hiszen nem maradhat egyhelyben sokáig. El kell tűnnie innen mielőtt az a férfi rájön, hová ment eredetileg.

Nehezen, de feláll. Elindul egy irányba, amerről emlékezett, hogy jött. Lábai instabilak, olyan mintha nem is a földön járna. Félő, hogy feladják a szolgálatukat és a poros földre zuhan, ahonnan többé nem lesz számára menekvés. A koppanás, amit a térde okoz fájóan nyíllal bele a testébe. Ráadásul hideg is, akár a körülötte lévő levegő. Nyár közepén járunk már, mégis ebben a pillanatban Jimin nem érzett ennél hidegebbet eddigi élete során. Vérfagyasztó. Az egymás mellett lévő, egymásnak ütköző cipők megdermesztenek mindent. Pár pillanat erejéig azt is elfelejti, hogyan kell levegőt venni vagy éppen megmozdítani a fejét. Mást sem csinál, csak egyenesen bámul előre. Azokra a farmerba bújtatott patákra.

Az ördögi figura lassan maga felé fordítja a másik arcát. Szeretné, ha rá nézne. Jimin azonban nem szeretné, ezért szempillantás alatt összeszorítja a szemeit.

– Jimin, kérlek. Csak nézz rám. Tényleg csak beszélgetni akarok veled.

Az említett nem válaszol. Nem hajlandó rá. Ha már ilyen gaz módon el lett kapva, akkor hadd legyen választása, ha másra nem is, de erre igen. Fejét hátra veti, nem akarja, hogy a másik férfi karcos érintése valaha is hozzáérjen. Azonban erre a mozdulatára a másik erőszakosan rászorít az állára, kisé megrázva azt.

– Azt mondtam, nézz rám. Az Isten szerelmére, ez olyan nagy kérés?!

A kisebbik könnyei megállíthatatlanul csordulnak ki az íriszeiből. Kinyitja a szemét. Hoseok előtte guggol, de még így is a másik felett tornyosul a magassága miatt.

– Így ni – bólogat az előtte álló, miközben végigsimít Jimin arcélén –, szeretem a szemeid. Ne tartsd csukva előttem. Na, Jimin, ne sírj. Nem akarlak bántani.

– A..Akk...Akko...Akkor..mi...mit...ak..akarsz? – dadogva végig a síró fiú a mondatot.

– Beszélni veled... Nagyon hiányoztál már. Ha tudnád, mennyit kerestelek téged.

Ezután egy röpke puszit ad Jimin telt ajkaira. A másiknak még jobban remegni kezd a teste. El akarja lökni magától a másik férfit. Azt akarja, hogy az előtte álló férfi csupán egy délibáb legyen. Hogy mindaz, ami történik vele csupán egy képzet, amit a feje vetít ki a szeme elé.

– Hiányoztál... – az üldöző ismét egy apró csókot lehel a reszkető férfira – Végre megtaláltalak.

– Én... – fordítsa el a fejét Jimin –, nem akarom ezt. Kérlek... – suttogja alig hallhatóan –, kérlek engedj el.

– Badarságokat beszélsz – ingatja meg a fejét a másik. – Végre megtaláltalak, végre ismét velem lehetsz... Most haza viszlek és megbeszéljük azt, amit a buta öcsém miatt nem tudtunk, rendben?

Jimin hevesen megingatja a fejét. Ha lehet még szaporább lett a szívverése, mióta megemlítette Hoseok Ilhoont. Ő segített neki eltűnni Hoseok életéből. Neki hála jutott haza. És a tény, hogy ez a férfi megtudta, Ilhoon segítségével hazajutott, megijesztette Jimint.

– Il...Ilhoon – leheli a nevét.

– Igen – helyesel a másik –, az a szemét ketté választott minket, de ne aggódj drágám – túr bele a közepesen hosszú fekete haj zuhatagba –, többé nem fogja megtenni. Ő már nem fog többé közénk állni...

– Mi...? – Jimin döbbenten pillant az előtte álló ördögi férfira – Történt... Történt vele valami?

– Um – bólint a másik –, megbüntettem, amiért elvett tőlem.

Ezt hallva Jimin ijedten löki el magától a másikat. Hogy mit tett? Egyensúlya már eddig sem volt a legjobb, most csupán a különbség az volt, hogy a térde helyett a feneke találkozott a talajjal. Fél. Meg akarja kérdezni, pontosan mi történt azzal a fiúval. Azonban ehelyett amilyen gyorsan csak tud hátrébb tolja magát a földön a lábai segítségével.

– Most mi bajod van? – Hoseok felkuncogva követi őt – Hova mész? Nem tudsz innen elmenekülni! Most már itt vagyok neked, nem kell félned!

Hoseok feléje nyújtsa a kezét, azonban a másik minduntalan tér ki a tenyere elől. Végképp nem akarja, hogy bármiféle érintést kapjon tőle.

– A kurva életbe már! – ragadja meg Hoseok idegesen forgó szemekkel Jimin vállát. A kisebbik háta mögött lévő falhoz szorítja, úgy hajol még közelebb hozzá. – Ne térj ki előlem! Tudod te, hogy milyen sokáig kerestelek téged? Hogy mennyi időmbe telt mindez?! – kiabál a másikra – Mióta elmentél alig tudok aludni, csak te jársz az eszembe, csak azt akarom, hogy újra velem legyél.

– Soha nem voltam veled! – suttogja Jimin, a helyzethez képest elég hallhatóan.

– Pedig annyi mindent megtettem érted! – rázza meg ismételten az apró testet – Otthont adtam neked, ételt, szeretetet és magamat. Rád bíztam magam, veled akartam leélni az életemet!

– Azt lesheted! – kiált fel Jimin. Nem tudja, honnan vette hozzá a bátorságot. Talán a sokkhatás, amit a helyzet hozott elő, vagy csak az elképzelhetetlen mondatai a másiknak... – Ha leszakadna az ég, és a pokol tornácán kellene egyensúlyoznom, és az egyetlen reményem az lenne, hogy megfogjam a kezed, inkább leugranék önszántamból a pokol tüzei közé!

– Te kis...! – Hoseok ha mondhatni ilyet, még mérgesebbé vált, mint eddig valaha. Egyik kezével elengedte Jimin csontos vállát és a nyaka köré szorította az ujjait. A másik nyöszörög az ujjai alatt. Alig kap levegőt. – Na, most is inkább a halált választod?

– Ro..Roh...Roha... – nem bírja tovább mondani. Az erős kéz erőszakosabban tapad rá a nyakára. Olyan, mintha az Ádámcsutkája bármelyik pillanatban összeroppanhatna.

– Na... – csitítgatja Hoseok még egy puszit adva képzelt kedvesének – Nem szép dolog így beszélni azzal, aki annyira szeret téged. – Szorítása aprót enyhül, éppen csak annyira, hogy ne fulladjon meg a fiatalabb. Az idősebb ajka a saját ujjai mellett kötnek ki, megállíthatatlanul csókolják Jimin bőrét, miközben azt suttogják, mennyire finom.

Jimin megpróbálja arrébb lökni magát a másiktól. Ha máshogy nem, rugdosodva. Mit kellene csinálnia...?

Talán... Talán itt az ideje, hogy elmondjon egy imát? Magáért vagy Ilhoonért? Esetleg mindkettőjükért? Igen, így kell tennie, ezért hát lehunyja a szemét.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Ámen.

*

*

*

– Mr. Park? – A fehérbe öltözött kedves, kis nővér mosolyogva nyit be a szobájába. – A barátja jött látogatóba önhöz!

Jimin felnéz. Szemei könnyel teltek. Kitörli őket, ilyenkor realizálja csak, hogy ismét ott járt elméletben. Azon az éjszakán. Amikor Hoseok megtámadta őt... Amikorra minden reménye elveszett... Amikor a semmiből lett megmentve egy arra járőröző rendőr által.

Szerencséje volt. Isten vele volt. Úgy gondolja, hogy a rendőr az Isten egyik őrangyala lehetett, máskülönben már halott lenne... Mint Ilhoon, ahogyan az a későbbiekben kiderült.

– Picim – barátja hangja ismételten visszarepíti őt a való világba. Felnéz a belépő férfira, akinek az életét is neki adná. Akivel nemrégiben még a közös jövőjüket tervezgetnék. Elmosolyodik, letörli a könnyeit. – Megint sírtál? – aggódva pillant szerelmére, majd magához húzza, hogy kellőképpen meg tudja nyugtatni Jimint. A háta simogatásával éri el azt az eredményt. – Minden rendben, az a féreg a rácsok mögött van és én is itt vagyok neked – engedi el, hogy kezei közé vegye Jimin apró arcát – Megvédelek, mindenáron! – Biztatóan rámosolyog, majd folytatja mondandóját. – Az orvos szerint egy-két héten belül leszel olyan jól, hogy ki tudjanak engedni innen. Azután esküszöm, mindenki ellen megvédelek, ha kell a széltől is!

Mindketten elmosolyodtak. Jimin gyengéden ellazul a szerelme erős kezei közt. Lehunyja a szemét és élvezi a másik puha ajkának az érintését a homlokán.