Hideg van. Pontosan öt múlt két perccel, a nap s vele együtt az idő is lement. Tél van, az az igazán száraz és hideg idő. Az emberek zöme ilyenkorra beburkolódzik meleg kis házukba, teát, esetleg forró csokit szürcsölgetve a tévé előtt ülve. Pár nappal ezelőtt én is ezt tettem... Mindaddig, míg drága és kedves főbérlőm meg nem jelent. Az ahavi albérlet árat követelte, sajnos hónapok óta haladékért könyörgök neki, így az aznapi siránkozásom már meg sem hatotta. Eleget várt, a pénzét kérte, amit nem tudtam megadni neki. Pedig aztán én tényleg próbálkoztam új állás után nézni. Voltam nem is egy elbeszélésen, de semmi. Minden próbálkozásom haszntalannak bizonyult. Nem volt pénzem, napról -napra éltem arra várva, mikor történik valami. Na jó, valójában a szüleim küldtek pénzt, de csak is kizárólag ennivalóra. És mivel nem akartam éhen halni, teljesítettem kérésüket. Mi történt? Itt ülök az utcán egy reklámtáska ruhával a kezembe és próbálok nem megfagyni. Inkább haltam volna éhen. Kézfejem hiába dugom zsebem mélyére, nem használ. Orrom jéggé fagyott, ahogy arcom is, szinte már alig érzem, mintha elzsibbadt volna. Sóhajtok egyet és nézem, ahogy a kifelé áramló levegő fehér füstként száll előttem. Azt sem tudom, mihez kezdjek, hajléktalan lettem. Elgondolkozva pillantok nem messze tőlem futkározó kölykökre. Olyan aranyosak és boldogok. Én is ilyen voltam az ő korukban. Hajamba túrva gondolok bele, ha egyszer ilyen is tudtam lenni, akkor mit rontottam el?

- A bácsi szomorú? - torpan meg előttem egy aranyos kislány, szomorúan, sajnálkozva tekint rám. Szegényem.

- Nem, ne is aggódj kis csillag! - eröltetek magamra egy biztató mosolyt. - Na, menj utánuk - bicentek fejemmel gondolom testvérei felé.

Bólint, majd el is megy. Már gondolkodnék azon, kik azok akik egyedül bírják hagyni sötétedés után a gyerekeket, mikor megjelenik az anyjuk megölelve őket. Kedves családnak tűnnek, boldognak.

Pár óra elteltével semmit sem érzek, mintha gumiból lennék elkészítve. De nem érdekel, feladtam. Arra sem méltatom magam, hogy beüljek egy meleg kocsmába vagy megkeressem a város pályaudvarát és a váróba töltsek el egy kis időt. Minek? Felesleges.

- Minden oké? - látok meg magam előtt két bakancsot, aminek tulajdonosa belemar hajamba. Hajtincseim aprót megtépve kényszerít, hogy ránézzek. Nem ide illő, de még ebbe a hideg éjszakában is jóképűnek látszik. Barna haja helyenként rövidebb, tépetett. Nem hosszú, ha füléig leér, az már jó. Hosszúkás, szögletes arca,csak dob a külsején ajkairól és azokról a gyönyörű érzelmekkel telt íriszeiről nem beszélve.

- Persze - bólintok egy aprót, alig bírok mozogni, annyira fagyott vagyok.

- Ne hazudj kis srác! - engedi el tincseim mosolyogva. De nem hagy békén, kezem után kapva maga után kezd húzni egészen egy családi autóig. - Ülj be!

Mi, miért? El akar rabolni? Megölni, esetleg kivinni külföldre kurváskodni, vagy megerőszakolni? - ijedek meg azonnal, de ő ezt az akadályt is átszeli. Kinyitja az anyós ülés felőli ajtót, és benyom rajt. Egy biztos; ezért a melegért ami ide benn van, bármit tehet velem.

- Na, mond csak mi történt veled? El szöktél otthonról?

- Dehogy! - kacagok fel, már amennyire a fagyott testem engedi. Már most érzem, minél több időt fogok ebben a melegben ücsörögni, annál jobban olvadok. - Már jó pár éve elköltöztem otthonról.

- Akkor rosszba keveredtél?

- Nem.

- Akkor? - kíváncsiskodik tovább zsebéből előkotorva kulcscsomóját.

Miért érdekli annyira? Fel akarja ellenem használni valahogy vagy miért? Egyáltalán mihez kezdene egy ilyen információval? Úgy gondolom, hogy semmire... Másrészt pedig ha azt nézünk, hogy az ő autójában vagyunk, meg fog ölni. Hülye voltam, nagyon is, nem kellett volna el fogadnom az ajánlatát.

- Kiraktak az albérletből, nem tudtam fizetni és azért. Pénzem meg nincs egy másikra, és mivel nincs más lehetőségem, ezért az utcára kerültem.

- Sajnálom! - találja meg a tökéletes kulcsot a kormány zárjába dugva, majd egy motorbőgés és egy sebváltó mozgatás után elindul a járgány. - Hány éves is vagy te? Hol vannak a szüleid?

- Már mondtam, elköltöztem tőlük! - dőlök a mellettem lévő ablaknak, a hideg tájat kémlelve. Felesleges idegeskedem, esek kétségbe. Már akkor megástam a sírom, mikor szóba elegyedtem ezzel a férfival. - Busanba laknak, két - három éve hagytam ott őket - kezdek bele élettörténetembe. Ha egyszer itt a vég akkor valakinek azért tudnia kéne mi történt velem, nem igaz? - Mellesleg huszonkét éves vagyok.

- Én huszonhárom!

- Park Jiminnek hívnak, volt egy jó fizető állásom, de elcsesztem. Megbetegedtem, tüdőgyulladásom lett, ezért mint minden ember, én is táppénzre mentem. Kár volt - kacagok fel hisztérikusan. - Kirúgtak miatta. De mit tehettem volna? Kiakadhattam volna, de feleslegesen... Így visszagondolva dolgozni kellett volna mennem.

- Ne butáskodj - lassít le az úton egy közlekedési lámpa felé érve, pár másodperc és pirosra is vált -, ha lázas voltál, még jó, hogy otthon maradtál. Nem játék a betegség, egy munkahely nem ér annyit. Majd találsz jobbat.

- Chh. Szerinted nem próbáltam? Sehova nem vesznek fel.

- Majd segítek - néz rám oldalasan egy félmosoly kíséretében -, ne aggódj, megoldjuk!

- Tessék?! - döbbenek le. Nem tudom, most tényleg én vagyok ilyen idióta vagy tényleg értetlenül beszél.

Segíteni szeretne? Miért? Mi haszna belőle? Gyanakodva tekintek rá, amit nem biztos, hogy észlel, mivel a lámpa már az engedélyt adó zöldre is vált. Sóhajtva egyet dőlök vissza az ablaknak. Annyira jó érzés ez a meleg. Telibe jön a kocsifűtés. Jól esik, legalább a halálom előtt legyek boldog, nem igaz? A kinti táj már nem is látszik másodpercek alatt sötétül egyre jobban be. Szinte már alig lehet látni bármit is, hiába van utcai világítás.

Választ hiába várok, nem kapok. Egyedül azt tudom, hogy céltudatosan igyekszik valahova. Vajon élve fog eltemetni? Nem néznem ki belőle, kedves arca van, de ki tudja. Az ördög is egyszer angyal volt.

- Eddig unalmas életem volt - folytatom élettörténetem, bár nem egybefüggő az előző mondatommal, de mindegy. Nem számít, én itt akarom folytatni. - Átlagos. Mesélnek róla szívesen, de nem teszem. Nem akarom, hogy kidőlj a kormányra.

- Önbizalomhiányos vagy, ugye tudod? - szólal meg megforgatva jobb felé a kormányt. Az autó is a kormány irányába fordul, egyenesen egy kocsifelhajtóra járva.

- Miért is? - kérdezek vissza, miközben azt figyelem, ahogy egyre lassabban halad, végül le is állítsa a járműt.

- Honnan tudod, hogy bealudnék rajt? - nyúl biztonsági övéhez, kicsatolja, de még nem száll ki. - Lehet, ami neked unalmas az nekem izgalmasnak számít. Hallottad már azt a mondást, hogy egyiknek szemét másiknak értékes kincs?

- Nem - ingatom meg fejem elgondolkozva -, igazad van. El kellett volna mondanom, legalább valaki megtudta volna, ki is volt igazán Park Jimin.

- Édes vagy! - kacag fel jóízűen. - Egész úton remegtél, mint a nyárfalevél, rendesen látszik, hogy félsz tőlem, hogy feladtál már mindent. De csak hogy tudd, nem akarlak bántani. Egy szóval sem. Gyere be, ott majd mesélsz - kacsint rám kinyitva az ajtót. Követem a példáját, de mielőtt követném a bejárathoz utána szólok.

- Akkor mégis mit szeretnél? Ideköltöztetni, helyre hozni az életem és hőst játszani, mint a filmekben? Ugyan már... - morgom mondandóm végén az utolsó két szót. Mert bármennyire is hihetetlen, ha nem akar bátnani, sehogy sem. Akkor csak egy dolog miatt hozhatott a lakására.

- Miért is ne? - fordul meg mosolyogva. - Szeretek hőst játszani. A sulis darabokban is mindig én kaptam azt a szerepet. Szerinted nem olyan, mintha rám öntötték volna?

- Ne butáskodj - ingatom meg a fejem, valahogy nem hiszek neki. Mi haszna neki ebből? - Mondd el, valójában miért is hoztál ide?

- Ezért! Telibe találtad. Na látod, ha ekkora ötösöd lenne a lottón - lép felém továbbra is mosolyogva. Ennek az arcára fagyott?

- Miért akarod ezt? - szűkítem össze szemem. - Egy idegent felvinni a lakásodra? Nem félsz, hogy kirabollak, esetleg megöllek?

- Vállalom a kockázatot! - ragad meg ismét kezemnél fogva, nem hagyja, hogy tovább fagassam. Beráncigál a házba. Én meg nem bírok másra gondolni, mi van, ha hazudott. Ha azért mondta, hogy nem akar megölni, hogy becsalogasson? Lehet órákkal később már halott leszek. Ahj, csak azt remélem, hogy az egyik szomszéd látta, milyen erőszakosan vitt be a házba.

A bejárati ajtót kinyitva tolt be először engem. Semmi különleges nincs benne, átlagos hétköznapi nappalinak tűnik. Valahogy a kocsija alapján azt hittem, valami villában él. Ez így még rosszabb, a sorozat gyilkosok álcázzák magukat hétköznapinak.

- Jung Hoseoknak hívnak - csukja be mögöttünk az ajtót, leveszi bakancsát, majd egy fehér puhának tűnő papucsba lép bele -, bocs hogy eddig nem mutatkoztam be, de túlságosan is kíváncsi voltam rád. Hogy mi történt veled.

Mondandója közben megfordul egy másik papucsot keresve, amit megtalálva elém is rak. Döbbenten figyelem minden mozdulatát. Eleinte nem mozdulok, nem is reagálok néma kérésére, csupán állok egy helybe az arcát fixírozva. Még bent a házban is jóképűnek látszik, ezek szerint az is.
Majd kicsivel később egy biztató mosollyal az arcán biccent felém. Nem akarom megsérteni azzal, hogy nem fogadom el a papucsát, de nem merek megmozdulni.

- Ahj, már, te kölyök - túr hajába frusztráltan -, mondd csak miért félsz tőlem ennyire? Ha meg akartalak volna ölni, akkor haza se hoztalak volna. Könyörgöm, nem akarlak bántani. Már mondtam. Nekem csak megesett rajtad a  szívem. Annyira kipirult, átfagyott voltál a hidegtől, szinte az egész tested vacogott, hogy nem bírtam tovább nézni. Cselekednem kellett. - Nem mondok semmit, fel kell dolgoznom, meg kell értetnem az aggódó felemmel, mit is mond.

Lehunya szemét, majd hirtelen a lábamhoz nyúl, lassan figyelve a reakcióm veszi ki lábam a cipőből, aztán csúztassa rá az övéjéhez hasonló papucsot.

- Van egy öcsém - tápászkodik álló helyzetbe. Már nem mosolyog, komoly, akár egy bagoly. - Rá emlékeztetsz, ezért vagy itt. Segíteni akarok.