Természetesen nem kellett visszamenniük a börtöncellába, a törzsfő a saját házában adott nekik szállást, viszont két yorogumo harcos állt őrt a szobájuk ajtaja előtt. Yoromi mutatta nekik az utat, majd velük maradt, amíg megbeszélték, hogy hogyan tovább.

- Látnunk kell a Bábmestert. – mondta Haruna. A futonján ült lótuszülésben, kardját a vállának támasztotta és egyik kezét lazán köré fonta. – Meg kell tudnunk miért küldi át a fabábokat a folyón!

- Mi lesz a nővéredékkel? – kérdezte Hikari, aki még mindig gyengének érezte magát és a szomszédos futonon feküdt.

- Szerintem ők is a Bábmester után kutattak. Valószínűleg belebotlottak a fabábokba a túlparton és azért jöttek ide, hogy utánajárjanak, ki vagy mi küldi őket.

- De ha tényleg a Bábmester az, vajon miért csinálja?

Mindkét ember tekintete az ajtó előtt álló Yoromi-ra tévedt. A yorogumo vállat vont, szép arca gondterhelt volt.

- Talán bosszúból. – tippelt. – Száz éve a háborúban kudarcot vallott a bábhadseregével. Valószínűleg azóta kutatta a módszert, hogy hogyan tökéletesítse őket és most az emberekre akarja ereszteni a bábjait.

- De miért? Nincs már kiért harcolnia, ráadásul a többi yokai is békén hagy minket, száz éve nem is hallottunk... felőletek.

- Ezt alighanem majd tőle kell megkérdeznetek, amint ott leszünk.

- Leszünk? – emelte meg a szemöldökét Haruna. – Csak nem velünk akarsz tartani?

Yoromi bólintott.

- Szükségetek lesz egy vezetőre, aki tudja, merre van a Bábmester szigete, és hogy hogyan lehet odajutni.

- Édesanyád elenged?

- Igen. Megbeszéltem vele. Hiába szakadt el a törzstől, attól még a Bábmester is egy yorogumo. Anyám felel érte és tudnia kell, hogy tényleg ő áll-e a túlparti támadások mögött. – borostyán tekintete megtalálta Hikari-t. – Amint meggyógyult a lábad, indulunk. Egy-két nap.

- Annál súlyosabbnak tűnt a sebe. – jegyezte meg Haruna.

- Yorogumo ejtette a sebet. Mi tudjuk a legjobban, hogyan kell kezelni. Lehet, hogy ismered egy-két praktikánkat Mayonaka szan, de még neked is sokat kell tanulnod rólunk. A holnapi viszont látásra! – búcsúzott, majd kilépett a szobából. Az őrök némán bólintottak neki távoztában.

Haruna Hikari-ra nézett.

- Lefogadom, hogy nem erre számítottál.

- Miért te talán igen?

- Hát nem. Egek! Tényleg yokai-ok vendégei vagyunk!

- Nem bízom bennük. Lehet, hogy bűntudatuk van a klánod miatt, de attól még háborút vívtak az emberek ellen és valószínűleg sokan közülük személyesen is részt vettek benne. A törzsfőjük biztosan.

Haruna egy pillantásból tudta, hogy a szamuráj is a törzsfő műkarjára gondolt. Bólintott.

- Lassan felejtenek, és nehezen bocsátanak meg. Ez a hosszú élet velejárója. De majd résen leszünk. Akarod, hogy őrködjek, nehogy elvágják a torkunkat álmunkban? – vigyorodott el.

Hikari a szemét forgatta.

- Nem veszed elég komolyan a helyzetet!

- Csak próbállak jobb kedvre deríteni! Két nap alatt felgyógyulsz egy sebből, amiből más esetben hónapokig tartana! Hány ember mondhatja ezt el magáról?

- A tudásuk tényleg nagy. De nem csak jóra használják. Ne feledd, hogy ki sebesített meg!

Haruna a szemöldökét ráncolta. Reflexből a copfja után kutatott, de a háta mögé nyúlva csak a levegőt markolta. Fogott egy rövid hajtincset és pödörgetni kezdte a végét.

- Legalább egy életre megtanulod, hogy ne ugorj bele mások utazó körébe!

A szamuráj szúrós pillantást vetett rá, majd átfordult a másik oldalára a fal felé. Haruna nyelvet öltött, aztán elérhető közelségben a padlóra fektette a kardját és leheveredett a saját fekhelyére.

Az idegen illatok miatt, és mert egész nap szinte csak ült a cellájukban, nehezen aludt el, majd mikor végre sikerült, nyugtalanító álmot látott.

Egy kopár, sötét helyen volt. Csupasz fák vették körbe, talpa alatt a föld fekete és repedezett volt. Semmilyen hangot nem hallott, mintha mérföldeken keresztül nem lett volna más élőlény a közelben.

Aztán olyan halkan, hogy először azt hitte csak képzelődik, meghallotta, hogy valaki szólítja. Mikor a hang másodjára is kimondta a nevét, már azt is kihallotta, hogy fiatal nőhöz tartozik.

- Shiro? – kiáltott bele a fekete ködbe.

Válasz nem jött, csak újból a nevét hallotta, ezúttal sürgetőbben.

Elindult előre, majd ahogy egyre hangosabban hallotta nővére hangját, egyre gyorsabban haladt, a végén már futott.

Egyszercsak a köd szertefoszlott előtte és egy régi épület előtt állt. Hasonlított egy templomhoz a kapuval, ami előtte állt az úton és a pagodatetővel, amit fekete cserepekből raktak. Elég rozoga állapotban volt, a tetőn kisebb-nagyobb lyukak tátongtak, mindent belepett a por és a pókhálók.

A lány a kardjáért nyúlt és csak azután indult meg az épület felé, hogy a kezébe vette. Lassan lépkedett, és alaposan körbenézett a bejáratnál állva, mielőtt belépett. Odabent mintha még sötétebb lett volna, mint kint.

Dohos, földszagú helyisébe lépett és volt még valami a levegőben. Friss faforgács illata.

Súrlódó hangot hallott, mintha valami nehéz tárgyat húztak volna végig a deszkákon. Kardját maga elé kapva rögtön a hang irányába fordult. Egy hatalmas ember alakja bontakozott ki az árnyékok közül. Görnyedten állt, de széles vállai voltak, lassan mozdult, mert valamit húzott maga után. Nem nézett Harunára, de a lány nem is az arcát figyelte, hanem a terhet, amit karjaiban cipelt. Felismerte benne egy fabábu törzsét, ugyanolyat, mint amilyeneket az emberek földjén látott.

Ekkor emelte feljebb a tekintetét és meglátta az idegen arcát.

A yorogumo törzs tagjait látva nem hitte volna, hogy létezik öreg yokai, ám a jelek szerint mégis. A férfi ötven fölöttinek tűnt, homlokán és szája körül ráncok mélyedtek a bőrébe, a jobb szemét pedig régi sebhely szelte ketté, a szeme pedig szürkén, vakon nézett a világra. A másik szeme borostyánszínű volt, akár a többi yorogumo-é. Hosszú fekete haját a halántékánál ősz szálak díszítették.

Vajon mennyit élt már, hogy kezd látszani rajta a kor? Hányszáz évet látott jönni és menni?

A yorogumo halkan motyogott valamit az orra alatt, Haruna nem tudta kivenni a szavait.

Mikor a terem közepére ért, megállt, majd az egyik mennyezetet tartó oszlopon hármat koppantott.

Halk kattanás hallatszott, ahogy egy láthatatlan szerkezet működésbe lépett. A padlódeszkák egy része szabályos négyzet alakban felemelkedett az idős yorogumo előtt, felfedve egy lépcsőt, ami az épület alá vezetett és sötétségbe veszett a vége.

A yorogumo elindult lefelé, nagyokat nyögve a teher alatt, amit most felemelt a magasba. A mozdulattól lecsúszott a köntöse ujja a válláig és Haruna meglátta, hogy hat karja van. A két igazi karja mellett két-két műkart csatolt a vállaira, hasonlókat ahhoz, amilyet a yorogumo törzsfő viselt.

Haruna némán követte.

Amit odalent átott az egyszerre lenyűgözte és megrémisztette a lányt.

Először azt hitte, hogy csak egy pince van az épület alatt, ahol a Bábmester titokban készíti a bábuit, hogy ne figyelhessék ki a titkát. Ám a „pince" hatalmas volt. Az egész sziget alatt húzódott és elfért benne egy hadsereg. Haruna ez utóbbit onnan tudta, hogy valóban volt benne egy hadsereg.

Hadsereg, bábukból.

Úgy volt, ahogy a yorogumo törzsfő mondta. Fából, fémből, agyagból készített egymásra ímmel-ámmal hasonlító bábok sorakoztak katonás rendben, tökéletesen egyenes sorokban.

A bábmester elindult két sor között egy szélesebb úton, a lány pedig követte. Megfigyelte, hogy ahogy hátrafelé haladnak a bábok úgy lesznek egyre régebbiek, kidolgozatlanabbak. Lehetett látni az egyes sorokon, hogy hogyan fejlődött a Bábmester technikája.

Hirtelen eltűnt a lány szeme elől. Haruna utána sietett és meglátta, hogy bekanyarodott, két vízszintes bábusor között folytatta az útját, majd megállt a közepén, ahol egy nagyobb tér volt a bábok között. Középen két pókfonálba csavart alak feküdt a földön, csak a fejük látszott ki a sűrű szövésű ezüst hálóból, ami szorosan fogta őket.

Haruna azonnal felismerte az arcukat. Majdnem felkiáltott, ám ekkor észrevette, hogy a körbefont alakok mellkasa emelkedik és süllyed. Kuro még a szemét is kinyitotta, ahogy meghallotta a Bábmester lépteit, Shiro-é azonban csukva maradt.

- Onee szan... - Haruna csak halkan merte suttogni.

- A barátod sokat alszik. – morogta a bábmester az alvó Shiro-ra pillantva. – Ennyire kifárasztotta a harc?

Kuro nem felelt, kifejezéstelen arccal bámulta a plafont.

A Bábmester lerakta a fabábu testét, amit idáig cipelt, majd vésőket emelt fel a műkarokkal. Haruna elképzelni sem tudta hogyan mozgatja őket. Újabb yokai praktika, amit nem ismert.

Halk, kopogtató hang hallatszott, ahogy a Bábmester faragni kezdte a bábutestet. Lassan, megfontoltan dolgozott, mint egy művész, aki tökéletesíti a művét.

Shiro mocorogni kezdett, Haruna előtt pedig ekkor elhomályosult a kép, aztán feketébe borult.

Ezúttal egy másik hang szólította a nevén.

Kinyitotta a szemét és Yoromi-t látta maga előtt. A yorogumo örökös a futonja mellett térdelt és óvatosan a vállát rázta.

- Haruna! Ébredj.

- Ébren vagyok. – mondta és megdörzsölte a szemeit, hogy kiélesedjen a látása.

A yorogumo elhátrált tőle.

- Meghoztam a reggeliteket.

- Láttam a Bábmestert.

Yoromi és Hikari azonnal mozdulatlanná dermedt. A yorogumo tágra nyílt szemmel bámult a roninra, mintha most látná őt életében először.

- Hogy mondod?

- Láttam őt. Álmomban. A nővérem üzent nekem álmomban és megmutatta, hogy mi van a Bábmester szigetén. Tényleg ő tartja fogva Shiro-t és Kuro-t. Egy hatalmas pincében vannak bábokkal együtt.

- Mennyi bábbal? – kérdezte Hikari aggódva.

- Egy hadseregnyivel. Viszont... A legtöbb elég réginek tűnt, volt olyan is, amit nem faragott ki rendesen. – Yoromi-ra nézett. – Úgy van, ahogy édesanyád elmondta. Ezek a régi bábui lehetnek, amikből sereget akart készíteni az emberek elleni háborúba. Most újakon dolgozik.

- Erről azonnal szólnom kell anyámnak! – indult kifelé Yoromi.

- Várj! Mi nem mehetünk veled?

- Pihenjetek! – kiáltotta vissza hátra sem nézve.

A két ember összenézett, majd Haruna megvonta a vállát. Gyomra halkan megkordult és a tekintete ekkor a futonja mellé rakott tálcára tévedt.

- Nem mérgezett ugye Hikari csan?

- Remélem a tiéd az!

- Hihi! Mmm! Ez finom! Meg tudnám szokni az ilyen kosztot!

- Akkor miért nem maradsz itt velük, miután legyőztük azt a Bábmestert?

- Nem is rossz ötlet! Szívesebben látnak, mint az emberek.

Ezután nem beszéltek többet. Némán megették a reggelijüket. Már éppen végeztek, amikor Yoromi visszatért.

- Anyám a Bábmester szigetére küld néhány felderítőt.

- Én is velük megyek! – mondta rögtön Haruna.

- Nem lehet.

- Miért nem? – lett ellenséges a lány hangja.

- Csak útban lennél és megöletnéd magad. A felderítőink maguk is yorogumo-k, tudják, hogy maradjanak észrevétlenek a Bábmester előtt. Bár ember harcoshoz képest jók a képességeid, ez itt a yokai-ok földje. Emlékezz rá, hogy a Bábmester a nővéredéket is elkapta.

- A nővérem azon a szigeten van.

- Lesz lehetőséged kiszabadítani. A felderítők csak felmérik a terepet. Utána én magam is odamegyek, és ha a Bábmester tevékenysége veszélyt jelent a yokai-okra, akkor végzek vele.

- Ha veszélyt jelent az emberekre, akkor én akarok végezni vele. – szólt közbe Hikari. – Szamurájként ez a kötelességem.

Yoromi elmosolyodott, mintha mulattatná az emberlány.

- Pontosan azért küldünk először felderítőket, hogy legyen ideje a lábadnak meggyógyulni. Na meg persze elővigyázatosságból.

- Lassan már el sem tudnám képzelni, hogy bárhová is nélküled menjek Hikari csan!

Haruna egy szúrós pillantást kapott a megszólalásáért, de ő csak mosolygott tovább.

- Yoromi szan, van itt egy hely, ahol lehet kardforgatást gyakorolni?

- Mi nem használjuk az emberek fegyvereit. De helyet tudunk neked biztosítani.

- Remek! – Haruna a vállára akasztotta a kardtokját. – Muszáj gyakorolnom, még a végén berozsdásodom!

- Csak úgy edzhetsz, ha felügyelnek közben!

- Nem gond.

- Én is mehetek? – kérdezte Hikari.

Yoromi egy pillanatig mintha elgondolkodott volna rajta, majd Harunára nézett. A ronin rájött hogy tőle várja a választ.

- Felőlem.

- Jöhetsz. A te lábaddal úgysem jelentenél kihívást az őreinknek.

Hikari elég bölcs volt ahhoz, hogy ezt a megjegyzést elengedje a füle mellett és ne reagáljon rá semmit. Még azt is hagyta, hogy egy yorogumo felsegítse a futonjáról, majd a vállára támaszkodva sétált ki a kunyhóból. Haruna előttük haladt egy másik őr mellett, aki végigvezette őket a falun.

A yorogumo-k tényleg máshogyan harcoltak és edzettek, mint az emberek. A gyakorlóterük egy tisztás volt, ahová vastag faoszlopokat állítottak. Az oszlopok tetejét hajókötél vastagságú pókfonalból font háló kötötte össze. A háló szálairól a saját fonaluk segítségével yorogumo-k lógtak, némelyek húzódzkodtak, mások csak simán mozdulatlanul lógtak a levegőben, a karizmaikat erősítve. Voltak olyanok is, akik párbajoztak éppen.

- Hű! – Haruna szeme elkerekedett, ahogy figyelte a kecses mozgású yokai-okat.

Arra gondolt, hogy Akirának igaz volt. A yokai-okhoz képest az emberek gyengék. Még egy középszerű yorogumo harcos is könnyedén felvenné a versenyt a legtehetségesebb szamurájokkal. Még szerencse, hogy ezek a yorogumo-k nem akartak ártani nekik. Nem csoda, hogy a Bábmester egymaga is olyan nagy pusztítást tudott végezni az emberek földjén. Mi lenne, ha még a törzs is támogatná?

Haruna nem akart belegondolni. Inkább előhúzta a kardját, majd csinált néhány vállkörzést és sorban megmozgatta az izmait. Utána alapállást vett fel, mozdulatlanul állt néhány másodpercig, amíg átgondolta, hogy melyik kombinációt fogja alkalmazni. Aztán rátámadott a képzeletbeli ellenfelére.

Valóban Mayonaka vér folyt az ereiben és az is látszott, hogy jó mestere volt. Amikor karddal a kezében gyakorolt, kizárta az egész világot. Nem létezett más csak ő, akinek a penge a része, a karja folytatása. Könnyű mozdulatok és egy tucatnyi leölt, képzeletbeli ellenség.

- A barátod elég ügyes. – jegyezte meg az egyik yorogumo harcos Harunát figyelve.

Hikari nem javította ki. Nem is igazán hallotta, amit mondott, annyira lekötötte, ahogy a kardforgató technikát figyelte. A mozdulatok nem voltak olyan bonyolultak, mint amiket a Tencho-k használtak, de kecsesek és harcban kétség kívül halálosak lettek volna. Vajon ha Haruna nem lett volna elfáradva, amikor találkoztak ott a fogadónál, melyikük nyerte volna a párbajt? Még az is lehet, hogy Hikari veszített volna...

Hikari-t mondták a legtehetségesebbnek a fiatal szamurájharcosok közül. Eddig három Birodalmi Harci Bemutatón vett részt és mind a háromszor győzött is. Hatalmas megtiszteltetés volt számára a császári család színe előtt küzdeni és megmutatni a tudását. De most el kellett ismernie, hogy Harunának is lett volna ott helye a tudása alapján.

Milyen kár, hogy csak egy ronin!

A gondolat hirtelen magához térítette.

Megrázta a fejét és inkább másfelé nézett. A yokai-okat kezdte figyelni, akik most felmásztak a hatalmas pókhálóra és a fonalköteleken futva üldözték egymást. Nevettek közben, mintha csak játék lenne az egész. Számukra az is volt, egy ember viszont azonnal lezuhant volna.

Meglátott egy ismerős arcot a yorogumo-k között. Yoromi külön vált a többiektől és elkezdett feléjük futni. Mikor elérte a háló szélét, néma, kecses mozdulattal előre nyújtotta a kezét, pókfonala kilőtt a csuklója alatti fonómirigyből és egyenesen rácsavarodott Haruna kardjára. A ronin rögtön védekezett, mintha hallotta volna a támadást.

Haruna elmosolyodott, mikor látta, hogy Yoromi volt az.

- Meg szeretnél küzdeni velem Yoromi szan?

- Ez csak egy kis gyakorlás. Látni szeretném, mit tudsz! – felelte a yokai- majd leenegdte a kezét, a fonal pedig elszakadt. Egy újabbat húzott elő a csuklójából, a vékony szán ezüstösen csillogott a napfényben. – Mit szólsz hozzá Mayonaka szan?

- Nem szokásom elutasítani egy kihívást! Lássuk, mit tud a törzs örököse!

Yoromi támadott.

Mindketten villámgyorsan mozogtak, Hikari alig bírta őket szemmel követni, de még a mellette álló két őr is kapkodta a fejét. Az edzőpályán lévő yorogumo-k abbahagyták a fogócskát és a háló tetejéről kíváncsian figyelték amint Haruna és Yoromi körbetáncolják egymást és lassan az edzőtér közepe felé haladnak.

Kiegyenlítettnek tűnt a küzdelem, mindketten nagyjából ugyanannyiszor támadtak és védekeztek. Ha Hikari nem tudta volna, hogy a yorogumo-nak emberfeletti ereje és állóképessége van, akkor ezen a ponton képtelen lett volna eldönteni, melyikük fog nyerni. De azok után, hogy küzdött a fajtájával, tudta, hogy végül Yoromi fog győzni. Nem számít milyen tehetséges kardforgató Haruna, a yokai erősebb volt nála.

Végül Hikari-nak igaza lett. Talán egy óráig küzdhettek, már mindkettejükről csurgott az izzadtság, amikor Yoromi-nak sikerült Haruna bokája köré csavarni a pókfonalát és egy mozdulattal kirántotta a ronin lába alól a talajt. Mire Haruna felült volna, a yokai már ott állt fölötte alkarját a nyaka fölé téve, mintha le akarná szorítani, másik kezével pedig körbe fonta a ronin kardot tartó kezét, így az képtelen volt használni a fegyvert.

- Ügyes trükk! – mondta mosolyogva Haruna. – Úgy tűnik vesztettem.

- Nehéz győzelem volt. – Yoromi elengedte, majd a kezét nyújtotta neki. – Tényleg tudsz rólunk egy-két dolgot. Más embernek már az első percben eltaláltam volna a lábát, de te tudtad hogyan védekezz. Elismerésem!

- A mesteremet illeti az elismerés. – Haruna meghajolva fogadta a yokai dicséretét. – Ő tanított meg mindenre, amit ma tudok. Rólatok is ő mesélt.

- Kíváncsi vagyok milyen ember lehetett.

- Szomorú. – felelete hirtelen Haruna. Valamiért mindig ez volt az első szó, ami a mesteréről az eszébe jutott.

Yoromi a vállára tette a kezét.

- Egész biztosan nem a tanítványa miatt.

Haruna arcára gyorsan visszatért a mosolya.

- Köszönöm a harcot Yoromi szan! Megtiszteltetés volt. Legközelebb én hívlak majd ki téged!

- Várom a napját Mayonaka szan!

Meghajoltak egymás felé, majd Haruna odasétált Hikari-hoz és a két yorogumo őrhöz.

- Ez igazán... ügyes küzdelem volt. – mondta Hikari.

- Nahát! Hikari csan csak nem felment a lázad? – meg akarta érinteni a homlokát, de a szamuráj félreütötte a kezét. – Haha! Bocsánat, csak nem számítottam volna tőled dícséretre.

- Az igazat mondtam. – felelte a szamuráj kimérten. – És ne feledd, hogy még velem is meg kell majd egyszer küzdened!

- Hogyne! Ne aggódj, észben tartom!

- Helyes.

Haruna esküdni mert volna rá, hogy Hikari szája szélén apró mosoly jelenik meg, amikor ezt kimondta.