Ha a fájdalom enyhült is, a barlang hidege bekúszott Hikari ruhái alá és néhány óra elteltével a lábát és a kezét már jéghidegnek érezte. Dideregve szorosabbra húzta az övét.

- Minden rendben? – kérdezte a ronin.

- Jól vagyok.

- És rosszul hazudsz.

Hikari kihúzta magát és fékezte a teste remegését. A ronin vékony, rövidujjú ruhát viselt, ami a térdéig sem ért le, mégsem tűnt úgy mintha különösebben fázna. Jobban hozzá volt szokva a hideghez a sok szabadban alvás miatt, ráadásul Hikari a vérveszteség miatt is nehezebben viselte a hideget.

- Nemsokára csak ránk néznek. – próbálta bíztatni Haruna. – Egész biztosan tudják, hogy egy embernek étel és víz kell hozzá, hogy életben maradjon.

- A többi cella üres. – jegyezte meg Hikari.

A barlangban az övéken kívül még három ráccsal elkerített cellavolt, mindegyik ajtaja tárva-nyitva és üres fekete szájként ásítottak feléjük.

- Megvárják, amíg meghalunk, aztán megszabadulnak tőlünk. – vonta le a következtetést ridegen.

Haruna a fejét csóválta.

- Nem hiszem. Mondtam, hogy nem szeretik a kínzást. Ha a halálunkat akarnák, harc közben megöltek volna. Miért vesződnének velünk?

A ronin hirtelen elhallgatott és felemelte egyik kezét, hogy Hikari-nak is jelezzen. Hamarosan ő is meghallotta a könnyű lépteket. Bár egész halk volt, valószínűleg a minimális zajt is csak azért csapta, hogy előre tudják: feléjük tart.

A fáklya egyre szűkülő fénykörébe egy fiatal yorogumo nő lépett be. Sötétlila köntöse feketének tűnt a barlangban, borostyán szeme pedig magába itta a tűz fényét.

- Még életben vagytok mind a ketten?

- Épphogy. – felelte cinikusan Haruna. – Mi a tervetek velünk?

- Itt én kérdezek és te felelsz, ember.

Az „ember" szót legalább olyan megvetően mondta, ahogy Hikari a ronin-t szokta. Haruna a szemét forgatta. Épp egy másik öntelt hercegnőre volt most szüksége!

- Akkor kérdezz. – intett a yorogumo felé, aki felvonta a szemöldökét a szemtelenség láttán, de nem tette szóvá.

- Mayonaka vagy?

Haruna és Hikari meglepetten összenéztek, majd a ronin bólintott.

- Olyasmi.

- Az mit jelent? Igen vagy nem?

- Igen, az vagyok, de csak a vérem szerint. A név már nem sokat jelent.

A yokai bólintott.

- Tudom mi történt a klánoddal. Nagy ostobaságra vall a császártól, amit veletek tett.

Hikari-ban azonnal felülkerekedett a becsület az életösztönön és fel akart ugrani a felségsértés hallatán, de sérült lába miatt azonnal visszahanyatlott a földre és fájdalmasan felszisszent. Szemei azért villámokat szórtak a yokai-ra.

- Hogy mersz ilyet mondani a megboldogult császárra?!

A yorogumo kihívón felvonta egyik szénfekete szemöldökét és lenézőn pillantott Hikari-ra.

- Te minek neveznél egy olyan embert, aki kidönti a háza egyik oszlopát, aztán csodálkozik, hogy rá akar szakadni a tető? Én az ilyet ostobának hívom.

A szamuráj nem felelt, de továbbra is dühösen nézett rá. A yokai elégedetten bólintott, majd mintha Hikari csak egy idegesítő légy lett volna, amit most elhessentett, visszafordult Haruna felé. A ronin-nak be kellett harapnia az alsó ajkát, hogy leplezze a mosolyát. A szamurájhercegnőcske végre megkóstolta a saját gyógyszerét!

- Azonnal sejtettem, amint megláttam a szemed, és hogy milyen jól értesz a kardforgatáshoz. – előhúzott valamit a köntöse ujjából, majd a rácsok között Haruna elé dobta.

A ronin meglepetten látta, hogy a kardja hever előtte a földön, mellette pedig Hikari legyezői. Mire felvette és az övébe tűzte a fegyverét, a yorogumo már ki is nyitotta a cellaajtót.

Haruna Hikari-hoz lépett, átadta neki a legyezőket, majd karját a vállán átvetve segített talpra állnia. A szamuráj ellenséges pillantással méregette a yorogumo-t.

- Miért segítesz nekünk?

A yorogumo úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, azonnal a barlang bejáratához sietett.

- Gyertek! Nincs sok időnk, a törzsfő hamarosan látni akar titeket!

A két lány összenézett, majd szó nélkül megegyeztek, hogy a kérdések ráérnek később is, egyelőre élve szeretnének kijutni innen. Követték a yokai-t, ki a barlangból. A börtön egy kisebb hegyen volt, ahonnan kanyargós, de nem túl meredek ösvény kígyózott le a hegy lábánál épült faluba. Legalábbis Haruna úgy sejtette, hogy az odalenti sötét tömeg egy falu, mivel fáklya vagy tűz egy sem égett a környéken. A yokai-oknak nem volt szüksége rá, mivel éles látásukkal és szaglásukkal a sötétben is tökéletesen boldogultak.

Lassan haladtak lefelé, mígnem egyszercsak a yorogumo eltűnt a szemük elől.

- Hová lett? – pislogott nagyokat Hikari, de a szeme még nem szokott hozzá a sötéthez.

- A fák között van. Le kell térnünk az ösvényről. – felelte Haruna és elindult a yorogumo után a bokrok ágait félrehajtva.

- Ha ilyen hangosan csörtettek, felriasztjátok az egész falut! – sziszegett rájuk dühösen a vezetőjük.

- Bocsánat, de ennél halkabban csak akkor meg, ha csigalassan haladunk! – felelte ingerülten Haruna.

- Add át, majd én viszem!

Hikari-nak megsértődni sem volt ideje, hogy a jelenlétében úgy beszélnek róla, mint egy zsák rizsről, ugyanis a yorogumo előttük termett és az ölébe kapta. Egyik karja a hátát, másik a térdhajlatát támasztotta. A yokai teste megtévesztően karcsú volt, ugyanis ötször annyi erő volt benne, mint egy emberben. Hikari-val a karjaiban is könnyedén – és hangtalanul – folytatta tovább az utat a fák között. Haruna fürgén követte őket.

Így már sokkal gyorsabban haladtak és a két emberben feléledt a remény, hogy sikerült megszökniük a yorogumo törzstől. Épp egy tisztáson vágtak át, ahol a fű derékig ért, mikor egy kevély, rideg hang szétzúzta ezt a törékeny reményt.

- Mégis mit képzelsz, hová viszed őket?

Haruna és a yorogumo lány azonnal megtorpantak.

A sötétből velük szemben árnyak bontakoztak ki. A yorogumo-k körbekerítették az egész tisztást. Egy magas, karcsú alak vált ki közülük. A büszke tartású nő előkelő kisugárzása, díszes köntöse és kontyába tűzött ékszerei azonnal nyilvánvalóvá tették, hogy ő a törzsfő, akiről a kiszabadítójuk beszélt.

- Yoromi. – szólította meg szigorúan, miközben pillantásával szinte átfúrta a lányt. – Remélem, van magyarázatod erre az árulásra! Halljam! Miért szöktetted meg a foglyokat?

A yokai, aki eddig olyan magabiztosan és felsőbbrendűen viselkedett, most némán, lehajtott fejjel állt, mint egy rajtakapott gyerek. Hihetetlen, hogy a törzsfő felbukkanása hogy megváltoztatta a pozícióját és vezetőből egy szempillantás alatt alattvalóvá változott. A yokai törzsek hierarchiája még a szamurájcsaládokénál is szigorúbb volt és ez világosan megmutatkozott most is.

Majd Yoromi felemelte a tekintetét és a törzsfőre, aztán Harunára nézett.

- Ő egy Mayonaka.

- Én is tudom. Látom a szemét, de ez még nem magyarázat.

- Tartozunk neki, anyám!

Haruna szeme elkerekedett és kivételesen Hikari is csodálkozva bámult.

A yokai törzsfő fáradtan felsóhajtva a halántékához emelte hófehér kezét.

- Azt hittem sikerült kiölni belőled az apád gyermeteg természetét! Semmi közünk az emberekhez! Felejtsd el végre ezt az ostobaságot!

Yoromi hirtelen kihúzta magát, óvatosan lábra állította Hikari-t – aki kénytelen volt Harunába kapaszkodni, ha nem akart elesni –, majd megvetette a lábát és védekező állást vett fel, mintha harcra készülne.

- Apa nem volt gyermeteg és neki volt igaza! Nem haragudhatunk örökké az emberekre, amikor mi is ugyanúgy hibásak vagyunk!

Az ezután beálló csönd mélyebb volt, mint ami egy temetőben szokott lenni. A yorogumo-k és a két ember visszafolytott lélegzettel figyelték anya és lánya vitáját.

Yoromi mély lélegzetet vett, hogy erőt gyűjtsön, majd így szólt:

- Apa jól gondolta, nem szabad tovább viszálykodnunk az emberekkel! Száz év eltelt a háború óta!

- Száz év számunkra semmi!

- De nekik rengeteg idő! Akik egykor ellenünk harcoltak, már mind halottak. A most élő emberek semmit nem vétettek ellenünk. Épp ellenkezőleg. – Harunára nézett és szinte bűnbánó arccal folytatta. – Mi ártottunk nekik. Mi vagyunk a hibásak, amiért a Mayonaka klánt elpusztították.

Haruna megdermedt, mintha Yoromi tekintete hipnotizálta volna. Lába gyökeret vert a tisztáson, egyetlen izma sem rezdült.

- Az is éppen az apád ostobasága miatt történt! Önfejűen cselekedett, a törzsből senki sem támogatta én pedig kifejezetten megtiltottam neki, hogy az emberek földjére lépjen! Semmi közünk ahhoz, ami azzal a klánnal történt, de még ha lenne is... - gonoszul Harunára mosolygott. – Ugyan mit számít ez már és mit tudna tenni ellene egy kislány?

Haruna érezte, hogy a gyomra összeszűkül, torkában pedig epe indul el felfelé. Ökölbe szorította a kezét, hogy fékezze magát.

- Itt az ideje, hogy végre észhez térj Yoromi! – folytatta a törzsfő haragosan. – Ha az emberekkel közösködünk, abból csak bajunk lesz. Lehet, hogy a háború régen volt, de a yokai-ok még a mai napig viselik a következményét. – a törzsfő lassan felhúzta a bal karján lévő ruhaujját. Az anyag hosszabb volt, mint a többi yorogumo ruháján és teljesen eltakarta még a kézfejét is. Amint a törzsfő felemelte a karját és a holdfény megvilágította, Haruna rájött, hogy miért. Első pillantásra semmi különös nem látszott rajta, de aztán észrevette.

Vállból hiányzott a bal karja.

Pótkart viselt a vállcsonkjához rögzítve. A művégtagot fehér porcelánból készítették, mestermunka volt, de látszottak rajta a finom illesztések, és ami a legfontosabb: a csuklóján nem volt meg a yorogumo-k fonómirigye, amivel a pókfonalat készítik. A törzsfő egy harcban szinte esélytelen lett volna, mivel pókfonal hiányában csak a fizikai erejére támaszkodhatott volna.

Ahogy szép lassan felfogta ezt, Haruna valami mást is észrevett. Ismerős volt neki az a kar.

Közelebb lépett, mire a yorogumo-k azonnal mozdultak. A törzsfő sziklaszilárd nyugalommal állt előtte, még a szeme sem rebbent, annak ellenére, hogy épp az imént fedte fel előttük a legnagyobb gyengepontját.

Ekkor a ronin belenézett a szemébe és azt kérdezte:

- Ki készítette azt a kart?

- Miért akarod tudni? – kérdezte az asszony barátságtalanul.

- Mert pontosan olyanok az illesztései, mint a bábuknak, amiket a Sárkány-folyam túlpartján legyőztem.

- A túlparton? – kérdezte Yoromi, de nemcsak az ő arcán látszott meglepetés, a törzsfőén is átsuhant egy pillanatra valamiféle aggodalom. – De hiszen az lehetetlen! Ő nem mehetett... - hirtelen elharapta a mondatot, ahogy az anyja szúrós szemmel nézett rá. Lehajtotta a fejét és csöndben várakozott.

Haruna kíváncsian a törzsfő felé fordult.

- Ha úgyis meg akartok ölni, nem mondanátok meg legalább, hogy kinek a munkáját dícséri az a kar és az embereket mészároló bábuk? – kérdezte cinikusan. Még az sem zavarta, hogy Hikari összeszedte annyira az erejét, hogy oldalba könyökölje, amiért épp a sírjukat ássa. Nem törődött a Tencho lány dühös pillantásával sem, szemeit végig a törzsfőn tartotta.

- Előbb te mondd el, hogy mikkel harcoltál a túlparton! Utána én is válaszolok a kérdésedre.

Simán átverhette, de Haruna tudta, hogy nincs abban a helyzetben, hogy ellent mondjon neki. Valamit azonban megkockáztatott.

- Ömm... Elnézést, de a barátom el fog vérezni, ha tovább kell ácsorognia. – fejével Hikari felé biccentett, aki sápadtan nehezedett a vállára és egyik karjával esetlenül átkarolta. Haruna érezte, hogy már az egész testsúlyát ő tartja meg, és ha elengedné, egyszerűen eldőlne, mint egy zsák rizs. – El kellene látni a sebét és legalább leültetni.

A törzsfő halkan felsóhajtott, majd maga mellé intette a mellette álló yorogumo-kat és parancsot adott nekik, hogy vigyék vissza az embereket a faluba. Egyikük óvatosan a karjába vette Hikari-t, míg a másik Haruná-t, aki meg sem próbált tiltakozni, túlságosan fáradtnak érezte magát.

Percek alatt visszaértek. Ezúttal nem a börtönbe vitték őket, hanem egyenesen a törzsfő házába.

A yorogumo-k az emberekhez hasonló épületekben laktak, amiket fából ácsoltak. A törzsfő otthona csak annyival tűnt ki a többi közül, hogy két emelete is volt.

Hikari sebeit kitisztították, gyógyfüvekkel kezelték majd tiszta kötszerrel bekötötték. A szamuráj egy futonon feküdt, mellette Haruna ült vastag ülőpárnán, velük szemben a törzsfő, oldalán Yoromival és háta mögött két harcossal, akik árgus szemekkel figyelték az emberek minden mozdulatát, pedig felesleges volt. A fegyvereiket újra elvették tőlük, de még azokkal sem lett volna esélyük támadni vagy menekülni. Arról nem is beszélve, hogy Haruna most már kíváncsi volt rá, mibe keveredtek.

- Nos? – vonta össze a szemöldökét a törzsfő. – Beszélj! Mi történt a Sárkány-folyam túlpartján?

- Emberszerű fabábuk támadtak rá egy városra. Látszólag maguktól mozogtak és harcoltak. Betörtek a fogadóba, ahol megszálltam. Legyőztem őket, de nem sokon múlott és többeket meg is öltek. A zsákomban volt egy szétvágott pecsét, olyanok voltak rájuk ragasztva.

- Több holmit is találtunk nálad, amit yokai-ok szoktak használni. Ezerlépés talizmánt, mérföldtintát... Honnan értesz a mi tudományainkhoz? – kérdezte a törzsfő kíváncsian.

Haruna nem látta okát, hogy hazudjon. A yokai-ok amúgy is jobban becsülték az egyenes beszédet, nem úgy, mint az emberek, akik szóvirágokba bújtatott hazugságokkal tűzdelték tele a beszélgetéseiket.

Elmondott nekik mindent a nővéréről, Shiro-ról, aki megtanította néhány yokai-praktika használatára és azt is elmondta, hogy őt keresve jött ide.

- Na és a szamuráj miért jött veled? Nem hiszem, hogy tényleg a barátod lenne, ahogy állítottad.

Haruna megköszörülte a torkát.

- Az véletlen volt. Beleugrott a tintakörbe, amit felrajzoltam.

- Értem.

- Kérlek, most te is mondd el, amit tudsz a bábuk készítőjéről!

A törzsfő bólintott.

- Állom a szavam. Elmondom, hogy ki ő. Mi Bábmesternek hívjuk. Ő a legidősebb élő yorogumo, aki rég elszakadt a törzstől és magányosan él egy kis szigeten a part közelében. Mindig is tehetséges volt. Régen a béke idejében játékokat, ékszereket készített, aztán mikor kitört a háború a tudományát arra használta, hogy katonákat alkosson.

- Katonákat?

- Bábukat. Agyagból, fémből, fából. Mindenből, amit csak meg tudott munkálni az erejével és a tudásával. Senki sem tudta pontosan hogy csinálja, de a talizmánjai erejével mozgatni tudta őket. Egy olyan hadsereget akart alkotni, ami soha nem fárad, nem éhes, nem szomjas és a tagjait bármikor ki lehet cserélni. Az emberek szerencséjére, nem járt sikerrel és a háború után elhagyta a törzset. Azóta nem hallottam felőle, hogy elkészítette nekem a műkart. – pillantott le a végtagra.

A törzsfő porcelán és hús-vér keze most egymáson pihent az ölében. A félhomályban Haruna nem tudta megmondani, hogy melyik-melyik.

- Azt hiszem, ideje lenne látogatást tenni nála. – jegyezte meg Haruna.

A törzsfő – a lány legnagyobb meglepetésére – bólintott, majd magához intette Yoromi-t.

- Adjatok nekik szállást! Itt maradnak még egy ideig.

- Igenis anyám!