A Tencho egyensúlyát vesztve elzuhant. Lába, könyöke és harci legyezői hangosan csattantak a földön. Haruna csak azért tudta megőrizni az egyensúlyát, mert jól megvetette a lábát, miután felrajzolta a pecsétet. Bárki máshoz odasietett volna, hogy segítsen, de itt most egy felfegyverkezett szamurájról volt szó, aki ráadásul az előbb rá akart támadni.

Tisztes távolságban maradt és úgy kérdezte: - Minden rendben?

A szamuráj villámló szemekkel nézett fel rá. Biztos hozzávágott volna valamit dühében, ám amikor meglátta Haruna háta mögött a hatalmas, elvadult erdőt, ami cseppet sem hasonlított ahhoz, ahol az előbb voltak, elakadt a szava. Lassan hátrafordult és tudatosult benne, hogy a Sárkány-folyam, aminek előtte kéne lennie, mögötte van. Tágra nyílt szemekkel bámulta a lustán hömpölygő vizet.

Haruna a szájára szorított a kezét, nehogy hangosan felnevessen. Ezért az arcért már megérte az egész bonyodalom!

- Hol vagyunk? – bökte ki végül a szamuráj, miközben ülő majd álló helyzetbe tornázta magát. Legyezői ismét a kezében voltak, de egyelőre leengedve tartotta őket, nem készült támadni.

- Pontosan én sem tudom, valahol a yokai-ok földjén.

A Tencho hitetlenkedve rázta a fejét.

- Az nem lehet! Miféle varázslat volt, amit használtál? Elraboltál?! – egyre jobban szörnyülködött.

Haruna a szemét forgatta.

- Dehogy raboltalak! Emlékeztetnélek rá, hogy te ugrottál bele a pecsétbe! Eszembe nem jutott volna magammal hozni egy kényes szamurájkisasszonyt koloncnak a nyakamra!

- Ha idehoztál, vissza is tudsz vinni!

A következtetése sajnos gyors és helyes volt. Haruna megacélozta magát gondolatban az elkövetkező vitára és talán harcra.

- Sajnálom, de nem lehet. Még nem. Előbb meg kell találnom a klánnővéremet.

- Mi az hogy-?! Várjunk! Te ronin vagy. – lett hirtelen csodálkozó a hangja. – Nincs is klánod.

- Ó! Jó hogy mondod, eddig észre sem vettem! – újra megforgatta a szemét. – Attól még Shiro-t a nővéremnek tekintem, ő pedig engem a húgának. Sokat tanultam tőle és sok történetet mesélt... többek között erről a helyről is.

- Azt akarod velem elhitetni, hogy van ember, aki az elmúlt száz évben betette ide a lábát és túlélte? – kétkedőn összefonta a karjait.

- Nem akarok veled elhitetni semmit, azt mondom, hogy ez így történt. Biztos, hogy még te is hallottál a fekte-fehér nővérekről. Na, ők a nővérem és a társa. Valójában ők sem testvérek, mindketten roninok és utazás közben találkoztak, aztán úgy döntöttek, hogy nem egymás ellen, hanem együtt harcolnak tovább. Itt is jártak egyszer, majd élve hazatértek az emberek földjére.

- Hallottam róluk. – bólintott. – Azt ugyan nem hiszem, hogy igaz a szóbeszéd és tényleg jártak itt, de az igaz, hogy még egyes szamurájok is tisztelettel ejtik a nevüket, pedig ők is csak törvényen kívüliek...

- Mint én? – vigyorodott el pimaszul Haruna. – Nem mehetek még haza és téged sem vihetlek, mert mikor a nővérem és a társa ismét ide jöttek, bajba kerültek és Shiro segítséget kért tőlem. Épp elég bonyolult egyszer elvégezni ezt a varázslatot. Ráadásul most tartalékolnom kell az energiámat.

- Mire?

Haruna előhúzta a kardját. Hikari gyorsan alapállásba helyezkedett, mert arra számított, hogy rá akar támadni, ám helyette hátat fordított neki és a sötétlő rengeteg felé bámult.

- A harcra, ami mindjárt elkezdődik.

Hikari mély levegőt vett.

Soha életében nem gondolta volna, hogy egy ronin oldalán fog harcolni. De azt sem, hogy szemtől-szemben fog állni valódi yokai-okkal. Ha pedig választania kellett a kettő közül, még mindig inkább a ronin.

Az erdőből különös hang hallatszott, majd előjöttek valamik. Hikari még soha nem látott ilyen lényeket. Talán csak Tencho-nomachi könyvtárának régi tekercsein találkozhatott volna velük.

Gyönyörűek voltak.

A bőrük hófehér, mint a jáde, a hajuk ébenfekete, szemük még az övénél is sötétebb borostyánszínben csillogott, pupillájuk keskeny volt, mint a ragadozó állatoké. Fáról-fára lendültek, mintha vékony kötelek lettek volna a kezükre kötözve, majd elrugaszkodtak az utolsó ágakról és földet értek néhány méterre előttük. Villámgyorsan mozogtak és körbevették őket.

Hikari megperdült. Harunával közel voltak ugyan egymáshoz, de nem érintették össze a hátukat.

A yokai-ok kíméletlen pillantással méregették őket, mint egy ölni készülő vadállat a prédáját. Csodaszép, kegyetlen gyilkosok.

Az egyik felemelte a kezét és valami Hikari felé süvített a levegőben. A lány reflexből felemelte a legyezőjét és kivédte. Hófehér, hajszálvékony fonal tekeredett a fémpengék közé. Egészen olyan volt, mint a pókfonál. Csodálkozva a yokai-ra nézett, aki még mindig felé nyújtva tartotta a kezét. A fényes fonal vége eltűnt bő ruhaujja alatt.

A yokai visszarántotta a kezét, mire pattanó hang hallatszott és a fonal elszakadt.

Mintha a többiek erre vártak volna, egyszerre többen is támadni kezdték őket. Hikari-nak eszébe sem jutott megfordulni, hogy a háta irányába záporozó fonalakkal törődjön. Bízott benne, hogy a ronin érti a dolgát a harcban, mást amúgy sem tehetett.

Hallotta a pengék csendülését, ahogy kivédték a támadásokat.

Ez így nem lesz jó! – gondolta, miközben az ajkát beharapva koncentrál, nehogy elvétsen egyetlen fonalat is. Csak védekezünk, esélyünk sincs támadni! Így egyszerűen kifárasztanak, aztán megölnek minket.

Hirtelen a bal kezében tarott legyezőt íves mozdulattal elhajította. A fegyver pörögve szelte át a levegőt és egyenesen az egyik yokai mellkasába fúródott. Vér spriccelt, mire az eltalált yokai mellett álló két társa rögtön utána kapott. Még így is maradt elég ellenfelük, Hikari pedig elveszítette az egyik fegyverét. Csakhogy közben nyitott egy rést a védelmükön.

Íves mozdulattal félrelökte a felé záporozó pókfonalakat és futásnak eredt a sérült yokai felé.

- NE! – hallotta a ronin hangját, de nem törődött vele.

Amúgy sem volt ideje reagálni rá, ugyanis hirtelen éles fájdalom hasított a vádlijába és a földre rogyott, mielőtt még a yokai-ok közelébe ért volna.

Érezte, ahogy meleg vér folyik végig a lábán és valami vékony, éles dolog – akár egy fémhuzal – a húsába vág, majd egyre szorosabban fonódik a lába köré. Mintha tűz égette volna.

Hikari felordított fájdalmában. Két kézzel a földet markolta, miközben próbált talpra állni, de azonnal visszahanyatlott.

- Fogjátok el őket! – parancsolta egy szigorú női hang, mielőtt Hikari elveszítette volna az eszméletét.

Föld és vér illatát érezte mikor magához tért. Mielőtt kinyitotta a szemét, mocorgott egy kicsit, amitől a lábába rögtön fájdalom hasított. Mozdulatlanná dermedt.

- Na, végre! – a ronin mosolygó arcát látta meg először, mikor kinyitotta a szemét.

Egy barlangban voltak, a ronin hátát a kőfalnak vetette, egyik lábát felhúzta és a térdén lazán támaszkodott. Kardja nem volt sehol és mikor lenyúlt az oldalához, Hikari is csak ürességet tapintott a legyezői helyén.

Foglyok voltak.

Ami még mindig szerencsésebb, mintha halottak lettek volna.

- Nem volt semmi, hogy neki mertél támadni egy yorogumo-nak! – a ronin nem dicséretnek szánta a szavait, inkább úgy hangzott, mintha kivételesen ostobának tartaná. Felemelkedett a helyéről és odament hozzá, hogy segítsen ülő helyzetbe tornázni magát, Hikari azonban félreütötte a kezét és saját erejéből ült fel, hátát a padlótól plafonig érő fémrácsoknak döntve. A ronin vállat vont és visszatelepedett a korábbi helyére.

- Te tudod, hogy mik ezek? – kérdezte Hikari és igyekezett közömbös hangot megütni.

- Persze. – bólintott rá a ronin, mintha ez természetes lenne. – Shiro és a mesterem meséltek róluk. Yorogumo-k. Te még sosem hallottál róluk?

- Nem. – vallotta be és közben mindent megtett, hogy fenntartsa az érdektelenség látszatát. Nem volt hajlandó beismerni, hogy bármiben is kevesebb egy roninnál, főleg nem ennél a pimasz csitrinél. Mégis miért kéne bármit is tudnia a yokai-okról, mikor száz éve nem érintkeztek velük az emberek? Ráadásul soha nem is fognak, mert a Sárkány-folyam örökre elválasztja őket... Vagyis eddig ezt hitte.

A ronin értőn bólintott.

- Így már értem, hogy volt merszed támadni és megpróbálni elmenekülni!

- Ha annyi mindent tudsz róluk, – kezdett ideges lenni Hikari – mondd meg miért hagytak minket életben! – máskor mindig megőrizte a higgadtságát, elvégre egy harcosnak tiszta fejjel kellett gondolkodnia, ám most a fájdalom és a fáradtság miatt képtelen volt uralkodni magán. Egyre jobban látszottak rajta az indulatai.

- Gondolom, először ki akarnak vallatni, vagy csak szórakozásból megkínozni. A törzsfőjük elég hátborzongató nőszemélynek tűnt!

Hikari csak félig bírt odafigyelni rá, ugyanis a fájdalom ismét fellángolt a lábában. Felszisszent és odakapta a kezét. A ronin tekintete rögtön megváltozott.

- Átvérzett a kötésed. Hé! – felpattant és két kézzel megmarkolva a fémrácsot kikiabált. Hangja visszhangot vert a kis barlangban, ahová zárták őket. – Kellene tiszta ködszer a szamuráj sebére!

Várt egy kicsit, de nem jött semmi válasz. Hiába füleltek, a barlangban még a legapróbb nesz sem hallatszott, mintha nem lettek volna őrök a közelben. Haruna idegesen fordult Hikari felé, aki mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa magát. Aztán a ronin egyszercsak leguggolt mellé és kihúzta a copfját összefogó kopottas kék szalagot.

- Mutasd! Átkötöm!

- Ne! – Hikari tőle telhetően elhúzódott és ellenségesen nézett rá.

- Inkább hagynád elfertőződni? Figyelj, tudom, hogy az ellenségednek tartasz, de nem akarom, hogy meghalj! Nem gondolod, hogy azután is leszámolhatsz velem, hogy kijutottunk innen élve?

Hikari magában elismerte, hogy a lánynak igaza van, de még mindig húzódozott. Büszke volt, egy klán örököseként így nevelték. Nem könnyű egyik pillanatról a másikra elfogadni egy ronin segítségét, amikor eddig ellenük küzdött és ítéletet mondott felettük.

- Ha megint harcolnunk kell, a hajad útban lesz. – tett újabb gyenge próbálkozást, hogy leállítsa.

A ronin bosszankodva megforgatta a szemét, majd elővett valamit az öve alól. Egy rongyba bugyolált kés volt. A yokai-ok vagy nem kutatták át, vagy nem találták elég veszélyesnek a konyhakésnél kisebb és tompább „fegyvert" ahhoz, hogy elvegyék tőle. Hikari hátra hőkölt, ám a másik nem ellene fordította, hanem felemelte és egy mozdulattal levágta a másik kezébe összefogott haját. A hosszú fekete tincsek a barlang padlójára hullottak a ronin pedig kócos, füléig is alig érő cakkos szélű hajjal nézett vele újra farkasszemet.

- Most már nem. Akkor engeded végre, hogy segítsek?

Hikari ezután szó nélkül hagyta, hogy a lány felvágja a lábán lévő vörös kötést, majd gyakorlott mozdulatokkal újrakötözze a sebet a hajszalagjával. Nem véletlenül esett erre a választása, a ruhájuk ugyanis véres és piszkos volt a harctól és a barlangban fekvéstől. A fején viselt szalag volt az egyetlen, ami elég tiszta volt ahhoz, hogy egy sebre merje rakni.

- Miért csináltad ezt? – kérdezte egy pillantást vetve a levágott hajra. A rövid haj egy férfinál még elment, de egy nőnél sokszor rossz jelentése volt, kitagadást, büntetést, szégyent jelképezett. Kevesen akadtak a birodalomban, akik önként vállalták volna. Ráadásul a lány eleve nem számított egy szépségnek az arcát és az orrát pettyező apró anyajegyek miatt.

Haruna viszont úgy tűnt, mint akit ezek a dolgok egyáltalán nem érdekelnek.

- A haj a lábbal ellentétben visszanő. Fontossági sorrend szamuráj! – oktatta ki.

- Egyáltalán minek segítesz nekem? – kérdezte barátságtalanul. – Az ellenséged vagyok nem?

- Te aztán érdekesen mondasz köszönetet! – a lány visszadugta a kést az övébe, majd leült Hikarival szemben. – De hogy válaszoljak is, nem tartalak az ellenségemnek. Egy idegesítő szamuráj vagy, aki a nyomomban jár, és mindenáron el akar fogni, hogy kivégezhessen.

Hikari nem tudta megállni, hogy vissza ne vágjon.

- Te meg egy nagyképű ronin vagy, aki semmibe veszi a birodalom törvényeit!

- Hohó! – mosolyodott el a másik. – Ez igen! Nem hittem volna, hogy ilyen dühkitörésre is képes vagy, amilyen kis tökéletes hercegnőnek tűntél! De tudod még ez is jobb, mint a műmosolyod. Legalább most őszinte vagy.

- Hogy mersz kioktatni?! – ha a lába nem lett volna eltörve, Hikari felugrik és felpofozza a ronint, aki azonban így kartávolságon kívül elégedetten vigyorgott rá.

- Én csak azt mondom, amit látok. Nem fárasztó folyton titkolni az érzelmeid csak azért, hogy másoknak megfelelj?

- Nem tudsz te rólam semmit!

- Hát akár mesélhetnél is. – nézett körbe a sötét barlangban. Az összes fényt egy fáklya adta, amit a cellájuktól biztos távolságban a falra szereltek. – Szerintem itt leszünk még egy darabig. Egyébként még nem mutatkoztam be, pedig szerintem már illene. A nevem Haruna. Téged hogy hívnak?

Először nem akart válaszolni, de a jó neveltetés és a sok illemtan lecke végül felülkerekedett benne.

- Tencho Hikari.

- Nagyon örvendek Hikari! Bárcsak más körülmények között találkoztunk volna, és ne akarnál megölni!

- Te ezt szórakoztatónak találod? Azok a yokai-ok még megölhetnek!

Haruna arca erre elkomorodott.

- Tudom.

- Egyáltalán miért nem végeztek velünk azonnal? Tényleg meg akarnak kínozni előtte?

- Nem. Azt csak viccből mondtam. A yokai-ok nem olyanok, mint az emberek. Gyorsan ölnek és hatásosan. Nem élvezik mások szenvedését. Ilyen értelemben sokkal nemesebb lények, mint mi vagyunk. Valamit akarnak tőlünk, azért hagytak életben.

- De mit?

- Fogalmam sincs. – hátradőlt és a feje alá tette mindkét kezét. – De nincs értelme ezen gondolkodni, hisz nemsokára úgyis megtudjuk!

Hikari hitetlenkedve nézett rá, de aztán – bosszantó módon ismét – be kellett látnia, hogy igaza van. Hátradőlt ő is és csöndben várakozott, miközben igyekezett tudomást sem venni a lábában lüktető fájdalomról.