Hikari meg sem tudta számlálni, hogy hányféle érzelem kavarog benne, amikor átlépték a főváros kapuját. A hatalmas, vörösre festett tori kapu alatt egyszerre akár száz lovas katona is elfért volna egymás mellett, a szamurájcsapat mégis megtartotta a szigorú kettes sort. Legelöl lovagolt Hikari és Seiji, mögöttük rögtön a lány iker testőrei, Shizuka és Sozoshi, aztán kettesével a többi szamuráj.

Vidéken igazi látványosságnak számítottak, de még a hatalmas és forgalmas fővárosban is fel-felkapták a fejüket az emberek, ahogy a díszes ruhát és napcímerrel hímzett hófehér jin-haorit viselő csapat elhaladt mellettük.

Bár Hikari fiatal volt, mégis tiszteletet parancsolónak tűnt egyenes tartásával és elszánt tekintetével.

Egészen a palotáig mentek, ahol az udvaron álló őrök szó nélkül beengedték őket. Csak négyen léptek be magába az épületbe, méghozzá az élen haladó négy fiatal.

Seiji annak ellenére, hogy éppen hazaérkezett, kissé feszengve sétált Hikari mellett és folyton a ruhája ujját húzgálta egyik kezével, ami mintha finoman remegett is volna. Hikari ezt észrevette, de nem tette szóvá, ahogy végighaladtak a hosszú, L alakú, papírfalú folyosókon.

A falakra csatajeleneteket festettek. Páncélt viselő emberek küzdöttek mindenféle szörnyeteg ellen, akik kígyó, varjú, pók és róka alakját öltötték magukra és ádázul vicsorogtak rájuk. A csata fölött pedig egy vörös tintával rajzolt madarat lehetett látni, amint méltóságteljesen kiterjeszti lángoló szárnyait.

A következő képen a lángoló madár a földre ereszkedett, majd az azt követőn egy vörös császári díszbe öltözött nő állt a helyén.

A jelenet folytatódott tovább, végig a trónteremhez vezető folyosón, ahol egy széles ajtó előtt két vörös joroi-t viselő őr posztolt kezükben lándzsát tartva. Az őrök lándzsája hasonlított a Higure klán fegyverére, az ívelt pengéjű naginatára, de a lándzsa hegye rombuszt formált és tűhegyes vége egyenes volt.

Az őrök félreálltak az útjukból és kitárult előttük a trónterembe vezető ajtó.

A hatalmas teremnek magasabban volt a plafonja, mint a palota többi helyiségének. Végig fényes fadeszkák borították a padlót, szőnyeget csak a túlsó végén terítettek le, ahol egy magasított hátú trónszéken ült méltóságteljesen maga a császár, Hinotori Akiyoshi.

Az uralkodó háta mögött a falat vörös zászló díszítette, rajta arannyal és a sárga különböző árnyalataival hímzett pompás főnixmadár terjesztette szét a szárnyait.

Amint beléptek, mint a négyen letérdeltek és meghajoltak az uralkodó előtt. Csak akkor emelték fel a fejüket, amikor a császár engedélyt adott rá és csak akkor álltak fel és léptek közelebb, mikor intett egyet feléjük.

- Gyere csak bátran Tencho Hikari! – mondta kedvesen mosolyogva a lányra. – Ha nem tévedek te találtad meg és hoztad vissza az én elkóborolt unokaöcsémet. Már nagyon aggódtunk érted Seiji kun! – mondta dorgáló hangnemben a fiúra nézve.

Seiji lehajtott fejjel állt nagybátyja előtt. Nem lehetett tudni hogy a bűntudat, vagy a bizalmas családi titulus használata miatt szégyenkzik-e.

- Kérlek, bocsáss meg, amiért bosszúságot okoztam neked nagybátyám! – mondta és újból letérdelt. – Jó szándék vezetett, amikor az engedélyed nélkül hagytam el a fővárost!

- Ó abban biztos vagyok. – mosolygott rá a császár és egy pillanatra nem az uralkodót lehetett látni benne, hanem egy egyszerű nagybácsit, aki aggódik az unokaöccséért. – De arra kérlek, többet ne csinálj ilyet! Nagyon megrémítetted szegény édesanyádat! Na és mindezt miért?

Hirtelen mintha észbe kapott volna és pillantása a három Tencho szamurájra esett. Köhintett egyet.

- Ne is beszéljünk erről többet! Menj, köszöntsd anyádat és nyugtasd meg végre! – bocsátotta el egy kézmozdulattal a fiút.

- Ahogy parancsolod. – Seiji felkelt a földről és kisietett a trónteremből. Az ajtóból még hátrapillantott a három szamurájra, akik a nagybátyja előtt álltak, mielőtt egy megkönnyebbül sóhajjal kilépett volna a folyosóra.

Szerencséje volt, hogy ezúttal ennyivel megúszta.

Szíve szerint maradt volna még egy kicsit az ajtóban, hogy kihallgassa, miről beszél a nagybátyja a három Tencho-val, de az őrök, ha nem is szóltak volna rá, bizonyosan jelentették volna, így inkább letett erről a szándékáról és meglátogatta az édesanyját, ahogy a császár utasította.

Az asszony zokogva borult a nyakába mikor meglátta. Úgy szorította, hogy Seiji alig kapott levegőt.

- Anyám! Nem egy évig voltam távol, csupán egyetlen hónapot! – próbált szabadulni az ölelésből Seiji, de hiába. Az anyja nem engedte.

- Úgy aggódtam! Úgy aggódtam érted! Épp most kell így eltűnnöd, amikor mindenféle furcsa pletykákat hallani a Sárkány-folyam felől!

- Pletykák? Miféle pletykák? – lett élénkebb hirtelen a fiú.

- Ó! Igazán semmiség! Kitaláció az egész! – legyintett az asszony, majd belekarolt a fiába és a lakosztályához tartozó kertbe vezette, ahol egy kis pavilon állt. – Gyere, teázzunk meg mindenekelőtt! Közben pedig megbeszéljük, hogy mivel fogod jóvátenni, hogy így rám ijesztettél és a nagybátyádnak is fájt miattad a feje!

- Ahogy kívánod anyám... - mondta Seiji engedelmesen, de közben már azon járt az esze, hogy kitől szerezhetne információt.

A pletykák alighanem az olyan fabábokról szóltak, amik rá is rátámadtak abban a fogadóban.

Hihetetlenül erősek voltak, ha nincs ott az a lány... Vajon ki lehetett ő és hol van most?

Hikari az egész út alatt érezte a testőrein, hogy aggódnak érte. Látta a szemükben, mióta csak kiléptek a főváros kapuján és észrevette minden mozdulatukban, ahogy a megfontoltan kiejtett szavaikban is.

Tulajdonképpen Sozoshi és Shizuka nem is a testőrei voltak, sokkal inkább a testvérei.

Senki nem tudta miért, de a Tencho klán főcsaládjában mindig csak egy gyermek született. A babonásabbak átokról beszéltek, mások szerint csak furcsa véletlen az egész. A rossz nyelvek pedig úgy tartották, hogy csak „hivatalosan" születik egyetlen gyermek. Akárhogy is, mivel az örökösnek nem voltak testvérei, kialakult egy hagyomány a klánban. Amikor az örökös befejezte a kiképzését és teljes jogú szamurájjá vált, választott maga mellé egy testőrt. Egy korábbi barátot, aki ezzel szinte a testvérévé, a legfőbb bizalmasává vált. Néha az is előfordult, hogy kettőt választottak, így tett Hikari is.

Amíg Sozoshi és Shizuka mellette voltak, egy pillanatig sem érezte magát egyedül. Együtt nőttek fel, együtt edzettek és együtt harcoltak. Ismerték egymás minden mozdulatát és félszavakból is értették egymást.

- Ha valami baj van – szólalt meg Hikari – akkor értékelném, ha megmondanátok nekem is.

Az ikrek egyszerre néztek fel rá. Világosbarna szemükben most is aggodalom látszott.

- Mi csak... aggódunk érted Hikari csan. – mondta halkan Shizuka.

- Rég volt már, hogy ennyire... lefoglalt egy cél. – igyekezett óvatosan fogalmazni Sozoshi. – Miért akarod ennyire megtalálni azt a ronint?

- Egymaga megküzdött azokkal a... bábokkal. Ráadásul valamiféle furcsa talizmánt használt, amivel egyik pillanatról a másikra eltűnt a szemem elől. – Hikari alig észrevehetően erősebben szorította meg a kezében tartott porceláncsészét. – Biztos, hogy lepaktált a yokai-okkal!

- Nem lehet, hogy valójában a szeme színe miatt akarod megtalálni? – kérdezte a fiú.

Hikari tekintete rávillant, Shizuka pedig ijedten nézett az ikertestvérére.

- Sozoshi!

- Te is ezt gondolod! – kardoskodott a fiú. – Annak a lánynak sötétkék volt a szeme nem igaz? Köze van a Mayonaka klánhoz!

- Velünk egyidősnek tűnik. Biztos, hogy évekkel a Lángoló Hold éve után született. – érvelt a húga.

- Akkor volt egy vagy két szülője, aki a Mayonaka klán tagja volt és bosszúvágyban nevelte fel!

- Meg akarom találni. – szólt közbe Hikari, mire az ikrek elhallgattak. – Legyen elég ennyi! – kiitta a csészéjét, majd letette a négyszögletes asztalra és kisétált a teaházból, amiben megálltak megpihenni.

Négy napja, hogy elhagyták a fővárost.

Épp a Sárkány-folyam mentén tartottak lefelé. Úgy tervezték, hogy minden kikötővárosban és nagyobb településen megállnak majd. Nyomokat kerestek, híreket és pletykákat hallgattak meg, de sehol senki nem tudott a kékszemű lányról, sőt még a fabábokról sem. Úgy tűnik egyelőre csak a folyó felsőbb szakaszain lévő városokban terjedtek el a pletykák a yokai-okról és a gyilkos bábukról.

Vajon mi készülődik? – gondolta Hikari, miközben belépett az utca forgatagába.

Hátra sem kellett néznie, hogy tudja, Shizuka és Sozoshi egy lépéssel lemaradva követik.

Szó nélkül sétáltak a kikötőig.

A Sárkány-folyam vize zavaros volt végig a város mentén, ahogy a hullámok locsogva ostromolták a kővel megerősített partot. Vihar idején az utca szintjéig felcsaptak, de most alacsonyan ült meg a vízszint, mintha egy lekuporodó, támadásra készülő ragadozó lenne.

Még nem volt dél, így csak néhány hajót láttak a kikötőben. A karcsú, díszes hajók kereskedőkhöz tartoztak. A halászok egyszerűbb és strapabíróbb hajói még kinn voltak a vízen.

A kikötőmester eléjük sietett és zavartan, négyszer-ötször gyorsan meghajolt előttük.

- Tencho szama! – szólította meg Hikari-t, mivel csak a klán címerét ismerte fel, a szamurájt, aki viselte, nem. – Mi-miben segíthetek? Va-valami baj van? Még nincs itt az ideje, hogy a halászok befizessék az adót.

Hikari megnyugtatóan leintette.

- Nem azért jöttünk, hogy behajtsuk az adót.

A kikötőmester láthatóan megnyugodott. Már eleve furcsállta, mikor felismerte őket, hogy a Tencho klán miért egy ilyen magas rangú tagját küldte el az adóért.

- Keresünk valakit.

Ha ez a mondat egy szamuráj szájából hangzott el – főleg olyan érzelemmentes, hideg hangon, mint ahogy Hikari mondta – még az az ember is elsápadt ijedtében, akinek semmi titkolni valója nem volt. A kikötőmester sem tett másként. Látszott rajta, hogy kérdezni akar, de nem mert. A „valaki" ugyanis mindig bűnözőt jelentett. A császári hadsereg csupán a fővárosban és a környező tartományokban tartotta fenn a rendet, a birodalom többi részén a szamurájklánok feleltek érte.

- Egy ronin, kardforgató, fiatal lány, sötétkék szemekkel. Járt erre?

- No-nos, én csak a kikötőt felügyelem. Itt bizonyosan nem látta és nem segítette senki, arról már tudnék. Erre törvénytisztelő, rendes emberek élnek, akik soha nem közösködnének roninokkal! De-de ha gondolja, körbe kérdezhetek, amint a halászok visszatérnek, hátha ők láttak vagy hallottak valamit. – ajánlotta készségesen.

Hikari biccentett.

- Köszönöm. Értékelem a segítségét. Ha megtud róla valamit, bármikor keressen meg. Az elöljáró házában megtalál.

A kikötőmester mélyen meghajolt és addig nem egyenesedett fel, amíg a három szamuráj el nem sétált előtte.

Haruna épp az utolsó pillanatban ugrott vissza egy ház mögé. Szerencsére a három Tencho a kikötőmesterrel volt elfoglalva így nem vették észre, de nem sokon múlt.

Magában hosszan szitkozódott, miközben a három távozó alakot figyelte. Olyan karótnyelten lépkedtek, mintha magát a császárt kísérnék. Képmutatók.

Két választása maradt: elindul gyorsan a következő városba és reménykedik benne, hogy hamarabb odaér, vagy kockáztat és marad, hogy ne veszítsen időt. Számára az első lett volna a biztonságosabb, és ha csak róla van szó, már itt se lenne. De Shiro és Kuro minden nappal nagyobb veszélybe kerülnek.

Nem vesztegethette tovább az értékes idejét. A Tencho-k már így is napokat vettek el tőle és persze a kardot, amit még a mesterétől kapott. A nagybátyja készítette fegyver remek darab volt, de nem pótolhatta a rengeteg emléket, amit az előző kardja hordozott.

Nem hiszem el, hogy még mindig engem keresnek! Nincs jobb dolguk? – megkockáztatott még egy pillantást a fal mögül. A három Tencho már eltűnt a kikötőből, beolvadtak a járókelők közé, akik a város belseje felé tartottak.

Nincs több ideje.

Leengedte copfba kötött haját és az arca köré rendezte, hogy minél jobban beárnyékolja a szemét. A Tencho-k nyilván azt kérdezték meg mindenkitől, hogy láttak-e kékszemű lányt. Kilépett az épület mögül és elindult a kikötői halárusok standjai felé, amik a víztől alig tíz-húsz méterre sorakoztak.

Harunának korán meg kellett tanulnia rejtőzködni, beolvadni az emberek közé és jelentéktelennek látszani, ugyanis két ismertetőjegyet is viselt az arcán, a felismerhetőség pedig a roninoknál halálos ítéletet jelentett. Az első a kék szeme volt, amit az apjától örökölt. Világosan mutatta, hogy a kegyvesztett és kiirtott Mayonakák leszármazottja. A másik az apró foltszerű anyajegyek voltak az orcáin és az orrán, amiket az anyjától örökölt. Könnyen megjegyezhető arc. Valóságos átok.

Lehajtott fejjel, lassú, nyugodt léptekkel haladt el a standok előtt, majd elkanyarodott és a víz felé vette az irányt.

A Sárkány-folyam fából ácsolt mólókról csak egy átlagos folyónak tűnt azt leszámítva, hogy olyan széles volt, hogy nem lehetett látni a túlpartját. De a lemenő nap fénye ugyanúgy csillogott a táncoló hullámokon, amik hűvösen a partnak csapódtak és a halak ugyanúgy suhantak a medrében, a biztonságos mélyben. Pedig határvonal volt két ellenséges világ között.

Haruna elővett egy kulacsot a batyujából és teletöltötte a Sárkány-folyam vizével. Közben a tükörképét figyelte a vízben. Hosszú haja az arcába hullott és a tincsek vége belelógott a vízbe. Amint megtelt a kulacs, elsietett a város felé, de kerülte a forgalmasabb utakat és egyenesen a nyugati kapu felé tartott, ami egy erdőre nyílt. A piacon még vett egy adag olcsó tintát.

Épp időben ért a kapuhoz, mielőtt a katonák bezárták volna. Kérdőn néztek a fiatal lányra, aki egymaga ilyen későn a vadonba akar menni, de nem állították meg. Koldusnak nézhették és biztosan nem bánták, ha egyel kevesebb lesz belőlük ezentúl a városban.

Haruna olyan némán lépkedett az erdőben, mint egy kísértet és közben minden zajra ügyelt, ami megütötte a fülét. Addig ment, amíg a város fényei már nem látszottak, aztán megállt egy nagy juhar tövében, holmiját letette a gyökerek közé, csak a tintát és a vizet tartotta magánál.

A kulacsból öntött néhány cseppet a tintatartóba, majd a többit kör alakot rajzolva a földre locsolta. Ezután a tintával átrajzolta a körvonalat. Amint körbeért, érezte, hogy a levegőben energia kezd gyengén vibrálni. Két ujját a tintába mártotta és jeleket kezdett felrajzolni: a föld, fény és ember szavakat a körön kívülre, a víz, köd és erdő szavakat pedig a körön belülre írta. Egyre több energia gyűlt össze a levegőben, ahogy a természet reagált az ősi varázsigére.

Miután végzett, fogta a holmiját és belépett a körbe. A tintával a „part" szót írta fel egy üres papírtalizmánra és már épp aktiválta volna a pecsétet, amikor egy hang zavarta meg.

- Meg vagy végre.

Összerezzent és reflexből a kardja után kapott.

Egy közeli juhar mögül a három Tencho lépett elő, arcukon méltóságteljes, lenéző és egyszerre diadalmas kifejezés ült, amitől Harunának ökölbe szorult a keze és legszívesebben hozzájuk vágta volna a tintás üveget.

Ehelyett azonban csak pimaszul elmosolyodott és kihúzta magát.

- Nocsak! Nem hittem volna, hogy ilyen fontos vagyok, hogy három szamuráj is égre-földre keressen!

Vajon kit fizethettek le? Az árust? Vagy a katonákat? Nem.

A középen álló lány szemébe nézett, aki egyértelműen a hármas vezetője volt. Nem az a fajta volt, aki bárkit is lefizetne. Ő egymaga kapja el, akit üldöz, hogy bizonyítson – legfőképp saját magának – hogy megmutassa képes rá. Nem fogad el segítséget. Pökhendi, egyébként bosszantóan szép arcú lány volt a Tencho főcsalád tagjaira jellemző aranybarna szempárral.

Egyetlen szépséghibája talán egyenes végű rövidre nyírt haja volt, amit Haruna nem tudott hová tenni. Nemesi körökben a hosszú haj volt a divat, a rövidhez gyakran negatív jelentést társítottak a régi szokások miatt, főleg a nők körében. El nem tudta képzelni, hogy egy ilyen öntelt és büszke lány miért vágná rövidre a haját, amikor sütött róla, hogy soha semmiért nem kellett szégyenkeznie az életben. Miért épp egy ilyen bosszantó hercegnőcske akadt az útjába?

- A múltkor egyik pillanatról a másikra eltűntél. Sejtettem, hogy tiltott mágiát űzöl, de most ismét megbizonyosodtam róla! – a körre mutatott, amiben Haruna állt. – Mire készülsz?

Haruna felsóhajtott.

- Nézd hercegnő, nincs most időm erre! Sajnálom! Majd máskor fogócskázom veled! – hessegető mozdulatokat tett a lány felé, aki erre dühösen megindult felé.

- Ezúttal nem hagylak elmenekülni!

Haruna rá akart kiáltani, hogy megállítsa, de már késő volt. A Tencho lány belépett – inkább berontott – a körön belülre épp, amikor a pecsét felizzott. Csak annyira volt ideje, hogy levegőt vegyen és hirtelen az erdő és a két másik szamuráj eltűnt.