Haruna gyakran visszaemlékezett a napra, amikor először találkozott a klánnővérével, Shiro-val és annak örök útitársával, Kuro-val. Majdnem tíz éve történt.

A mesterével egy kis városka fogadójában szálltak meg, ami messze esett a birodalmat átszelő főutaktól és a Higure klán egyik eldugott prefektúrájában húzódott meg. A közeli bányák már rég kimerültek, így a környék elszegényedett és a szamurájok nem sűrűn jártak arrafelé. A roninoknak egy ilyen helyen nem volt mitől tartania, így fordulhatott elő, hogy egyszerre négyen is a városba keveredtek.

Amint Haruna és a mestere beléptek a fogadóba, rögtön kiszúrták őket. Úgy tettek, ahogy mindig, ha más roninokkal találkoztak. Feltűnésmentesen a pulthoz sétáltak, ahol a mester rögtön alkudni kezdett egy kétágyas szoba árára, Haruna pedig észrevétlenül végigmérte a sarokban elhelyezett asztalnál üldögélő két nőt, miközben úgy tett, mintha csak egy kíváncsian nézelődő gyerek lenne.

Egyikük sem nézett fel, látszólag nem érdekelte őket a két új jövevény. Egyszerű, de strapabíró ruhát viseltek, az egyikük fehér a másik fekete uvagit, nadrágot a bokájuknál vászoncsíkokkal megkötve és fonott szandált. Egy-egy nagyobb zsák is volt náluk. A fehérruhás húsz a fekete pedig harminc év körül járhatott.

A mestere megállapodott a fogadóssal a szoba árában és letelepedtek az egyik üres asztalhoz, hogy megebédeljenek.

- Nos? – kérdezte a mester miközben a pipájába tömködött néhány levelet.

- Fegyver van náluk, de békésnek tűnnek. Fiatalok, az egyik húsz esztendős lehet a másik tíz évvel idősebb. A ruháik alapján régóta úton vannak. – foglalta össze a lány a megfigyeléseit.

- A legfontosabbat kihagytad.

Haruna meglepetten nézett rá, majd észbe kapott és kiegészítette előbbi mondandóját:

- Ketten vannak, mindketten harcedzettek, vagyis csapatként működnek együtt. De azt hittem ez nyilvánvaló.

Mestere a fejét rázta.

- A nyilvánvaló dolgok is lehetnek fontosak. Nem mindegy, hogy egy, vagy két potenciális ellenféllel kerülünk szembe, főleg ha tudnak csapatként dolgozni.

A kislány szeme felcsillant.

- Ez azt jelenti, hogy ha harcra kerülne sor, akkor végre kapok én is kardot?

A mester hosszan a pipájába szívott, majd lassan kifújta a füstöt. Sötétkék szemei egészen feketének tűntek az arcára vetülő árnyékoktól, amik szinte mindig rátelepedtek, még akkor is, ha épp nem viselte a bambuszkalapját.

- Nem. – felelte.

Haruna duzzogva elhúzta a száját.

- Mikor harcolhatok már végre fegyverrel?

- Majd ha megtanultad az alapokat. – adta meg a szokásos idegesítő válaszát a mester, amitől Haruna legszívesebben rákiáltott volna, hogy adjon igazi választ. De az nagy tiszteletlenség lett volna, ezért soha nem tette.

A mester látta, hogy milyen csüggedt a tanítványa, így mélyet sóhajtva szívott még egyet a pipából, mielőtt magyarázatba fogott volna.

- Akár hiszed akár nem, most is éppen azt tanulod, hogy hogyan kell egy kardot használni.

- Mi? – lepődött meg a lány.

A ronin biccentett.

- Most megtanulod, hogy vannak olyan helyzetek, amikben nincs szükség fegyverre, így ha majd végre lesz egy kardod, nem fogod soha szükségtelenül előrántani és tisztelettel, felelősen bánsz majd vele. Egy szamurájnak a fegyvere olyan, mintha a teste része lenne. Ezért nem adunk neki nevet, mint ahogyan a karját vagy a lábát sem nevezi el senki és ezért bánunk vele mindig tisztelettel. Nem is beszélve arról, hogy egy élet elvétele milyen komoly teher. Mindig mérlegelni kell előtte és a legtöbbször meg kell hagyni.

Haruna néhány percig emésztgette a hallottakat.

- Na és mi van, ha olyan helyzetbe kerülök, amit csak karddal lehet megoldani? – kérdezte végül abban a reményben, hogy ezzel a kérdéssel zsákutcába szorítja mesterét.

A ronin azonban csak elmosolyodott.

- Ezért vagyok itt én. – keze az oldalára siklott, ahol az utazózsákja pihent. Haruna tudta, hogy egy katana rejtőzött benne, rongyokba bugyolálva.

Haruna magában bosszankodva, amiért megint nem tudta a mestere ellen fordítani a saját szavait, egy rizsgombócért nyúlt az asztalukon lévő tálba és duzzogva elmajszolta. Csak akkor kapta fel a fejét, mikor két kecses alak sétált el mellette.

A két ronin nő elhaladt az asztaluk mellett és anélkül, hogy egy pillantást vetettek volna rájuk, vagy bárki másra, felsétáltak az emeletre, ahol a kibérelhető szobák voltak.

Haruna pillantása találkozott a mesteréével. Néhány pillanatig feszülten figyelt, hátha kimondatlan utasítás kap arra, hogy meneküljön, vagy védekezzen, de aztán a ronin elszakította tőle sötét tekintetét és nyugodtan pipázott tovább. Ekkor Haruna egy újabb rizsgombócért nyúlt és folytatta az ebédjét, mintha mi sem történt volna.

Teljesen azonban nem nyugodott meg és később kiderült, hogy jól is tette. A szobájukba lépve ugyanis ott találták a két nőt. A fekete ruhás távolabb, az ablakban ült, egyik lábát felhúzva a párkányra. A fehérruhás egy vastag ülőpárnán térdelt az ajtóval szemben, mintha csak a saját házába lépő vendégeket fogadná. Alig egy méterre volt tőlük, mivel a kis helyiségben a két alvógyékény és az alacsony asztal szinte minden helyet elfoglalt.

Haruna védekező állást vett fel és hátrált egy lépést, mestere azonban nem mozdult és nem is tűnt meglepettnek.

Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, a fehér ruhás nő felemelte a tekintetét és egyenesen a férfi szemébe nézett, így Haruna is jól láthatta szép égszínkékben játszó íriszét. A pillantása éles volt, akár egy vadászé, de tisztelettel nézett a másik roninra.

- Mondd csak ronin szan, a Mayonaka klánból származol? – kérdezte a lány és a hangjából Haruna izgatottságot hallott ki.

- Igen. – felelte a mestere röviden és hűvösen.

A lány erre elmosolyodott, amitől hirtelen még fiatalabbnak tűnt az arca. Váratlanul a földre vetette magát és homlokát a padlóhoz érintve tiszteletteljesen meghajolt Haruna mestere előtt.

- Már majdnem öt éve, hogy apám teljesen kiképzett és ronin lett belőlem, de még soha nem találkoztam senkivel a szülőklánjából! Kérlek, fogadd őszinte részvétemet a téged és a családodat ért tragédiáért!

- Mi a neved te lány? – kérdezte kissé durván a férfi. – Talán Mayonaka vagy? Apád az volt? Ezt állítod? Na és? A korod alapján még nem is éltél, amikor a Félhold-szigetet felperzselték.

A lány erre kihúzta magát és dacosan nézett az idősebb ronin szemébe.

- Lehet, hogy a klán lemészárlása után születtem, de attól még Mayonaka vér folyik az ereimben és büszke vagyok rá!

- Igazán? Apád talán nem hagyta ott a klánt? Miért vagy hát ilyen büszke a származásodra?

- Tisztelettel mester, az apám tettei nem az én tetteim.

- Valóban nem. – a ronin hangja kissé nyugodtabbnak hangzott, mintha csitultak volna az emlékek, amiket a lány felkavart benne. – Mit akarsz tőlem?

- Megtudni, hogy mi történt. Hogy miért kellett apám szülőklánjának odavesznie. Tényleg árulók voltak, vagy a császár bolondult meg?

Haruna ezt hallva hátrahőkölt. Még egy ronin tanítványaként sem mert volna soha ilyesmit kiejteni a száján. A császárt őrültnek nevezni nemcsak hogy önmagában felségárulásnak számított, de ráadásul ezt hallva feléledt mindenkiben a gyanú, hogy éppen az nem teljesen épeszű, aki ilyet állít.

Az emberek birodalmában már a kezdetek óta a Hinotori dinasztia uralkodott. A tagjai a Főnixmadártól származtak, aki a sárkányok legelső és legnemesebb teremtménye volt. Gyakorlatilag minden császár és császárnő félistennek számított, isteni származásuk révén pedig mind nagyszerű és tévedhetetlen uralkodók voltak.

Éppen ezért nem kérdőjelezte meg senki az előző császár döntését, amikor árulás vádjára hivatkozva kiirtatta a Mayonaka klánt és ezért nem állt senki a Mayonakák oldalára a császár ellenében.

Lehetetlenség volt, hogy egy Hinotori őrült legyen. Az az őrült, aki ilyet mond.

A lány azonban teljesen komolynak és józannak tűnt. Egyenes háttal ülve nézett az előtte álló ronin szemébe. Olyan volt akár egy kecses fehérfűz a szélviharban. Megingathatatlan.

- Honnan veszed, hogy ott voltam? – kérdezett vissza a mester hosszú hallgatás után. – Hisz én magam is ronin vagyok. Honnét tudod, hogy nem jöttem-e el még a mészárlás előtt a klánból, mint az apád?

- Ahogy engem, téged is elárul a korod és a szemeid ronin szan. – felelte a lány könnyedén. – Ilyen sötétkék szeme csak a főcsalád tagjainak volt. Arra pedig még soha nem volt példa, hogy egy főcsaládba született szamuráj otthagyta volna a klánját. Netán te lennél az első?

A mester néhány pillanatig még fagyosan nézett a lányra, majd felengedett arcáról a komorság és szomorúan elmosolyodott.

- Nem. Igazad van. Egykor a Mayonaka főcsalád tagja voltam, bár ez ma már mit sem számít. Ami pedig a Véres Hold éjszakáját illeti... - vetett egy gyors pillantást Harunára. A fehérruhás ronin észrevette és értőn bólintott. – Amúgy sincs semmi, amit hozzá tehetnék a birodalom-szerte ismert történetekhez. – folytatta a mester elcsigázottan. – A Mayonaka klán vezetője lepaktált egy yokai-jal, de a császár időben rájött és elpusztította a klánt, mielőtt az pusztította volna el az egész birodalmat. Megmentette az emberek földjét egy újabb háború fenyegetésétől.

Látszott a nő arcán, hogy nem ez volt a válasz, amire számított. Csalódottan pillantott a combjain nyugtatott kezeire, amik a következő pillanatban ökölbe szorultak.

- Nem hiszek neked. – jelentette ki.

- Azt hiszel, amit akarsz. Én csak az igazságot mondtam.

- Nem hiszem el, hogy a Mayonakák rossz emberek lettek volna!

- Mondtam én ilyet? – kérdezte a mester sejtelmesen. – Én csak azt mondtam, hogy a vezetőjük egy yokai-jal szövetkezett.

Erre a lány arcára zavar ült ki. Hasonló tekintettel nézett a roninra, mint Haruna, aki már teljesen elveszítette a fonalat. Most akkor árulók voltak a Mayonakák vagy nem?

- Ha nincs más – a mester lótuszülésben az egyik gyékényre telepedett – hosszú útt áll mögöttünk és a tanítványommal szeretnénk egy kicsit pihenni.

A fehér ruhás nő bólintott.

- Köszönöm a válaszait mester! Apám sajnos már nem él, de nekem feltett szándékom egyszer elutazni a Félhold-szigetre. Talán ott megérthetek még néhány dolgot. – biccentett az ablakban ülő nőnek, aki fölkelt majd mindketten az ajtóhoz sétáltak.

- Felesleges oda menned. – mondta a mester, mielőtt még a fehér ruhás elhúzhatta volna a tolóajtót. – Semmit nem találsz ott csak romokat és hamut.

- Akkor is oda fogok menni. Szeretnék legalább egyszer járni ott, mielőtt...

- Shiro! – szólt rá hirtelen a másik nő, aki eddig csöndben volt.

- Bocsáss meg Onee szan! Menjünk! Már így is túl sokáig tartottuk fel ronin szant és a tanítványát. – kedvesen Harunára mosolygott, aki bizonytalanul viszonozta a gesztust.

A két nő már a folyosón járt, mikor Haruna utánuk szaladt.

- Várjatok! – kiáltott rájuk. – Kérlek, áruljátok el a neveteket!

Amíg a roninok meglepetten pislogtak rá, Haruna gyorsan meghajolt és bemutatkozott, mert eszébe jutott az illem.

- Az én nevem Haruna. Örvendek a találkozásnak!

- Én Shiro vagyok. – mutatkozott be a fehér ruhás nő. – A nővérem pedig Kuro.

Mindketten meghajoltak Haruna felé.

- A mestered nagyon bölcs embernek és jó harcosnak tűnik. Mindig fogadj szót neki Haruna! – ez volt az első tanács, amit a klánnővérétől kapott.

- Hová indultok most? Mi az, ami előtt még szeretnél a Félhold-szigeten járni? – kíváncsiskodott a kislány.

- Ha visszatértem – felelte Shiro – felkereslek és elmesélem neked. Ígérem.

Azzal hátat fordítottak Harunának és mindketten kisétáltak a fogadóból.