Az erdő zöldellő fái előtt Haruna egy barna foltot pillantott meg. Ahogy közeledtek felé a „folt" lassan egy kunyhó alakját öltötte. Egyszerű, fából épült kis viskó volt, a tetején egy lyukon át szürkés füst szállt fel vékony csíkban, ablakai nyitva, az ajtaja csukva. A kunyhó előtt a letaposott füvön halászhálók, kötelek, tompa filéző és halpucoló kések és mindenféle hálójavító eszközök sorakoztak szépen elrendezve.

- Emlékszel Akirára? – kérdezte Takeshi, ahogy közeledtek a kunyhóhoz.

Haruna felidézte magában az legutóbbi alkalmat, amikor találkozott a férfival. Nagyjából négy éve történt. Akirának komor tekintete volt, vörösesbarna haja, az arcának bal oldalát pedig három párhuzamos, egyenes vágás szelte át, amik szerencsére nem voltak elég mélyek, hogy elvegyék a szeme világát. A negyvenes éveiben járó férfi nem volt rosszindulatú, csak távolságtartó és magának való. Arra is emlékezett, hogy a faluban élők bolondnak tartották. Nem csodálkozott rajta, hogy nem akart ilyen emberek közelében élni és inkább az erdőt és a folyót választotta társaságnak helyettük.

- Egy kicsit. – felelte. – Emlékszem, hogy a mesteremet a háza közelében temettük el. Legalább olyan magának valónak tűnt, mint a mester.

Csak míg a néhai ronint árnyékok vették körbe, addig Akirát valami más. Érzések. Talán harag és szomorúság? Vagy félelem?

- Haha! Valójában már nem is olyan magányos.

- Hogy érted ezt? – lepődött meg Haruna.

- Majd meglátod. – felelte sejtelmesen mosolyogva a kovács.

Haruna már épp elképzelte, hogy Akira megházasodott, amikor elérték az udvart és Takeshi megállította a kocsit húzó lovat.

Nyílt a kunyhó ajtaja és Akira lépett ki rajta... a karján egy kisbabával, nyomában pedig két gyerekkel, alig pár évesek lehettek és feltűnően hasonlítottak egymásra. Aranyos vonásaik voltak, a hajuk vörösesbarna, a szemük pedig egészen világos, mint Akirának.

Haruna hiába igyekezett, mégsem tudott nem tágra nyílt szemmel bámulni a férfira, ahogy sétált felé a nagybátyja oldalán. A kisbaba a vállára borulva szunyókált békésen, Akira pedig gyanakodva összehúzott szemmel figyelte a közeledőket.

- Menjetek játszani az erdőbe, de vigyázzatok magatokra! – küldte el a két nagyobbat.

A gyerekek szót fogadtak és elszaladtak a fák felé, de közben kíváncsian hátra-hátra pillantgattak.

- Akira szan. – hajolt meg Takeshi üdvözlés képpen. – Ne haragudj, hogy zavarunk, de volna egy kérésünk.

A férfi először a kovácsra, majd Harunára pillantott, aztán újra a kovácsra.

- Mit szeretnétek Takeshi szan?

- Az unokahúgom elveszítette a kardját. Kovácsolnom kell neki egy újat, de a faluban nem tehetem meg. Használhatnánk a kunyhód tűzhelyét?

Rövid csend következett, mialatt Haruna attól félt, hogy Akira nemet mond a kérésükre. De aztán...

- Igen. Egy feltétellel.

- Megfizetem az árát. – mondta rögtön Takeshi.

Akira bólintott.

- Rendben.

Ekkor a vállán mocorogni kezdett a kisbaba. Haruna némán figyelte, ahogy a gyerek feléjük fordítja a fejét és kinyitja a szemét. Ugyanolyan világosbarna szemek voltak, mint Akirának és a fején lévő ritkás hajkezdemény is vörösesbarna színű volt. Ragyogó, nagy szemekkel bámult Haruna irányába, majd kinyújtotta felé egyik kövérkés kis kezét és felnevetett.

A lány esküdni mert volna rá, hogy a gyerek nemcsak felé, hanem rá nézett, pedig ez a kora miatt még lehetetlen volt. Még biztosan nem volt egyéves, vagyis nem láthatott el odáig, ahol Haruna állt. Mégis egyenesen a szemébe nézett és rámosolygott.

- Ő itt Toya. – mondta Akira miután a gyerek abbahagyta a nevetést és visszadőlve a vállára, panaszosan rángatni kezdte a ruhája szegélyét. – A másik lány Rin, a fiú pedig Tori.

Ennél több magyarázatot nem fűzött hozzá a dologhoz, csak bement a kunyhóba, hogy tejet melegítsen és megetesse a panaszosan felsíró Toyát.

Haruna a nagybátyjára nézett tágra nyílt, szemekkel. Takeshi vállat vont, jelezve, hogy fogalma sincs, hogy kerülhetett Akirához egy csecsemő. A lányt azonban mégjobban meglepte, hogy a mindig mogorva és magának való Akira milyen féltőn gondoskodik a csöppségről. Mialatt ők a kunyhóban előkészítették a tűzhelyet és a fémet, Akira kiült a háza elé egy fatuskóra, amin a tűzifát szokta hasogatni és egy pohárkából megitatta a kicsit meleg tejjel.

Nemsokára odabent elviselhetetlenül meleg lett és Haruna amúgy sem akart a nagybátyja lába alatt lenni, ezért csatlakozott a kunyhó előtt ülő Akiráékhoz. Egy darabig szótlanul ült mellette, majd eszébe jutott valami.

- Akira szan. Lehet egy kérdésem?

A férfi tétovázott. Valószínűleg attól félt, hogy Haruna a gyerekekről kérdezné, de aztán vagy arra jutott, hogy nem válaszol majd, vagy arra, hogy semmit nem számít neki, hogy a fiatal ronin mit gondol róla.

- Igen. – mondta végül.

Haruna a ruhája zsebéből előhúzott két darab papírt majd kihajtotta és Akira felé tartotta őket, hogy a férfi láthassa a rájuk írt jeleket.

- Felismeri ezeket?

Az idős halász összevonta a szemöldökét, miközben a jeleket tanulmányozta. A falusiaknak valószínűleg fogalma sem volt róla, de Akira tudott olvasni. Ez azonban még önmagában kevés lett volna hozzá, hogy felismerje a rejtélyes írásjeleket, hiszen ha emberi írás lett volna azt Haruna is el tudta volna olvasni. Akirának azonban másfajta tudás is a birtokában volt.

- Azt jelenti: „mozgó fonalbáb". – fordította le Akira rövid gondolkodás után. – Honnan szerezted?

- Egy báburól vágtam le, ami magától mozgott és embereket ölt egy városban a Sárkány-folyam közelében.

Gyorsan elrakta a kettévágott talizmánt. Az Akira kezében tartott Rin mocorogni és fészkelődni kezdett, mintha ő is el akarta volna olvasni a feliratot. A férfi megvárta, amíg elcsendesedik, majd lassan ringatni kezdte és az erdő felé emelve a tekintetét így szólt Harunához:

- Nem tudom, mi dolga van itt a yokai-oknak, de jobban teszed, ha kitérsz az útjukból. Tudom, hogy tudsz harcolni, de kétlem, hogy a mestered kiképzett volna arra, hogy ellenük meg tudd védeni magadat.

- Ha ez így van, akkor a szamurájok sem tehetnek ellenük semmit.

Haruna nem vette le a tekintetét a férfiról, így láthatta, amint az egyik kezét lassan az arcához emeli és ujjaival végigsimít a szemén keresztülfutó sebhelyeken.

- A szamurájok sokan vannak. Te meg csak egyedül.

- Muszáj a yokai-ok földjére mennem. A klánnővérem is odament egy társával és bajba kerültek. Meg kell őket mentenem!

- Öngyilkos vállalkozás. – véleményezte Akira a fejét csóválva. – Nincs az az ember, akinek az ereje felérhet egy yokai-éhoz. Egyedül a számbeli fölényben bízhatunk.

Ezután nem beszélgettek többet. Akira álomba ringatta a kis Rint, Haruna pedig hallgatta a csengő hangot, amit az üllőhöz vert kalapács adott ki, jelezve, hogy nagybátyja az új kardján dolgozik.

Azon gondolkodott, hogy valójában mennyit tudhat Akira a yokai-okról. Egyszer régen a mesterével már meglátogatták őt. A ronin tudott róla egyet-mást, amiket később Harunával is megosztott. Yokai-kinnek nevezte Akirát, ami azt jelentette, hogy rokoni kapcsolat fűzi egy yokai-hoz.

- Az apja valószínűleg a kitsune törzshöz tartozik.– állapította meg a mestere, amikor először mesélt a mogorva halászról a lánynak. – A haja és a szeme színén látszik.

- Honnan tudod, hogy az apja?

- Onnan, hogy egy anya nem hagyná magára a gyermekét. – felelte a ronin és a tekintete mintha még sötétebbé és búskomorabbá vált volna, ahogy ezt kimondta. – Egy apa viszont talán a létezéséről sem tud.

- Akira nem úgy néz ki, mint aki ne boldogulna egyedül. – jegyezte meg Haruna.

- Boldogul is. Megtanulta hogyan tegye. Ebben hasonlít ránk, ő is harcos, csak épp a maga csatáit vívja a maga módján.

Haruna ettől kezdve mindig tisztelettel tekintett az idős halászra és oda sem figyelt a falusiak pletykálkodására. Aggódnia kellett volna, hogy a férfi valószínűleg félig kitsune, de mivel a mestere mindig tisztelettel szólt róla és nem tekintette ellenségnek, így neki sem volt oka rá. Haruna nem olyan volt, mint a szamurájok, akik egyből megölték volna, ha rájönnek, hogy yokai vér folyik az ereiben.

Néhány óra múlva a nagybátyja hangára kapta fel a fejét.

- Készen van! – kiáltott ki Takeshi a kunyhóból, hogy túlharsogja a sistergő tüzet, amire az imént vizet öntött.

Szürke füst ömlött ki a kunyhó nyitott ajtaján és ablakain. Haruna azonnal felpattant és belépett, hogy megnézhesse az új kardját.

- Nem raktam rá semmilyen jelet, így biztonságosabb. – magyarázta Takeshi, miközben átadta a lánynak az elkészült fegyvert.

Haruna majdnem felnevetett, de nem akart tiszteletlen lenni a nagybátyjával szemben. Hiszen a kard már önmagában elég hozzá, hogy megöljék, ha elkapják vele, főleg mióta az a Tencho szamuráj tud róla. Azt már senkit nem érdekelne, hogy van-e a pengén félhold címer vagy sem.

Elsőosztályú munka volt, mint minden, amit a nagybátyja valaha készített. A pengéje borotvaéles és épp olyan hosszú, mint Haruna karja. A markolatára színezett anyagot tekertek. Kényelmesen a lány tenyerébe simult, mikor megfogta. A súly elosztása is tökéletes volt.

- Próbáld ki!

Haruna kilépett az udvarra, szétnézett, majd rövid tétovázás után felvett egy farönköt a földről és fölállította. Egy lépés távolságba állt a rönktől, vízszintesen elfordította két marokra fogott kardját, majd félkörívben suhintott vele. Koppanó hang hallatszott, ahogy a farönk felső része földet ért az alsó mellett.

- Tökéletes! – mondta a lány és még próbaképpen megforgatta egy kicsit a levegőben. Látványos mozdulatsor volt, a nagybátyja lenyűgözve figyelte és még Akira is elismerően bólintott egy aprót. – Köszönöm bácsikám!

- Igazán nincs mit! Akira szan, mivel tartozunk a nagylelkűségedért?

- Hagyd csak Takeshi szan! – kelt föl Akira a rönkről, amin addig üldögélt.

- Ragaszkodom hozzá, hogy kifizessem! Nagy kockázatot vállaltál azzal, hogy megengedted, hogy fegyvert kovácsoljak a tűzhelyednél a házadban.

- Tudom jól. – bólintott Akira. – De azt is tudom, hogy ez a lány azzal a fegyverrel rengeteg embernek fog majd tudni segíteni és ki tudja? Talán mi is köztük leszünk. – egy gyors pillantást vetett a karjában alvó kisbabára.

Haruna mosolyogva meghajolt a halász előtt.

- Hálásan köszönöm a segítségét Akira szan! Ha legközelebb a faluban járok, mindenképpen felkeresem önt, hátha tudok valamiben segíteni.

- Csak légy óvatos! – figyelmeztette, majd belépett a házba és becsukta maga után az ajtaját.

Takeshi kissé értetlenkedve fordult Haruna felé.

- Történt valami, amíg a kardoddal voltam elfoglalva? Talán mondott neked valamit?

- Csak annyit, hogy vigyázzak magamra a yokai-ok földjén.

- Hát ezt a tanácsát érdemes megfogadnod!

Haruna két napot töltött a nagybátyjáéknál, mielőtt tovább állt volna. Hiába kérte a kis Amaya sírva, hogy maradjon még és játsszon vele szamurájost, hiába könyörgött a nénje, hogy ne menjen, Haruna hajthatatlan volt. A klánnővére is megmentette egyszer az ő életét, most rajta volt a sor hogy viszonozza.

Könnyes búcsút vett rokonaitól, akik biztosították róla, hogy bármikor szívesen látják és kérték, hogy látogassa meg őket, ha visszatért a kontinensre. Haruna megígérte, hogy hozzájuk fog vezetni az első útja, majd kilépett az ajtón és a keskeny földúton végigsétálva elhagyta a falut, ami mindig is a biztonságot és a nyugalmat jelentette számára.

Megfordult a fejében, hogy visszamegy Akira kunyhójához és megkeresi az apja sírját, hogy elbúcsúzzon tőle, de aztán elvetette az ötletet. Az olyan lenne, mintha maga sem hinne a visszatérésében. Nem. Majd ha visszajött, akkor látogatja meg a mesterét és elmeséli hogyan mentette meg a nővérét.

A zsebében még lapult néhány talizmán, de csak kevés volt nála és végszükség esetére tartogatta őket – például ha egy Tencho pengét szorít a torkához. Most nem akart elpazarolni egyet. Még ha híre is ment, hogy a Tencho-k egy ronint keresnek, mindig is ügyesen rejtőzködött és csak a folyóig kell eljutnia. Nem is olyan messze volt egy kikötőváros, odáig még biztos nem ért el a híre.

A ronin újra útra kelt tehát, hogy tegye a dolgát.