A yokai-ok teremtésük óta csupán néhánytucat alkalommal hívták össze a törzsfők tanácsát, de ilyenkor mindig a kontinenst és a törzseket érintő legfontosabb dolgokról döntöttek. A legutóbbi tanácskozás száz évvel ezelőtt volt, amikor a Feketesárkány manipulációja miatt elhatározták, hogy háborút indítsanak az emberek ellen. A mostani tanácson pedig az fog eldőlni, hogy segítsenek-e az embereknek, akiknek a birodalmába beférkőzött a Feketesárkány.

A tanács összehívója, a hebi törzs feje, Aki szan édesapja volt. Rajta kívül a törzséből még Aki szan vett részt a tanácsülésen, mivel ő volt az örököse. A hebik mindössze ötvenen voltak, ami még a többi törzshöz képest is kevés, mégis ugyanakkora szavuk volt a tanácsban, mert ők kapcsolódtak legszorosabban a Szent Cseresznyefához és megtestesítették az egyensúlyt.

A Tengu törzs tagjai Karasu vezetésével érkeztek meg. A nő kiválogatta a tíz legjobb harcosát. Chisai a megtermett tenguk gyűrűjében még kisebbnek és törékenyebbnek tűnt, mint általában, de igyekezett ugyanolyan komolynak mutatkozni, mint a társai. Haruna hiába próbálta leolvasni Karasu arcáról, nem jött rá, hogy még mindig haragszik-e a húgára, amiért elbukott a vérpróbán. Valószínűleg igen.

A Yorogumo törzset természetesen Kumoshi és Yoromi képviselte. Haruna a pókok közt több ismerős arcot is felfedezett, például a két kísérőt, akik segítettek nekik legyőzni a Bábmestert. Még integettek is neki, amit a lány mosolyogva viszonzott. Bár Kumoshi szigorú kisugárzása vetekedett Karasuéval, a yorogumok csapata mégis sokkal barátságosabb hangulatot árasztott, mint a komor tenguk.

A napok óta várt kitsune törzsfő, Akagitsune a párjával és egyetlen gyermekével együtt vett részt a tanácson. Haruna rájött, hogy ez az első teljes yokai család, amit lát.

A rókák gyönyörűek voltak. Még a yorogumoknál is szebbek, mert nekik a természetükhöz tartozott, hogy illúziókkal, mézédes szavakkal magukhoz csalogassák az áldozatukat és csak azután végezzenek vele, hogy kiszórakozták magukat. A legszebb közöttük is a törzsfő lánya, Kin volt. A rókalány tökéletes bőrével és derékig érő vörös hajával a leggyönyörűbb személy volt, akit Haruna valaha látott. Az arca tökéletesen szimmetrikus lett volna, de az anyjától örökölt apró fekete pötty a jobb szeme alatt megtörte az egyformaságot, amitől még szebb lett.

- Sokat késtek. – jegyezte meg Karasu, amint végre összeült a tanács.

Mivel egyetlen ház sem volt a faluban, ahol ilyen sokan kényelmesen elfértek volna, így a hebik a falu főterén gyékényeket terítettek le és arra pakolták a kis asztalokat és párnákat, amiken a törzsfők és kísérőik helyet foglalhattak.

- Nekünk nincsenek szárnyaink és a mi falunk esik innen a legmesszebb. – mondta simulékony modorban a kitsune törzsfő. – Csak nem azt terveztétek, hogy emberekkel helyettesítetek? – kérdezte és tekintete a hebi törzsfő balján ülő Seijire, Harunára és Hikarira siklott.

A hebi törzsfő azonnal megmagyarázta a helyzetet.

- Mivel ők hárman a klánjuk legmagasabb rangú jelenlévő tagjai, úgy döntöttünk részt vehetnek a tanácskozáson, de csak hallgatóságként.

A kitsune úgy tűnik nem elégedett meg a magyarázattal. Halkan, de idegesen felmordult miközben végigmérte az embereket.

Haruna kihúzta magát és bátran a szemébe nézett. Hozzá volt már szokva az ellenséges pillantásokhoz. Hikarit és Seijit sem kellett félteni. Ráadásul nekik tényleg volt is klánjuk, amit képviselhettek.

- Mind tudjátok miért hívtuk össze a gyűlést. – folytatta a hebi törzsfő szomorú hangon. – A Feketesárkány kiszabadult. Most az emberek földjén van, egy Hinotori hercegnő testében és nem tudni, hogy mikor csap le.

- Ha az emberek földjére ment, akkor miért foglalkozzunk vele mi? – kérdezte ismét a róka. Harunának egyre ellenszenvesebb lett, akármilyen gyönyör is volt a külleme. – Eleget keserítette a mi életünket, most már az ő problémájuk, oldják meg ők!

- A mi problémánk lesz, ha ott az uralma alá hajtott mindenkit és visszajön ide, hogy végezzen velünk. – mondta Karasu ingerülten. – Nem fordíthatunk hátat a bajnak most. Inkább ki kell használnunk és felkészülni rá.

- „Felkészülni rá"? – emelte meg az egyik szemöldökét gúnyosan a róka. – Karasu szan, te vagy a legifjabb a törzsfők közül. Tudom jól, hogy nem harcoltál az emberek elleni háborúban, ezért nem is hibáztatlak a tudatlanságodért. A Feketesárkányra nem lehet felkészülni. Ő egy olyan természeti csapás, ami ellen nem tudunk mit tenni.

- Én ott voltam a háborúban. – szólt közbe most először Kumoshi. A yorogumo törzsfő hangja nyugodt és komoly volt. Felemelte a porcelán karját és felhúzta róla a köntöse ujját, egészen a válláig, hogy mindenki láthassa a gyönyörűen megmunkált művégtagot. – Pontosan tudom, hogy milyen szemben állni egy sárkány erejével. De Karasunak van igaza. Ha nem segítünk az embereknek, mi is odaveszünk.

- Mióta lettél ilyen emberbarát Kumoshi szan?

- Te mióta lettél ilyen gyáva, Akagitsune szan? – kérdezett vissza a yorogumo.

A rókának nem tetszett a visszavágás, de mielőtt újra megszólalhatott volna, a hebi törzsfő megelőzte.

- Pontosan azért hívtunk ide titeket, hogy eldöntsük segítünk-e az embereknek, és ha igen, hogyan tegyük. Szorít az idő. A sárkány bármit is tervez, valószínűleg már elkezdte megvalósítani. Mi sem késlekedhetünk!

Haruna örült neki, hogy a legszelídebb és legbarátságosabb törzsfő visszaterelte a beszélgetést a lényegre. Ha a vezetők elkezdik egymást sértegetni, napokig is itt ülhettek volna, mire egyről a kettőre jutnak.

- Én arra szavazok, hogy segítsünk nekik. – jelentette ki Kumoshi.

- Én is. – csatlakozott Karasu.

- Ahogyan én is. – bólintott a hebi törzsfő.

Mindenki várakozásteljesen a kitsunékra nézett. A rókák vezetője higgadt maradt, pedig sarokba szorították. Persze mondhatott nemet. De akkor elismeri a gyávaságát.

Ekkor egy dallamos, üde hang csendült.

- Apám. Igazuk van. A sárkányt csak együtt győzhetjük le. Mindannyian.

A kitsune törzsfő lánya, a gyönyörű Kin szólította meg az édesapját, egyik kezét a férfi karjára téve.

- Kérlek!

Ekkor Haruna a szeme sarkából látta, hogy a Kumoshi jobbján ülő Yoromi fellélegzik. Ezek szerint a rókalány közbeszólása jót jelentett az ügyükre nézve. Ahogy figyelte őket hamar rájött, hogy miért. Haruna pontosan tudta milyen fontos lehet egy lány az apjának, különösen akkor, ha egyedüli gyerek. Kin nemcsak a törzsfő örököse volt, de a legféltettebb családtagja és a büszkesége is egyben.

A ronin azonban a mesterétől nemcsak azt tanulta meg észrevenni, amit lát, hanem azt is, amit nem. Megfigyelte, hogy a kitsune törzsfő a másik oldalán ülő feleségére (vagy, ahogy a yokai-ok hívták: a párjára) egyetlen pillantást sem vetett a tanács alatt. Elraktározta magában az észrevételeit és eldöntötte, hogy alaposabban kifaggatja majd Yoromi-t a rókák titokzatos, csalóka törzséről.

- Rendben van. Én is amellett szavazok, hogy győzzük le a Feketesárkányt, amíg még az emberek földjén van.

A hebi törzsfő rábólintott és ezzel jelezte, hogy a kérdés eldöntetett.

- Tehát mind a négy törzs részt vesz a harcban. Mayonaka szan, most kérlek, mondd el nekünk a terved!

Haruna előrelépett. Besétált egészen a törzsfők és örököseik alkotta tágas kör közepére, miközben az összes yokai és a másik két ember tekintete rászegeződött. Kihúzta magát és határozott hangon szólt az összegyűltekhez.

- Én ugyan csak ember vagyok, de jól tudom, hogy miféle lény a Feketesárkány. Láttam őt, mégha emberi gazdatestben is volt éppen. Tudom, hogy az istenek ivadéka, ezért nem lehet vele végezni, vagyis... mind az emberek mind a yokai-ok képtelenek lennének rá. De bebörtönözhetjük, pontosan úgy, ahogyan egykor az őseink tették.

- Mégis hogy akarod bebörtönözni? Az őseid talán rád hagyták ezt a tudást? – kérdezett közbe Akagitsune.

Haruna nem hagyta, hogy a törzsfő rosszindulatú megjegyzése kizökkentse és könnyedén megválaszolta a kérdést.

- Asami hercegnő élete utolsó perceiben elárulta, hogy létezik a császári palotában egy titkos könyvtár, amiben yokai tekercseket őriznek. Az egyik felmenője hozta létre, aki még a háború előtti időben élt. Az emberek földjén már nincsenek olyan könyvek vagy tekercsek, amik yokai praktikákról szólnának, csak ezen az egy helyen. A többit a háború után császári parancsra megsemmisítették, de ha Asami olvasta az ottani könyveket, akkor ennek a könyvtárnak fenn kellett maradnia. Most is ott van valahol a palotában elrejtve. Ha bejutunk oda, ott megtalálhatjuk a szertartás leírását, amivel igenis legyőzhetjük a Feketesárkányt.

- „Ha"? „Megtalálhatjuk?" – Karasu összevonta a szemöldökét. – Túl sok a feltételezés. Adjuk érted az életünket és lehet, hogy nem is érünk majd vele semmit? Mi van, ha már az a könyvtár sem létezik, mert a hercegnő megsemmisítette? Vagy ha nincs ott a szertartás leírása?

Haruna erre már nem tudott mit felelni. Tényleg csak találgatott és bár a következtetései logikusak voltak, de nem lehetett biztos benne, hogy igaza van.

De nem volt más lehetőségük. Aki szan szerint a yokai-ok nem tudják hogyan zárhatták be a Feketesárkányt. A négy szamuráj vezér tette a szent fegyverekkel és ennek köszönhetően nyerték meg az emberek háborút... és itt volt a következő bökkenő, amire a róka törzsfő rögtön rá is mutatott.

- Még ha meg is tudnánk, hogy hogyan kell elvégezni a szertartást, annyit már most is tudunk, hogy a négy szent fegyver kell hozzá. A birtokodban vannak talán? – úgy mérte végig Harunát, mintha a négy fegyver a ruhái alá lett volna rejtve.

A lány keze ökölbe szorult, de mélyet lélegzett, hogy csillapítsa a dühét. Higgadtnak kell maradnia, különben esélye sincs meggyőzni a yokai-okat.

- Nem, nincsenek nálam. – kezdte a legnyilvánvalóbb igazsággal. – De szerencsénkre ugyanott vannak, ahol a titkos könyvtár: a császári palotában. A sárkány magával vitte őket.

- Tehát nála van minden, ami a legyőzéséhez kell. Ezen a ponton akár fel is adhatnánk az egészet.

- Vagy le is győzhetnénk. – emelkedett fel Hikari a helyéről.

Többen meglepetten levegőhöz kaptak és Haruna is csodálkozva nézett a szamurájra, de csak egy pillanatig. Utána elmosolyodott és biccentett felé, mintha így adná át a szót neki.

- Pontosan úgy van, ahogy Akagitsune szama mondja. Egy helyen van a sárkány legyőzéséhez szükséges minden eszköz és tudás. Ez stratégiailag hatalmas hiba, mintha egyetlen óriási gyengepontja lenne. Csupán be kell jutnunk a császári palotába, összegyűjteni a fegyvereket és megtalálni a könyvtárat. A szertartást elvégezni ezek után már gyerekjáték lesz.

- Ha ez ilyen könnyű, amilyennek állítod, akkor miért van szükségetek a mi segítségünkre hozzá?

Hikari arca mosolyra húzódott, de a szeme nem mosolygott.

- Figyelemelterelésként.

- Nem kérjük, hogy áldozzátok fel magatokat értünk egy újabb háborúban. – emelkedett fel Seiji herceg is ültéből. – Nem is akarjuk, hogy újabb háború törjön ki. Csak azt, hogy segítsetek csapdába ejteni a sárkányt.

- Nem tetszik nekem az a sunyi róka törzsfő. – jegyezte meg Nobu herceg, miután beszámoltak neki és Hikari testőreinek a tanácsban történtekről.

A hebik falujában sok lakatlan kunyhó volt, ezek közül kaptak egyet az emberek, ahol maguk lehettek. Nem volt fényűző szállás, de tisztán és rendben tartották és minden volt benne, amire szükségük lehetett, arról nem is beszélve, hogy jó volt végre a yokai-ok fürkésző, mindent látó tekintetétől távol lenni.

- Yoromi figyelmeztetett, hogy szeszélyes.

- Enyhe kifejezés. – fintorodott el Seiji.

- A lényeg, hogy belement, hogy segítsen. Szép kis beszédet intéztél hozzájuk a tanácsban!

Haruna a szívéhez kapott.

- Hikari csan te most tényleg megdicsértél?

- Ne szokj hozzá. – fonta össze a karját a szamuráj. – De el kell ismernem, nem néztem volna ki belőled.

- Ééééés máris sértésnek hangzik. Helyreállt a dolgok rendje.

- Haruna szan tényleg ügyesen csináltad! – mosolyodott el Seiji. Az utóbbi időben ritkán lehetett mosolyogni látni. A gondolatai folyton máshol jártak. Haruna tudta, hogy hol. Az otthonában, a fővárosban, ahol az édesanyja és a családja többi tagja maradt. Ő is gyakran gondolt a nagynénjéékre. Vajon mennyit érzékelhetnek most a történésekből?

Erről eszébe jutott valami.

- Módosítani kell az első megállónkat.

Mindenki csodálkozva nézett rá.

Azt tervezték, hogy először Tencho-nomachiba mennek egy utazókör segítségével, mivel Hikari és az ikrek velük vannak, a Tencho klánt tudnák a legkönnyebben meggyőzni, hogy segítsenek nekik. Utána utaznának tovább a Yoake és a Higure klán fővárosába.

- Először meg kell látogatnom a nagynénéméket. A nagybátyám kovács és tud nekem új kardot készíteni. Most hogy elvesztettem a sajátomat és a szent kardot is... sokkal kevésbé lennék hatékony a harcban.

- Emiatt nem kell módosítani a tervet. – rázta a fejét Hikari. – Nálunk van a kardod. Hazavittem Tencho-nomachiba. Még mindig ott van mivel... bizonyíték a törvényszegésre.

Haruna felkapta a fejét.

- Még megvan a kardom?

- Igen.

- Ó! Köszönöm! – örömében legszívesebben felugrott volna és megöleli a szamurájt, de tudta, hogy Hikari ezt nem értékelné, így tűrtőztette magát.

Azt a kardot nem a nagybátyja kovácsolta. Sokkal régebben készült, még a Mayonaka klán fénykorában és családi örökség volt. Az utolsó családi örökség, ami Harunának megmaradt a szeme színén kívül.

- Jó, akkor ez rendben van. Tehát Tencho-nomachiba megyünk, ott beszélünk Tencho nagyúrral és Haruna visszakapja a kardját. – foglalta össze Nobu herceg. – Utána jön a nehezebb rész.

- Felséged úgy érti, hogy a még nehezebb rész. – szólt közbe Sozoshi.

- Igen. Szóval... hogyan győzhetjük meg a Higure és a Yoake klánt, hogy a mi oldalunkra álljon, és nem mi vagyunk a birodalom árulói, hanem a koronahercegnő testét elfoglaló sárkány?

- Nem kell az egész klánt meggyőznünk. – mondta Shizuka, aki az ikertestvérével ellentétben sokkal nyugodtabb személyiség volt és ritkán szólalt meg. – Elég, ha egy-egy embert magunk mellé állítunk, a rituáléhoz csupán négy szamurájra van szükség, vagyis egy-egy emberre mind a négy klánból.

- A nővérem jól mondja! Így könnyebb dolgunk lesz.

- Ebben az esetben... - Nobu hezitált, de végül folytatta. – Van valaki a Yoake klánban, aki segíthet nekünk.

- Ó! – Seiji herceg tekintetében felismerés csillant. – Úgy érted, hogy Ő?

- Igen.

- Kiről beszéltek? – kérdezett közbe Haruna.

- Az édesapámról. – felelte Nobu. – Yoake szamuráj volt, de mikor feleségül vette anyámat a fővárosba kellett költöznie. A Hinotori dinasztia tagjai nem mondanak le a nevükről sem az otthonukról, annak kell megtennie, aki házasságra lép velük. Anyám halála után viszont visszatért Yoake-nomachiba és azóta ott él. Segíteni fog, ha megkérem rá.

- Á! Szóval tőle örökölted a tehetséged! – jött rá Haruna. – Azért vagy ilyen jó mérnök, mert az apád is egy tudós!

- Ömm... Nos, valószínűleg.

Még az előző császár idejében, Nobu apja, aki inkább volt tudós mint harcos, csúfos vereséget szenvedett az első Birodalmi Harci Bemutatón, amin részt vett, ugyanakkor épp ezen a napon menthetetlenül beleszeretett a gyönyörű Kaede hercegnőbe. A következő évre alaposan felkészült, hogy lenyűgözze a lányt... de sajnos nem szerepelt sokkal jobban. Amikor az utolsó esélyét sem sikerült kihasználnia és a következő évben már túl idős lett volna, hogy részt vegyen a Harci Bemutatón a császár észrevette a lelkesedését. Bár soha nem nyert, de kitartó és eltökélt maradt, így kiérdemelte, hogy megkérje a hercegnő kezét, aki igent mondott neki. Csodaszép történet volt az övék, amíg tragikus véget nem ért. Kaede hercegnő meghalt a szülőágyon. Az apa megkérte a császárt, hogy nevelje fel helyette a gyermeket, majd hazatért Yoake-nomachiba és azóta sem hagyta el a várost, sőt állítólag még az otthonát sem.

Kopogtattak az ajtón. A megbeszélés azonnal félbeszakadt.

Sozoshi ment ajtót nyitni, majd csodálkozó tekintettel, meglepetten hebegve hátrált vissza a kunyhóba.

Haruna elmosolyodott a fiú zavarán, de egyáltalán nem csodálkozott rajta, az ajtóban ugyanis nem más állt, mint a csodaszép kitsune lány, Kin.

- Elnézést, hogy megzavarlak titeket! – hajolt meg előttük elegánsan.

- Se-semmi baj... - hirtelen Nobu herceg is dadogni kezdett.

- Kerülj beljebb! – invitálta Hikari udvariasan és hellyel kínálta maguk között.

- Csak szeretném felajánlani a segítségemet. Én is veletek tartok az emberek földjére.

- De... azt hittem az édesapád nem engedné. – csodálkozott Haruna.

Kin ráemelte olvadtarany színű szemeit.

- Nem örül neki, de nem állíthat meg. Yoromi szan is járt már az emberek földjén és visszatért. Én sem vagyok nála gyengébb vagy gyávább.

- Nem erre utaltam. – tisztázta a ronin. – De amikor ő járt ott, akkor a sárkány még be volt zárva és nem épp arra készült, hogy átvegye az otthonunk felett a hatalmat.

- Én nem félek tőle. – a kitsune hangja ellentmondást nem tűrő volt. Haruna ezen a ponton jött rá, hogy az ajánlata valójában parancs volt. Velük fog tartani akár akarják, akár nem. Nos... ártani nem árthat egy újabb erős yokai a csapatban.

- Rendben. – egyezett bele. – Holnap indulunk.

- Akkor holnap találkoztunk. Addig is, viszlát! – egyesével rápillantott mindannyijukra, mintha a lelkükben akarna olvasni, aztán távozott.

A hercegek és Sozoshi még akkor sem ocsúdtak fel teljesen a zavarukból, mikor az ajtó már behúzódott Kin mögött.

- Ööö... Mi történt? – kérdezte Seiji, mintha álomból ébredt volna.

- Elbűvölt titeket a rókalány az történt. – felelte Haruna a szokásos őszinte, faragatlan, jókedvű modorában.

- Ó! – a herceg elvörösödve behúzta a nyakát.

- Gyönyörködhettek benne még eleget. Ő is velünk jön.

- Hogy?

- Biztos jó ötlet ez? – kérdezte Hikari. – Elvégre annak a „sunyi rókának" a lánya. A kitsunékban még a többi yokai sem bízik meg teljesen, nekünk sem szabad.

- Nem kell bíznunk benne. Tudjuk, hogy neki is az az érdeke, hogy segítsen. Nem fog elárulni.

- Remélem, igazad van!