Ayame meglepődött, mikor az édesapja ilyen szokatlan órán hívatta. A Hold már magasan járt az égen. Éppen telihold volt, így a fáklyák mellett a palota folyosói fehér fényben úsztak.

Ahogy közeledett a trónterem felé, valami megmagyarázhatatlan idegesség lett úrrá rajta. Egyedül az nyugtatta meg, hogy hűséges testőre, Daisuke ott lépkedett mögötte. A fiú még a lépéseit is úgy igazította, hogy a hercegnőhöz illeszkedjen, pedig ő maga sokkal gyorsabban tudott volna haladni.

- Felség. – a tróntermet őrző két katona meghajolt előtte, de mikor Daisuke követte volna, az egyikük megállította. – Csak a hercegnő mehet be. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- De...

- Sajnálom Ayame hercegnő. Ez őfelsége parancsa.

A lány bólintott.

- Ha apám úgy akarja, akkor egyedül megyek. Várj meg itt!

- Igenis! – Daisuke félreállt a folyosó szélére, az árnyékosabb részen szinte láthatatlanná vált.

Ayame mély levegőt vett, majd átlépte a trónterem küszöbét. Elsétált a helyiség közepéig, majd letérdelt és homlokát finoman a gyékényhez érintette.

- Apám. Látni kívántál.

- Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ideértél.

A hangra felkapta a fejét. Nem az apja szólt hozzá... hanem a nővére.

- Asami nővérem?

A trónteremnek csak az egyik felében égtek lámpások. Az apja díszes trónja és a mögötte kialakított festett fal árnyékban maradt, így Ayame csak annyit látott, hogy valaki ül a trónon... egy másik valaki pedig kilép mögüle. Az árnyék előlépett a fényre. Asami volt az. Kifejezéstelen arccal nézett a húgára.

- Szóval te vagy a másik...

- Nővérem? Minden rendben?

Valahogy... olyan furcsa volt. Talán a hangja? Vagy a tekintete? Nem ez valami más. Megmagyarázhatatlan. A rossz érzés, ami eddig is ott kavargott Ayaméban, hirtelen felerősödött, mintha egy csak a fejében létező hang ráparancsolt volna, hogy meneküljön.

Térdelve maradt a gyékényen, miközben Asami körbesétálta és alaposan szemügyre vette.

- Rossz hírem van Ayame. – mondta, amikor újra megállt a húgával szemben.

- Micsoda? – lehelte a fiatalabbik hercegnő és már a hangjából is hallani lehetett a félelmét.

Asami félig hátrafordult, az apjuk trónja felé. Kitartotta a kezét és a tenyere fölött egy fekete láng jelent meg. Ayame szeme elkerekedett. A nővére – mint minden Hinotori trónörökös – meg tudta idézni a főnix lángjait, de azok vörösek voltak. Ayame még soha nem látott fekete lángot. Amit azonban a láng megvilágított, még jobban megijesztette.

Az apjuk valóban a trónján ült, de a feje oldalra csuklott, a száján pedig vérpatak folyt végig. A bőre sápadt, a tekintete pedig üres volt.

- NE! – Ayame felugrott ültéből, elrohant a nővére mellett és az apja elé vetette magát. Kezébe vette a kezét, ami hideg volt és szürke. Se a csuklóján, se a nyakán nem érezte a vér lüktetését. Nem tudott belenézni a szemébe, mert a császár többé nem látott semmit. – Apám! Ez meg hogy történhetett?

- Tragédiák sokszor történnek. Nincs benne semmi különös.

Haragosan fordult a nővére felé.

- Hogy lehetsz ilyen... érzékelten?!

Asami mindig is más volt. Higgadtabb, megfontoltabb, mint a húga. Ez egyrészt a természetéből, másrészt a neveltetéséből fakadt. Trónörökösként és egész életében arra készült, hogy amikor majd megörökli az apjuk trónját, gyakorlatilag istenné váljon. Ha ki akart emelkedni a halandók sorából, akkor nem viselkedhetett úgy, mintha közülük való lenne. De hogy így fogadja az apjuk halálát? Ezt Ayame nem tudta szó nélkül elviselni.

A nővére elindult felé. Az árnyéka egyszercsak elborította Ayame-t. Egyik kezével előre nyúlt és finoman megfogta a nyakát, hogy felfelé biccenthesse a fejét. A tekintetük találkozott és Ayame meglátta, hogy a nővére szemében ugyanolyan fekete lángok táncolnak, mint amit az előbb megidézett. Az érintése pedig ugyanolyan hideg, mint az apjuk halott keze.

- Nagy változások jönnek kishercegnő. – mondta nyugodt, szinte simogató, de alattomos hangon. Ez nem Asami hangja volt. Nem Asami érintése és nem az ő tekintete. – Ha jól viselkedsz, megengedem, hogy a tanújuk legyél.

Elengedte. Nem bántotta, de az érintése mintha égetett volna, a szeme pedig Ayame lelkébe látott.

Nem bocsátották el, de Ayame felkelt a trón mellől és kimonója anyagát megemelve kirohant a trónteremből. Úgy futott, mintha üldöznék, pedig Asami el sem mozdult a trón elől.

- Felség! – Daisuke egy pillanatig csodálkozva figyelte, ahogy elrohan mellette, mielőtt utána eredt. Hamar beérte, de mikor meg akarta érinteni a karját, hogy megállítsa, inkább visszahúzta a kezét.

A hercegnő a szobájáig meg sem állt. Szinte összeesett az ajtaja előtt.

- Hívjátok a palotaorvost! – parancsolt rá Daisuke szigorúan az ajtó mellett álló két őrre. Amazok váltottak egy aggódó pillantást, majd tették, amit mond.

Daisuke óvatosan az ölébe vette Ayamét és bevitte a szobába. Lefektette az ágyára és meggyújtott egy lámpást a szobában.

- Hercegnő, mégis mi történt? Az uralkodó talán... bántotta önt? – még ő maga sem hitte, amit kérdez, de nem tudott másra gondolni.

- A nővérem... valami nincs rendben vele!

- Asami koronahercegnő? Ő is ott volt?

- Csak ő volt ott.

- Hogyan?

- Az apám. Meghalt.

Daisuke szemei elkerekedtek és bármit is akart még kérdezni, hirtelen mindent elfelejtett.

***

Nem ez volt az első alkalom, hogy Ayame temetésen vett részt, de a legutóbbi olyan régen történt, hogy nem is emlékszik rá. Még kislány volt, amikor a nagynénje, Kaede meghalt. Akkor a dadája a karjában vitte a császári család temetőijéig, most a saját lábán ment, a menet élén, pontosan egy lépéssel Asami mögött, aki immár császárnő volt, de hivatalosan még nem koronázták meg.

A császár koporsóját nyolc katona vitte, vörös márványból faragták ki és a fedelét egy főnixmadarat ábrázoló domború kép díszítette. Műalkotásnak is elment volna, Ayame most mégis képtelen volt értékelni a szépségét.

A temetés alatt végig magán érezte a nővére tekintetét, de ő egyszer sem fordult felé.

Alig tértek vissza a palotába, Asami máris szerveztetni kezdte a koronázását.

- Nem gondolod, hogy egy kicsit még várnod kellene vele? – kérdezte Ayame.

- Nem. – vágta rá a nővére. – Szerintem épp ellenkezőleg. Hamar be kell tölteni az űrt, amit a császár hagyott. Minél előbb trónra lépek, annál jobb a birodalomnak.

A hercegnő megint ellenkezni akart, ám ekkor nagynénje szelíden megérintette a vállát.

- Gyere Ayame! Ne zavarjuk most a nővéredet, vagyis... a császárnőt. Sok dolga van még.

Seiji eltűnése óta az édesanyja mintha a jókedvével együtt a színeit is elveszítette volna. Sápadt volt, a haja kifakult és ősz szálak vegyültek bele.

Ayame is aggódott Seiji és Nobu miatt, hiszen azt sem tudhatták, hogy életben vannak-e még.

Nem volt egy fél hónapja, hogy a Birodalmi Harci Bemutatót megtartották és az egész főváros ünnepelt. Most pedig hirtelen gyászba borult.

De nem a főváros volt az egyetlen.

Tencho-nomachiban, amikor a nagyúr kísérete csupán a holttestével tért vissza, lecserélték a hófehér, napcímeres zászlókat feketére. Mindenki lehajtott fejjel járt és azt találgatta, hogy hol lehet Hikari kisasszony, aki a klán új vezetője most, hogy az édesapja meghalt.

Senki sem említette, hogy Tencho nagyurat a császár kivégeztette, vagy, hogy Hikari-t árulással vádolták, amiért egy ronint és egy yokai-t segített. Sokan nem is tudtak róla, mások pedig egyszerűen nem hitték el.

Asami császárnő koronázásának napján sötét fellegek borították az eget a Birodalom felett és még napokkal később sem tűnt úgy, mintha el akarnának oszlani, mintha az ég örökre feketébe borult volna.

Haruna is látta a fellegeket, de csupán távolról. Ahol ő állt – egy meredélyen a Szent Cseresznyefa-hegyének oldalán, a felhőtömeg egy fekete sávnak tűnt a láthatár szélén. De az őt is aggasztotta, hogy napok óta nem tűnt el.

- Honvágy?

Már annyira megszokta, hogy a yokai-ok hangtalanul és észrevétlenül tudnak közlekedni, hogy meg sem lepődött, mikor Yoromi felbukkant mellette.

- Nem igazán tekintettem az otthonomnak a Birodalmat, amíg... el nem jöttem onnan. Most hirtelen úgy érzem, mintha ott lenne a helyem.

- Ott is van. – kis szünet után hozzátette. – Hamarosan hazatérhetsz. Már csak a rókákra várunk.

Nem lehetett utazókört rajzolni közvetlenül a Szent Cseresznyefa-hegyéhez. A yokai-oknak ez egy szent terület volt, amit még nagyobb becsben tartottak, mint a saját falujukat, ezért az ide vezető utat gyalog, vagy szárnyakon tették meg valahányszor idejöttek.

A tanácskozásra meghívottak így is napokon belül megérkeztek. Elsőként a yorogumok értek oda, mivel az ő falujuk volt a legközelebb. Velük jött Sozoshi és a két Hinotori herceg. Nobu herceget lenyűgözték a hebi falu házai és azonnal faggatni kezdte őket az építészetükről. Olyan volt, mint egy lelkes iskolás növendék. Alig fél nappal később megjöttek a tenguk is.

Már két nap eltelt a tenguk érkezése óta és a kitsunékról még mindig semmi hír. A törzsfők már kezdtek nyugtalankodni miattuk.

- Még mindig semmi?

Yoromi megrázta a fejét.

- Mindig is szeszélyesek voltak, különösen a mostani törzsfőjük, de reméltem, hogy egy ilyen krízishelyzetben összeszedik magukat. – felnézett a hátuk mögött magasodó hegyre, aminek a tetején hófehérben és rózsaszínben derengő fény látszott. A fát magát eltakarta előlük a meredek hegyoldal és a sziklák.

- Talán nem akarnak segíteni az embereken. Érthető volna.

Yoromi meglepett pillantást vetett rá.

- Ha nem segítünk rajtatok, akkor hamarosan nekünk is végünk. A Feketesárkány nem feledte el a vereséget. Lehet, hogy az emberek győzték le, de mi hagytuk cserben azzal, hogy gyengébbnek bizonyultunk náluk. Most már minket is az ellenségének tekint.

- Miért csinálja ezt? – Haruna sejtette, hogy nem fog választ kapni a kérdésre, de ki kellett mondania. Túl régóta gondolkodott már rajta magában. – Eleve miért akart háborúzni az emberek ellen?

- Még nagyon kicsi voltam, amikor a háború kitört, de valószínűleg az sem tudna erre válaszolni, aki emlékszik rá. A sárkányokat nem lehet megérteni. Ők... nem olyan lények, mint mi.

A ronin tudta, hogy Yoromi most a yokai-okra és az emberekre is gondol.

- De szerencsére nem kell megértetnünk ahhoz, hogy legyőzzük. Újra. – igyekezett javítani a hangulaton a yorogumo.

- Igaz. – Haruna hirtelen ürességet érzett az oldalán, mintha egy lyuk tátongott volna ott, ahol eddig a szent kardot hordta. Hiányzott neki a fegyver, úgy ahogy egy személyt vagy az otthonát hiányolja valaki. Nem volt biztos benne, hogy ez jó dolog, de abban igen, hogy vissza kell szereznie, mielőtt szembenéznek a Feketesárkánnyal. Ez élet és halál kérdése.

- Yoromi szan! Mayonaka szan!

Egy yorogumo harcos rohant felfelé a hegyoldalon. Nem úgy tűnt, mintha megerőltette volna a dolog, mikor megállt előttük nyugodtan lélegzett és meghajolt Yoromi előtt.

- Megérkeztek a rókák! – jelentette. – A tanácskozás megkezdődhet.