Mire támadhattak volna már késő volt. Yuki különös mágiája a padlóhoz fagyasztotta mindannyijuk lábát. Yoromi pókfonalat hajított felé, de a fehérkimonós nő kecsesen félreugrott a támadás elől. Úgy mozgott, mintha nem is hús-vér lény lenne, hanem egy hófuvallat. Haruna biztos volt benne, hogy nem ember, de sosem hallott még hozzá hasonló yokai-ról.

Asami hercegnő császári katonák gyűrűjében állt a barlangterem bejáratában, egyik kezében egy üres utazó talizmánt tartott, a másikban egy ecsetet. Elégedetten nézett végig a foglyul ejtett társaságon.

- Meg kell mondjam, nagyon tetszett, ahogy megszöktél a palotából. Nem olyan bonyolult praktika, mint amit én ismerek, de azért nem is rossz.

Haruna igyekezett megőrizni a higgadtságát. Félmosolyra húzta a száját, ahogy a hercegnőre nézett.

- Mégis honnan ismer egy Hinotori yokai praktikákat?

- Mivel úgyis nemsokára halottak lesztek, akár el is árulhatom. Természetesen a császári könyvtárban őriznek elzárva olyan tekercseket, amik még erről a kontinensről származnak. Többszáz éves művek, amiket újra és újra átmásoltak, hogy megőrizzék az utókornak.

Haruna nem tudta fenntartani az álcáját. Elkerekedett szemmel bámult a vörös kimonóba öltözött nőre.

- A császári palotában yokai tekerecseket őriznek?!

- Jaj nem kell ennyire meglepődni rajta! Egy uralkodónak joga van hozzá, hogy megszerezze amit csak akar. Az egyik ősöm a tudást szomjazta, ami viszont engem illet... - a hercegnő tekintete a roninról a kőszobrokra tévedt. – Én az erőt és a hatalmat többre tartom. Yuki! Hozd ide nekem a négy fegyvert!

A testőre szó nélkül engedelmeskedett. Ami azt illeti egyetlen mozdulatot sem tett, a jég magától terjedni kezdett a padlón, beborította a három fegyvert tartó szobrot, majd szétzúzta őket. Mielőtt a fegyverek a padlóra zuhantak volna, Yuki végigsuhant a termen és elkapta mindhármat.

A három szent fegyver együtt vakító fehérséggel ragyogott. Harunának le kellett árnyékolnia a szemét, ha csak felé nézett. Egy rántást érzett az oldalán és tudta, hogy Yuki elvette tőle a kardot.

- Ne! – utána kapott, de már túl késő volt.

Yuki elindult a hercegnő felé. Ezúttal lassú, emberi léptekkel sétált, mintha így adná meg a trónörökösnek a tiszteletet.

Haruna hiába rángatózott, a jég erősen szorította a lábát. Még Yoromi és Chisai sem tudtak kiszabadulni a béklyóból.

Úgy tűnt tényleg minden Asami tervei szerint alakul, ám ekkor enyhe földrengés rázta meg a termet. A barlang tetejéről föld szóródott rájuk, az összetört szobrok darabjai pedig egymáshoz koccantak, mint a szerencsejátékhoz használt kockák. Asami kezei megdermedtek a levegőben, épp mikor a fegyverekért nyúlt.

- Mi ez?! – a koronahercegnő szép arcán ijedtség tükröződött és ide-oda kapkodta a tekintetét a barlangban.

Haruna ekkor megérezte.

Hideg volt és sötét. Haragos. Fagyos. Nem úgy, mint Yuki jege, hanem annál sokkal... természetellenesebb. Egy érzés kúszott a gyomrába, amit rettegésként tudott csak leírni. A legijesztőbb az egészben, hogy meghatározhatatlan volt, nem látta mi van ott velük, de érezte. A tekintete találkozott Hikari-éval és ugyanazt a rémületet látta a Tencho szemében, mint amit ő érzett.

Fekete füst kúszott elő a földből, épp a padlóba vésett nyolcszög közepén, majd újabb rengés rázta meg a barlangot, ezúttal valamivel erősebben.

Chisai éles hangon sikítva a földre vetette magát, két kezét a fejére szorította. Yoromi is térdre esett és reszketett félelmében. Az emberek dermedten álltak tovább, mert ők csak tompán érezték a baljós jelenlétet, ami megtöltötte a barlangtermet.

Egyedül Asami volt az, aki a yokai-okhoz hasonlóan látta, mi közelít. A fekete füst egy alakká állt össze a szeme előtt. A hercegnő riadtan nézte a felé sétáló alakot, ami anyagtalannak tűnt és csak egy hófehér szempár világított a ködből formált arcában.

Az alak felé nyúlt, Asami pedig velőtrázó sikolyt hallatott, mielőtt összeesett volna a földön.

A hátborzongató aura rögtön megszűnt, a miazma visszahúzódott, elpárolgott, mint a közönséges füst. A hercegnő mozdulatlanul feküdt pár percig, majd kinyitotta a szemét... és a tekintete már nem egy emberé volt.

A testőrök értetlenül figyelték, ahogy Asami a szeme elé emeli a saját tenyerét és megnézi, majd lassan, óvatosan feláll, mint egy gyermek, aki még nem biztos a mozdulataiban. Utána a ruházatát is szemügyre vette.

- Felség? – a testőr hangja bizonytalanul csengett. Asami oda sem figyelt rá. Tekintete a Yuki kezében tartott fegyverekre vándorolt és elmosolyodott, de nem úgy, ahogy korábban.

- Azokat elveszem. – jelentette ki, és Yuki felé nyúlt.

Fekete tűz lobbant fel és a nő mellkasának csapódott. Yuki felüvöltött fájdalmában. Olyan volt a hangja, mintha nyúznák. A fekete lángok beborították hófehér alakját és felfalták mindenki szeme láttára.

A császári katonák ezt látva ordítva, hanyatt-homlok menekülni kezdtek a barlangból. Asami csak egy apró mozdulatot tett feléjük és ők is mind felgyulladtak. Égő, két lábon járó fáklyaként rohangáltak a teremben, amíg össze nem estek és nem maradt utánuk más csak egy-egy kupac hamu.

Haruánék elborzadva figyelték a jelentet és értetlenül néztek Asami-ra, aki közben ráérősen magához vette a szent fegyvereket. Mindegyiken elidőzött egy kicsit a tekintete és úgy cirógatta a pengéiket, mintha selymet tartana a kezében.

- Jó munkát végzett. Nem csoda, hogy ennyi időre be tudtak zárni velük... De semmi sem tart örökké, nemigaz?

Miután szemügyre vette a fegyvereket, a még életben maradtakhoz fordult.

- Mivel végső soron nektek köszönhetem, hogy kijutottam, így életben hagylak titeket. Tekintsétek ezt az új uralkodótok első és egyetlen ajándékának és használjátok ki! Ne kerüljetek többet a szemem elé, különben elpusztítalak titeket!

A koronahercegnő lába körül ekkor az utazókörhöz hasonló, különös jelek izzottak fel, majd eltűnt a szemük elől.

Haruna akkor vette észre, hogy a lábát szorító jég már elolvadt, amikor a lába összecsuklott alatta és térdre esett. Döbbenetet és félelmet érzett egyszerre, ez a két érzés töltötte ki minden gondolatát.

- Mégis... mi volt ez? – Hikari semmibe bámuló tekintetén látszott, hogy ő sem tért még teljesen magához. – Az, amire gondolok?

- Sajnos igen. – bólintott Yoromi a földet bámulva.

- Ez borzasztó! Ez szörnyű! – suttogta halkan Chisai és felhúzott térdeit átölelve elsírta magát. – Nekünk befellegzett!

Haruna szeretett volna vitatkozni bele, de abban a szörnyűséges percben ő maga is ugyanígy érzett.

A Feketesárkány a szemük láttára szabadult ki. Asami hercegnő a fegyvereket akarta megszerezni. Fogalma sem volt, hogy ezzel kiszabadítja az ősi, pusztító erőt, ami végezni fog vele és most... most már az egész világot fenyegeti.

A ronin hirtelen gyengének és tehetetlennek érezte magát. Minden, amit eddig tett feleslegesnek bizonyult. Pontosan az történt, amit meg akart akadályozni. Úgy érezte hiábavaló volt minden, nemcsak a feladat, amit magára vállalt, hanem az egész élete. Az oldalára dőlve lefeküdt a földre, átölelte magát és csak bámult maga elé a barlang sötétjébe, miközben a szeméből könnyek kezdtek folyni.

- Most mihez kezdünk? – kérdezte leginkább saját magától.

Senki sem válaszolt neki. Senki sem tudott válaszolni. Mind némán ültek vagy a földön feküdtek és fogalmuk sem volt, hogy mihez kezdjenek.

Valamikor álomba sírhatta magát, vagy talán az egész ami a barlangban történt egy rossz álom volt.

Amikor magához tért egy gyönyörű, gyöngyházfényben ragyogó helyiségben feküdt. Annyira fényes volt, hogy először be kellett csuknia a szemét és várnia egy kicsit, amíg hozzászokik. Mikor újra kinyitotta, már nem vakította el a fény és körbe tudott nézni.

Puha, hófehér futonon feküdt, a padlóra tiszta gyékényt terítettek.  A helyiség gömbformájú volt és hófehér, mintha nem is szobában, hanem egy óriási gyöngy belsejében lett volna. Talán még mindig álmodik? Vagy meghalt?

- Magadhoz tértél. – szólalt meg egy kedves hang, majd egy paraván mögül csodaszép lány... jött elő.

Haruna igyekezett nem megbámulni. A lány fiatal volt, hosszú, egyenes hófehér haja és gyönyörű mandulavágású, világosbarna szemei voltak. Fehér, hímzett kimonót viselt és deréktól felfelé úgy nézett ki, mint egy istennő vagy hercegnő... lefelé viszont egy kígyófarokban folytatódott a teste, amit hófehér pikkelyek borítottak.

A lány közelebb kúszott a futonjához, egyik kezében egy gyógyszeres tégelyt tartott, amire épp visszatette a tetejét.

- A barátaid még pihennek. Nagyon megrázhatta őket, ami történt. Meg is értem. Én is biztosan így éreznék utána.

- Ami... történt?

Haruna nem értette miről beszél. Mintha hirtelen egyetlen épkézláb gondolata sem maradt volna.

A kígyólány szép arca szomorúvá vált.

- Ó! Hát nem emlékszel? Két napja a Szent Cseresznyefa-hegye alatt... Láttad őt kiszabadulni.

Ekkor minden emlék bevillant előtte. A fekete köd, Asami rémült tekintete, a ragyogó fegyverek, a kard, a hamuvá porló emberek és Yuki visítása...

- Tényleg... ő volt az?

A kígyólány bólintott.

- Sajnos igen. Mikor megéreztem, hogy kiszabadult, azonnal a barlanghoz siettem. A tengu őrök ájultan hevertek a bejáratnál, ti pedig odabent voltatok. Először megijedtem, hogy mindannyiótokkal végzett, de aztán láttam, hogy csak alszotok. Nagy megkönnyebbülés volt. Elhoztalak titeket a falumba, itt nagyobb biztonságban vagytok.

- A faludba? Hol vagyunk most? Ki vagy te?

- Jaj! – ijedten a szája elé kapta a kezét. – Udvariatlan voltam! Bocsáss meg! A nevem Aki, a hebi törzs tagja vagyok. – meghajolt Haruna felé. – Te és a társaid hebi faluban vagytok, a Szent Cseresznyefa-hegyének lábánál.

Hebi. A legkisebb és legbékésebb a négy yokai törzs közül. A hebik voltak az egyetlenek, akik száz éve ellenezték az emberek elleni háborút, de végül kénytelenek voltak részt venni benne. Nekik a legnagyobb a spirituális erejük és a testük egy különleges anyagot termel, amit méregként és gyógyírként is lehet használni.

- Azt mondod két napja történt?

- Igen.

- Hol van most a Feketesárkány?

- Az emberek földjére ment. A folyam másik oldalán már túlságosan messze van, így azóta nem érzékelem, hogy merre jár.

- Nem is kell. Valószínűleg a fővárosba ment. Megöli a császárt. - mondta Haruna komor bizonyossággal.

- Ó!

- Utána kell mennem.

- Ilyen állapotban nem jutnál messzire. – jegyezte meg aggódva a hebi. – A sárkány miazmája sokat ártott a testednek, arról nem is beszélve... hogy a lelkedre milyen hatással volt.

- Jól vagyok. – makacskodott a ronin.

- Ez nem igaz. De még ha így is lenne, ezt a harcot egymagad nem nyerheted meg.

- Azt akarod mondani, hogy ne tegyek semmit és nézzem végig, ahogy elpusztítja a kontinenseket?

- Ellenkezőleg. Éppen azt akarom elmondani, hogy hogyan akadályozhatod ezt meg. Szövetségesekre lesz szükséged. Yokai-okra és emberekre.

- Az emberek árulónak tartanak, a yokai-ok pedig gyűlölnek. Soha nem segítenének.

- De. Fognak, ha megtudják, hogy van egy közös ellenségünk. Yoromi szan és a két tengu harcos már elvitték az üzenetet mind a négy faluba. Összehívjuk a törzsek tanácsát és elmondjuk nekik, hogy mi történt.

- Szerinted hallgatni fognak ránk?

- Kénytelenek lesznek. – szólt közbe Chisai a helyiségbe lépve. – Mostanra már a törzsek is tudják, hogy a Feketesárkány kiszabadult. Aki szan jól mondja, csak együtt győzhetjük le.

Hirtelen elhallgatott. Haruna először nem értette miért, aztán ő is meghallotta a közeledő lépteket.

Ismét félrehúzódott a kunyhó és a két Tencho lány lépett be. Fizikailag nem voltak sérültek, de a tekintetükben Haruna még mindig látott egy sötét árnyat, ami valószínűleg az övében is ott bujkált.

- Ó! Magatokhoz tértetek! - Aki kedvesen és büszkén elmosolyodott. - Úgy tűnik az új orvosságom hatásosabb, mint vártam.

- Hikari, Shizuka! - Haruna is elmosolyodott, mikor meglátta őket és nem vett tudomást az árnyakról.

- Jó újra látni ronin! - biccentett felé Hikari.

Haruna kihúzta magát.

- Megint legyőztelek. Én tértem magamhoz először.

- „Megint"? Túlságosan nagyra vagy magaddal. – Hikari először a szokásos, lenéző tekintetével méregette, aztán egyszercsak egy mosoly jelent meg az arcán. – Jó. Szükség is lesz az önbizalmadra a sárkány elleni harcban.

Haruna újra elkomorodott.

- Ti is segítetek?

- Nem kérdés. Amint hazatérünk, meggyőzöm apámat, hogy támogasson. A Tencho klán nem hagyja, hogy az otthonát bármi fenyegesse, akkor sem, ha az egy valódi sárkány.

- A társaitok is hamarosan itt lesznek. – jegyezte meg Chisai. – A törzsfő és Yoromi szan magával hozzák őket is a tanácsba.

A házigazdájuk ekkor összetette a két tenyerét, mintha hálaimát mondana az isteneknez.

- Emberek és yokai-ok ezen a helyen kötnek szövetséget. A törzsem számára mindig is a béke és a harmónia volt a legfontosabb. Most végre sok múltbéli szellem békére lelhet.

- Lehet, hogy ők békére lelnek, nekünk azonban még sok dolgunk van előtte. – mondta Haruna eltökélten.