- Mennyit tudsz a tengukról?

Yoromi ezt akkor kérdezte, mielőtt befejezte volna az utazókör utolsó vonalát a törzsfő házának padlóján. A többi ember körülöttük állt és feszülten figyelték minden mozdulatát. Nem azért, mert benne nem bíztak, hanem mert a yokai varázslat idegen volt számukra. Az emberek földjéről úgy tűnt a háború után eltűnt minden varázslat, aminek talán a szent fegyverek elzárásához lehetett köze.

- Ők a legerősebbek, ahogy te is mondtad. Fizikai erőben legyőzhetetlenek, hatalmas szárnyuk van és nagyon... erőszakosak is. Határozottan nem szeretik a kívülállókat.

Yoromi bólintott, majd kiegészítette a saját információival.

- A jelenlegi törzsfőjüket Karasu-nak hívják. A yokai-ok között fiatalnak számít, még nem volt felnőtt korú száz éve, az emberek elleni háború idején, így nem is harcolt. Viszont mindkét szülője az emberek elleni küzdelemben halt meg. Karasu emiatt személyes okból gyűlöli az embereket, viszont ezt leszámítva józan gondolkodású és megfontolt vezető. Egyben tartotta a törzset a vereség után és legyőzte az összes kihívót, aki úgy hitte, hogy egy félig gyerek yokai nem méltó rá, hogy vezesse a tengukat.

- Szóval, ha nem öl meg, mielőtt elmondanám neki, amit akarok, akkor van esély rá, hogy segíteni fog?

- Pontosan.

- Szép kilátások!

- Ha valaki meg tud győzni egy dühös yokai-t az te vagy. – jegyezte meg Hikari mosolyogva.

Haruna elvigyorodott.

- Reméljük úgy lesz! Mehetünk Yoromi szan?

- Induljunk!

Vetettek még egy utolsó pillantást a többiekre, majd Yoromi letérdelt és befejezte az utazókör utolsó vonalát. A következő pillanatban eltűntek a helyiségből.

Egy fenyőerdő szélére jutottak. A tengu törzs faluja nem közvetlenül a yokai kontinensen volt, legalábbis egy ideje már nem. A háború után Karasu átköltöztette a törzset egy kisebb szigetre, ami alig pár tengeri mérföldnyire volt a kontinenstől, így viszonylag elkülönülve éltek a többi törzstől. A szigetet egy hatalmas, sűrű fenyőerdő borította, ami szorosan körbeölelte az új falut és tele volt veszélyes vadakkal. Ösvény a fák között egyáltalán nem vezetett, hiszen a tenguknak nem is volt rá szüksége.

Yoromi mutatta az utat, Haruna pedig szorosan mögötte ment, kezét folyamatosan a szent kardon tartva.

Már jónéhány órája gyalogolhattak, amikor megálltak egy patak mellett pihenni, hogy igyanak a kristálytiszta vízből. A fenyőfák itt már olyan sűrűn álltak, hogy ágaik teljesen beárnyékolták a tó felszínét.

Haruna épp felemelte a fejét, amikor a víztükörben meglátott valamit.

- Yoromi! – suttogta szinte hangtalanul.

A yorogumo izmai alig láthatóan megfeszültek, de csak ez jelezte, hogy hallotta.

Haruna a vízre bámult, majd újra belemerítette a tenyerét, mintha még inni akarna, de valójában a mozdulattal megmutatta a társának, hogy hol van a célpontja.

A következő pillanatban pókfonal szelte át a levegőt, aztán hangos jajveszékelés hallatszott, ágak törtek és valaki a földre pottyant mögöttük.

Haruna egyáltalán nem így képzelte a tengukat. Akit elkaptak ugyan fekete varjúszárnyakkal rendelkezett és fenyőzöld ruhát viselt fehér bojtokkal díszítve, de olyan kicsi és vékony volt, mint egy ember. Semmivel nem volt nagyobb darab Harunánál, ha nem lettek volna a szárnyai azt se mondta volna meg róla senki, hogy yokai.

Arról nem is beszélve, hogy vadul vergődött a földön a pókfonal hálójában és úgy visított és rimánkodott az életéért, mint aki halálra van rémülve. Vagy nagyon jó színész volt, vagy tényleg félt tőlük.

- Jól van, hallgass már! Senki nem fog bántani!

Yoromi odasétált hozzá és megfordította. Aztán elcsodálkozott, mikor meglátta az arcát.

- Chisai?!

- Mi...? Y-Yoromi szan! Hát te vagy az? Mit keresel itt? És miért támadtál rám? Mi ez a...? – a tekintete Harunára siklott. Nagy, sötétbarna szemei már nem a rémülettől kerekedtek hatalmasra, hanem a csodálkozástól. – De hisz ez egy ember! Yoromi szan idehoztál egy embert?! Miért? Mégis mit akartok?

- Elmondanám, ha hagynál szóhoz jutni! Chisai csan, kérlek, ne sikítozz! Megígérem, hogy elengedlek, ha csöndben maradsz és végighallgatsz minket! Nagyon fontos lenne!

Haruna nem hitt a szemének. Ez a tengu tényleg olyan volt, mint egy rémült gyerek. Persze lehet, hogy yokai mércével még valóban gyereknek számított, de akkor is... Egyáltalán nem illett rá az, ahogy a klánnővére és Yoromi leríták neki a tengukat. Inkább tűnt riadt kismadárnak, mint egy vérszomjas ragadozónak. Bár talán örülnie kéne ennek a fordulatnak...

Mint kiderült, Chisai nem csupán tengu volt, hanem a törzsfő húga és egyben örököse is, mivel Karasunak még nem volt párja sem gyermekei. Elmagyarázta nekik, hogy épp a vérpróba zajlik a szigeten. Ez a tengu szertartás lényegében egy vadászat volt, amin a törzs fiataljai vettek részt és ekkor öltek először életük során. El kellett ejteniük valamilyen vadállatot az erdőben, kizárólag a szárnyuk és a testi erejük segítségével és hazavinni a faluba. Egy héten át jelképesen ők táplálták a falusiakat, a felnőtt tengu harcosok nem vadászhattak. Aki egy hétig egyetlen vadat sem ejtett el, az nem kapta meg a teljes jogú harcosi rangot és nagy szégyent hozott ezzel a családjára.

Ahogy a magyarázat végére ért, Chisai lehalkította a hangját, majd teljesen elnémult.

- Akkor most rajtunk a sor, hogy elmondjuk, miért vagyunk itt.

Yoromi röviden elmesélte Chisai-nak, hogy mi történt a Sárkány-folyam alatti barlangban és hogyan került ki az egyik szent fegyver a pecsétből, amit most vissza kell vinniük, különben a Feketesárkány ki fog szabadulni.

Chisai egyre meglepettebben hallgatta őket. Végül úgy bámult Harunára, mintha soha nem látott volna még embert (ami igaz is volt).

- Szóval te vagy a Mayonaka klán örököse?

- Olyasmi...

- Szerinted Karasu szama segíteni fog nekünk? – kérdezte Yoromi.

A kis tengu ekkor két ujjával megtámasztotta az állát és elgondolkodva félrebiccentette a fejét. Szárnyai finom rezgésekkel követték még a legapróbb mozdulatát is.

- Háááát... őszintén nem tudom Yoromi szan. A nővérem nagyon hirtelen haragú. Ráadásul most épp nincs jó kedve, mert ma van a vérpróba utolsó napja és én még... Mármint... én... én...

- Még nem ejtettél el egy vadat sem.

Chisai nagyot nyelve bólintott.

Yoromi együttérzően nézett rá.

- Sajnálom!

- Ugyan! – a tengu lemondóan, de még mindig szomorúan legyintett. – Tudtam, hogy nem fog sikerülni. Borzalmas vadász vagyok, és nem lennék jó harcos. Már eddig is csak bajt okoztam és szégyent hoztam a nővéremre. Egy hibával több vagy kevesebb, mit számít?

- Nem vagy valami nagyra magaddal. – jegyezte meg Haruna.

- A törzsem mércéjével gyengének számítok. Sokan azt is csodának tartják, hogy a földpróbát annak idején túléltem.

- A mit?

- Olyankor repülnek a tenguk először. – magyarázta. – Le kell ugranunk a próba szikláról. Van, aki szárnyra kap és van aki... lezuhan.

Haruna gyomra egy pillanatra görcsbe rándult. Egyre jobban kezdett tartani a tenguktól. Mégis miféle közösség az, ahol gyerekeket löknek le sziklák tetejéről?

- Hát, ha már idáig eljöttünk nem fordulhatunk vissza. Különben sincs választásunk. – a ronin magát éppúgy meg akarta győzni, mint a másik kettőt. Inkább szembenéz egy félelmetes, nagyerejű yokai törzsfővel, minthogy pusztulni hagyja az egész világot.

Yoromi rábólintott.

- Chisai csan, kérlek, vezess minket a nővéredhez!

A tengu először a yokai-ra, majd az emberre nézett és végül bólintott.

- Rendben! Ha a fák alatt maradunk, a harcosok nem vesznek olyan hamar észre. Kövessetek! Az illatommal majd elfedem a tiéteket. Főleg a tiédet. – pillantott Harunára.

A tenguk faluja körül nőtt fenyőfák szinte áthatolhatatlanok voltak. Az utolsók már olyan sűrűn nőttek, hogy Harunának és Yorominak szinte át kellett préselnie magát a törzsek között. A ronin elképedve figyelte ezeket az ősi fákat és arra gondolt, hogy az emberek kontinensén soha nem nőhetnének ilyen nagyra. Sokkal hamarabb kivágnák őket.

A tenguk faluja nem a földre épült, ahogy a yorogumok-é, hanem a fákra. A fenyőfák törzsén és ágai között faházak épültek, köztük néhol kötélből és rönkökből készített létrák vezettek át, amik meglehetősen erősnek tűntek. Néhány kunyhóból pedig ugyanilyen létra vagy vastag, sodort kötél kígyózott a földig.

- A gyerekek miatt van, akik még nem tudnak repülni. – mondta Chisai.

Haruna szomorúan vette tudomásul, hogy nem sok gyerek élhetett a faluban a létrák száma alapján. A yorogumo faluban is alig voltak kicsik. A yokai-ok eleve nem voltak olyan sokan mint az emberek, a sárkányok talán ezzel is az egyensúlyt akarták fenntartani, mivel nekik sokkal nagyobb az erejük az embereknél, viszont a háború is megtizedelte őket. Bár ő még nem élt akkor, mégis egy kicsit elszégyellte magát, amiért az ősei részt vettek benne.

Nem sok ideje votl azonban szégyenkezni, ugyanis egy sötét árnyék borította be feletütk az eget. Több tengu harcos jelent meg fölöttük. Ők már pontosan olyanok voltak amilyennek Haruna a tengukat képzelte. Nagydarab, marcona harcosok, férfiak és nők vegyesen. A szárnyuk akkora volt, hogy képesek lettek volna vihart kavarni velük. Mérgesen néztek le rájuk. A legnagyobb és legijesztőbb mindközül egy fiatal nő volt, aki fekete tollas hajdísszel fogta hátra rövid barna haját. Ő volt az első, aki leszállt eléjük. Haruna azon csodálkozott, hogy nem repedt be alatta a föld, olyan erővel csapódott be.

A tengu nő nagyobb volt, mint az összes ember férfi akit Haruna addig látott, kitárt szárnyai miatt pedig csak még nagyobbnak és fenyegetőbbnek tűnt.

Nagyot nyelt, ahogy a yokai hideg, fenyőzöld szemeibe nézett és nem volt kétsége afelől, hogy ez maga Karasu, a tengu törzs feje. Másképpen volt ijesztő, mint a yorogumok, a pókok gyorsak és precízek voltak, a tengukból viszont áradt a nyers erő. Szerencsére csak egyetlen pillantásra méltatta Harunát és rögtön a húga felé fordult.

- Chisai! – dörögte a törzsfő. – Megőrültél?!

- Nővérem! – a kicsi tengu előre lépett és térdre vetette magát a törzsfő előtt. – Kérlek hallgass meg! Yoromi szan és a társa azért jöttek, mert mind nagy bajban vagyunk!

- Ha valaki itt bajban van az te vagy és a yorogumo, aki egy embert mert a területemre hozni! Van erre magyarázatod Yoromi?

- Van, Karasu szama. A húga jól mondja. Higgye el, nem őrültségből és nem tiszteletlenségből hoztam magammal egy embert.

A törzsfő úgy tűnt nem akar hinni nekik.

Haruna ekkor úgy döntött, a kezébe veszi a dolgokat. Végülis mégiscsak miatta vitatkoznak. Egy gyors, elegáns mozdulattal előhúzta a szent kardot és föltartotta a pengét. Nem tett támadó mozdulatot, egyszerűen csak hagyta, hogy a hófehér fény beragyogja az egész falut és a sötét fenyőerdőt körülöttük. Olyan volt, mintha egy csillag szállt volna le a földre.

Erre már úgy tűnt Karasu haragja is lecsillapodott. Lehet, hogy nem harcolt a háborúban, de pontosan tudja, milyen fegyver van előtte.

- Ez meg... hogy lehetséges?

- Karasu szama. – Haruna vette magának a bátorságot, hogy megszólaljon. – Ön is tudja, hogy ez a kard a pecsétből származik, ami elzárja a Feketesárkányt. Én a Mayonaka klán vére vagyok. – helyesebbnek tűnt, mint az „örökös". – Vissza tudom tenni és helyrehozhatom a pecsétet, de csak akkor, ha az ön harcosai, akik őrzik, átengednek. Tudom, hogy mit gondol az emberekről és hogy miért. – kis szünetet tartott, amíg bátorságot gyűjtött a folytatáshoz. – Azt is tudom milyen árvának lenni, én magam is az vagyok. Yoromi szan jól mondta, nem véletlenül jöttem ide. A segítségére van szükségünk, hogy megmenthessük mindannyiunkat.

Karasu még mindig a ragyogó kardot figyelte. Ahogy Haruna a magasba tartotta nem is tárgynak tűnt, hanem élőlénynek. A penge keresztvasába ágyazott sötétkék kövek lüktettek az energiától, mintha a fegyver lélegezne. Megbabonázta az összes tengu harcost, akik az előbb még készek lettek volna puszta kézzel széttépni Harunát.

A ronin úgy döntött elég volt a műsorból és visszacsúsztatta a kardot a tokjába majd letérdelt a földre és homlokát a talajhoz érintette, a legteljesebb tisztelet jeleként a törzsfő felé.

Nem szamurájnak nevelték, hanem roninnak. Nem volt meg benne a nagy klánok büszkesége még úgy sem, hogy tisztában volt a származásával. Hikari talán nem tette volna meg ugyanezt, de őt nem érdekelte és nem tartotta méltóságának alulinak a gesztust. Főleg nem azok után, hogy Yoromi apja is félre tudta tenni a büszkeségét, hogy az emberek segítségét kérje és meghajolt Haruna nagyapja előtt.

De nem csak a büszkeségről volt szó. Ebben a testhelyzetben védtelenül maradt a nyaka és a feje. A tenguk így egy szempillantás alatt végezhettek volna vele, ha akarnak. Még Yoromi sem menthette volna meg. Ezt a kockázatot vállalnia kellett.

- Kérem Karasu szama! Segítsen nekem!

A tengu törzsfő enyhén megrázkódott, mintha álomból ébredt volna és az előtte térdelő roninra szegezte a tekintetét.

- Ember létedre bátor vagy. A mi törzsünk a legjobban a bátorságot, az erőt és a tisztességet becsüli. Úgy tűnik, még az emberekből sem vesztek ki teljesen ezek az erények. – mindenki visszafolytott lélegzettel várta, hogy mi lesz a döntése. – Rendben van. Segítünk neked, de ez lesz az utolsó alkalom, hogy a törzsünk egy embernek segít, és csakis azért tesszük, hogy megmentsük a kontinensünket.

- Köszönöm Karasu szama!

- Egy bölcs vezető szólt önből, Karasu szama! – hajolt meg előtte Yoromi.

A tengu biccentett, mintha engedélyt kéne adnia, hogy a másik kettő fölegyenesedjen, majd tekintete a húgára vándorolt és újra összevonta a szemöldökét.

Chisai a szája elé kapta a kezét és szárnyait a háta mögé húzta. Látszott rajta, hogy legszívesebben láthatatlanná válna, de sajnos a tenguknak ilyen képessége nem volt.

- Veled majd később számolok. – Karasu felnézett az égre, ahol épp eltűnt a Nap a fenyőfák teteje mögött és a narancssárga szín lassan sötétkéknek adta át a helyét. – Ezennel elbuktad a vérpróbát.

Chisai elsápadt és hirtelen nagy hideg súlyt érzett a gyomrában. Bűnbánóan lehajtotta a fejét és nem nézett újra a nővérére.

- Büntetésből te fogod elkísérni őket a sárkány barlangjához. – Karasu hátranyúlt és kitépett egy tollat az egyik szárnyából. Átnyújtotta Yoromi-nak. – Ha ezt megmutatjátok nekik, át fognak engedni.

Chisai arca most lángra gyúlt a szégyentől. Azzal hogy a nővére nem rá bízta a tollat, hanem egy másik törzsből származó yokai-ra, még jobban megalázta. Ennél csak az lett volna rosszabb, ha az embernek adja át és nem is miatta nem tette meg, hanem mert még mindig ellenszenvvel viseltetett irántuk.

Yoromi együtt érzett a félénk tenguval, de nem akarta a törzsfő haragját kockáztatni.

- Köszönjük Karasu szama!

- Chisai majd visszavisz titeket a faludba, Yoromi szan.

Szóval nem látnak minket szívesen. Végülis nem számítottam másra... - gondolta Haruna. Korábban azt hitte, hogy a yorogumo törzs volt zárkózott vele és Hikarival szemben, de a tengukhoz képest maguk voltak a megtestesült vendégszeretet. Itt már annak is örülhetett, hogy életben maradt, elvégre a tenguk még a saját gyerekeiket is sziklákról lökdösik le...

A törzsfő hátat fordított nekik és elrepült. A harcosok vetettek még rájuk néhány gyanakvó pillantást, Chisai-ra pedig ki lenézően, ki sajnálkozva nézett, aztán ők is szétszéledtek.

Hárman maradtak csupán.

- Visszaviszlek titeket a yorogumok falujába. – mondta Chisai.

- Nem kellene először megvárunk a reggelt? – nézett fel Haruna az immár sötétkék égboltra, ahol megjelentek az első csillagok.

- Még ma visszaérhetünk.

- Micsoda? – lepődött meg.

Aztán még jobban csodálkozott, amikor a kis tengu minden látható erőfeszítés nélkül a Yoromi által font kötelekkel a kezében – aminek a másik végét Haruna és Yoromi erősen a derekuk köré kötötték – felszállt. Úgy repítette át őket a szigetről a kontinensre és egyenesen a yorogumo faluba, mintha meg se kottyanna neki a súlyuk pedig valójában a saját súlya kétszeresét kellett cipelnie.

- Én ezt nem értem! – mondta Yoromi-nak repülés közben. – Nem azt mondta, hogy gyenge?

- Lehet, hogy a törzse mércéjével igen, de nálunk akkor is jóval erősebb.

Haruna hirtelen mégjobban sajnálni kezdte a kismadarat és nem tudta eldönteni, hogy a félelmetes Karasu-ról mit gondoljon. Örült, amiért nem bántotta és élve távozhatott, de határozottan ellenséges volt vele, a húgával szemben tanúsított szigor pedig meglepte. Nem tudta elképzelni, hogy ő valaha így viselkedjen a kis Amayával.

Ahogy az unokatestvérére gondolt, hirtelen valami honvágyhoz hasonló érzés tört rá, csak épp nem egy hely után vágyakozott, hanem személyek után. Hiányzott neki a családja. A még élő és a már meghalt tagjai is, sőt talán életében először még azok a Mayonakák is, akiket soha nem ismert. Vajon mit gondolnának most róla? Büszkék lennének, amiért egy ilyen küldetésre vállalkozott?

***

- Hiraki szan. Minden rendben?

Seiji aggódott a Tencho szamurájért. Hikari nemcsak hogy a szokásosnál is csöndesebb volt, mióta Harunáék távoztak a faluból, de valahogy szomorúnak is tűnt. A falu határát jelölő tori kapu alatt talált rá, az egyik faoszlopnak támaszkodva, magányosan.

- Igen felség. Köszönöm. Semmi bajom, csak ez a sokminden, ami történt... elfárasztott.

- Hát elég sűrű két napon vagyunk túl az már biztos! Még mindig alig hiszem el, hogy be tudtad csempészni Haruna szant és Yoromi szant a palotába.

- Sajnálom! Csak azért tettem-

- Ne! – emelte fel a kezét a herceg. – Ne magyarázkodj! Ha helyteleníteném, amit tettél, most nem lennék itt.

Ez igaz. Hikari nagyon meglepődött, amikor a két herceg megjelent nála és a segítségükre siettek. Nélkülük biztosan nem jutottak volna ki élve a palotából, legalábbis nem mindannyian.

- Miért tették?

- Hm?

- Miért segítettek? Felségetek Hinotorik.

- Szóval úgy érzed elárultam a családomat? Meglehet így van. De úgy éreztem, hogy ez a helyes döntés. Nem hagyhattam, hogy a nagybátyám kivégeztessen egy ártatlant, aki ráadásul épp meg akar menteni minket. Tudod már régebben szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy talán a családom letért a helyes ösvényről. Az, amit a nagyapám tett... Nem volt helyes döntés.

A Véres Hold Éjszakájára célzott.

- Nem tudom, hogy hihette, hogy egy szamurájklán elárulta. A klánok mindig hűségesek voltak a dinasztiához.

Hikari nem volt biztos benne, hogy mit kellene erre mondania, vagy tudna-e bármit is mondani. Őt is arra nevelték, hogy hűséges legyen a császárhoz és a családjához. Soha egyetlen rossz szót sem szólt még róluk életében, de most azzal szembesült, hogy a császári család egy tagja kritizálja egy korábbi császár tetteit. Már ő maga sem tudta, hogy mi lenne a helyes és mi a helytelen.

- Sokat fecsegek igaz? Ne haragudj, hogy untatlak Hikari szan!

- Ugyan dehogy! Nagyon is igaza van felségednek. Mármint... az egész birodalmat megdöbbentette, ami a Mayonakákkal történt.

- Hát itt vagytok!

Egyszerre kapták hátra a fejüket. Nobu herceg állt mögöttük, néhány lépéssel az ő háta mögött pedig Hikari testőrei.

- Shizuka channal és Sozoshi kunnal már mindenütt kerestünk titeket! Hogy vagy képes még egy ilyen kis faluban is eltűnni kuzin? – kérdezte Seiji vállára téve a kezét.

- Megvannak a módszereim...

- Az már igaz!

Seiji herceg bizony már többször is kiszökött a palotából, sőt a császári városból is. Még soha nem jutott olyan messzire, mint múltkor, amikor Hikari talált rá abban a fogadóban a Sárkány-folyam mentén, de már rengetegszer próbálkozott.

- A yorogumo őrszemek láttak valakit közeledni. Lehet, hogy Harunáék tértek vissza.

- Máris? – lepődött meg Hikari.

Nobu herceg vállat vont.

- A yokai-oknál úgy tűnik az idő is máshogy telik.

Ám amikor Haruna, Yoromi és Chisai elég közel értek a faluhoz, hogy már az emberek is láthassák őket, rájöttek, hogy nem az idő telt másképpen, csupán repülve gyorsabb volt az út.

- Jól látok? – pislogott nagyokat Nobu és még a szemét is megdörzsölte, hogy rájöjjön, nem álmodik. Tényleg egy fiatal, hollószárnyas lányt látott az égen közeledni, a kezében egy hajszálvékony kötéllel, aminek a két vége Haruna és Yoromi dereka köré van kötve.

A lány olyan könnyedén repítette őket, mintha meg sem érezte volna a súlyukat és kecsesen, hangtalanul földet ért a yorogumo törzsfő háza előtt.

A falusiak odacsődültek és kíváncsian figyelték az érkezetteket. Még a törzsfő is kijött a házából.

- Chisai chan! Üdvözöllek a falunkban!

- Köszönöm, Kumoshi szan. – hajolt meg a szárnyas lány a törzsfő előtt.

- Anyám, megkaptuk Karasu szama engedélyét. – újságolta a jó hírt mosolyogva Yoromi, majd előhúzott a köntöséből egy fekete tollat. A toll hosszabb volt, mint a yokai tenyere.

A törzsfő elégedetten bólintott.

- Jól van. Akár már holnap útnak indulhattok a barlanghoz.

- Úgy lesz. – bólintott rá Haruna. – Minél hamarabb pontot kell tennünk ennek a végére. – mondta kezét a hófehér kardra simítva, amit egyszer sem tett le, mióta Seiji odaadta neki.