- Hogy mit tegyünk?!

Seiji ijedten rezzent össze. Nem számított ilyen hirtelen kirohanásra az unokatestvére részéről.

- Ez a legegyszerűbb módja, hogy megmentsük őket. Meg kell várnunk a kivégzést. – ismételte magát Hikari.

- Mindenki szeme láttára kövessünk el felségárulást és mentsünk meg tolvajokat, akiket a császár elítélt?

- Talán ez az egyetlen esélyünk, hogy sikerüljön. A császár sejti, hogy a tolvajok nem egyedül voltak, végtére is valahogy be kellett jutniuk a palotába... - a szamuráj félrenézett, de aztán folytatta. – Arra is számít, hogy megpróbálják majd kiszabadítani őket így jobban őrizteti a börtönt.

- Elég ha Yuki-t állítja a börtönajtóba. – tette hozzá Nobu komoran. – Esélyünk sem lenne, még Hikari szan sem tudná őt legyőzni.

- Úgy van. Ezért kell megvárnunk, amíg felhozzák őket a börtönből. Nyílt színen könnyebb dolgunk lesz.

- A császár arra nem számít, hogy a kivégzés során próbálkoznak valamivel... Zseniális! - Seiji herceg lelkesnek tűnt.

Nobu herceggel ellentétben.

- Egyáltalán nem zseniális! Persze, hogy a császár nem számít rá, hiszen öngyilkosság az egész!

- Nem, mert itt vannak ezek.

Hikari néhány darab talizmánt terített szét előttük az asztalon. A két herceg kíváncsian nézte az ismeretlen írásjeleket.

- Ez meg mi?

- Yokai talizmánok.

Erre a fiúk azonnal hátrébb húzódtak az asztaltól.

- Hogy micsodák?

- Ne aggódjatok! Veszélytelenek. Láttam korábban, hogy Haruna használja őket. El lehet tűnni velük és egy másik helyen felbukkanni. Ezzel kijuthatunk miután megmentettük őket.

- Ha van ilyen talizmánja, akkor miért nem menekül ki maga a börtönből? – ráncolta a szemöldökét Nobu.

- Mert nem tud. – felelt Hikari helyett Seiji. – A császári palota nem közönséges sziklára épült. A legenda szerint a palota helyén kovácsolta a Fehér Sárkány a négy szent fegyvert. A kőzetet átitatja a sárkánytűz ereje. Elfojtja a yokai mágiát, mert sokkal erősebb nála. De ha feljutnak a felszínre, akkor valószínűleg tudjuk majd használni... ezeket. – bizalmatlan pillantást vetett a talizmánokra, mintha az asztalon heverő papírdarabok bármelyik pillanatban felugorhatnának és megtámadhatnák őket.

- Még szerencse, hogy Haruna odaadta őket. – sóhajtott Hikari.

Hosszú órákig tervezték, hogyan szabadítsák ki Harunáékat. Végül a két herceg, mintha mi sem történt volna visszatért a saját lakrészébe. Nem mutatták ki, de mindketten aggódtak. Most már összeesküvőnek számítottak. Hiába voltak jók a szándékaik, akkor is titokban a császár ellen szövetkeztek, ráadásul egy tolvaj Mayonaka roninnal és egy yokai-jal. Ha ez kitudódik, a fejüket veszik érte...

Amikor Nobu ezt mind végiggondolta a szobája csöndjében, hirtelen felugrott. Kirámolta az összes fiókját, összegyűjtötte a legjobb terveit. Fegyverek, épületek és különböző szerkezetek tervrajzai voltak. Szépen összehajtogatta és egy táskába rakta mindet, ami elég kicsi volt hozzá, hogy el tudja rejteni holnap a köntöse ujjába.

Úgy gondolta, később még jól jöhetnek.

A terv készen volt, már csak valahogy értesíteni kellett volna róla Harunáékat, hogy ne aggódjanak. Persze kicsi volt az esély rá, hogy sikerülne kettejüknek kijutni, és valószínűleg nem is tudnak semmivel próbálkozni, de sosem lehet tudni. Ha valaki egy nappal ezelőtt azt mondja Seiji-nek, hogy egy Mayonaka szamurájt és egy yokai-t akar megmenteni a császári palota börtönéből, valószínűleg kineveti az illetőt. Most mégis ez volt a helyzet.

A herceg végül úgy gondolta megkockáztat ennyit és maga ment le a börtönbe.

Az őrök hezitáltak, hogy beengedjék-e, de csak a „különösen veszélyes" foglyok miatt. Végül egy hang rájuk szólt Seiji háta mögül.

- Engedjétek át! Majd én megvédem.

Asami koronahercegnőnek már a hangján is hallani lehetett, hogy mosolyog. Magasított szandálja visszhangot vert a börtön falai között, ahogy kimért, elegáns léptekkel Seiji mellé sétált. A szandálja és kontyba rendezett frizurája miatt magasabb volt Seiji-nél.

- Ahogy paranscolja felség!

Az őröket meggyőzte a koronahercegnő tekintélye és azonnal átengedték őket. Magukra maradtak az ajtó túloldalán a börtöncellák között, amelyekből kettő ezúttal foglalt volt.

- Kíváncsi vagy a foglyokra Seiji kun? – kérdezte Asami jókedvűen mosolyogva. Volt valami alattomos a mosolyában, hiába volt gyönyörű a hercegnő.

- A testőröd miért nincs veled? – kerülte ki a kérdést. – Hogy-hogy idemerészkedtél Yuki szan nélkül?

- Idemerészkedtem! Nahát, ez jó! – Asami csengő hangon felkacagott. – Azért nélküle sem vagyok teljesen védtelen. Nem hiszem, hogy a vendégeink bármi bajt tudnának nekem okozni a rácsok mögül.

Miközben beszéltek el is értek a folyosó végén lévő két cellához. Az egyikben a ronin, a másikban a yokai raboskodott. Mindketten a cellájuk hátuljában voltak, félig árnyékban, de a Mayonaka lány sötétkék szemei szinte világítottak a sötétségből.

Seiji még sosem látott Mayonaka szemeket, csak hallott róla, hogy minél sötétebb, annál közelebbi rokonságban áll a klán alapítójával. Ez a lány lehet, hogy egyensági leszármazott...?!

- Mayonaka szan! – köszöntötte Asami gúnyos, negédes hangon. – Remélem elnyerte a tetszését a lakosztálya!

A ronin mintha meg sem hallotta volna a hercegnő piszkálódását. Asami ekkor ráunt és máris a másik cella felé fordult.

- Na és te? Miféle yokai vagy? Tényleg igaz, hogy állatokká tudtok változni?

A yokai sem felelt. Némán gubbasztott a cellájában, csak sárga szemei villogtak ellenségesen.

- Hát nem vagytok valami bőbeszédűek... Így halálra unjátok magatokat a kivégzés előtt! Nagy kár lenne, az apám összecsődítette az egész nemességet és még a szamurájklánok vezetői is itt vannak!

- A szamurájok? – a yokai hirtelen felnézett Asamira.

A hercegnő félmosolyra húzta vérvörös ajkát.

- Természetesen. Minden fontos személy látni akarja, ahogy kivégeznek egy árulót és egy szörnyeteget.

A szörnyeteg szóra a yokai szemei megvillantak.

- Fogalmad sincs róla, hogy milyen egy igazi szörnyeteg. Hercegnő.

Seiji ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy közbeszóljon. A ronin-hoz fordult és megkérdezte:

- Tényleg Mayonaka vagy?

Hirtelen csönd telepedett a börtönre. Seiji kérdése még a levegőben visszhangzott, amikor a ronin felkelt a földről és előrelépett az árnyékból. A kertben látott fiatal „Tencho szolgálólány" most büszkén kihúzta magát, a tartása és a szemei is tekintélyt sugároztak.

- Igen. – felelte. – Az vagyok.

- Hát persze hogy az! Nézz csak rá! – mutatott a roninra Asami, mintha meg akarná bélyegezni. – Elég egy pillantás a szemeire, világosan látszik! Egy áruló Mayonaka.

- Túl fiatal ahhoz, hogy áruló legyen, unokanővérem.

Mindhárom nő meglepetten nézett a hercegre.

- Hogy... mit mondtál? – ocsúdott fel lassan Asami a döbbenetéből.

Az, amit Seiji mondott a felségsértés határát súrolta. A herceg érezte, hogy pengeélen táncol, de valahogy tudatnia kellett a foglyokkal, hogy az ő oldalukon áll, nem Hikari az egyetlen szövetségesük a palotában.

- Csupán arra céloztam, hogy nyilvánvalóan a Véres Hold Éjszakája után született. Annyi idős lehet, mint mi, nem gondolod?

Asami legyintett, mintha egy bosszantó legyet akarna elhessenteni.

- Ugyan! Mit számít? Akkor is Mayonaka vér. Áruló vér, aminek léteznie sem lenne szabad.

- Természetesen. – felelte Seiji látszólag alázatosan, de közben tekintete a Mayonaka lányéba fúródott. Remélte, hogy a ronin kiolvassa belőle, amit üzenni akart.

Mikor feljöttek Asamival a börtönből, a palota egyik felsőbb szintjén elbúcsúztak egymástól. Seiji alig tett néhány lépést, mikor egy mogorva alak vált ki a folyosó beugrójából.

- Mégis mi jutott eszedbe? – Nobu tekintete villámokat szórt, karjait összefonta maga előtt. Úgy állt az unokatestvérével szemben, mintha az alvilág egyik bírája lett volna.

Seiji akaratlanul is összébb húzta magát. Még gondolkodott, hogy mit válaszoljon, amikor Nobu feltartotta a kezét.

- Ne! Inkább ne is mond el! Nem akarom tudni! Őrült vagy ugye tudod? – az utolsó mondatot már csak suttogta, de a hangja ugyanolyan ingerült volt.

Seiji elmosolyodott.

- Aggódtál értem Nobu kun?

- Persze hogy aggódtam te bolond!

Többet nem beszéltek, Seiji a saját lakrészébe hívta az unokatestvérét, azt remélve, hogy ott talán kevesebb füle van a falaknak és Nobu kedvére összeszidhatja, amiért veszélyezteti a tervüket. Végül Nobu nem veszekedett, helyette a foglyokról kérdezte.

- Nincs nagy bajuk? Mármint Yuki...

- Úgy tűnt, hogy nem sebesültek meg. Yuki látszólag semmi kárt nem tett bennük.

A hercegek még soha nem látták, hogy Yuki hogyan fogja el azokat, akikről nem tudja biztosan, hogy megölheti-e őket. Nem látták hogyan képes jégburokkal bevonni élő embereket úgy, hogy ne essen bajuk és órák múlva kiolvadjanak a fagyos börtönükből.

- Az jó. – sóhajtott fel Nobu kissé megkönnyebbülten. – Szükség lesz az erejükre, bárhogy is alakuljon a holnap.

Hikari másnap már kora hajnalban felébredt. Képtelen volt tovább aludni, úgyhogy felöltözött, kifésülte rövid, tökéletesen egyenesre vágott haját és lement egy közeli gyakorlótérre. Meglepetten látta, hogy már megelőzték. Az apja volt odalent, éppen a pengékből álló harci legyezőjét pörgette a feje fölött, majd egy precíz mozdulattal levágta vele a gyakorló bábu fejét. Hikari csak azt látta, ahogy a fény megcsillant a pengéken, aztán a tömörfa bábu feje a földön koppant.

Az apja, aki eddig háttal állt neki, hirtelen felegyenesedett és megfordult.

- Korán van még Hikari csan.

- Nem tudok aludni.

- A kivégzés miatt?

A lány egyetlen pillanatra megdermedt, de aztán észbe kapott és tovább játszotta a szerepét.

- Igen. – felelte közömbösen. – Nem mindennap látunk ilyet.

Közelebb sétált és kinézett magának egy célpontot a bábuk közül. Megpörgette a legyezőit, aztán X alakban egy mély vágást ejtett a bábu mellkasán.

- Tökéletes technika. – dicsérte az apja.

- Köszönöm.

- Anyád büszke lenne rád.

Hikari ezúttal a meglepetéstől fagyott le egy pillanatra. Az apja szinte soha nem szokta szóbahozni az anyját. A néhai Tencho úrnő-ről keveset lehetett tudni. Hikari amit tudott is róla, azt főleg a szolgálóktól, vagy az apja testőrétől hallotta. Tencho úrnő gyönyörű nő volt, bátor és okos. Nem a klánból származott és nem is volt szamuráj, de az apja beleszeretett és semmi nem állhatott közéjük. Végül Hikari nagyszülei azért engedélyezték a frigyet, mert azt remélték, hogy ha friss vért hoznak a klánba, akkor az „átok" talán megtörik.

Sajnos nem így történt.

- Egy nap még nála is nagyobb harcos leszel. – folytatta szomorúan mosolyogva Tencho nagyúr.

Hikari keze megállt a levegőben és elejtette a legyezőit. Ezúttal nyílt döbbenettel nézett az apjára.

Tencho nagyúr tekintetéből mintha büszkeséget, szomorúságot és bűnbánatot olvasott volna ki. Az apja titkol előle valamit.

Nem bírta megállni, hogy ne kérdezzen rá.

- Édesanyám is szamuráj volt? Mindenki azt mondta, hogy egyszerű családból származott.

- Az édesanyád igazán kivételes nő volt. Soha nem félt semmitől és senkitől. Mindig az igazságért küzdött, még akkor is, ha az veszélyes volt.

Mielőtt Hikari újabb kérdést tehetett volna fel, az apja hirtelen átölelte, beléfojtva a szót és elnémítva cikázó gondolatait.

- Büszke vagyok rád Hikari és tudom, hogy anyád is az lenne!

Néhány másodpercig még szorosan ölelte, aztán elengedte és visszasétált a palotába. Hikari némán és döbbenten nézett utána. Még soha nem érezte magát ennyire összezavarodva.

Arra ocsúdott föl, hogy egy ismerős hang a nevét kiálltja.

Shizuka rohant felé az udvaron keresztül és vadul integetett.

- Hikari szan jöjjön gyorsan! Nemsokára kezdődik a kivégzés!

Ez úgy hatott rá, mintha fejbe verték volna. Összerándult, majd futólépésben megindult a palota felé.

- Sozoshi merre van?

- Tencho szannal önre várnak. A császár közelében lesz a helye az emelvényen.

- Jól van.

Tegnap miután a hercegek távoztak, Hikari az ikreket is beavatta a tervükbe. Külön szerepet nem szánt nekik benne, nem akarta még őket is belekeverni, de természetesen esélye sem volt. Az ikertestőrei közölték vele, hogy segíteni fognak neki akkor is, ha nem engedi meg, majd legfeljebb utána kiszab rájuk valamilyen büntetést az engedetlenségükért. Meg különben is, még ha nem is tennének semmit, akkor is mindenki gyanakodna rá, hogy benne voltak a dologban, hiszen Hikari testőrei, vagyis a legfőbb bizalmasai.

Haruna hallotta, ahogy csikorogva kinyílik a börtönfolyosó ajtaja. A császári katonák páncélzata halkan megcsörrent minden egyes megtett lépésüknél.

Tegnap óta Yoromi-val teljes bizonytalanságban voltak, amíg fel nem bukkant a herceg, meg az az idegesítő hercegnő.

Miután a császári sarjak távoztak, Haruna odasúgta Yoromi-nak:

- Szerintem Hikari a mi oldalunkra állította.

- Kicsodát? A herceget?

- Hát nem is azt a szörnyű nőszemélyt... Igen! Segíteni fognak.

- Miből gondolod? Nekem nem úgy tűnt, mintha a mi oldalunkon állna.

- Persze, hogy nem tűnt úgy! Nem volt egyedül. De amit mondott... Szinte ártatlannak nevezett!

Yoromi a szemöldökét ráncolta. Kortalan yokai arca még fintorgás közben is gyönyörű volt.

- Én nem így hallottam.

- Figyelj. A birodalomban minden Mayonakát árulónak tekintenek. Azokat is, akik jóval azután születtek, hogy a klánt elméletben elpusztították. Ha valaki ennek az ellenkezőjét állítja, az a fejét kockáztatja.

- Elítélnek valami olyanért, amit el sem követtél. Szép.

- Most nem ez a lényeg! Nem furcsa, hogy egy herceg, a császári dinasztia tagja arra céloz, hogy már a klán bukása után születtem, tehát nem lehetek áruló? Szerintem üzenni akart vele.

- Tegyük fel, hogy így van. Akkor mi lesz?

- Várunk.

- Várunk? Mire? Hogy kivégezzenek?

Haruna csibészesen elmosolyodott.

- Hogy megmentsenek.

Persze ezt is könnyebb volt mondani, mint megtenni. A várakozás és a bizonytalanság gyötrelmes volt, önmagában felért egy kínzással. Haruna nem tudta mennyi idő telt el, mióta a látogatóik elmentek, de az, hogy az őrök értük jöttek azt jelentette, hogy már másnap reggel van.

A kezüket kötéllel kötötték össze, aminek egyik végénél fogva kivezették őket, mintha pórázon tartott kutyák lennének. Hiába hagyták el a börtönszintet és azt a furcsa, fekete kőzetet, amire a palota épült, Yoromi a kezén lévő pánt miatt még mindig nem tudta használni az erejét. Haruna talán most először látta ijedtnek a yokai-t. Még akkor is magabiztos volt, amikor a Bábmesterrel kerültek szembe, pedig ő a legöregebb yorogumo volt a világon. Most megrémült, mert nem tehetett semmit azellen, ami rájuk várt.

Haruna azt hitte a hercegnő csak idegesíteni akarja őket, de nem hazudott. A kinti hatalmas tömeget, ami összegyűlt a belső udvaron, arról árulkodott, hogy tényleg itt van a birodalom minden fontos személye. A vesztőhelytől távolabb eső sorokban a fővárosiak gyűltek össze, köztük is elöl a nemesek, mögöttük a gazdag kereskedők, aztán végül leghátul a parasztok, akik valószínűleg már semmit nem láttak a tömegtől. Haruna felismerte a három szamurájklán arany, lila és türkizkék zászlóit és természetesen az ugyanilyen színű ruhákba öltözött klántagokat, közöttük pedig vörösben egy még náluk is nagyobb embertömeg: a császári család, az udvartartás és a katonák.

Egy üres állvány állt előttük, ugyanaz, amit tegnap a versenyen használtak. Ugyanúgy a császári család foglalta el a hátsó részét, egy hófehér alak azonban előttük állt. A napfényben szinte vakított a ruhája és a bőre fehérsége. Egykedvűen, kifejezéstelen arccal állt ott, mintha ő lenne az egyetlen, akit egy cseppet sem érdekel az elé vezetett két fogoly sorsa.

Mikor Haruna másodszorra is körbenézett észrevette az ismerős arcokat a tömegben. Hikari oldalán a két testőrével a Tencho klán élén az emelvényen állt. Mellette egy középkorú férfi díszes arany ruhákban és napcímeres haoriban, nyilván az apja.

Középen a császár mellett ott volt a nővére, a két herceg, az idegesítő hercegnő és a félénknek tűnő húga, valamennyien gyönyörű vörös kimonókban, csupán a császár által viselt haori volt fekete.

A katonák eléjük vonszolták Harunát és Yoromit, majd térdre lökték őket és erővel lenyomták a vállukat. Haruna a fejét azonnal bátran és tiszteletlenül felszegte, egyenesen a császár szemébe nézett. Annak a férfinak a szemébe, akinek az apja kiirtotta a családját. Akinek az apja miatt nem ismerhette meg sosem a nagyszüleit és a többi rokonát. Miatta menekültek az apjával egész életükben. Ráadásul mindezt azért, mert segíteni akartak Yoromi klánjának.

Közelről nézve a császár egészen... halandó embernek tűnt. Hiába a legenda a főnixről, aki leszállt az emberek közé és a félisten leszármazottairól, Haruna nem látott semmiféle tüzet égni az uralkodó tekintetében. Borostyán szemei ugyanolyan emberiek voltak, mint bárkié a birodalomban.

A császár előrébb lépett, majd kitárta két karját. A mozdulattól úgy tűnt, mintha a haorija és a kimonója ujjai a szárnyai lettek volna. Tekintetét elszakította Harunától és végigjáratta az összegyűlt tömegen.

- Mindenki előtt ismert az a szörnyű árulás, amelyet a Mayonakák követtek el a birodalom és a császáruk ellen. A szent sárkány és a főnix leszármazottai ellen. Halandó emberekként szemet vetettek a trónra, kapzsiságuk és nagyravágyásuk lett a vesztük. Azonban hiába tépjük ki a gyomot, néha egy-két magva mégis a földbe hull és újabb hajtások sarjadnak, amiket aztán ismét csak ki kell tépni. Ezt fogjuk most tenni, amikor ítéletet mondunk efelett az áruló felett! – vádló Harunára szegezte a mutatóujját.

A nézőközönség nagyrészét alkotó fővárosi nép felzúdult és szitkozódva kiabálni kezdett. Mindenféle szörnyű jelzővel illették a Mayonaka klánt és az előttük térdelő fiatal lányt is, akiről azt sem tudták, hogy kicsoda. A szamurájok természetesen nem alacsonyodtak le a köznép szintjére, méltóságteljesen csöndben maradtak, de némelyikük tekintete hasonló indulatokról árulkodott.

Haruna a szemét forgatta.

A tömeg a császár egyetlen intésére elhallgatott.

- Azonban... - Yoromi elé sétált. – Nem ő a legnagyobb gonosz, akivel ma leszámolunk.

Az őrök talpra rántották Yoromit, hogy mindenki jól láthassa porcelánfehér bőrét, tökéletes gyönyörű arcát és borostyánsárga tekintetét.

- Egy yokai volt a bűntársa, akivel együtt betörtek a palotámba!

Erre a korábbi düh helyét átvette a félelem. Még a szamurájok között is voltak, akik hátráltak egy lépést. A városiak közül többen menekülőre fogták. Mindenki megijedt a „szörnyeteg" láttán. Még a szépsége sem tudta csillapítani a félelmüket. A félelem teljesen vakká tette őket.

- Ez a gyalázatos teremtmény nem átallott az emberek birodalmába lépni, hogy az életünkre törjön!

Hazugság! – akarta kiáltani Haruna, de tűrtőztette magát.

Bármi is volt Hikari terve, nem ronthatta el. Egyszer majd megkapja a császár is a magáét... de előtte a Fekete Sárkány van soron.

Teste azonban magától mozdult, fel akart kelni, nekimenni a hazug uralkodónak, de az őrei résen voltak és azonnal újra térdre lökték. Nem adta meg nekik azt az örömet, hogy fájdalmasan felszisszenjen.

A császár tekintete visszatért a roninhoz.

- Így sietsz a halálba Mayonaka szan? – gúnyos hangneme egészen a lányáéra emlékeztette Harunát. – Ám legyen! Kegyes leszek, és gyors halált adok neked.

Hátrált egy lépést és íves mozdulattal magához intette a fehér kimonós nőt, aki eddig némán, türelmesen várakozott a közelükben.

Haruna gerincén végigfutott a hideg már attól is, hogy csak ránézett a különös nőre. Az arcán semmi érzelem nem látszott, mintha képtelen volna mosolyogni vagy sírni.

- Végezz vele! – parancsolta a császár.

A nő hófehér keze hátrafelé lendült, aztán lecsapott.