Eljött a Birodalmi Harci Bemutató utolsó napja, amikor már csak négyen maradtak. Hikari ismét sikeresen bejutott a döntőbe. Akik még rajta kívül eljutottak idáig: Yoake Botan, aki szintén a klánja örököse volt, Higure Sichiro, a Higure klán fejének hetedik fia és egy újonc császári katona.

A döntő kísértetiesen hasonlította a tavalyi évre, ami csak még jobban feltüzelte az egymással szembenéző fiatalokat, hogy ezúttal változtassanak és győztesként kerüljenek ki, Hikarit pedig az motiválta, hogy zsinórban negyedszer is győzzön.

Persze mindeközben végig ott volt benne, hogy Haruna és Yoromi a döntő kezdetének perceiben elindul a szobájukból, végigosonnak a palota folyosóin, a bememorizált úton és egyenesen a kincstár felé tartanak. Bármilyen nagy presztízsű verseny is volt, a Bemutató hirtelen jelentéktelennek tűnt az „igazi" harcok mellett, amiket Haruna is említett. Ma eldől a birodalom sorsa és rajtuk múlik minden. Ki lenne képes így rendesen koncentrálni a küzdelemre?

Hikari végül kiesett, Higure Sichiro-nak sikerült az, ami tavaly nem és legyőzte. A fiú boldog volt, de egy kicsit meglepettnek is tűnt, mikor a kezét nyújtotta, hogy felsegítse a lefegyverzett ellenfelét.

- Szép küzdelem volt Hikari szan!

- Gratulálok Sichiro szan! Sok sikert a végső küzdelemhez!

A formalitás által megkövetelt mondatok után meghajoltak egymás felé, majd Hikari lesétált a küzdőtérről és csatlakozott az apjához, aki előkelő helyről, a császár emelvényéről kísérte figyelemmel a küzdelmet.

Az apja nem tett semmilyen megjegyzést a küzdelmére, csak rámosolygott és a figyelmét ezután a két újabb harcosnak szentelte. Hikari is előre nézett, de nem látta, ahogy a Yoake örökös és a császári őr egymással küzdenek. A gondolatai immár teljesen a kincstár és Harunáék körül jártak. Torkában és gyomrában nagyobb idegességet érzett, mint a párbaj előtt, ökölbe szorított kezét pedig a ruhája ujjába rejtette, miközben minden erejével azon volt, hogy az arcán ne látszódjon az idegesség. Szerencsére jól értett hozzá, hogy elrejtse az érzelmeit.

***

Haruna és Yoromi olyan némán és gyorsan osontak végig a folyosókon, mint két szellem. Ezúttal másfajta ruhát viseltek, ami vékony anyagból készült és nagyrészt testhezálló volt, hogy ne csapjanak semmiféle zajt futás közben. A magasított talpú papucsokat is szövetből készült lábbelikre cserélték.

Ha meghallották egy szolgáló közeledő lépteit gyorsan elrejtőztek. Szerencsére a palota csaknem teljesen kihalt volt, mindenki a döntő küzdelmet nézte, de tudták, hogy a császár nem ostoba és nem hagyná védelem nélkül az otthonát.

A kincstár a palota egyik földalatti szintjén volt, ahol a falak gránitból a plafont tartó vastag oszlopok pedig vulkanikus kőzetből voltak. Melegebb volt, mint a felső szinteken, mintha a hegy gyomrában lettek volna. A legendák szerint maga a főnixmadár vájta ki a hegyet, amire a palota épült.

A folyosón párosával járőröztek a katonák, de nagyon ritkán, mivel kevesen voltak. A kincstár egy dupla fémajtó mögött volt, amit kitárt szárnyú főnix domborműve díszített és feketére lakkozták, amitől szinte egybeolvadt a sötét fallal.

Yoromi a leggyengébb yorogumo méregbe apró nyilakat mártott, amiket bambuszcsövekből lőttek ki az őrök nyakára és arcára célozva. Amint a bőrükbe szúródtak a nyílhegyek, az őrök bábuként estek össze, csak páncéljuk csörgése visszhangzott a folyosón.

Haruna visszatartotta a lélegzetét egy kis ideig és fülelt, hogy hall-e közeledni más katonákat, de a folyosó csöndes maradt.

Ekkor előjöttek, majd megfogták és bevonszolták magukkal az őröket a kincstárba. Az ajtó ugyan nem volt zárva, de Yoromi yokai ereje nélkül bizony komoly gondot okozott volna a kinyitása.

Mikor beléptek Haruna szeme elkerekedett.

A kincstár falait nem borította semmi, látszott a puszta kőzet, mintha egy kincsesbarlang lett volna. Több szintje volt, a padlót fekete gránitlapok fedték. A díszesen faragott magasba törő oszlopok ugyanolyan színűek voltak, mintha a padlóból nőttek volna ki. Az oszlopok között pedig halomban állt az arany. Nemcsak pénzérmék, hanem ékszerek és fegyverek is teljes összevisszaságban.

- Ennyi aranyban meg is lehetne fulladni! – mondta Haruna, ahogy lesétált a lépcsőn és elindult egy vékony ösvényen az aranykupacok között.

Yoromi némán követte, de a tekintet elég beszédes volt. Határozottan nem tetszettek neki a felhalmozott kincsek.

Mindketten jobbra-ballra kapkodták a tekintetüket és füleltek. Figyeltek, hogy nem-e várja őket valamilyen kellemetlen meglepetés, de sem csapdákat, sem újabb őröket nem láttak.

Gyorsnak kellett lenniük. Mire jön az őrségváltás, el kell tűnniük innen. De nem elég, ha a kincstárból kijutnak, a várost is el kell hagyniuk, mert amint az őrök meglátják alvó társaikat – a yorogumo méreg miatt egy napig aludni fognak, úgyhogy ez elkerülhetetlen – tudni fogják, hogy valami baj van és az sem fog sokáig tartani, hogy kiszúrják az ellopott kardot. Szerencsére amint a városfalon kívülre érnek, már teleportálhatnak is Yorogumo faluba.

Haruna látta meg először a kardot.

Nem volt nehéz kiszúrni, a terem hátuljában külön kiemelt helyen volt, mintha a császár is tudta volna, hogy értékesebb, mint a teremben lévő többi holmi együttvéve. Egy nyolcszög alakú emelvényen volt, ahová keskeny lépcső vezetett fel. Az emelvényen faragott asztal állt, azon pedig kardtartó állvány, ami tökéletesen illett a fegyverhez, ugyanis a fát fehérre festették és egy hullámzó testű sárkányt véstek bele rendkívüli részletességgel. A készítőjének még arra is gondja volt, hogy kis kék drágaköveket tegyen a sárkány szemüregeibe.

Haruna tudta, hogy sietniük kell, mégis megállt egy pillanatra és csak nézte a kardot.

Aki ránézett az rögtön tudta, hogy a fegyver különleges. Hófehér tokban pihent, sárkányokkal díszített keresztvasa és markolata ezüstszínű volt, utóbbit sötétkék selyemszálakkal burkolták be, a végéről pedig két bojt lógott. A fegyvernek saját kisugárzása volt, mintha élne és lélegezne. Harunát furcsa, hűvös nyugalom szállta meg, ahogy a közelébe ért, mintha hirtelen minden gond és teher eltűnt volna a válláról.

Megbabonázva nézte a fegyvert és először, alig mert hozzáérni. Óvatosan levette az állványról. Meglepően könnyű volt, sokkal könnyebb, mint bármelyik katana, amit addig forgatott. Kihúzta pár centinyire a tokból, hogy a pengét is megnézhesse. Az ezüstösen ragyogó fém olyan volt, mintha aznap készítették volna, mintha soha nem ontott volna vért. Nem látott rozsdát, de még egy porszemet sem. A markolat alatt néhány centivel egy minta volt belevésve. Egy kör, amit hullámos vonal oszt ketté és a két részben egy-egy kisebb kör volt látható.

Alatta pedig a kard neve vékony díszes írásjegyekkel: Sárkányszív.

A szamurájok sosem adtak nevet a fegyvereiknek, mert nem tárgyként gondoltak rájuk, hanem a saját testük részeként, ami hús helyett fémből volt. Egyek voltak velük. Ez a kard azonban saját jogán volt harcos, saját lényege, saját lelke volt. Haruna tudta, hogy ha valaki forgatni akarja, akkor ki kell érdemelnie.

Yoromi halkan köhintett, megtörve a varázst. Az emelvény aljában várakozott és idegességében folyton a háta mögé pillantott.

- Megyek már! – Haruna kicsit hangosabban mondta, mint szerette volna, de a kard szinte megbabonázta. Még mindig a hatása alatt volt, mikor visszacsúsztatta a pengét a tokba, majd elővette a magával hozott fekete vásznat, hogy belecsomagolja. Épp megkötötte a két végén a rögtönzött batyut, amikor halk hangot hallottak.

Léptek visszhangját.

Mindketten azonnal védekező alapállást vettek fel, Yoromi egyelőre még nem húzott elő pókfonalat a ruhája alól, de bármelyik pillanatban készen állt rá, Haruna pedig maga elé emelte a katanáját.

- Azt hiszitek, hogy lenne esélyetek bármelyikkel is? – kérdezte egy érzelemmentes, hűvös hang.

A léptek gazdája az egyik közeli oszlop mögül jött elő. Olyan volt, mint egy szellem. Makulátlan hófehér kimonót viselt, ami majdnem ugyanolyan fehér volt, mint a bőre. Egyenes, combig érő fekete haja a háta mögött omlott alá tökéletese rendezettségben, bármilyen kiegészítő nélkül. Az arca nem tükrözött érzelmeket, a vonásai még beszéd közben is alig változtak, mintha az izmai nem akarnának neki engedelmeskedni.

Mintha már halott lenne... - gondolta Haruna. Olyan merev volt az arca, akár egy halotti maszk.

- Már késő. – közölte velük az idegen. – Belesétáltatok a csapdámba.

Haruna először nem értette miről beszél, majd megérezte, hogy hideg mar a lábába. Ez nem olyan volt, mint a kard megnyugtató, hűs aurája, hanem mint a metsző téli szél. Lenézett.

- Ez meg...?

A földet jég borította körülötte, ami szép lassan kúszott felfelé a lábán és a lábfejét már meg is fagyasztotta. Akárhogy erőlködött a lába nem mozdult, a jég nem engedett, vasmarokkal szorította és egyre feljebb haladt a testén. Yoromi ugyanígy járt.

- Mi vagy te?! – a yokai lehelete fehér párafelhőként szállt fel az ajkairól.

Haruna csak most vette észre, hogy sokkal hidegebb van a kincstárban, mint néhány perccel ezelőtt.

- Az nem számít.

Haruna fájdalmasan felkiáltott, ahogy a jég elérte a hasát, majd egy szempillantás alatt már a nyakánál járt és lassan beborította az arcát. Lehunyta a szemét és érezte, ahogy az arca is megfagy.

Aztán hideg sötétség burkolta be és ő képtelen volt megmozdulni.

***

Hideg.

Hideg van.

Ez az egy gondolat visszhangzott az elméjében újra és újra.

Olyan... hideg...

Érzett már egyszer ehhez hasonlót. Még régen, kisgyerekként, mikor a mesterével utazott. Akkor azt hitte, hogy meg fog halni.

Igen. Emlékszik rá. Egyszer a hegyekben rekedtek a mesterével télen, mert hirtelen esett le a hó és eltorlaszolta az utakat. Egy elhagyatott favágókunyhóban találtak menedéket ő pedig csúnyán megfázott és belázasodott.

Akkor már elég ideje vándorolt a mesterével – vagy, ahogy magában mindig hívta, az Árnyékemberrel – ahhoz, hogy ne ijedjen meg az üres hegyi kunyhó láttán. Helyette csak annyit kérdezett:

- Mester, elmenjek tűzifáért?

Az Árnyékember rábólintott, hogy együtt gyűjtsenek tűzifát, amit másnap mindketten megbántak.

Haruna arra ébredt, hogy a feje ég és hasogat, nem kap levegőt az orrán és a torka is fájt.

- Megfáztál. – állapította meg az Árnyékember a lány homlokára téve sebhelyes tenyerét, ami majdnem a gyerek fél arcát betakarta.

Haruna felköhögött, majd fájdalmas, nyüszítéshez hasonló hangot adott ki. Dühös volt magára, amiért ilyen gyenge. Már két éve utazott a mesterével és még mindig csak egy kisgyerek volt, aki egyedül semmire se menne.

A mestere azonban nem volt dühös, sem ijedt. Nyugodt maradt, mint mindig. Bőven rakott fát a tűzre, kiadta Harunának, hogy reggelizzen meg, ő pedig elővette a régi, csorba teáskannát és a szárított gyógynövényekkel teli zsákocskát a holmijai közül.

A tűz fölött havat olvasztott, majd felforralta a vizet és beleszórta a növényeket. Kavargatni kezdte.

Haruna jó közel ült a tűzhöz és minden egyes orrfújás után, amikor néhány másodpercre újra kapott levegőt, nagyot szippantott az édes gyógynövényillatból. Hirtelen azt sem tudta megmondani, hogy hányféle növény keveredik össze a főzetben.

Mikor elkészült, a főzet leginkább hínárszínű masszához hasonlított, olyan volt, mint egy nagyon-nagyon sűrű leves. De az illata finom volt.

A mestere teletöltött vele egy agyagcsészét és Harunának adta.

- Idd ezt meg! Jobban leszel tőle.

A lány ivott egy kortyot, aztán elfintorodott és majdnem kiköpte. Az illata lehet, hogy jó volt, de az íze akár a hínáré, az állaga, pedig mint az iszap. Hozzá ragadt Haruna szájpadlásához és alig tudott megszólalni utána. Nagy nehezen végül lenyelte, de közben villámló szemekkel nézett a mesterére.

Az Árnyékember ekkor olyat tett, amit csak ritkán: harsányan felnevetett. Őszintén. Egy kicsit még a fejét is hátra hajtotta közben.

Haruna annyira meglepődött rajta, hogy azt is elfelejtette, hogy neki most dühösnek kéne lennie a férfira.

- Ne haragudj! – mondta aztán az Árnyékember. – Csak én is ugyanígy reagáltam rá, mikor anyám először ezzel a főzettel itatott. Utána mindig raktak bele nekem mézet. Sajnos neked most be kell érned nélküle.

- Ez családi recept? – kérdezte kíváncsian.

A mestere soha nem beszélt a családjáról és Haruna sem az övéről. Ez amolyan hallgatólagos megegyezés volt köztük, az egyik a sok közül. Nem kérdeztek és nem kíváncsiskodtak egymás múltja iránt, de a lánynak mindig is az volt az érzése, hogy az Árnyékember többet tud róla, mint gondolná. Ennek soha nem adta konkrét jelét, a lány csak annyit tudott biztosan, hogy az Árnyékember ismerte az édesanyját és a barátjának nevezte.

A család említésére férfi rögtön újra óvatos lett, már nyoma sem volt az arcán mosolynak. Visszazárkózott a csigaházába és csupán egy kurta biccentéssel válaszolt a lány kérdésére.

Haruna nem kérdezett tovább, helyette legyűrte a maradék italt, majd kimosta és visszaadta a poharat az Árnyékembernek.

A férfi nézte egy darabig az üres agyagpoharat, majd mélyet sóhajtott. A lányra nézett és Haruna akkor nem tudta hová tenni a tekintetét. Azóta már megtanulta, hogy bűntudatot látott benne, amiért eltitkolta előle a családja – a családjuk – történetét.

- Nekem is mindig gyógyszert adott az anyukám, ha megbetegedtem. – mondta a lány, mivel úgy érezte, hogy meg kell törnie az egyre súlyosabbá váló csöndet valamivel. – De ilyen rosszul még sosem éreztem magam.

- Mert még sosem jártál a hegyekben és nem láttál igazi telet.

A lány az ablak felé nézett. Odakint olyan magas volt a hó, hogy alig látszott ki belőle a feje, ráadásul a szél nekifújta a ház oldalának, így teljesen betemette, de legalább a hidegtől is védte őket egy kicsit.

- Itt fogok meghalni? – kérdezte váratlanul.

Azt hitte, tudja mit jelent meghalni. Elaludni úgy, hogy többé nem ébredünk fel. Soha többé nem beszélni a szeretteinkkel, hátra hagyni őket ebben a világban, hogy nélkülünk boldoguljanak tovább.

Abból látszott, hogy nem fogja fel a halál igazi jelentését, hogy akkor és ott nem félt tőle.

Az Árnyékembert meglepte a kérdés, kissé eltátotta a száját és percekig nem válaszolt csak meredt rá némán.

Végül azt mondta:

- Amíg én itt vagyok, nem halhatsz meg.

Haruna bólintott, tudomásul vette a válaszát. De az Árnyékember nem nyugodott meg.

- Hogy jutott eszedbe ilyesmi? – kérdezte kissé zaklatottan.

- Anya is álmában halt meg. – felelte a lány. – Egyik reggel nem ébredt fel.

Az anyja halálának említésére elszomorodott és lehajtotta a fejét. Kezei ökölbe szorultak vékony combjain, amikre most felhúzta mindkét nadrágját.

- Az édesanyád valahol szerencsés volt. Nem mindenki álmában hal meg, az mégiscsak egy békés halál, akkor is, ha számára túl korai volt. Az én szüleim... ők harcban estek el.

Haruna meglepetten felnézett.

- Harcban?

Ez volt az első alkalom, hogy az Árnyékember a családját említette. Haruna akkoriban még Shizu-ékról sem tudott.

- A szamurájokkal harcoltak? – egy felnőtt a helyében rögtön tudta volna a választ, ám a Mayonaka név Haruna születésekor már rég tabunak számított, így neki akkor még fogalma sem volt róla, hogy a sötétkék szem kiknek a jellegzetes vonása. A Véres Hold Éjszakája különben sem egy olyan történet volt, amit egy szülő elmondana a gyerekének.

Az Árnyékember felemelte a tekintetét és belenézett Haruna szemébe. Egyforma kék volt a szemük, de a mesteréé mindig olyan sötét volt, hogy feketének tűnt és a lány sokáig észre sem vette a hasonlóságot.

- Nem. A császár katonáival.

Az árnyékember fogott néhány gallyat, amit az erdőben gyűjtöttek és rádobta a tűzre. A lángok kissé felcsaptak, hogy megízleljék az újabb zsákmányt. A férfi egyenesen a tűzbe bámult.

- Megölték őket, aztán felégették az otthonukat.

Haruna döbbenten hallgatta. Sejtette, hogy a mestere élete sem lehetett könnyű, de erre nem gondolt. Mindkét szülőjét elveszítette... a császár katonái megölték őket. Felégették az otthonát.

- Akkor te is árva vagy. – mondta rövid hallgatás után.

A mestere újra ránézett, a tekintete, ami addig a múltba révedt, kissé kitisztult. Végül bólintott.

- Igen. Az vagyok.

- Ezért egyeztél bele, hogy tanítasz engem?

- Ezért is.

Hallgattak, majd Haruna a mestere elé tartotta az üres csészéjét.

- Kérhetek még egy kis gyógyszert? Azt hiszem, kezd hatni.

A ronin egy pillanatig még őt nézte, aztán a kannáért nyúlt és töltött neki a hínárszínű masszából. Haruna ezúttal zokszó nélkül néhány nagy korttyal eltüntette, de utána ugyanúgy fintorgott.

A főzet segített, két nap múlva már szinte semmi baja nem volt.

Csakhogy ekkor újabb problémával szembesültek.

Hóvihar támadt az éjjel. A kunyhó csak úgy recsegett- ropogott körülöttük és azzal fenyegetett, hogy összedől ők pedig vagy alatta rekednek, vagy kinn a hóviharban, fedezék nélkül.

Haruna addig még soha nem félt annyira, mint akkor este. Átkarolta magát a takarói alatt és próbált kicsire összegömbölyödni, miközben újra és újra elképzelte, hogy a hó súlya alatt beszakad a tető és összezúzza, mint egy bogarat. Észre sem vette, hogy mikor sírta el magát.

Régen, ha nagy viharok voltak odahaza, az édesanyja mindig magához ölelte és hagyta, hogy mellette aludjon. Addig ölelte, amíg el nem múlt a vihar és ki nem tisztult újra az idő. Haruna mindig biztonságban érezte magát az ő karjaiban, csakhogy az anyja már nem volt vele. Örökre elaludt.

- Ébren vagy? – kérdezte a mestere, de úgy, mint aki pontosan tudja a választ.

Haruna felült és csak bólintott, mert érezte, hogyha megszólalna, elsírná magát.

- Ne félj! A kunyhó kitart. Úgy építették, hogy átvészelje az ilyen viharokat. Nem lesz baj. – kis szünetet tartott, majd hozzátette: - Amíg én élek, nem eshet semmi bajod.

Haruna letörölgette a kibuggyant könnyeit és hálásan bólintott.

A mestere, hogy elterelje a figyelmét, elővette a kardját a batyujából és leszedte a rongyokat a markolatáról. A régi ütött-kopott tokból egy gyönyörű, ezüstösen csillogó fegyver bukkant elő, aminek a keresztvasa félholdat mintázott.

Harunának elakadt a lélegzete, mikor a gyér holdfényben megpillantotta. Hirtelen már nem hallotta odakint a szél süvítését, a kunyhó deszkáinak nyikorgását, sem semmi mást. Csak a kardot látta, csak a kard létezett.

Ez volt az első alkalom, hogy a mestere teljes egészében megmutatta neki a felmenőitől örökölt katanát. Hasonló érzés volt, mint mikor a Sárkányszívet meglátta.

- Ez az anyámé volt. A halála napján adta nekem.

- Gyönyörű! – suttogta halkan Haruna.

A mestere bólintott.

- Gyönyörű, de szörnyű dolgokat látott és tett. Súlya van. – két tenyerére fektette a kardot és a lány felé nyújtotta. Haruna megpillantotta benne a saját tükörképét. – Ezt sose felejtsd el! Amíg nem bírod el ezt a súlyt, nem viselhetsz fegyvert.

A lány teljes komolysággal bólintott.

A vihar lassan elmúlt, neki pedig sikerült néhány órát aludnia. Reggel kisütött a Nap, megolvadt a hó ők pedig végre elindulhattak.

Nehezen ugyan, de eljutottak egy kis hegyi faluig, ahol bányászok és favágók éltek. Haruna mestere elkergette a közelben ólálkodó farkasokat, - kettőt le is ölt, utána azoknak a bundáját használták takaróként. Cserébe a falu lakói megengedték, hogy maradjanak. A tél nagy részét a faluban töltötték, egy földalatti pincében aludtak, amiben zöldségeket tartottak. Aztán mikor kitavaszodott, leereszkedtek a hegyekből és visszatértek az országútra.

***

Haruna hirtelen melegséget érzett.

Eltűnt a jégbörtön.

Ahogy a tudata lassan felemelkedett az álmok és emlékek közül, ismerős hangra ébredt. A saját fogainak a vacogására.

Újra megrohanta a hideg hulláma, ám ezúttal már nem volt annyira szörnyű.

Víz borította a testét, átitatta a haját és vékony ruháit. Lassan reszketve felült és a felkarját kezdte dörzsölgetni.

Egy sötét cellában volt. Narancssárga fáklyafény szűrődött be egy vékony folyosóról, aminek a túloldalán szintén cellák sorakoztak. Mind üres volt, csupán az egyik, a Harunával szemben lévő nem.

Ott Yoromi ült a falnak döntött háttal és a fejét leszegve komoran nézett maga elé. Aztán felemelte a fejét. A hallásának köszönhetően pontosan tudta, hogy mikor ébredt fel Haruna.

Yoromi is csurom víz volt, de nem tűnt úgy, mint aki fázik.

- Jól vagy? – kérdezte tőle.

- I-i-i-i-igen. – felelte Haruna dideregve. – T-t-t-te?

- Én is.

Haruna lassan a rácsokhoz ment és kinézett, amennyire tudott. A celláik épp a folyosó legvégén voltak, nem látott rá az ajtóra, ami a börtönbe vezetett.

Mivel a börtön egy szinttel a kincstár alatt volt, így itt még melegebb volt, Haruna azonban még mindig fázott.

Próbálta végiggondolni, hogy mit tegyen. Van-e egyáltalán valami, amit még tehet?

Könyörögjön a császárnak a kivégzésén? Próbálja elmondani neki az igazat? Vagy próbáljanak megszökni?

Csak azt remélhette, hogy nem tudják kik segítettek nekik bejutni, és hogy Hikari-ék biztonságban vannak.

Megtörtént a legrosszabb, amitől tartottak. Elfogták őket.

Hiányt érzett az oldalán, de valamiért úgy gondolta, hogy nem a saját kardja, hanem a Sárkányszív az, amit hiányol. Csak néhány pillanatig volt nála, de mégis... az a kard...

- Vissza kell szereznünk. – jelentette ki, nem törődve vele, hogy ez lehetetlenség és ostobaság.

Yoromi kérdőn nézett rá.

- Vissza kell szereznünk. – ismételte Haruna eltökélten. – Nem maradhat itt. Nem ide tartozik.

Ekkor a másik lány letorkolhatta volna, hogy mégis hogy gondolja ezt, van-e valami terve, ami működhet, de nem tette. Yoromi, az álmodozó, aki hitt a lehetetlenben, abban, hogy emberek és yokai-ok békét kötnek egymással, megértette őt, nem szólt rá és nem veszekedett vele. Csak bólintott.

- Jól van. – mondta a yokai nyugodt hangon. – Akkor találjunk ki egy új tervet.