Bármennyire is ellenséges volt a szamurájokkal szemben és akárhányszor is nevezte „felesleges erőfitogtatásnak" a Birodalmi Harci Bemutatót, Haruna azért titkon kíváncsi volt rá, hogy milyen lehet. A klánok tehetséges fiataljai megküzdenek egymással a dicsőségért és végül a császári család színe előtt harcolhatnak, egy egész birodalom megismerheti a nevüket...

Ha az ő klánját nem pusztítják el, talán most ő is résztvevő lenne. Vajon meddig jutna? Lehet, hogy a végén ő küzdene meg Hikari-val? Élesben már harcoltak egyszer és bár akkor alul maradt, de már eleve ki volt fáradva. Még sosem mérték össze az erejüket egyenlő feltételekkel és Haruna egyre biztosabb volt benne, hogy el fog jönni annak is a napja.

Már két napja voltak a palotában, Yoromival ki sem mozdultak a kis szobából, amit kaptak, nem akartak feleslegesen kockáztatni. De Haruna számára egyre nehezebb volt nyugton ülni. Még csak a kardját sem vehette elő, hogy gyakoroljon, az is túl veszélyes volt. Hozzászokott a vándorláshoz és a lába már szinte magától indult is volna valamerre.

Yoromi úgy tűnt jobban viseli. A yokai szinte egész nap meditált, lehunyt szemmel, lótuszülésben ült a futonján. Néha beszélgettek, általában a tervet beszélték át újra és újra. Annyiszor, hogy Harunának már a könyökén jött ki az egész. Néha olyan érzés volt, mintha már túl is lennének rajta.

Végül a harmadik napon Haruna nem bírta tovább és felvetette:

- Mi lenne, ha kimennénk a városba és megnéznénk néhány küzdelmet?

Yoromi meglepetten nézett rá.

- Tudod, hogy nem lehet. Túl veszélyes.

- Van álruhánk, nem keltünk feltűnést. A palotából elvileg bármikor szabadon kisétálhatunk, emlékszel? Hikari személyes szolgálói vagyunk.

- Igen, amíg rá nem jönnek, hogy kik vagyunk valójában. A feladatunk túl fontos ahhoz, hogy kockáztassunk.

Haruna csalódottan visszaült, állát az öklén támasztva grimaszolt egyet.

- Hát pedig én már nem bírok tovább itt maradni! Úgy érzem magam, mint egy ketrecbe zárt állat! Megfulladok!

- A kertbe kimehetnél egy kicsit sétálni.

- Ott is falak vannak. – panaszkodott. – Téged egyáltalán nem zavar hogy itt kell lennünk egész nap?

- De igen, borzasztóan. – vallotta be Yoromi. – De túl sok múlik azon, hogy sikerrel járunk-e vagy sem. Ennyit el kell viselnünk.

- Azt hiszem, igazad van... - látta be kelletlenül Haruna. – Jól van, felejtsük el a Bemutatót! Viszont a kertbe tényleg kimehetnénk! Itt van nem messze, ha jól emlékszem.

- Te menj nyugodtan, de én itt maradok.

- Nem-nem! Yoromi szan te is jössz velem!

- Nem lehet! Túl veszélyes!

- Senki nem fog észrevenni! Bízz bennem!

Nehéz volt ugyan Yoromi-t rábeszélni a sétára, de Haruna végül addig erősködött, hogy sikerrel járt. A yokai nagy sóhajtással adta be a derekát.

- Rendben! De csak néhány percre!

- Haha! Nem fogod megbánni, meglátod!

- Haruna szan kitartóbb vagy mint a patak, ami egy hegyet, akar elmosni!

- Köszönöm! – vigyorgott a ronin.

Felvették a köpenyüket, Yoromi mélyen a szemébe húzta a csuklyát, majd egymásba karolva elindultak, mintha csak két dolog nélkül maradt szolgáló lennének, akiknek nincs mit csinálnia, míg az úrnőjük a Harci Bemutatón vesz részt.

Harunának igaza volt. Amíg elértek a palota belső kertjéig senki sem szólította meg őket vagy nézett rájuk. Beolvadtak a többi szolgáló közé, akikből most volt bőven a palotában.

Mindenkinek a hovatartozását a ruhája színe jelezte. A császári palota állandó személyzete vöröset viselt, a Tencho-k szolgálói sárgát, a Yoakék türkizkéket, a Higurék pedig ezüstöt.

Könnyedén kijutottak a kertbe, ami teljesen üresnek tűnt.

- Nahát! – ámult el Yoromi. – Ez olyan, mintha egy erdő lenne!

Valóban a császári palota kertje jobban hasonlított erdőre, mint virágoskertre. Karcsú díszfákkal ültették tele, amiknek a tövében színes virágok nyíltak. A fák labirintusában fehér köves utakon lehetett sétálni és valahonnan csobogó víz hangja hallatszott, tehát lennie kellett a közelben egy tónak is. Haruna rögtön meg akarta keresni, úgyhogy elindultak az egyik kövezett ösvényen.

Meg is találták a tavat, csakhogy mellette ott állt valaki.

Yoromi azonnal megtorpant és visszahúzódott a fák takarásába. Haruna kérdőn nézett rá.

- Nem mehetek oda! Észre fog venni! – suttogta a yokai halkan.

- Nem lesz semmi baj! – Haruna a karjáért nyúlt, de kivárta, hogy Yoromi maga döntsön úgy, hogy vele tart és elfogadja a felé nyújtott kezét. Belekarolt és mentek.

A tó mellett egy császári szolgáló üldögélt, egyszerű sötétvörös ruhában, amit a szegélyénél fekete főnixmintázat díszített, ebből látszott, hogy a magasabb rangú szolgálók közül való. Világosbarna haját szoros kontyba fogva viselte, az ölében pedig egy hatalmas vázaltfüzetet tartott és gyors mozdulatokkal rajzolt valamit a papírra egy darab szénnel.

Mikor a közelébe értek, a szolgáló megfordult. Fiatal férfi volt, Harunánál alig lehetett idősebb, nagy és kíváncsi szemeitől pedig egészen gyermekinek tűnt az arca. Rájuk mosolygott és udvariasan köszönt, majd visszafordult a munkája felé.

Elhaladtak mellette és megálltak a tó túloldalán.

Yoromi időről-időre ideges pillantásokat vetett a szolgáló felé és a köpenye szegélyét gyűrögette.

- Nyugalom! – szólt rá Haruna. – Viselkedj úgy, mintha nem lenne semmi gond! Így csak felhívod magadra a figyelmet!

- Próbálok! De nem olyan könnyű. Ti is így éreztétek magatokat nálunk?

- Hogy érted?

- Hát olyan rossz... mindenkitől különbözni. Érzem, hogy nem ide tartozom, minden pillanatban csak erre tudok gondolni, és hogy... - Yoromi egyre halkabban beszélt, a végén szinte már csak tátogta a szavakat – mi lesz, ha rájönnek...

- Nem fognak! – biztosította Haruna. Felnézett az égre és a Nap állásából látta, hogy hamarosan dél lesz. Az aznapi küzdelmek felén már valószínűleg túl is vannak. Hikari biztosan továbbjutott és valószínűleg az ikrek is. Haruna még nem látta őket harc közben, de mivel a klán örökösének testőrei voltak, bizonyára a legtehetségesebb fegyverforgatók lehettek rögtön Hikari után.

Egy kicsit vártak, majd Haruna megszorította Yoromi karját.

- Jól van! Menjünk vissza.

A yokai fellélegzett, mikor ezt meghallotta. Addig olyan feszülten állt Haruna mellett, mint egy felhúzott íjhúr, ami bármelyik pillanatban elpattanhat. A ronin már megbánta, hogy erősködött és magával hozta. Csak segíteni akart, de lehet, hogy inkább ártott vele szegény Yoromi-nak.

Visszasétáltak a tó túloldalára, de aztán egyszercsak megtorpantak.

A fák közül két vörös páncélos császári őr sietett elő és egyenesen feléjük tartottak. Haruna érezte, ahogy kifut az arcából a vér és lepereg előtte az élete. Átkozni kezdte magát az ostobaságáért.

Mindent tönkretettem! – kiáltotta gondolatban. Most elfognak minket, tömlöcbe vetnek és kivégeznek! A birodalom pedig el fog pusztulni, mert...

Még végig sem gondolhatta, az őrök elrohantak mellettük, mintha ott sem lettek volna. Az egyik páncélos vállával meglökte Yoromi-t, akit felkészületlenül ért és elesett.

Az őrök nem értük jöttek, hanem a fiúért, aki a tó partján rajzolt.

- Felség! Hát itt van!

- Már mindenütt kerestük!

Haruna még mindig meg volt lepődve, amikor lehajolt és a kezét nyújtotta Yoromi-nak.

- Állj! – kiáltotta el magát a fiú.

Olyan tekintélyt parancsolóan és határozottan mondta, hogy Haruna megdermedt mozdulat közben. A gyomra ismét visszasüllyedt. Megint azt hitte, hogy lebuktak. A fiú talán észrevett valamit, mikor elsétáltak mellette?

Ám a fiú az őrökhöz beszélt. Sőt, veszekedett rájuk.

- Mint láthatjátok nincs veszélyben az életem! Semmi okotok rá, hogy így rohanjatok és közben fellökjetek mindenkit, aki szembe jön az úton!

Megkerülte a két döbbent fegyvereset, majd Harunáékhoz sétált és a kezét nyújtotta Yoromi felé.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva.

Azt hihette, hogy Yoromi egy törékeny – ember – szolgáló lány, akit durván fellökött egy megtermett katona. Valójában az egész csak azért történt, mert a yokai megijedt a fegyveresektől és készületlenül érték. Legalább tízszer erősebb volt náluk fizikailag.

A yorogumo tekintete Harunára villant, aki alig észrevehetően bólintott.

Fogadd el! Ne kelts gyanút!

Yoromi keze remegett, ahogy felemelte és megfogta a fiúét. Hagyta, hogy felsegítse és közben a csuklyája után kellett kapnia, nehogy lecsússzon a fejéről.

- Köszönöm... - motyogta halkan.

- Minden rendben kisasszony? Ugye nem esett bajod?

- Nem.

- Elnézést a testőreim nevében is!

- Se-semmi baj...

Yoromi félrefordult, hogy az arca jobban takarásba kerüljön. A fiú félreérthette, mert hátrébb lépett és megköszörülte a torkát.

- A Tencho klán kísérőiként a családom vendégei vagytok. Nem szabadott volna az előbbinek megtörténnie. Igazán sajnálom!

- A családod? – szaladt ki Haruna száján, mielőtt végiggondolhatta volna, mit mond. Utána legszívesebben visszaszívta volna, de akkor már késő volt.

A fiú ránézett és bólintott.

- A nevem Hinotori Nobu. A császár unokaöccse vagyok.

Csodás! Minket meg két lépés választ el a kivégzésünktől! – gondolta Haruna és legszívesebben felpofozta volna saját magát, de nem akart gyanúsnak tűnni a herceg előtt.

Ezek szerint a főnixek a ruháján tényleg a rangját jelezték, csakhogy nem a szolgálók között.

- Tudom, nem erre számítottatok. – mosolyodott el Nobu. – De én inkább tartom magam tudósnak, mint hercegnek. Sajnos azonban... - a lányok háta mögött várakozó őrökre pillantott. – A kötelességektől nem olyan könnyű megszabadulni. Nos... Még egyszer elnézéseteket kérem! – Yoromi-ra pillantott és talán néhány másodperccel tovább időzött rajta a tekintete, mint kellett volna. – Nem is zavarlak tovább titeket! A viszont látásra!

- Viszlát, felség! – Haruna meghajolt, ahogy Hikari-éktól tanulta, derékszögben, a tenyereit a teste előtt összefonva. Yoromi kissé nehézkesen követte a példáját. Fekete haja kibomlott a csuklya alatt és lelógott az arca mellett. Egyik kezével megpróbálta visszatuszkolni, de nehezen ment neki. Aztán mikor fölegyenesedett a csuklya hátracsúszott és felfedte az arcát.

Már túl késő volt megigazítani, a herceg észrevette. De egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki mindjárt az őreiért kiált. A szeme kikerekedett, a szája pedig kissé kinyílt, ami meglehetősen vicces látvány volt. Ha nem ijedt volna meg, Haruna biztos elneveti magát a csodálkozó arca láttán.

A herceg szinte megbámulta Yoromi-t, majd öklét a szája elé kapva újra megköszörülte a torkát és hátat fordított a két lánynak, aztán elsietett. Őrei a nyomába szegődtek, ám ezúttal vigyázva, nagy ívben kikerülték Harunáékat.

Amikor eltűntek a fák mögött Yoromi Harunához fordult és szemöldökét megemelve kérdőn nézett rá.

- Mi történt?

A ronin most már elvigyorodott.

- Az hogy szereztél magadnak egy hódolót.

Haruna akkor látta először Yoromit elpirulni.

Mikor Haruna elmesélte a történteket a három Tencho szamurájnak, Yoromi arca bíborvörössé vált és szigorúan a sarokba nézett. Sozoshi nevetett, Shizuka meglepődött, Hikari pedig veszekedni kezdett Harunával, amiért ilyen ostobaságot műveltek.

- Ugyan már! Nem lesz semmi baj! A herceg kicsit beleszeretett, nem történt semmi!

- Felfogod egyáltalán, hogy ez mit jelent? Még rosszabb, ha a herceg megjegyezte! A lényeg az lett volna, hogy ne keltsetek feltűnést!

- Hát próbálnál meg te bezárva élni napokig! – vágott vissza a ronin. – Van fogalmad róla milyen unalmas itt? Mintha egy csapda közepén ülnék és azt várnám, hogy mikor záródik össze körülöttem! Életem nagy részében a birodalmat jártam, én nem szoktam meg hogy egyhelyben üljek!

- Most az egyszer kibírhatnád! Gyakorolhatnál önfegyelmet, mint egy igazi harcos!

- Pff! Mert számodra csak az az igazi harcos, aki szamurájklánba születik!

- Nem erről van szó!

- Hanem miről?

- Elég legyen! – szólt rájuk Yoromi, aki már kissé összeszedte magát.

Mivel Shizuka és Sozoshi Hikari testőrei, azaz a beosztottjai voltak, így ők nem mertek beleavatkozni a vitába.

- Ha így folytatjátok az ordítozásotok fog lebuktatni minket! Nem Haruna tehet arról, ami történt, én is menni akartam, különben nem egyeztem volna bele. Igaza van, tényleg borzalmas itt bezárva lenni. De nem történt semmi. Az a herceg biztos, hogy már el is felejtette az egészet.

- Hát nem tudom... - Sozoshi elgondolkodva félrebillentette a fejét. – Ha látom, egy gyönyörű nő arcát én biztos nem felejtem el egyhamar!

A nővére oldalba könyökölte.

- Nem segítesz! – sziszegte mérgesen.

- Bocsánat! Én csak az igazat mondom!

- Mindegy! – Hikari a halántékát dörzsölte két ujjal. – Most már amúgy sem tehetünk semmit. Még két napot kell kibírnotok a döntő küzdelmekig, aztán akcióba léphetünk.

- Tényleg! Hogy mentek a mai küzdelmek? – lett kíváncsi Haruna.

- Mindhárman továbbjutottunk.

- Nem volt valami nehéz. – mondta lazán Sozoshi. – A komolyabb harcok később kezdődnek majd, most még szinte csupa zöldfülű van a mezőnyben, akinek ez élete első vagy második igazi harca.

Haruna nem bírta visszafogni és kiszaladt a száján egy rövid nevetés. Mindhárom szamuráj ránézett.

- Bocsánat! De igazi harcnak nevezni egy ilyen körülmények közötti küzdelmet... Hikari te is jártál már a yokai-ok földjén.

A szamuráj egyetértően bólintott, amivel kicsit meglepte a társait.

- Igaza van. Ahhoz képest az itteni harcok... még edzésnek is gyengék.

- Hát... most éppen azért vagytok itt, hogy ezeknek a fiataloknak soha ne kelljen igazi harcot vívnia nem? – kérdezte Sozoshi.

Haruna bólintott.

- Jól mondod. Elnézést kérek a maiért.

- Nem történt baj. – nyugtázta Hikari, úgy tűnt már ő is megnyugodott. – A lényeg hogy a terv sikerüljön!

***

Aznap este Seiji felkereste az unokafivérét. Nobu lakosztálya tele volt mindenféle tervrajzokkal. A tekercsek beborították az íróasztalát, a kisasztalt, amit étkezésre szoktak használni és a falakat, de jutott belőlük bőven a gyékényszőnyegekre is. Seiji-nek óvatosan kellett lépkednie, nehogy rátaposson egyre.

- Hát itt vagy! – mondta és Nobu-ra mosolygott.

Az unokatestvére először úgy tűnt meg sem hallja. A vázlatfüzetével az ölében ült és nagyon koncentrált a rajza készítésére. Seiji először azt hitte, hogy egy újabb tervet készít. Mostanában azon törte a fejét, hogy hogyan javíthatná fel a főváros csatornarendszerét. Ám mikor a háta mögé lépett és a válla fölött megnézte a rajzot, meglepetten látta, hogy nem tervrajz, hanem egy portré. Egy gyönyörű női arc bontakozott ki a papíron, egyelőre kezdetleges vonásokkal, de már most látni lehetett rajta a szépséget.

- Hát ez?

Nobu végre meghallotta. Összerezzent és ijedtében majdnem eldobta a füzetét.

- Seiji kun! Megijesztettél!

- Bocsánat! – mosolyodott el. – Mit rajzolsz?

- Csak... csak egy képet.

- Azt látom, de kicsodát? Még sosem láttam ezt a lányt korábban.

- Ma... ma találkoztam vele, a Tencho klán egyik kísérője.

- Ó? Csak nem a kertben láttad, ahol a testőreid megtaláltak?

Nobu fülig pirult.

- De. – összecsukta a füzetet majd becsúsztatta az asztal alá, hogy Seiji ne is láthassa. – Mit tehetek érted?

- Csak beszélgetni jöttem. Mostanában alig látlak! Remélem, az utolsó napi küzdelmeket nem akarod kihagyni! Unalmas lenne nélküled.

- A harc mindig unalmas. Nem értem mi jó van benne.

- Őszintén én sem, de a szamurájok és a bácsikánk szerint fontos. Le kell vezetni a felesleges energiákat.

- Ezt én soha nem fogom megérteni.

Seiji leült az asztal túloldalára és nézte, ahogy az unokatestvére összehajt néhány tekercset és oldalra pakolja őket, hogy helyet szabadítson fel.

- A harc lehet jó is. – mondta elgondolkodva. – Nekem egy kardforgató mentette meg az életemet nemrég. Ha ő nincs már...

Elhallgatott, de Nobu így is értette a lényeget. Egyetértően bólintott.

- Elismerem, vannak helyzetek, amikor szükség lehet az ilyen tudásra. De én akkor is jobban szeretek inkább alkotni, mint pusztítani. Egyébként kiderült már azóta valami arról a roninról?

Seiji szomorúan megrázta a fejét.

- Még semmi. Pedig sok embert küldtem a birodalomba, már végigjárták a folyam menti összes várost és falut. Mintha a föld nyelte volna el.

- Ez érthető, végül is egy roninról van szó. Természetes, hogy rejtőzködik a katonák elől. Valószínűleg soha többé nem fogod látni.

Seiji a lelke mélyén tudta, hogy Nobu-nak igaza van, de nem volt hajlandó elismerni.

- Miért ne? Ha egyszer találkoztam vele, találkozhatok másodszor is!

- Lehet, de legfeljebb álruhában. Úgy hogy katonákat küldesz utána majd a színed elé vezetteted, biztosan nem fog működni. Különben is, miután rátaláltál és köszönetet mondtál neki, ki kellene végeztetned. Szerintem jobban jár, ha nem lát többé. Az hogy megmentette egy császári sarj életét nem menti fel a bűne alól.

- Néha nem értem a törvényeket. – ezt a mondatot Seiji csak Nobu előtt merte kimondtani. Még Ayaméval sem osztotta meg az ilyen kétkedő gondolatait, hiszen a császár lánya volt, Seiji pedig most a felségárulás határát súrolta. – Végül is a roninok semmi rosszat nem tesznek, ugyanúgy segítenek az embereknek.

- A törvény kimondja, hogy csak a klánok tagjai foghatnak fegyvert. De ezt te is tudod. Így kell lennie. Rend nélkül... nem lenne semmi.

- Tudom. Mit szólnál, ha inkább megvacsoráznánk? Mielőtt még felségárulást követek el és jelentened kéne a bácsikánknak. – tréfált Seiji.

Nobu elmosolyodott.

- Rendben, de még várok valakire.

- Kicsodára?

A kérdésre azonnal megkapta a választ, mikor kopogtattak az ajtón. Nobu engedélyt adott a belépésre.

Yoake Botan érkezett meg, a Yoake klán örököse. Nobu már többször is elutazott Yoake-nomachiba, ahol hónapokat töltött az ősi tekercsek tanulmányozásával és rengeteg ötletet kapott a találmányaihoz. A Yoake klánt tartották mindközül a legbölcsebbnek, a fővárosukban számos könyvtár volt, a legnagyobb és legértékesebb azonban a főcsalád házában kapott helyett.

Állítólag egy nagy labirintus volt és a klántagok addig nem léphettek be, amíg meg nem tanulták fejből a térképét, mert egyszer régen egy fiatal szamuráj eltévedt odabent és szomjan halt, mielőtt rátaláltak volna. Senki sem tudta, hogy ebből mennyi igaz, az viszont bizonyos volt, hogy minden Yoake fejből ismeri a könyvtár alaprajzát.

Nobu már maga is járt ott, mindig egy klántaggal együtt, aki kivezette miután végzett az olvasással. Hatalmas megtiszteltetésnek számított, ha valaki bejuthatott a főcsalád könyvtárába. Nobu herceg számára ez volt az egyetlen előnye annak, hogy a császári dinasztiába született.

Botannal a klán örökösével hamar barátságot kötöttek. A fiatal szamuráj ugyan harcos volt, de bölcs és megfontolt harcos.

Mélyen meghajolt a két herceg előtt és addig nem egyenesedett fel, míg Nobu meg nem szólította.

- Botan! Gyere csak, már vártunk.

- Felség. Jöttem amint tudtam, csak még befejeztem a levelet a húgaimnak.

Botan most egyáltalán nem tűnt szamurájnak. Fehér köntöst és türkizkék uvagit viselt, ruhájára türkiz cérnával egy fodros bárányfelhőt, a Yoake klán címerét hímezték. Karamellszínű szeme és hosszú barna haja volt, amit most csak lazán összefogott a háta mögött. Finom arcvonásait az édesanyjától örökölte és már-már lányosnak tűnt az arca. Ha Tencho Hikari nem lánynak születik, Botan lett volna a legszebb a három klán örökösei közül. Nehéz volt elképzelni, hogy a Bemutató résztvevői és a nézők is őt tartják az egyik legveszélyesebb ellenfélnek.

Sokkal inkább tűnik hercegnek, mint én. – gondolta Nobu kissé szomorúan.

- Hogy sikerültek a mai mérkőzéseid? – kérdezte udvariasan Seiji.

- Szerencsére tovább jutottam felség.

- Nem hiszem, hogy a szerencséhez lenne köze.

- Botan mindig is szerény volt. – jegyezte meg Nobu. – Ne aggódj, Daisuke az idén már nem indul. Bár megnéztem volna egy visszavágót köztetek!

- Bevallom kicsit csalódtam, mikor meghallottam, hogy az idén nem indult.

A tavalyi Bemutatón Daisuke és Botan küzdöttek meg egymással azért, hogy ki legyen Hikari ellenfele a legutolsó párbajban. Végül Daisuke nyert, de nehéz dolga volt. Botan méltóságteljes vesztesként gratulált neki és elismerte a tehetségét. Nobu elhitte neki, hogy tényleg szeretett volna egy visszavágót, de nem bosszúból, hanem kíváncsiságból, hogy mennyit fejlődtek az elmúlt évben.

- Hikarit még legyőzheted. – tréfált Seiji. – Ő is tovább jutott a mai napon igaz?

- Igen felség. De egyelőre csak egy küzdelemre koncentrálok. Először holnap kell győznöm, aztán majd meglátjuk.

- Bölcs és türelmes, mint mindig! Hiányoztál barátom!

A szolgálók hamarosan behozták a vacsorát és ők nem beszéltek többet arcképekről és küzdelemről.

Este, miután a vendégei távoztak, Nobu újra elővette a vázlatfüzetét és a gyertyafényben a készülőben lévő rajzot nézegette. Azon tűnődött, hogy megkeresse-e holnap azt a lányt. Végül elvetett a gondolatot, mert nem akart tolakodónak tűnni vagy zavarni őt. Tegnap úgy tűnt mint aki nagyon megijedt, biztos nem szokott hozzá hogy katonák lökdössék és hercegek elegyednek szóba vele.

Ezért is utált herceg lenni. Nagyon kevés ember volt, akivel nyugodtan és normálisan tudott beszélgetni. Az unokatestvérei és Botan a ritka kivételek közé tartoztak, de még a Yoake örökös is mindig egy kicsit több tisztelettel beszélt hozzá, mint ahogy a barátjával szokott az ember.

- Mások áldanák a sorsukat, ha császári sarjnak születnek. Én meg börtönnek érzem a palota falait. – tűnődött fennhangon Nobu. – Biztosan velem van a baj.

Még egy pillantást vetett a rajzára, majd összecsukta a füzetet és gondosan elrejtette a szekrényébe egy halom négyszögletűre hajtogatott ruha alá. Az jutott eszébe, hogy legalább a lány nevét megkérdezhette volna.