Ahogy Hikari csodálkozott azon, hogy egy ronin és egy yokai társaságába keveredett, Haruna most legalább annyira meglepődött azon, hogy egy szamurájklán központjában van, körbevéve szamurájokkal, akik ráadásul nem akarják bántani. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a legtöbben arról sem tudtak, hogy ő ott van.

Hikari először egyedül ment be a városba. Nem mondta el nekik hogy mit csinált és pontosan kinek mit mondott, de másnap este kijött két másik fiatal szamurájjal, akit Sozoshi és Shizuka néven mutatott be. Ők voltak a testőrei, de inkább barátai. Együtt becsempészték Harunát és Yoromi-t a fővárosba, sőt a Tencho főcsalád palotájába.

Azóta nem mozdultak ki onnét. Hikari hatalmas lakosztályában kaptak helyet, ahol egy-egy futonon aludtak. Hogy elkerüljék a szolgálókat, elrejtőztek egy titkos folyosón, ami a szoba elmozdítható falpanele mögül nyílt.

Haruna sokat élcelődött rajta, hogy milyen érdekes, hogy az állítólag talpig becsületes és törvénytisztelő szamurájok otthonában titkos utak vezetnek a falakban. Hikari erre hűvösen csak annyit felelt, hogy örüljön neki, mert ezeknek az utaknak köszönheti most az életét.

Az első Tencho-nomachi-ban töltött estéjükön mind Hikari szobájában ültek. Ott volt a két testőr is, akiknek töviről-hegyire elmondták a történteket onnan kezdve, hogy Hikari eltűnt Harunával együtt a szemük elől, egészen odáig, hogy hogyan érkezett vissza Tencho-nomachiba.

A testőrök hittek nekik, de ami még meglepőbb, hogy szó nélkül hajlandóak voltak segíteni nekik. Egy roninnak és egy yokai-nak.

- Mi Hikari szan parancsait követjük. – mondta Shizuka.

- És ismerjük Hikari szant. Ha ő úgy ítéli meg, hogy segítenünk kell nektek, akkor az úgy is van.

Haruna első gondolata az volt, hogy az ikrek olyanok, mint a beidomított háziállatok, de nem mondta ki. Nagy tiszteletlenség lett volna. Ráadásul, ahogy a következő napokban megismerte őket, sokat változott ez a véleménye.

Tencho Shizuka és Sozoshi ikertestvérek voltak. A lány volt az idősebb. A neve tökéletesen illett rá, csöndes, megfontolt természet volt, aki ritkán szólt, de olyankor mindig fontos dolgokat mondott és mindenki figyelmét kiérdemelte. Sozoshi ezzel szemben szókimondó és energikus volt, néha kissé meggondolatlan, de nagyon szorgalmas és bátor. Mindketten a végsőkig hűségesek voltak Hikari-hoz. Sokkal inkább a testvéreinek tekintették őket, mint a testőreinek.

Harunával és Yoromival udvariasan bántak, bár Sozoshi rengeteg kérdést tett fel, főleg a yorogumo-nak, amikre alig győzött válaszolni. Néha kissé tolakodónak is tűnt, de úgy tűnt Yoromi nem sértődött meg.

Azt viszont sok időbe telt megszokniuk, hogy egy yorogumo van a társaságukban. A második Tencho-nomachiban töltött nap végén, mindannyian leültek Hikari szobájába vacsorázni. A lány egymaga annyi ételt kapott, ami elég volt ötüknek.

Yoromi napközben szinte mindig viselte a csuklyáját még Hikari szobájában vagy a titkos folyosón rejtőzködve is, de evés közben udvariatlanság lett volna magán hagynia, így ilyenkor levette a köpenyét és szépen összehajtogatva maga mellé rakta. Az ikrek bár próbálták leplezni, még Haruna is kiszúrta, hogy időről-időre Yoromi-ra pillantanak, de nem tudta hibáztatni őket. Yoromi tényleg gyönyörű volt, mellette még Hikari bájos arca is hétköznapinak tűnt. Yoromi úgy tett, mintha nem venné észre, hogy figyelik.

Az ikrek éppen azt mesélték, hogy hogyan tartották titokban Hikari eltűnését.

- Nagy szerencsénk, hogy éppen az éves ellenőrző körúton voltunk! Ha a fővárosban vagyunk, amikor ilyesmi történik a kisasszonnyal... - Sozoshi lehajtotta a fejét az arcán pedig látszott, hogy még mindig vívódik magában. Magát hibáztatta a történtekért, noha már Hikari is elismerte, hogy egyedül ő tehetett az egészről, mert meggondolatlan volt.

- Ne firtassuk! – mondta Hikari egy könnyed legyintéssel. – Most inkább próbáljuk meg kitalálni, hogy hogyan juttassuk be Harunát és Yoromi szant a fővárosba.

- Velünk jöhetnek a Harci Bemutatóra. – mondta Sozoshi. – A klán tagjai amúgy is vihetnek magukkal szolgálókat, majd elvegyülnek közöttük.

- Az nem lesz olyan egyszerű. – ingatta a fejét a nővére. – Haruna szan szemei és Yoromi szan... külseje miatt rögtön lebuknának. Nem szabad, hogy szem előtt legyenek, ugyanakkor Hikari kisasszony közelében kell maradniuk, hogy könnyedén bejuthassanak a palotába.

Sozohsi a fejéhez kapott és a halántékát kezdte dörzsölgetni, mintha belefájdult volna a feje a gondolkodásba.

- Nincs valami yokai trükk a külső megváltoztatására? – kérdezte Hikari.

- Én nem vagyok képes ilyesmire. Az illúzióteremtéshez a kitsunék értenek.

- Hát... nagy kár, hogy errefelé nincsenek kitsunék! – jegyezte meg Sozoshi.

Harunának rögtön eszébe jutott Akira szan a kis erdőszéli kunyhóból. De aztán el is vetette az ötletet. Hiába volt félig kitsune, az idősödő halász biztosan nem tudott illúziókat teremteni. Ha így lett volna, akkor a saját – és most már a nála élő gyerekek – külsejét is megváltoztatta volna, hogy ne lógjon ki annyira a falusiak közül.

- Haruna szan. – szólította meg Shizuka. – A vándorlással töltött évek alatt hogyan leplezted a kiléted? Hogy-hogy senkinek nem tűntek fel a szemeid?

A ronin elgondolkodott ezen.

- Megtanultam, beolvadni és jellegtelenné válni. Egy ártatlan kislány, akire senki nem figyel. Na meg, ha észre is vette valaki a szememet, valószínűleg olyan ember volt, akin segítettem és hálából nem árult el senkinek. Attól tartok a szolgálóitok díszes arany ruháiban aligha tudnék beolvadni az emberek közé.

Shizuka egyetértően bólintott. Csalódott volt, hogy újabb zsákutcába futottak.

Hosszú percekig gondolkodtak még, de végül nem jutottak semmire.

- Akkor csak egyet tehetünk. – mondta Hikari.

Mindenki kíváncsian rápillantott.

- Régi cselhez kell folyamodnunk. Ha el akarunk rejteni valamit, akkor szem előtt kell hagynunk.

- Mire gondol Hikari szan? – kérdezte Sozoshi.

Hikari elmagyarázta nekik a tervét. Alaposan átbeszélték a dolgot, majd arra jutottak, hogy van esélyük az ötletével, úgyhogy végül ennyiben maradtak.

Az elkövetkező napokban Hikari és a két testőre szinte minden időt az edzőpályán töltött, készültek a Bemutatóra. Enni is csak azért jártak fel Hikari szobájába, mert Haruna és Yoromi csak ilyenkor tudott enni, velük együtt.

Vacsora után a testőrök távoztak, Harunáék előpakolták a futonokat és párnákat, megágyaztak maguknak, majd lefeküdtek aludni.

Haruna egyik éjjel még félálomban hallotta, hogy Yoromi forgolódik mellette. A futonjaik alig egy méterre voltak egymástól és mindkettőt a titkos átjáróhoz tették, hogy ha menekülniük kéne, akkor gyorsan kereket oldhassanak.

- Yoromi szan. – suttogta halkan, hogy Hikari ne ébredjen fel, szerencsére a szamuráj a fáradtságtól úgy aludt, mint a bunda. – Minden rendben?

A yorogumo erre mozdulatlanná dermedt, majd lassan megfordult, hogy szembe legyenek egymással. Yoromi szemei szinte világítottak a besütő holdfényben és aggodalom csillogott bennük. Aggodalom és bűntudat.

- Rettenetesen félek. – suttogta folytott hangon.

Haruna némán figyelte, ahogy magyarázatba fogott.

- Azok után, ami az apámmal és a... klánoddal történt... Nem akarom, hogy megismétlődjön a dolog! Borzasztó még belegondolni is!

Haruna hirtelen mozdulattal kinyúlt és megfogta a vállát.

- Ne aggódj! Senki nem tudja hogy itt vagyunk csak Hikariék. Ez most más, mint ami akkor volt.

- De ha bármi történik...

- Semmi nem fog történni! Elmegyünk a fővárosba, megszerezzük a kardot, aztán megmentjük a világot. Ennyi. Nem nagy ügy! – elmosolyodott.

Yoromi akaratlanul is viszonozta a gesztust, de még mindig nem volt teljesen nyugodt.

- Remélem igazad lesz!

- Nekem mindig igazam van.

- Haha! Haruna szan te olyan könnyedén veszed a dolgokat! De ez csak a látszat igaz? Nemtörődömnek tűnsz, pedig valójában nagyon jó szíved van és mindenkinek segítesz, akinek csak tudsz. Rengeteg súlyt cipelsz magaddal már ilyen fiatalon.

- Azért te sem panaszkodhatsz.

- Én jóval idősebb vagyok nálad, bár nem látszik rajtam.

- Akkor mi lenne, ha ezentúl csak Harunának hívnál? Végül is te vagy az idősebb.

A yokai elmosolyodott.

- Rendben. Te pedig szólíts csak Yoromi-nak! Végül is együtt készülünk megmenteni a világot.

- Megegyeztünk! – vigyorodott el a ronin.

Elalvás előtt arra gondolt, hogy mennyire másnak látja most Yoromit, mint amikor megismerte, pedig alig néhány nap telt el azóta.

Legutóbb a mesterével kapcsolatban érzett hasonlót. Amikor az anyja sírjánál állva Haruna kijelentette, hogy meg akar tanulni tőle harcolni, még ő maga sem gondolta teljesen komolyan. Nem akart védtelen és gyenge lenni az igaz, de elképzelni sem tudta, hogy hogyan boldogul majd az úton, a viszontagságok közepette. A mestere azonban elfogadta tanítványként. Akkor még meglepődött, azóta már tudja az okát.

Tényleg nehéz volt hozzászokni a folyamatos vándorláshoz és az edzésekhez. A mestere szigorú tanár volt, Haruna pedig szorgalmas tanítvány. Először is meg kellett erősödnie, aztán türelmet és elmecsendesítést tanulnia, mielőtt igazi katanát fogott volna a kezébe.

A harcos nem csak a fegyveréből és a harci tudásából áll – magyarázta a mestere. A harcost a gondolkodása teszi azzá, ezért lehet erősebb azoknál akik csak a fegyverükre és az erejükre hagyatkoznak a küzdelemben.

Emlékezett rá mennyire várta már, hogy kardforgatást tanuljon, és hogy igazi kardot használhasson. A könyökén jött már ki az összes lecke, de a mestere hajthatatlan volt. Aztán mikor végre eljött az ideje, hogy Haruna megkapja élete első kardját, a lány majd kiugrott a bőréből örömében és hatalmas diadalt érzett.

Ugyanakkor, amint a kezébe vette a nagybátyja által készített fegyvert, megérezte a súlyát is. Nem a fizikait, hanem azt, amiről a mestere már annyit beszélt neki. Hirtelen elbizonytalanodott.

A mestere ekkor azt mondta neki: A fegyver se nem jó, se nem rossz. A kardforgatótól függ, hogy mire használja. Elveheti az életet, de meg is mentheti. Csak rajtad áll.

Ez volt talán a legfontosabb lecke, amit tanult az apjától és egyben a legutolsó is.

A Birodalmi Harci Bemutató napján kora hajnalban keltek, amikor még szinte sötét volt. Haruna és Yoromi átöltöztek a Tencho klán belső szolgálóinak egyenruhájába. Arany köntöst viseltek fehér szegéllyel, amire a nyolcsugarú napot, a Tencho klán címerét hímezték. Narancssárga öv is járt hozzá és szintén fehér kimonó. Haruna elrejtette a hosszú ruha alatt a kardját és a magasított lábbeli helyett egyszerű szandált húzott, ahogy Yoromi is. Felkészültek minden eshetőségre.

Aranyszínű, csuklyás utazó köpenyt is kaptak. Miután azt magukra öltötték, Sozoshi vezetésével leosontak az udvarra, majd az istálló melletti épületbe, ahol a kocsikat már tegnap előkészítették az indulásra.

- Az ott Hikari kisasszonyé. – mutatott az egyik díszes, kicsi járműre a fiú. – Van bent étel és víz, meg tudtok reggelizni.

- Köszönjük! – suttogta Yoromi.

Beszálltak, majd gondosan megigazították a bambuszfüggönyt, hogy ne lehessen belátni. Hallották Sozoshi távolodó lépteit, majd néhány perc múlva megérkeztek a szolgálók, akik tettek-vettek a kocsik körül, elvégezték az utolsó simításokat. Ezután befogták a lovakat és kivezették őket az udvarra.

Ekkor már bőven reggel volt.

Nagy tömeg gyűlt össze a palota előtt. Az egész személyzet és a klán azon tagjai alkották, akik nem utaznak el a fővárosba a Bemutatóra. Mindenki búcsúzni jött a rokonától. A fiatal harcosokon kívül még Hikari apja, a klán feje kísérte el őket és az ő testőre, aki Sozoshi és Shizuka édesapja volt.

Haruna kíváncsi volt rá, hogy hogyan nézhet ki egy szamurájklán feje, de ha kinézett volna a lefüggönyözött kocsiból észreveszik, ezért ellenállt a kísértésnek.

Hamarosan Hikari szállt be melléjük a kocsiba. Könnyed mozdulattal lótuszülésbe helyezkedett és a hosszú út alatt egyszer sem panaszkodott, pedig hárman zsúfolódtak egy jó esetben kétszemélyes kocsiba.

Helyette újra átvették a tervet lépésről-lépésre.

Ahogy közeledtek a főváros felé, Haruna azt vette észre magán, hogy ideges. Tulajdonképpen csak most kezdte felfogni, hogy mennyi minden múlik azon, hogy sikerrel járnak-e. Magában szitkokat szórt a császári katonákra, akik annak idején ellopták a kardot és elvitték a Félhold-szigetről. Ha nem teszik, most nem lenne semmi gondjuk, talán már rendbe is hozták volna a zárópecsétet a Feketesárkány börtönén.

De nem volt mit tenni.

A világ megmentése ezek szerint néha bonyolult feladat.