Haruna a törzsfő házában ébredt. Az odakintről beszűrődő napfény és hangok alapján délelőtt lehetett. Visszacsukta a szemét és néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt a hátán. Csak a légzésére figyelt és arra, ahogy a falu él és szintén lélegzik körülötte. Az odakint játszó gyerekektől és a munkájukat végző felnőttektől, a pályán edző harcosokon át, egészen a legapróbb erdőben rejtőző állatig és a házak tetején növő zöldellő moháig minden élettel teli volt körülötte.

Fény és élet.

Az egyetlen dolgok, amik képesek elűzni a sötétséget és a halált.

Kinyitotta a szemét majd lassan, óvatosan felült. Már reflexből körbenézett Hikari-t keresve, ő azonban nem volt a szobában.

Felkelt és az ajtóhoz lépett. Mikor félrehúzta meglátta, hogy nem állnak előtte őrök. Nyugodtan kisétálhatott a szobából, de végül nem jutott messzire, ugyanis egy ismerős hang szólította, ahogy a ház kijárata felé tartott.

- Haruna!

Megfordult és elmosolyodott, ahogy meglátta Yoromi-t lesietni a keskeny lépcsőn. A yorogumo odaszaladt hozzá és majdnem át is ölelte, de végül megtorpant és csak barátságosan biccentett neki.

- Örülök, hogy magadhoz tértél! Két napig aludtál.

- Két napig? – lepődött meg a ronin. – Akkor ezért érzem magam olyan éhesnek?

- Adj hálát érte, hogy annak érzed magad! Hatalmas szerencsénk volt, hogy a Bábmesternek nem volt ideje megmérgezni a... bábuk fegyvereit.

Haruna egy pillanat alatt elkomorodott. Pontosan tudta, hogy Yoromi melyik „bábukra" gondol, hiszen csak kettőnél volt fegyver.

- Anyám beszélni szeretne veletek.

- Rendben, de Hikari merre van?

- Sétál a faluban, épp most akartam indulni, hogy megkeressem.

- Veled mehetek?

- Persze!

A yorogumo törzs falujában az élet úgy ment tovább, mintha mi sem történt volna. Senki nem csinált nagy ügyet belőle, hogy a törzsfő egyetlen gyermeke és örököse két napja élet halál harcot vívott a legidősebb yorogumo-val, vagy, hogy ezt a bizonyos yorogumo-t egy ember megölte. Még csak ferde pillantásokat sem vetettek Harunára. Lehetséges, hogy nem tudnak semmiről? Yoromi és az anyja eltitkolhatták a történteket vagy hazudhattak róluk?

Yoromi vagy gondolatolvasó volt, vagy csak látta az arcára kiülő kérdéseket, ugyanis halkan így szólt hozzá séta közben:

- Tudják. Anyámnak nem szokása titkolózni a törzs előtt. Mindent elmondtam neki, ő pedig az egész törzsnek, két nappal ezelőtt, miután visszatértünk.

- Akkor miért ilyen... nyugodtak?

- A Bábmester elméje megbomlott, benne ragadt egy háborúban, amit nem nyerhetett meg és a tetteivel veszélybe sodorta a törzset és az összes yokai-t. A törzs megértette ezt és nem hibáztat titeket semmiért. Ráadásul... Ó! Hát ott van!

Haruna előre nézett és meglátta Hikari-t egy fapadon üldögélni. A lány a yorogumoktól kapott sötétlila ruhákban aranybarna szemeivel majdnem tökéletesen beleolvadt az utcaképbe, főleg hogy egy csapat yorogumo gyerek úgy játszadozott a közelében, mintha nem épp egy ember, az ellenségük ülne ott békésen. A szamuráj is nyugodtnak tűnt, pedig nem voltak nála a legyezői.

- Hikari szan! – intett neki Yoromi.

A nevét hallva a lány felállt a padról és eléjük sétált. Félúton találkoztak és Haruna önkéntelenül is elmosolyodott. Örült neki, hogy épségben látja. Ami furcsa, hogy úgy tűnt Hikari is örül neki.

- Anyám beszélni szeretne veletek.

- Akkor ne várakoztassuk meg! – bólintott a szamuráj.

Miközben visszasétáltak a házhoz, Haruna azon gondolkodott, hogy milyen furcsa is ez. Néhány napja még a yokai-okat és a szamurájokat is az ellenségeinek tartotta és ez fordítva is így volt. Most pedig itt sétálgat velük az oldalán a legnagyobb nyugalomban.

Egy pillanatig eszébe jutott, hogy mit fog szólni Shiro, ha ezt elmeséli neki, de aztán rögtön észbe is kapott.

Semmit. Többé már semmit.

Ugyanez volt, miután a mestere meghalt. A következő napokban sőt hónapokban, még néha úgy gondolt rá, mintha élne és minden alkalommal nagy fájdalmat okozott neki ahogy az igazság betolakodott a gondolatai közé.

Meghalt. Meghaltak.

A felismerést pedig ezúttal egy újabb gondolat követte.

A nénékéjén és az ő családján kívül nem maradt már más rokona.

Ha nem edződött volna meg az évek alatt, most biztosan elsírja magát, vagy legalábbis könnyezni kezd, ám sikerült visszatartania őket. Az arcán biztosan látszott a küzdelem, de sem Hikari, sem Yoromi nem tették szóvá. Némán sétáltak végig az utcán a törzsfő otthonához, ahol felmentek az emeletre és Yoromi bekopogott az anyja szobájának ajtaján.

- Szabad!

Félrehúzódott az ajtó ők pedig beléptek.

A törzsfő először végignézett mindhármukon, majd hellyel kínálta őket az ülőpárnákon. Ő maga egyenes háttal, méltóságteljesen ült, még ebben a kis kunyhóban is egy tábornokhoz hasonlított, aki kész csatába vezetni a seregeit. Fiatalnak tűnt, alig idősebbnek Yoromi-nál, de az arcvonásaik nem hasonlítottak jobban, mint bármelyik két yorogumo-nak. A lány valószínűleg nemcsak az álmodozó természetét örökölhette az apjától.

- A lányom és a harcosaim elmondták, hogy mi történt a Bábmester szigetén. Azzal, amit tettetek nemcsak a bábui által megölt embereknek szolgáltattatok igazságot, de megvédtetek minket is az élők haragjától. Ezt köszönöm nektek. – a hangja ugyan formális volt, de őszinte is, a korábbi ellenségesség pedig teljesen eltűnt belőle. – A yorogumo-k törzsfőjeként én felelek a Bábmester tetteiért, így az én feladatom lett volna időben megállítani őt, de nem hittem, hogy az őrülete ilyen mértéket öltött.

Ekkor Harunára nézett.

- Elmondta nektek, hogy miért küldte a bábuit a folyó túloldalára?

- Hogy megölje a még élő Mayonakákat. – felelte a ronin. Egy pillanatra görcsbe rándult a gyomra, ahogy eszébe jutott Shizu nénikéje, Takeshi bácsikája és a kis Amaya. De azzal nyugtatta magát, hogy a Bábmester már halott ők pedig a támadások helyszínétől jóval lejjebb éltek, odáig még nem érhettek el a bábuk és már soha nem is fognak.

- De elmondta miért?

Haruna megrázta a fejét. Nem értette hová akar kijukadni a törzsfő.

- A történet nagyon régen kezdődött. A háborúval, amit a yokia-ok és az emberek egymás ellen vívtak. A yokai-ok seregét a Feketesárkány vezette, akit az emberek végül legyőztek és bebörtönöztek. A háború előtt nem léteztek kontinensek, a yokai-ok és az emberek földjét semmi nem választotta el egymástól. A Feketesárkány ellen harcoló emberek vágtak árkot a földbe, hogy ilyen háború többé ne törhessen ki, az árokba pedig bebörtönözték a Feketesárkányt és négy nagyhatalmú fegyver erejét használták, hogy bezárhassák. A háború után a yokai törzsek úgy egyeztek meg, hogy minden évben más felügyeli a börtönt. Majdnem két évtizeddel ezelőtt... a Véres Hold Évében a yorogumo törzs következett és Yoromi apja... a társam kapta a feladatot, hogy keresse fel a Feketesárkány börtönét és ellenőrizze. Sajnos nem talált mindent rendben. A pecsétet alkotó egyik fegyver elmozdult a helyéről, a pecsét így elkezdett feltörni. Mivel yokai nem hozhatja ezt helyre, a társam fogta a kardot és visszatért a faluba. Azt mondta...

Egy pillanatra megállt, mintha erőt kellene gyűjtenie, hogy folytassa.

Yoromi ekkor felállt és az anyja mellé sétált, majd letérdelt mellé a fonott gyékényre és a kezére tette a kezét. Egymásra néztek, csak egy pillanatra, mégis ez volt eddig a legbelsőségesebb anya-lánya jelenet, amit köztük látni lehetett.

Yoromi folytatta a történetet.

- A fegyver, amit apám hazahozott a faluba egy kard volt. A Fehér Kard, amit a Fehérsárkány kovácsolt és adott az embereknek.

Most Haruna érzett gombócot a torkában.

- Azt jól tudjátok, hogy mi volt a vád a Mayonaka klán ellen. Felségárulás. Szövetkeztek a yokai-okkal. Nos... ez utóbbi nem volt teljesen hazugság. Az apám elment hozzájuk, hogy... segítséget kérjen tőlük.

Haruna alig tudta felfogni a szavak jelentését. Egy yorogumo... a Félhold-szigeten? Segítséget kérni?

- Mivel a kardot csak egy Mayonaka tudja visszahelyezni a pecsétbe, apám félretette a büszkeségét és mindannyiunk, mindkét kontinens lakói érdekében segítséget kért az emberektől. Ám ezzel őket is veszélybe sodorta. A császár kémei megtudták, hogy egy yorogumo-t rejtegetnek a Félhold-szigeten és az uralkodó árulást hitt mögötte, vagy attól tartott, hogy újabb háború törhet ki, amit mind a négy klán támogatása nélkül nem nyerhet meg, ezért kiadta a parancsot... hogy a Mayonaka klánt el kell pusztítani.

Haruna csak félig volt tudatában a szeme sarkából kibuggyanó és az arcán végigfolyó könnyeknyek. Félig mintha kívülről figyelte volna az egész beszélgetést és saját magát is. Egy testetlen lélekként, akit nem köt ehhez a világhoz semmi. Hiszen majdnem így is volt.

Yoromi ekkor hirtelen mozdulattal meghajolt a ronin felé, homlokát a gyékényhez szorítva, a legnagyobb tisztelet jeleként.

- Kérlek, bocsáss meg nekünk! – mondta. – Amit a klánoddal tettek az... miattunk történt.

Még a yorogumo törzsfő is egyetértően biccentett és bűnbánó tekintettel nézett Harunára.

Súlyos némaság telepedett a helyiségre. Teltek a percek és senki nem szólt, senki nem mozdult. Haruna tudta, hogy csak ő törheti meg ezt a csöndet. Feloldozással vagy elutasítással.

Lehajtotta a fejét és az ölében összekulcsolt kezeit nézte, miközben beszélni kezdett.

- Az apámon és a nagynénémen kívül soha nem ismertem márt, aki a Mayonaka klán tagja lett volna. Shiro-t ugyan a klánnővéremnek tartottam, de nem a származása miatt, hanem mert tényleg jó testvérként viselkedett velem, pedig mindketten évekkel a Véres Hold Éve után születtünk. Én még csak nem is jártam soha a Félhold-szigeten. – felemelte a fejét és egyenesen a törzsfő szemébe nézett. – Két napja megöltem a Bábmestert, aki egy yorogumo volt, ez a törzs pedig nem gyűlölt meg érte, sőt, elfogadták a tettemet, mert belátták, hogy attól még hogy közülük való volt, a Bábmester rossz úton járt. A társának pedig igaza volt. Vannak veszélyek, amik az embereket és a yokai-okat is fenyegetik. A Feketesárkány is ilyen veszély. A császár volt az ostoba, hogy ezt nem látta be. A társa helyesen cselekedett és a nagyapám is, amikor befogadta és segíteni akart neki.

Miután befejezte, Yoromi felegyenesedett, az arcán mosoly, a szeme könnyektől csillogott. Még a törzsfő mindig szigorú, távolságtartó tekintete is megenyhült és egy mosolykezdemény bujkált a szája sarkában.

- Fiatal korod ellenére bölcs vagy, Mayonaka Haruna.

A lány lassan pislogott néhányat a meglepetéstől. Még soha senki nem hívta így, még a rokonai sem, pedig ez volt a teljes neve. A yorogumo törzsfő volt az első, aki kimondta.

- Sok évszázadot megélt yokai-ok példát vehetnének rólad. De attól tartok ez még nem volt minden. A vész nem múlt el, sőt nagyobb, mint valaha. A Fehér Kard még mindig nem került vissza a helyére.

- Ha Mayonaka-nomachiba vitték – Hikari most először szólalt meg, mióta beléptek a szobába – akkor vagy még mindig ott van, vagy... - Harunára nézett.

- A császár katonái magukkal vitték a fővárosba. – fejezte be a gondolatmenetet a ronin.

- A kardnak vissza kell kerülnie a pecsétbe. A Bábmester jelentette fenyegetés eltörpül a Feketesárkány mellett. Ha kiszabadul, bosszúból elpusztít mindent és mindenkit. Nem csak az embereket, de a yokai-okat is. Ő maga a pusztítás és a harag.

- De miért akarja a yokai-okat is elpusztítani? – kérdezte Haruna. – Hiszen a háborúban őt követték!

A törzsfő komoran bólintott.

- Igen, de utána... Az akkori törzsfők a végső harcban ellene fordultak. Akkor még az apám vezette a törzset, én pedig máshol harcoltam, így nem voltam mellette és nem tudom pontosan hogy történt. De annyi bizonyos, hogy yokai erő nélkül lehetetlenség lett volna bebörtönözni a Fekete Sárkányt, még a Négy Égi Fegyverrel is. Nem tudom miért tették a törzsfők akkor azt, amit, de ami történt megtörtént. Most csak annyit tehetünk, hogy helyrehozzuk a pecsétet.

- Akkor szükségük lesz rám is. – mondta Haruna olyan könnyedén, mintha teljesen természetes lenne, hogy yokai-oknak segítsen sárkányokat bebörtönözni és megmenteni a világot. – Amúgy sem jártam még soha a Félhold-szigeten.

- Én veled tartok. – jelentette ki Yoromi. – Csak úgy tehetünk pontot végre ennek az ügynek a végére, ha a yokai-ok és az emberek ismét összefognak.

Haruna hálásan bólintott felé. Tudta, hogy a lánynak más oka is van arra, hogy a Félhold-szigetre akarjon menni, de erről mélyen hallgatott.

- Na és ha a kard már nincs a Félhold-szigeten? – kérdezte halkan Hikari.

Mindenki a szamurájra nézett, aki büszkén felszegte a fejét.

- Remélem, hogy ott van, de ha nincs? A fővárosba egy ronin és egy yokai nem sétálhatnak csak úgy be. De én igen. Én segíthetek oda bejutni, ha kell. Én is veletek tartok!

- Jól van! – bólintott mosolyogva Haruna. – Köszönjük, Hikari csan!

A szamuráj most először nem szólt rá a megszólítás miatt.

Még egy napot a yorogumok falujában töltöttek, hogy kipihenjék magukat. Az indulás napján a törzs útravalóval és felszereléssel látta el őket. Sajnos Hikari legyezőit a yorogumo kovács nem tudta helyrehozni, de a lány nem is számított másra. A Tencho harci legyezőket csak a klán kovácsai tudják elkészíteni és megjavítani egy különleges technikával, amit a klán féltékenyen őriz. Amíg haza nem jut Tencho-nomachiba, nem tudja újra használni őket.

- Megtanítsalak a kardforgatásra? – kérdezte Haruna váratlanul.

- Tessék? Komolyan mondod?

- Nem azt mondom, hogy két nap alatt kardforgatót nevelnék belőled. Ahhoz évek kellenek, ha nem évtizedek. De az alapokat megtaníthatom és már azok is hasznosak, főleg ha álruhában akarunk utazni a birodalomban. Nekem elhiheted.

- Nem használhatok más fegyvert a klánomén kívül. Tiltják a törvények.

- Megértem, de a banditákat, vagy a vadállatokat, akik ránk támadhatnak az úton, ez nem fogja érdekelni. A szamurájok világában egyszerű betartani a törvényeket, de ha ronin vagy, az életedbe is kerülhet.

Hikari erre elbizonytalanodott, de végül megrázta a fejét.

- A talizmánok miatt nem kell sokat utaznunk, egyből szinte a Félhold-szigethez mehetünk.

- Igaz, de mi van, ha a kard már nincs ott? Akkor a fővárosba kell mennünk, Hinoichi-t pedig úgy építették, hogy a falai visszaverik a yokai mágiát, oda nem lehet teleportáló talizmánokkal bejutni, gyalog kell mennünk.

- Azt bízzátok csak rám! – Hikari hangja hirtelen sokkal magabiztosabban csengett. – Ha jól számolom, nemsokára itt a Birodalmi Harci Bemutató ideje.

- Az meg micsoda? – kérdezte kíváncsian Yoromi.

Haruna a tenyerébe fejelt.

- Egy buta ünnepség, amin a szamurájok fitogtatják az erejüket.

- Egy harcművészeti viadalsorozat, amikor a klánok fiataljai megküzdhetnek egymással és aki megnyeri a végén, személyesen találkozhat a császári családdal és hatalmas dicsőséget és elismerést szerez ezzel a klánjának és magának. – Hikari szemöldökráncolva korrigálta a ronin válaszát, majd büszkén kihúzta magát. – Az utóbbi három évben én nyertem.

- Hű! Akkor te nagyon tehetséges lehetsz a szamurájok között!

Yoromi úgy tűnt le van nyűgözve, Haruna viszont unottan forgatta a szemét.

- Jól van, ráérünk még később legyezgetni a hiúságodat hercegnő! Most inkább induljunk, mindenki ránk vár!

A „mindenki" a yorogumo falu lakóit jelentette, akik most mindannyian felsorakoztak a törzsfő háza előtt. A faluban ugyan az emberi városokhoz képest nem laktak sokan, de a keskeny úton így is hosszan kígyózott a yokai-ok sora. A ház ajtajában a törzsfő állt a magasított tornácon, nyugalmat és méltóságot sugározva.

Ahogy Yoromi elé lépett, hogy formális búcsút vegyen tőle és rajta keresztül az egész törzstől, egyáltalán nem úgy tűnt, mintha egy anya és a lánya búcsúznának egymástól. Harunának néha az az érzése támadt, hogy a törzsfőnek nincsenek is érzelmei, de az biztos, hogy még Hikarinál is ritkábban mutatja ki őket.

- Járjatok szerencsével! – búcsúzott tőlük a törzsfő kimérten.

Yoromi bólintott, mint egy harcos, aki nyugtázza, hogy parancsot kapott. Aztán a törzs felé fordult és derékszögben meghajolt előttük. Ezt a mozdulatot Haruna és Hikari is leutánozták, elvégre a yorogumo-k a vendéglátóik voltak.

Ezután a három lány kört alkotva megfogta egymás kezét, Haruna pedig a mutató és a középső ujja közé szorítva felemelte a talizmánt, majd lehunyt szemmel koncentrált a helyre, ahová érkezni akart.

Még sosem járt a Félhold-szigeten, azután sem, hogy megtudta, hogy Mayonaka. Ám a Félhold-öbölben már igen. Az öböl a szigetről kapta a nevét, ez adott otthont az utolsó kikötőnek az emberek lakta kontinensen. A következő már Mayonaka-nomachi kikötője volt a Félhold-szigeten.

Mikor Haruna kinyitotta a szemét, az ismerős látvány tárult elé. Az öböl olyan volt, mintha egy sárkány kiharapott volna egy darabot a kontinensből. Félkörben szinte végig házak sorakoztak, amik a jórészt fából épült kikötőbe torkolltak. A kikötő még most is forgalmas helynek számított, pedig már (hivatalosan) egyetlen hajó sem indult Mayonaka-nomachiba. Ez az öböl is egy olyan félreeső hellyé vált, amit a szamurájok elkerültek, a roninok és a bűnözők pedig ezért gyakran útba ejtettek.

Haruna mélyet lélegezve beszívta a sós víz és a hal illatát, majd mosolyogva az útitársai felé fordult. Yoromi már mélyen a homlokába húzta levendulaszínű csuklyáját, így csak csillogó borostyán szemei látszottak ki alóla.

- Üdv a Félhold Öbölben! – mondta nekik vigyorogva. – Innen már csak egy kőhajítás a Félhold-sziget!