Épp a munkája közepén tartott. A helyére kellett illesztenie a korábban szépen kifaragott üvegszemeket. Kék hegyi kristályt használt az egyikhez és ónixot a másikhoz. Remekül sikerültek. Két ujja közé csippentette az egyik kék szemet és felemelte, hogy a helyére tegye, amikor megérezte, hogy valaki közeledik.

Morogva visszatette a szemet az asztalra, majd felegyenesedett és indult, hogy megnézze, ki háborítja a magányát.

A Bábmester kissé meglepődött, mikor a törzsfő gyermekét látta átkelni a hídon. Megszaporázta a lépteit és elé sietett, majd meghajolt előtte, ahogy a szabályok megkívánták.

- Yoromi szan. Mi szél hozott ide?

- Kérdéseim vannak.

- Tedd fel őket!

- Nem tudsz valamit két emberről, akik a mi földünkre léptek? Két nő, egy fehér és egy fekete ruhás. Mindketten vakok a fél szemükre.

A Bábmester kikerülte a választ és kérdéssel felelt.

- Mondd, hogy fordulhatott elő, hogy a mi földünkre emberek lépjenek, azok után, amit a háborúban tettek velünk?

- A háborúnak már vége.

- De mi nem felejtünk. Vagy talán minden büszkeségünk odalett? – folytatta a Bábmester ingerülten. – Az emberek már ellophatják az eszközeinket és azt tehetnek, amit akarnak? Az apádat is ők ölték meg!

- Tévedsz. – vágott közbe a lány határozottan. – Az apám nem miattuk, hanem értük halt meg. És értünk is.

- Yoromi szan, te tévedsz! Mi az emberekkel soha nem leszünk már szövetségesek.

- Ezért küldöd át a bábjaidat a folyón az ő területükre?

A Bábmester hirtelen elnémult és mozdulatlanná dermedt. Nem számított rá, hogy Yoromi még ezt is tudja. Tagadni nem volt értelme, ezért taktikát váltott és gonoszul elmosolyodott.

- Áruld el, édesanyád legalább megölette az embereket, akiknek az illatát érezni rajtad? Vagy most is itt vannak veled?

- Nem a te dolgod, hogy mit tesz a törzsfőd! – kerülte ki Yoromi a választ.

A Bábmester arcán a harag elmélyítette a ráncokat. Kiköpött oldalra, majd felegyenesedett. Jóval magasabb volt a lánynál, műkarjai miatt pedig a válla is sokkal szélesebb volt.

- Ha embereket bújtat, akkor többé nem a törzsfőm! Végzek velük és veled is ugyanúgy! Áruló!

Tett egy kézmozdulatot a levegőben. Yoromi sajnos túl későn reagált.

A Bábmester háta mögötti romos pagodából koppanó hangok hallatszottak, majd az ajtószárnyak kirepültek a helyükről. Az egyik telibe találta volna, ha nem ugrik odébb villámgyorsan.

Bábok sorjáztak ki a tönkretett ajtón. Némelyik nem volt teljesen kifaragva, másokat por és pókháló lepett be, épp ahogy Haruna az álmában látta. Mind tökéletesen egyszerre mozdult.

Mikor már mind megálltak, két alak lépett elő a bábok sorai mögül és megálltak a bábmester két oldalán.

Yoromi éles érzékeinek hála hallotta, hogy Haruna felkiált a parton. A hangja olyan volt, mintha hatalmas fájdalmat érzett volna. Yoromi meg tudta érteni, hiszen még neki is borzasztó volt ránézni a két legújabb bábra.

Emberek voltak. Halott emberek. A szemük ki volt vájva és csupán véres gödrök maradtak a helyükön, a nyelvük kivágva. Az arcukat bőséges, friss vér borította, a mellkasukon vörös folt éktelenkedett, amit félig eltakart a rájuk ragasztott pecsét. Ugyanolyan fonalbáb pecsét volt, mint ami a fabábukat is mozgatta.

Yoromi tudta, hogy elérkezett az idő, ezért a magasba emelte a kezét.

Abban a pillanatban, a parton várakozó felderítő elengedte Hikari kezét és társával együtt futásnak eredt a híd felé. Haruna követte őket alig néhány lépéssel lemaradva, Hikari pedig fürgén felzárkózott mögé.

- Szóval emberekkel támadsz a saját fajtádra? – a Bábmester minden szavából megvetés áradt Yoromi felé.

- Te támadtál először! – emlékeztette a lány higgadtságot erőltetve magára. – Az elméd megbomlott a magánytól és a keserűségtől!

- Az én elmémnek nincs semmi baja! Megmutatom neked, hogy mire valók az emberek!

Egyetlen intésére a bábok támadásba lendültek.

Haruna legrosszabb rémálma vált valóra, mikor meglátta a két ismerős alakot a bábsereg soraiban. Fehér és fekete ruhájukat viselték, ám azok véresek, szakadtak és piszkosak voltak. Shiro és Kuro arca merev és élettelen volt, a szemük helyén vérző sebek.

Ezért nem küldött neki a nővére több álmot.

Abban a pillanatban mikor meglátta őket, Haruna teljesen elfelejtkezett mindarról, amit a mestere tanított neki. Csak egy dologra tudott gondolni: életében először ölni akart, a Bábmester vérét ontani. Már korábban is vett el életet, miközben vadászott, de csak állatokét, emberét (vagy yokai-ét) még soha. Egy igaz harcoshoz nem méltó hogy nála gyengébbet öljön. Ám most a fékezhetetlen düh felülírta a józanész parancsát és a hosszú évek alatt megtanult leckéket. Haruna eltökélte, hogy a Bábmester vérét fogja ontani.

A bábuk csatasorba álltak és körbevették őket. Az első néhánnyal könnyel elbántak, a legrégebbieknek ugyanis a végtagjaik szinte maguktól leestek. De hiába, mert amint egy báb összeesett rögtön kettő lépett a helyére, amik újabbak és erősebbek voltak. A számbeli fölény tagadhatatlan volt és nem volt velük a meglepetés ereje sem.

A Bábmester mozdulatlanul állt és figyelte, ahogy próbálnak kitörni a bábui gyűrűjéből. Az arca komor volt és kifejezéstelen, mintha számára nem jelentene semmit más yorogumo-k élete.

Haruna a teljes ellentéte volt, vérben forgó, könnyes szemmel vagdalkozott, csak úgy hullottak körülötte a nehéz bábtestek. Nyoma sem volt a mozdulataiban annak az elegáns és kifinomult technikának, amit korábban mindig használt.

Hikari végig mellette maradt. Tudta, hogy ha eltávolodna tőle, az egyik báb előbb-utóbb rést találna a védelmén. Nem volt ez így jó. Ilyen egyenlőtlen harcba csak tiszta fejjel szabadott volna bocsátkozni, Haruna azonban tombolt, elvakította a düh.

- Vigyázz! – kiáltotta a szamuráj, majd a legyezőjével kettészelte a könyökénél az egyik bábu karját, mielőtt még az bevihetett volna egy ütést Haruna fejére.

A ronin felé kapta a pillantását, mintha csak most vette volna észre, hogy ő is ott van. De egy másodperc múlva már fordult is az ellenfeléhez és folytatta a harcot. Hikari úgy vette észre, hogy a mozdulatai most kissé összeszedettebbek. Még mindig messze volt az igazi Harunától, de legalább már jobban figyelt.

Helyes!

Hikari levágott két egyforma bábut, amik egyszerre támadtak neki kétoldalról. Kettesével irtotta a gyengébbeket. A homlokán izzadtság csordult le, de nem tudott odanyúlni, hogy letörölje, csak hagyta, hogy végig gördüljön az arcán, miközben az életéért küzdött.

A yorogumo-k úgy tűnt egyáltalán nem fáradnak. Kecsesen ugráltak és kerülgették a támadást, a csuklóikből kilőtt vaskeménységű pókfonallal pedig kíméletlenül lecsaptak és kettészelték még a legvastagabb törzsű bábukat is. Ha már hárman ilyen pusztításra képesek, vajon milyen lehet, ha az egész törzs együtt harcol?

Hikari csak most jött rá, hogy amikor rájuk bukkantak a parton, tényleg csak játszottak velük. Ha meg akarták volna ölni őket, akkor azonnal megteszik, egyetlen szempillantás alatt. Ő pedig volt olyan ostoba, hogy nekik támadott!

Egyre ritkult a bábuk sora, de közben ők is egyre fáradtak. Hikari és Haruna karját több ütés is súrolta, de talpon maradtak és tovább küzdöttek.

Hikari egyszercsak annyit vett észre a szeme sarkából, hogy a ronin a föld felé zuhan, majd csattanva földet ér és bosszúsan felnyög. A fogát összeszorítva maga elé kapta a kardját, hogy védekezzen és féltérdre küzdötte magát. A bábuk egyre hevesebben támadták, mintha tudatában lettek volna, hogy a sebesült és fáradt ellenféllel könnyebb dolguk lesz.

Hikari meglendítette a karját és ívesen eldobta a legyezőt, ami kettévágta a Haruna kardját ütlegelő bábu pecsétjét, aztán a lánccal visszarántotta.

- Kösz! – Haruna egyszerre volt hálás és meglepett, miközben talpra ugrott.

Hikari csak biccentett és már az új ellenfelére figyelt.

Lehet, hogy nem volt yokai, de ő is tudott küzdeni. Négyéves kora óta kapott kiképzést és kivívta magának, hogy a legjobb legyen a klánban. A legtöbb Tencho képtelen két legyezővel harcolni, számára azonban olyan könnyű és természetes volt, mint a járás. Hikari kétkezes volt, mindkét kezével tudott írni, rajzolni és harcolni is, ezért használt két fémlegyezőt, amiket vékony lánc kötött össze, még halálosabbá téve a fegyverét. Régi tekercsekben maradtak fenn írások a kétkezes harcmodorról, azokat tanulmányozta gyerekkora óta és továbbfejlesztette, létrehozva egy saját technikát.

Korábban alábecsülte a yorogumo-kat, de most a Bábmester becsülte alá őt.

Hullottak a bábuk körülöttük, lassan lépni sem lehetett a szanaszét heverő fatestektől. Haruna átugrott az egyik felett és lesújtott a kardjával. Ám ahelyett, hogy a penge kettészelte volna a bábu mellkasára ragasztott pecsétet, fémen csattant.

Azonnal hátraugrott és védekezett a nővére támadása ellen.

- Shiro onee szan! – kiáltotta.

A másik meg sem hallotta. Üveg tekintete előre meredt, teste pedig könnyedén mozgott még úgy is, hogy a sebei véreztek. Széles ívben meglendítette a kardját és lecsapott. Haruna kivédte, de közben hátrább csúszott. A nővére sokkal erősebb volt most, mint... mint mikor még élt és nem egy yokai irányította.

Ez csak egy báb! Csak egy báb! – mondogatta magában, ám hiába. Képtelen volt rávenni magát, hogy megtámadja a nővérét. Csak védekezett és egyre hátrált, pedig tudta, hogy így könnyen csapdába csalják.

Így is történt. Egy másik penge villant a háta mögött és a naginata levágta volna a fejét, ha Hikari nem ugrik mögé és védi ki a csapást, két legyezőjét keresztben a fejük fölé tartva.

- Figyelj jobban! – szűrte a fogai között a Tencho, aki megremegett a bábbá változtatott Kuro erejétől. – Cseréljünk ronin!

- Rendben!

A két lány összetámasztotta a hátát, majd egyszerre lökték el maguktól a támadóik pengéjét és villámgyorsan átfordultak. Épp időben.

Haruna most Kuro-val nézett szembe a nővére örök útitársával és fogadott testvérével. A barátjának tekintette, de nem állt hozzá olyan közel, mint Shiro. Vele már képes volt harcolni, bár nem jó szívvel tette.

A fabábuk túlságosan lefoglalták a yorogumo-kat, így nem tudtak segíteni nekik. Egyedül kellett szembenézniük a Bábmester legújabb és legerősebb Bábjaival.

- Érezzétek magatokat megtisztelve! – mondta a vénséges yokai. – Ezek itt a mesterműveim! Haha! Réges-rég akartam már emberekből bábot készíteni, de a törzsfő és az ostoba párja nem engedték!

Yoromi fülét megütötték a szüleit becsmérlő szavak, de túlságosan el volt foglalva a harccal. Fél füllel azért odafigyelt a Bábmesterre is, miközben a szemét a támadóin tartotta.

- Azt mondták a holtak már nem az ellenségeink és meg kell adni nekik a végtisztességet! Bah! – kiköpött oldalra. – Még hogy tisztelet!? Az emberek csak akkor hasznosak nekünk, ha eszközként bánunk velük! Ti is kiváló alapanyag vagytok, már alig várom, hogy kivájjam azokat a kék szemeket!

- Arról ne is álmodj! – kiáltotta vissza mérgesen Haruna.

- Haha! Felvágták a nyelved, de hamarosan attól is megszabadítalak majd, Haruna!

A lány szeme tágra nyílt a meglepettségtől. Épp hogy ki tudta védeni Kuro következő támadását, amiért gondolatban meg is szidta magát.

A Bábmester gonoszul elmosolyodott.

- Tudtam, hogy te vagy az! Az a fehér ruhás lány folyton a te nevedet kiáltozta, miközben kivájtam a szemeit. Csak az egyik volt kék és nem volt olyan sötét, mint a tiéd, de így is felismertem. Aztán mikor a nyelvét is kivágtam, már nem kiabált többet, csak sírt. Zokogott, mint egy kisgyerek! Te is ugyanúgy fogsz majd ordítani!

Hikari kihasználta, hogy a Bábmester Harunára figyel és egy apró mozdulattal lecsatolta az egyik legyezőjét a láncról, majd felé hajította. A fegyver forogva szelte át a levegőt, hogy az utolsó pillanatban, mielőtt még kettévágta volna a Bábmester arcát, egy porcelán kéz elkapja. A hófehér ujjak olyan erősen szorították, hogy a fém behorpadt.

A Bábmester bosszankodva félrehajította a használhatatlanná vált fegyvert.

- Ez nem volt valami okos dolog! Elnéztem volna, ahogy harcolsz ezzel a dupla fegyverrel az irányításom alatt is! Különleges vagy tudod-e? Nem sok ember van ma már, aki így tud harcolni!

Hikari nem válaszolt, csak is Shiro-ra figyelt, akinek a támadásai ellen már csak egy legyezővel védekezhetett.

A yorogumo-k még mindig nem szabadultak a bábuktól ők pedig az erejük végén jártak, míg ellenfeleik csapásai nem gyengültek, ugyanolyan erővel és gyorsasággal támadtak rájuk, mint a harc kezdetén. Tudták, hogy ha nem találnak ki valamit gyorsan, akkor úgy lesz, ahogy a Bábmester mondja és itt fognak meghalni.