A lány egy sziklán ült. Olyan mozdulatlan volt, hogy a sűrű ködben szinte egybeolvadt a kővel. Emberi szem nem tudta volna megkülönböztetni tőle, de a farkasoknak ott volt a szaglásuk.

A borzas szürke állatok egymást követve jelentek meg a juharfák között, és lassan körözni kezdtek a tisztás szélén a magas fűben. Észrevétlenül merészkedtek egyre közelebb és közelebb a sziklához, miközben a lány még mindig nem mozdult. Térdben behajlított lábait magához ölelte, hogy melegen tartsa a hasát és a mellkasát. Lélegzete halvány fehér fellegként kavargott hidegtől pirosló arca előtt. A homlokára tapadt fekete tincsek alól úgy villant elő sötétkék tekintete, mint egy megélezett penge. Figyelte, hogy a világító sárga szemek közelednek felé a ködön át.

A falkavezér volt a legnagyobb. Ő ért először oda és ugrott elsőként a lány felé. Kivillantotta hegyes hófehér fogait és készen állt, hogy feltépje a húst a sápadt karon.

Ezt az állatot vágta le először a kardjával.

A katana mintha a semmiből került volna elő és nem sokáig időzött a falkavezér torkában, könnyedén siklott ki a meleg húsból, vérpermetet hozva magával. Már várta a következő áldozata. Miután ezzel is végzett, a lány hátrált egy apró lépést a sziklán és védekező állást vett fel.

A farkasok most már kettesével-hármasával támadtak rá. Okosak voltak és tanultak a társaik hibájából, de ez nem volt elég. Ellene nem.

Mintha egy vízszintes ezüst villám, vágta volna ketté a ködöt, amikor a lány félkörívben vágott a kardjával. A farkasok egymás után hullottak el, haláltusájukat éles hangú nyüszítés és a saját vérükben fuldoklás hangja kísérte.

A végén a lány ott állt egymaga a halott farkasok gyűrűjében, vértócsák között, amiket mohón ivott be a nedves fű alatt rejtőző anyaföld.

Néhányszor széles ívben meglendítette katanáját, hogy eltüntesse róla a vért, majd a maradékot egy darab ronggyal gondosan letörölgette, mielőtt visszacsúsztatta a kardot a tokjába, és egy rövid kést vett elő a szikla lábánál hagyott vászonzsákból.

Letérdelt a falkavezér teteme mellé. Kezét a farkas bozontos fején nyugtatta. A vastag szürke bunda nyirkos volt a ködtől és a korábbi esőtől, akárcsak a lány haja. A vadállat szemeiben már kialudt a gyilkos fény, üresen meredt a semmibe maga előtt, szájából széles vérpatak csordogált lefelé az állkapcsán és a nyakán beszennyezve a sötétszürke bundát.

A lány felemelte a kést és nekilátott a nyúzásnak.

Haruna szerint a Mizu városhoz hasonló félreeső helyekben az volt a jó, hogy a szamurájok és a császár katonái évente egynél többször nem akarták betenni oda a lábukat. Kis város volt, ahol az emberek egymás között megoldották a gondjaikat és rendezték a nézeteltéréseket, általában nem volt szükségük külső beavatkozásra. Amíg fizették az adót, feléjük se néztek.

Arra számított, hogy egy ilyen helyen könnyen el tudja majd adni a farkasbundákat. A hátán cipelte be őket a városba, legalább addig is melegítették. Elgondolkodott rajta, hogy megtart egyet, de szinte rögtön elvetette az ötletet. A pénzre most nagyobb szüksége volt, mint egy bundára.

Az első meglepetés akkor érte, mikor a városkapuhoz ért. Egyetlen őrt sem látott, nem mintha egy ilyen helyen sok dolguk lett volna. Tapasztalatból tudta már, hogy nem kell megijedni tőlük, a legtöbb embert még csak meg sem állítják. A gazdag kereskedőket, a helyieket, akiket személyesen is ismernek, vagy az ártatlannak látszó utazókat szó nélkül beengedik. Legfeljebb a nagyon sunyi képű alakoknak van tőlük félnivalója.

Haruna a mestere volt annak, hogyan tűnjön minél ártatlanabbnak és elesettebbnek. Ha valaki ránézett, egy fiatal lányt látott, aki majd összeroskad nyolc darab lenyúzott farkasbunda súlya alatt. Pedig valójában szándékosan görnyedt és hajolt mélyebbre a kelleténél. A bundák így a hátán viselt hosszúkás zsákot is teljesen eltakarták. Ebben a zsákban hordta a katanáját rongyokba bugyolálva.

Őrök híjján nyugodt léptekkel sétált be a városba. A földút saras volt az esőzésektől és folyton lefelé húzta a szandálját. Lassan múlóban volt már az esős évszak, de a Sárkány-folyam környékén mindig tovább maradt, mint a birodalom többi részében.

Egyenesen haladva a szerény fogadók és a földművesek szinte teljesen egyforma fából épült nádtetős házai között hamar a piactérre jutott. A téren lábnyomok ezrei rajzolódtak ki a sárban, amit egész nap dagasztottak az emberek. Végignézett a néhány fabódén és szinte rögtön ki is szúrt egy prémkereskedőt.

Habozás nélkül az állatbundákkal megpakolt standhoz lépett.

- Mennyit fizet ezekért? – kérdezte a pult mögött állótól.

A prémkereskedő egy megtermett, középkorú asszonyság volt, aki édes pipadohány illatot árasztott magából. Indigókék kimonójának szegélyére egy tengerikagylót hímeztek, csakúgy, mint a standja fölötti ponyvára.

Minden kereskedő klánnak és családnak volt saját címere. Általában élénk színűek voltak és növényeket, vagy értékes természeti kincseket ábrázoltak, ezzel arra utalva, hogy milyen gazdag az adott család és hogy a vevő náluk biztosan megtalálja, amit keres.

A prémmel szegélyezett hímzett kimonója és a standján sorakozó kínálat alapján ennél a nőnél a címer ígérete valóban teljesült is.

Először a farkasbundákat vette szemügyre, amiket Haruna leterített elé a standra. Hozzáértő szemmel, egyesével alaposan megnézte az összeset, aztán lefitymálóan végigmérte a lányt is.

A kereskedő arca ki volt sminkelve, valószínűleg így próbált fiatalabbnak tűnni, de Haruna csupán ijesztőbbnek látta tőle. Akárhogy igyekezett is, a ráncait nem tudta kitölteni púderrel és szemfestékkel. A lány végig úgy érezte, hogy egy hófehér arcú szellem bámul rá olyan tekintettel, mintha épp ki akarná fosztani és ő nem tehet ellene semmit.

- Adok három rezet darabjáért. – vetette oda lenézően a nő, mikor elege lett a bámulásból.

Haruna szörnyülködve nézett az asszonyra. Ezt sosem kellett eljátszania.

- Ezek igaziak!

- Én is látom. – felelte olyan hangnemben, mintha egy idiótához beszélne, közben húsos kezével a bundák felé intve. – De csupa vér és sár! – fintorgott. – Ráadásul még rengeteg munka van vele, hogy eladható legyen! Három rezet ér darabja.

- Az túl kevés! – rázta a fejét a lány. – Adjon tízet darabjáért!

- Elment az eszed kölyök?! – most az asszony szörnyülködött. – Annyiért veszek egy vemhes nőstényfarkast és kivárom, amíg ellik!

- De a kölyköket először fel kell nevelnie, ha el akarja adni a bundájukat. Én viszont egyből oda tudom adni ezeket. Nyolcért darabját. – tette hozzá mosolyogva.

A kereskedő a fejét rázta.

- Öt és nem kérdezem, hogy honnan szerezted őket.

- Megmondom nagyon szívesen! – szélesedett ki a mosolya. – Az édesapám vadász, ő ejtette el őket a közeli erdőben.

- Igazán? – az állát fogva kicsit közelebb hajolt a lányhoz, mintha jobban szemügyre akarná venni. – Nekem nem vagy ismerős! Hová valósiak vagytok te és az apád, és ő miért nincs veled? Miféle szülő engedi a gyerekét üzletelni maga helyett? – bosszankodott.

Haruna már rég megtanulta, hogy az ilyen megszólalásokat el kell engednie a füle mellett. Amíg pénz volt a dologban, egy kereskedő akármit is állított, valójában azt sem bánta volna, ha valaki a kutyáját küldi el, hogy kössön üzletet vele. Az egyetlen dolog, ami érdekelte őket, hogy rájuk nézve jövedelmező legyen az az üzlet.

- Éppen költözünk egyik faluból a másikba. – kezdte magyarázni a lány. – Tegnap útközben farkasok vonyítását hallottuk, úgyhogy apám elment csapdákat állítani. Mára meg már el is fogta őket! – hazudott, mint a vízfolyás. Többek között ehhez is remekül értett.

- Igazán szerencsés! – vonta fel egyik szemöldökét gyanakodva a kereskedő. - Nyolc farkast egyedül elfogni egy nap alatt! Sok vadász egy hónap alatt nem ejt el ennyit. – látszott rajta, hogy nem hisz Harunának.

A lány azonban csak büszkén kihúzta magát és még arra is ügyelt, hogy a mosolya töretlen maradjon.

- Az én apám a legjobb vadász a birodalomban! – olyan büszkén mondta, mintha azt állította volna, hogy az ő apja a császár.

- Látom alkudozni is megtanított! Jól van! Hetet fizetek mindegyikért! – unta meg a dolgot az asszony.

- Nyolc. – mondta Haruna.

A kereskedő rezzenéstelen arccal nézett rá néhány másodpercig.

- Hát jó. – mondta a lány. – Akkor majd eladom valaki másnak. – elkezdte összeszedni a bundákat és közben magában számolt.

Mire háromhoz ért, a kereskedő kinyújtotta felé a kezét. Bőre ráncos volt ugyan, de puha és világos, látszott rajta, hogy életében nem végzett kétkezi munkát.

- Várj! Jól van! Adok nyolcat darabjáért!

Haruna tisztelettudóan meghajtotta a fejét, majd visszatette a bundákat.

- Köszönöm!

A kereskedő előhúzott a kimonója ujjából egy díszes bőrerszényt és olyan arccal számolta le a pénzt Haruna elé a pultra, mintha a fogát húznák. A lány mindet besöpörte egy kis vászontasakba, amiben négy másik rézpénz fénylett.

- További szép napot asszonyom! – búcsúzott a lány.

- Várj csak!

- Igen? – fordult vissza.

A kereskedőnő közelebb hajolt hozzá a pult felett, mintha valami bizalmasat szeretne mondani neki.

- Nem jó időpontot választottatok az utazásra édesapáddal.

- Hogy érti?

- Hát... - az asszony a kezét tördelte idegességében, tekintete pedig ide-oda járt a piactéren. – Mostanában mindenfélét hallani róla, hogy a Sárkányfolyam-menti városokat megtámadják.

- Haramiák?

- Nem.

- Akkor micsodák?

- Hát éppen ez az. Senki nem tudja. – felelte fojtott hangon az asszony. – Én is csak néhány napja hallottam az erre járó utazóktól. Azt mondják, hogy egész falvak és városok néptelenedtek el a folyam mentén. Az emberek menekülnek valami elől... - a hangját ezen a ponton még jobban lehalkította, ezért Harunának közelebb kellett hajolnia, hogy értse, amit mond. –... ami a Sárkány-folyamon túlról jött.

A lány megrökönyödve hallgatta a kereskedőt. A Sárkány-folyam túloldaláról? De hiszen az lehetetlen!

- De mégis... Látta egyáltalán valaki ezt a... valamit? Egy yokai volt?

- Pszt! Ne mondd ki hangosan ezt a szót! – az asszony, szigorúan ajka elé emelte a mutató ujját, hogy csendre intse Harunát. A rúzs alatt valószínűleg még a szája is vértelen volt az arca sápadtságából ítélve. Tényleg félt. – Nem tudom! Senki sem tudja! Én csak azt mondom, amit hallottam. Ha most utaztok is... kerüljétek el minél messzebbre a folyamot!

Haruna udvariasan meghajolt az asszony előtt, kissé mélyebben, mint egy egyszerű üdvözlésnél szokás.

- Köszönöm a figyelmeztetést! – mondta, majd hátat fordított neki és elsétált.

Eltöltött még egy is időt a piactéren. Nézegette a még kint lévő árusok portékáit, de csak tisztes távolságból. Elég volt egyetlen pillantást vetni szakadt, koszos ruháira és piszkos arcára, hogy mindenki tudja, nem engedheti meg magának a sok díszes holmit, amit a standokra kipakoltak.

Bár előre tudta, hogy nem fog venni semmit, Haruna szeretett nézelődni. A nagyobb városokban könnyebb dolga volt, ott elvegyült a tömegben és még a standokhoz is odaállhatott, sőt néha akár meg is érinthette, vagy a kezébe vehette a portékákat, amiket aztán mindig visszatett a helyükre. Szerette a nagyvárosi piacokat, mert rengeteg mindent árultak az ottani kereskedők.

Egyetlen dolog volt azonban az egész birodalomban, amit semmilyen piacon nem lehetett megtalálni.

Fegyver.

A birodalom törvényei szerint a szamurájok és a császári katonák kizárólagos joga volt a fegyverek készítése, használata és viselése. De még a szamurájklánok és a katonák is csak egy-egy fajta fegyvert birtokolhattak. Ha valaki közember volt és rajtakapták fegyverrel a kezében, akkor azonnali halállal büntették. A szigorú törvényt azzal magyarázták, hogy az első császár a négy szamurájklán négy alapítójának adott fegyvert, a birodalom többi lakójának pedig vetőmagot és aranyat. Kereskedő és földműves bárki lehetett, de harcos csak olyan ember, aki egy szamurájklánba születik, vagy a nevét és családját hátrahagyva csatlakozik egyhez, vagy kiválasztják a császári hadseregbe katonának.

Ezért is üldözték az egész birodalomban az olyanokat, mint Haruna. A roninokat nem tekintették többnek egyszerű bűnözőknél. Meglopták a szamurájok tudását és aljas módon a saját hasznukra fordították. Roninnak lenni a birodalomban felért egy halálos ítélettel, ezért rejtőzködniük kellett a szamurájok és a császár katonái elől.

A köznép azonban elfogadta és segítette őket. Ennek pedig egyszerű oka volt. A roninok voltak azok, akik a birodalmat járták és segítettek a legutolsó faluban élőknek is, akiknek szüksége volt rájuk. Megmászták a meredek hegyi utakat és leereszkedtek a legmélyebb völgyekbe is, ahol csak egy kis falucska épült.

A szamurájok akármennyire is hangoztatták magukról, hogy az igazság és a becsület bajnokai, szinte ki sem mozdultak klánjuk gazdag városaiból és csupán a tehetős, vagy az elég közeli tartományokban lakó embereken segítettek. Eszük ágában sem volt rendszeresen eljárni a birodalom legeldugodtabb csücskeibe. Megtették hát helyettük a roninok.

Senki nem tudja, hogy ki volt az első ronin. Ezek a kóborló, üldözött és többnyire magányos harcosok egyszercsak felbukkantak. Valószínűleg egy szamurájklánból származhattak, ahol megelégelték a romlottságot, és hogy nem segíthetnek mindenkinek, akinek szüksége van rájuk. A saját útjukat kezdték járni megszegve ezzel a törvényt és megmentve számtalan ember életét.

A ronin, aki ma a birodalmat járta vagy egy szamurájklán tajga volt, aki megszökött, vagy egy ronin tanítványául szegődött gyermek.

Haruna az utóbbiak közé tartozott. Tízéves kora óta járta a birodalmat mesterével. Ez alatt kitanulta a kardforgatást, megtanult, vadászni, halászni, megfigyelni, csöndben maradni, meditálni, harcosként gondolkodni, vagyis mindent, ami a túléléshez kellett. Így miután a mestere eltávozott a túlvilágra, már egymaga is boldogult.

A mestertől örökölt kardja volt a legértékesebb kincse, úgy vigyázott rá, akár az életére. Furcsa módon a kard egyben a halálos ítélete is volt, amennyiben valaki megtalálja nála. Ő azonban ügyelt rá, soha egy percre sem tévesztette szem elől a csomagját és abban is gondosan bebugyolálva tartotta, ahogy a mesterétől tanulta. Senkinek még csak eszébe sem jutott volna, hogy ez a fiatal, rongyos lány egy halálosan éles katanát rejteget magánál.

Mikor megunta a nézelődést a piacon, egy mellékutcába kanyarodott, ahol már messziről látta egy fogadó kissé kopottas zászlóját. Remélte, hogy nem túl drágák a szobáik, bár úgyis csak egy éjszakára lesz rá szüksége és épp most jutott pénzhez.

Nem lesz semmi baj! – bíztatta magát gondolatban, mikor megállt a fogadó bejárata előtt.

A deszkából és vályogból emelt épületet egy gyógyszerész és egy zöldségkereskedő üzlete ölelték körbe. A lány mindkettőt megjegyezte magának, mielőtt belépett volna a fogadóba.

Az előtér szűk helyiség volt, ahol egy kazettás fal előtt kopott fapult állt, mögötte egy középkorú férfi ácsorgott félálomban. Amint meghallotta, hogy valaki belép egyből éberré vált, felkapta a fejét és kíváncsian pillantott Harunára. Mosolya kissé lehervadt, mikor látta, hogy csak egy szegény lány érkezett, de azért szívélyesen üdvözölte, mikor odasétált hozzá.

- Szép jó estét kisasszony! Miben segíthetek?

- Egy szobát szeretnék ma estére.