Valamikor réges-régen, messze, a nagyvárosok zaján túl, volt egy picike kisvároska. Éppenhogy csak városnak lehetett nevezni, hiszen aligha volt száz lakosa. Fagerendás, fehérre meszelt házai, és a macskaköves utcákat megvilágító olajlámpái tették igazán hangulatossá. A városka lakói boldog emberek voltak, többségében nem túl gazdagok, de boldogok. Vidáman beszélgetve járták az utcákat, gyerekek, felnőttek egyaránt.

Nem volt ez másképp ezen a hideg, decemberi napon sem, két héttel karácsony előtt. Az emberek már javában az ünnepekre készültek, a gyerekek izgatottan számolták a napokat, és szánkózással, hógolyó csatákkal töltötték az idejüket. A felnőttek sürögtek-forogtak, a házakban mézeskalács, dió és fahéj illata terjengett.

A főutca kis üzleteiben is nagy volt a nyüzsgés: a hentesnél kígyózott a sor, a zöldségesnél hemzsegtek az emberek, a játékboltba csak úgy jöttek-mentek. Csak egy boltocska táblájáról nem verték le az éjszaka esett havat, egyedül egy üzlet ajtaján nem lépett be senki: John Brown, a fafaragó boltjába.

Az öreg John mosolygós arcú, ősz hajú, szemüveges vénember volt. Szerették őt a városka lakói, hiszen mindig kedves volt, mindenkihez volt egy kedves szava. John ennek ellenére mégis magányos volt. Egyetlen gyermeke született élete során, egy lánya, Isabelle. Feleségét korán elveszítette, így egyedül nevelte fel a lányát. Isabelle amint elég idős lett a nagyvárosba ment tanulni, így sajnos kevés időt tudott édesapjával tölteni, levelezéssel tartották a kapcsolatot. Ezen a havas, decemberi napon pedig, John levelet kapott a lányától.

(John szemszöge)

A téli nap sugarai már besütöttek az ablakon vicces táncra hívva ezzel a műhelyben leülepedett port.  Odakint minden derűs volt: rohangálva játszó gyerekek, vásárolni siető felnőttek, a város díszítését végző munkások, akik a épp a karácsonyi fényeket tették fel. Szép időnk volt, a nap beragyogta az egész kisvárost. Csak az én kis műhelyemben volt félvilág, melyben az egyetlen érdekesség ablaknál kavarogva felszálló por volt. 

Egy régi lábsérülés miatt kissé bicegve mentem az asztalomhoz, melyen már ott volt a tegnap megkezdett munkám: Egy kis fabábu, ami ha elkészül egy baba lesz, a kis Emma-nak,  Mrs.Gray unokájának. A feje már majdnem készen volt. 

Épp a kezeinek akartam nekilátni, amikor megszólalt a kis csengő az ajtó felett, ami azt jelentette,  hogy valaki jött. Letettem a szerszámokat, megtöröltem a kezem a kötényemben, majd az asztalt megkerülve előre mentem.

-Áá, Mr.Brown! Szép napunk van ma, nem igaz? -köszöntött Fred, a postásunk. Jószívű, éleseszű, fiatal srác volt, még iskolában lett volna a helye. Hiába azonban, muszáj volt dolgoznia. Fred és a húga, Rose korán egyedül maradtak. Édesanyjuk elhunyt, amikor Rose született, édesapjuk pedig 2 éve egy borzalmas baleset következtében vesztette életét. Az egész várost megrázta az eset, Arthur Hilton nagyon jó ember volt. És bár a város lakói sokáig támogatták a testvér párt, szépen lassan egyre kevesebb adományt kaptak, amiért senkit sem lehet hibáztatni, senkinek sem jutott sokkal több, mint a Hilton testvéreknek. Így Frednek 17 évesen el kellett kezdenie dolgozni, hogy eltartsa magát és a 4 éves húgát. Kezdetben főleg alkalmi munkákat vállalt (például nálam is), majd amikor az öreg postásunk, Henry elköltözött a városba a lányához, Mrs.Windsor felvette állandó munkára, állandó fizetéssel. 

-Szervusz Fred! Jó látni téged, hogy vagy? -mosolyogtam a fiúra. Vöröses haja kuszán a szemébe lógott a sapkája alól, kabátján hópelyhek csillogtak. Épp próbált valamit előráncigálni az oldaltáskájából.

-Jól, köszönöm Mr.Brown. Tudja, ilyenkor karácsony előtt mindig nagy a hajtás. Parancsoljon, a levele! -nyújtott át egy fehér színű borítékot.

-Hát igen, a karácsony már csak ilyen. És várja már a kis Rose, hogy vajon mit hoz neki a Mikulás? -vettem át papírt.

-Persze, hogy várja, mint minden gyerek -mosolyodott el újra, de ez most más fajta mosoly volt. Arcán gondterheltség tükröződött, némi szomorúsággal vegyülve.

-Na, mi baj van fiam? 

-Tudja Mr.Brown, a tavalyi karácsonyunk nem épp a legvidámabban telt. Mindkettőnket nyomasztottak az emlékek, ráadásul egy rendes fát se tudtam venni -felelte. -Idén szeretnék Rose-nak minél jobb emlékeket szerezni, de nem tudom hogyan tehetném ezt meg.

Szegény fiú arcán megtörtség látszott. Nem tudtam hogyan segíthetnék neki, de biztos voltam benne, hogy segítenem kell. 

-Ne aggódj Fred, minden rendben lesz! -válaszoltam végül. -Ha segítségre van szükséged szólj!

-Köszönöm Mr.Brown! -mosolyodott el hálásan. -Na mennem kell, rengeteg levél vár még arra, hogy kézbesítsem. Viszont látásra Mr.Brown, további szép napot! 

-Viszlát, Fred! -intettem utána. 

Kezemben a levéllel a konyha felé vettem az irányt. Leültem a kis asztalhoz a székembe, majd beletöröltem a szemüvegem az ingembe. Elolvastam a címzést, bár úgy is tudtam ki írta. Elmosolyodtam meglátva a lányom kézírását, és felbontottam a borítékot.

Kedves Apa!

Hogy vagy? Milyen az idő ott nálatok? Képzeld már nálunk is leesett hó. Szép, bár nem olyan, mint otthon. 

Hiányzol. 

Az iskola jól megy, hamarosan túl leszek a vizsgáimon. Azonban sajnos van egy rossz hírem. Nem tudok hazamenni az ünnepekre. Tényleg sajnálom, igazán, de huszonharmadikán még vizsgáim lesznek, és utána már képtelenség vonattal utazni. 

Ahogy tudlak meglátogatlak, ígérem.

Sokszor ölel téged szerető lányod: 

Isabelle

Csalódottan tettem az asztalra a levelet, és mellé a szemüvegem. Már olyan régóta ígérte, hogy eljön! Magányosnak éreztem magam, az is voltam. Egy magányos öregember. 

Felálltam, összehajtottam a levelet, visszatettem a borítékba, majd a fiókba helyeztem a többi közé. Úgy döntöttem, később válaszolok rá, és visszaballagtam a műhelybe, hogy folytassam a munkát.

Estére el is készültem a babával, már csak a festés volt vissza. Elfogyasztottam a vacsorára szánt kenyerem egy kis sajttal, majd elővettem egy kissé megsárgult lapot és a gyertya fénye mellett elkezdtem megfogalmazni a válaszom Belle-nek.

Másnap reggel elindultam, hogy feladjam a levelem. Felvettem a kicsit kopott, de meleg fekete kabátom és kockás sálam, majd útnak indultam. A havas utcákon gyerekek szaladgáltak, akik fogadni mernék, csak úgy rohantak a reggelivel, hogy mielőbb kint játszhassanak. A főtéren a kórus énekelt karácsonyi dalokat, néhányan mosolyogva hallgatták őket. Pár pillanatra én is megálltam előttük, elmosolyodva intettem nekik, aztán tovább álltam. 

A postára belépve Mrs.Windson, azaz Marie meleg mosollyal az arcán üdvözölt. 

-John! Jó látni téged!

-Téged is Marie! -köszöntem neki. -Hogy vagy? 

-Jól, köszönöm. Hamarosan itt vannak az ünnepek, nem igaz? A fiam is hazajön a menyasszonyával, már nagyon várom őket. Már megrendelte a kedvenc süteményeit! -nevetett fel. 

-Ennek igazán örülök -mosolyogtam rá őszintén, de akaratlanul is eszembe jutott, hogy Belle nem lesz itthon karácsonykor.

-Gondolom Belle is készülődik már haza -mosolygott rám Mrs.Winds, miközben átvette a levelet.

-Hát... Ami azt illeti, idén nem tud hazajönni az ünnepekre -feleltem.

-Ó! Igazán sajnálom -pillantott rám együtt érzően.

-Köszönöm Marie -fizettem, majd már indultam is volna, amikor megpillantottam valamit az ajtóra ragasztva. -Hát ez? 

-A város karácsonyi ünnepséget szervez a főtéren. Díszeket gyűjtenek, hogy feldíszíthessék a hatalmas fenyőfát. Szerintem igazán jó kezdeményezés, sütök is néhány mézeskalács díszt rá -mesélte.

-Hmm... Értem. Na, mostmár tényleg mennem kell, viszlát Marie! -köszöntem el tőle. 

Hazafelé végig az ünnepségen gondolkoztam. Még akkor is ez járt a fejemben, amikor festeni kezdtem Mrs.Gray babáját. De még ebédnél is! 

Délutánra végül befejeztem a babát, de a gondolataim még mindig nem hagytak nyugodni. Egyetértettem Marie-vel, tényleg jó kezdeményezés volt. Szerettem volna én is hozzátenni valamit. Így hát visszaültem az asztalomhoz, és munkához láttam.

Teltek -múltak a napok , a kis város minden lakója a ünnepi lázban égett már. Sütöttek-főztek, készülődtek, várták a rokonaikat, gyermekeiket. Közben a főtéren is folytak a munkálatok: bodékat és asztalokat állítottak fel, és az egész teret körbevilágították. Ahogy közeledtünk december 24-e estéjéhez, úgy vált egyre hangulatosabbá a tér. Már csak egy valami hiányzott: A középen álló óriási fenyőfa feldíszítése. 

És miközben mindenki készülődött csak egy ember volt aki még 23-án éjjel is a műhelyében dolgozott: John Brown. A kis műhelyben alig lehetett már megmozdulni; mindenütt faládák sorakoztak  bennük több száz faragott karácsonyfa dísszel. John az összes idejében ezeken dolgozott, így eshetett meg, hogy december 23-án éjjel, miután befejezte az utolsó kis hintalovas díszt is, az asztalán hajtotta álomra a fejét.

Reggel a nap beszűrődő sugarai ébresztettek. Ránéztem a mellettem fekvő kis hintalóra, és elmosolyodtam. Kész. Pontosan 500 darab karácsonyfa dísz. Felálltam, hogy kinyújtóztassam elgémberedett végtagjaim, mivel  az asztalon aludni nem épp a legkényelmesebb.

Egy újabb ládába pakoltam a tegnap este elkészült díszeket, majd a többi mellé helyeztem. Kimentem a szalonba, ahová már felállítottam a kis karácsonyfámat, ami alig lehetett 40 centi. 

Elővettem a régi díszeinket, amiket még a feleségemmel és Belle-lel készítettünk, és egyesével felakasztgattam őket a fenyő ágaira, miközben visszaemlékeztem a régi karácsonyainkra. Tisztán élt a fejemben a kép, ahogy a feleségem, Elisabeth a hintaszékében ül, és festi a kis díszeket. Előtte a szőnyegen ült Belle, pont a kandallóval szemben, amiben lobogott a tűz, kezében egy ecsettel, és épp egy kis medve figurát fejezett be. Közben végig karácsonyi dalokat énekeltek. Hogy mennyire hiányoznak nekem!

Kitöröltem a szememből egy könnycseppet, amikor a kezembe akadt a medve, amit Belle készített, majd folytattam a díszítést. Az asztalt leterítettem az ünnepe abroszunkkal, és a gyertyatartót a közepére helyeztem. Ennyi volt nálam a karácsonyi díszítés -mióta egyedül élek nem igazán fordítok nagy figyelmet az ünnepeknek. Belle mindig megszid ezért, szerinte fontos lenne, hogy odafigyeljek ezekre, de kinek van kedve egyedül ünnepelni? 

Már vagy délután négy óra lehetett, a kandalló előtt a hintaszékben ülve pipázva pont azon gondolkoztam, hogy lassan el kellene kezdenem kihordani a ládákat, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Őszintén meglepett, nem vártam senkit, de felálltam, hogy ajtót nyissak. 

Nem mondom, hogy nem voltam csalódott, amikor nem a lányom állt az ajtóban, de Fred-nek és a kis Rose-nak is igazán megörültem.

-John bácsi! -ölelt meg szokásához híven a kislány.

-Jó napot Mr.Brown -mosolygott Fred is.

-Fred! Rose! Mi szél hozott titeket erre? -üdvözöltem őket. -Gyertek beljebb!

-Igazából Mr.Brown, azért jöttünk, hogy nem lenne-e kedve csatlakozni hozzánk? Kimegyünk a főtérre, hogy megnézzük az ünnepséget. Úgy hallottam Mrs.Gray gesztenyét is süt -szólt Fred.

-De szívesen -mosolyogtam rá szívélyesen. -Viszont akkor segítenetek kell, egyedül nem bírom el ezeket! -tártam szélesebbre az ajtót, hogy lássák az egymás mellett sorakozó ládákat.

-Azta! -szaladt be mellettem Rose.

-Azta, Mr.Brown mik ezek? -kérdezte Fred, miközben mellettem megállva próbálta meglesni a ládák tartalmát.

-Nézd Fred! -emelt ki Rose egy kis hintalovat.

-Tetszik? -guggoltam le a kislányhoz. 

-Nagyon szép! 

-Akkor a tied! -mosolyogtam rá.

-Úú, nagyon szépen köszönöm, John bácsi! -lelkendezett, és megmutatta Fred-nek. -Nézd milyen szép! 

-Látom -mosolygott a fiú. -Köszönjük -tátogta felém, de én csak megráztam a fejem. Igazán nem volt mit.

-Na, de most már induljunk, mert lekéssük a díszítést! -tereltem ki őket. Fred is és én is két-két ládát vittünk, nem is volt több a műhelyben. A főtérig az út vidáman telt, Rose végig énekelt és ugrándozott. Már messziről hallatszott az énekszó a hatalmas fenyőtől, és ahogy közeledtünk egyre finomabb illatok -fahéj, mézeskalács és sült gesztenye illata- csiklandozták az orrunk.

-Ó szép fenyő, ó szép fenyő,
oly kedves minden ágad.
Ó szép fenyő, ó szép fenyő
oly kedves minden ágad.  -énekelték, amikor megérkeztünk a főtérre. Mindenki hozott magával valamit: Díszeket, ételeket, teát. 

-Nézzétek! -kiáltotta az egyik kisgyerek, ahogy meglátott minket kezünkben a ládával.

-John bácsi mennyi díszt hozott! -ámuldozott egy másik.

-John! Éppen jókor jöttetek! -sietett elénk Marie. -Már kezdtük volna feladni, sajnos nem jött össze elég dísz. 

-Hát... Most hoztunk egy párat -nevettem el magam a tarkómat vakarva.

-Azt látom -nevetett ő is. -Na, gyertek! Gyerekek! Ki szeretne segíteni?

-ÉÉÉÉÉN! 

Így hát miközben a kórus tovább énekelt, elkezdtük feldíszíteni a fát. Minden egyes felkerült dísszel egyre szebb és szebb lett. Az alacsonyabb ágakat elértük a földről is, a magasabbakat a tűzoltóság segítségével öltöztettük díszbe. 

-John bácsi! Ezt hova tegyem? -kérdezte tőlem Rose felemelve a kis hintalovat.

-Ahova szeretnéd -mosolyogtam rá.

-Hmmm... -gondolkozott. -Az az ág még üres -mutatott rá egy ágra.

-Na gyere, akkor feltesszük! -azzal felemeltem, hogy elérje az ágat, ő pedig nevetve felakasztotta.

-Köszönöm John bácsi!

Már csak egy valami hiányzott a fáról: a csillag a tetejéről. Erről a város vezetősége gondoskodott. Két tűzoltó felment a létra segítségével és feltette a fenyő csúcsára a hatalmas csillagot. 

-3! -kezdett valaki visszaszámolni.

-2! -csatlakoztak hozzá az emberek.

-1! -kiabálta a kis Rose is a tömeggel, majd hirtelen felgyúltak a fények a fenyőfán. Gyönyörű volt, mindenki tapsolt és éljenzett.

-Csendes éj! -kezdte valaki énekelni, mire a tömeg elhallgatott és ránézett a mellettem álló apró lányra. Szőke fürtjei az arcába lógtak, szemei csillogtak a boldogságtól. Az arca kipirult a hidegtől és valószínűleg az őt hirtelen körül ölelő figyelemtől. De összeszedte a bátorságát, és újra kezdte: 

-Csendes éj! 

-Szentséges éj! -csatlakozott hozzá a bátyja, mire Rose mosolyogva felnézett rá.

-Mindenek álma mély -csatlakoztak egyre többen.

- Nincs más fenn, csak a Szent szülepár,
Drága kisdedük álmainál,
Szent Fiú, aludjál, szent Fiú aludjál!

-Csendes éj! Szentséges éj!
Angyalok hangja kél;
Halld a mennyei halleluját,
Szerte zengi e drága szavát,
Krisztus megszabadit, Krisztus megszabadit! -énekelte együtt az egész tér.

-Csendes éj! Szentséges éj! -szólt egy túl ismerős hang a hátam mögül, ezért hátra fordultam.

-Belle! -kiáltottam fel örömömben.

-Szia apa! -mosolygott rám. 

-Hogy kerülsz ide? Én... én el sem hiszem! 

-Szereztem fuvart -mosolygott egy irányba. Odanéztem és megláttam Marie-t a fiával beszélgetni. Ahogy észrevették, hogy nézzük őket, mosolyogva felénk intettek.

-Köszönöm! -fordultam vissza Belle-hez és szorosan megöleltem őt.

-Boldog karácsonyt, apa! 

-Boldog karácsonyt, kincsem!