Biztos most azt gondoljátok, hogy milyen jó lehetett San Francisco-ban járkálni, látni a San Francisco Bay-t, bent járni az Alcatraz-ban. De higgyétek el, hog nem volt az. Unalmas volt az egész. 

Talán akkor jobban élveztem volna, ha még lettek volna rabok a börtönben, de mivel ez már csak egy múzeum, ezért baromi unalmas volt minden. 

De azért az út sem volt valami izgalmas... Konkrétan a három órát, amit buszoztunk, végigaludtam. És nem, most nem voltak vízióim. 

Az egész város több dolog miatt volt antipatikus nekem. Az egyik, hogy olyan szmog volt, hogy majdnem megfulladtam. Fájt a fejem, köhögtem, és a többi. 

A másik meg, hogy volt pár furcsa dolog, amit láttam. Például kígyófarkú nők, illetve egy olyan férfi, akinek mintha a seggéből nőtt volna egy hosszú farok. Amin meg tüskék voltak. 

Nem tudtam mire vélni ezeket a valamiket, azt hittem, hogy csak képzelődöm. Ugyanis mások csak normális embereket láttak. 

Az utolsó dolog, ami szinte kiszúrta a szemem, hogy a múzeumban—még mindig az Alcatraz—volt egy hatalmas lyuk. Amit mintha az idegenvezető nem is látott volna. Csak...kikerülte, teljesen öntudatlanul. 

Amikor a lyuk közelébe értünk a sétán, lenéztem a lyukba, hátha van odalent valami, de csak köveket láttam, amik mintha elzártak volna valamit. Mintha beomlott volna egy barlang. 

Gondoltam rákérdezek:

– Ez valami alagút volt? – mutattam a lyukra. 

Az idegenvezető értetlenül tekintett rám. 

– Micsoda? – kérdezte. 

Ez most vagy hülyének néz, vagy hülyének néz, gondoltam. 

– Ez a lyuk! – válaszoltam idegesen. 

– Ott nincs semmilyen lyuk, Coose! – nevetett az egyik osztálytársam. 

Az egyik tanárom—mert hát ugye egy kirándulásra két tanár kell—odagurult hozzám. Azért mondtam így, mert az öreg kerekesszékkel tepert. 

Mr. Brunner az egyik legjobb arc tanárom volt. Egyben a töri tanárom is. Sokat poénkodott, sokszor pedig ennek az eszközévé a lába vált. De ennek ellenére keményen tanított. Főleg rám, Harryre és még két lányra volt nagyon rákattanra. Mondhatni a kedvenc diákjai voltunk. Vagy valami olyasmi. 

Egyfolytában hajtott mind a négyünket, azzal az indokkal, hogy tőlünk többet vár el, hogy többre vagyunk képesek. De hahó! A Yancy-be járunk! Ahova csak az idiótákat veszik fel!

– Tudunk beszélni egy kicsit, Jason? – kérdezte. 

Bólintottam, majd félregurult. Követtem. 

– Mit láttál az előbb? – tette fel a kérdést a tanár. 

– Csak egy lyukat, ami egy beomlott alagúthoz vagy mihez vezet – vontam meg a vállam. Nem tudtam, miért olyan nagy és fontos dolog ez, de láthatólag zavarta Brunnert. 

– Érdekes... – motyogta az öreg. – Valami mást nem láttál, az úton? 

– Sok fát, házat...

– Furcsa dolgokra gondolok. 

– Hát... – Azon gondolkodtam, hogy elmondjam-e neki, hogy láttam pár érdekes alakot az utcán, de arra jutottam, hogy úgy is hülyének nézne. Így tehát csak ennyit mondtam: – Nem, nem láttam. 

– Rendben... – fürkészte erően a tekintetemet. – Ez esetben gyerünk vissza az osztályhoz!

Szót fogadtam. 

Érdekesnek tartottam, ahogy Brunner viselkedett. Sosem láttam még ilyennek a tanárt. Valami nagyon aggasztotta. Túlságosan is figyelt Harryre, rám és a két lányra. Lehet, hogy tud valamit arról, amit anyától és apától hallottam az álmomban?

Jut eszembe, még nem is annyira beszéltem a két lányról, de folyamatosan felemlegetem őket. Tehát vágjunk is bele!

Az egyiküket Kara Lander-nek hívják. Nemrég jött a suliba, de láthatóan jómódúbb családból származott, mindig márkás ruhákban, márkás cipőkben mászkált—már amennyit láttam a csajt ez alatt az egy hónap alatt, mindig azokban. Most épp egy fehér Nike póló, egy sötétkék "picsafarmer" és egy fehér Under Armour cipő volt rajta. 

Gyönyörű vörös szemeibe belelógott a vöröses-barna haja, ami akár hiszitek, akár nem, nem festett volt. Teljesen igazi volt, lehetett rajta látni. 

Most akkor megsúgom nektek, hogy a csaj amúgy nagyon bejött nekem. 

Maya Phoe volt a másik. Igen, én is tudom, kicsit fura neve van a csajnak, de azért ő sem volt csúnya, azt meg kell hagyni!

Ő is úgy egy hónapja jött a Yancybe, kb két-három nappal az után, hogy Kara megérkezett. 

A lány láthatólag túlságosan is törődött a divattal. Mindig a legdivatosabb ruhákban mászkált, a legjobb set-be öltözött, még akkor is, ha nem márkás ruhákról volt szó, hanem ezekről a noname szarokról. 

Hullámos barna haja volt, amit lófarokba kötve hordott. Szemei két külön színűek voltak. A jobb kék, a bal pedig zöld volt. Érdekes, de szép látványt nyújtott. 

Mindkét lányról első benyomásra azt feltételeznéd, hogy egy kis arrogáns rohadék, de amúgy tök kedvesek. Harryvel sokat szoktunk velük beszélgetni, és úgy, hogy leginkább ők jönnek oda hozzánk. 

– Na mi volt? – kérdezte Harry, amikor visszamentem hozzá Brunnertől. 

– Megkérdezte, hogy mit szívok és meg kért, hogy adjak neki is– viccelődtem. Harry nem tartotta viccesnek, csak meredt rám. Tekintete elmondta az összes gondolatát: Komolyan??? – Csak annyit kérdezett, hogy láttam-e más furcsaságot az úton, én meg annyit mondtam neki, hogy nem. 

– Mert láttál? – tekintett rám gyanakvóan. 

– Igen – vallottam be. – Pár...furcsa valamit a buszról. 

– Azokra a nőkre gondolsz, akiknek farkuk volt? – kérdezte a barátom. 

– Nem, azok a transzneműek – mondtam. 

– Most komolyan, haver? Ne fárassz!

– Azt hittem, hogy csak képzelődök, amikor láttam őket. Olyan...nem is tudom... Mintha azok a lények lettek volna Brunner mítoszaiból. 

– Úgy érted, hogy azok a nők...

– Nem a nőkre értettem, legalábbis elsősorban – szakítottam félbe. – Láttad azt a pasast, akinek tüskék voltak a farkán...mármint a hátsón?

– Igen?

– Mintha egy olyan...mantivalami lett volna, amikről Brunner mesélt. 

Ebben a pillanatban az említett tanár rám pillantott. Tekintetében volt valami...öreg. Valami ősi. Egy kis aggodalommal megfűszerezve. 

Meg persze ijesztő volt, hogy pont akkor néz rám, amikor csak kimondom a nevét. És még közel sem volt! 

– Mi volt ez az előbb, Jason? – jött oda Kara és Maya hozzánk.

– Miről beszélsz? – kérdeztem a lányt. 

– Arról a lyukról – mutatott pontosan a lyukra. Ezek szerint ő is látta. Megkönnyebbültem. – A nő mintha nem is látta volna. 

– Ezért hívott oda magához Brunner? – kérdezte Maya. 

– Megkérdezte, hogy láttam-e más furcsaságot az úton, és ennyi. 

– És láttál?

– Igen. 

– Valami nincs rendben – mondta Maya. – Mintha Brunner valamit eltitkolna előlünk. 

***

Kiléptünk az Alcatraz-ból, és rögtön egy kajálda felé vettük az irányt. Az ofő mondjuk nem volt oda a dologért, mert gyűlöli a gyorskaját, de mindenki menni akart, úgyhogy mentünk is. 

Egy Mekiben ettük fulladásig magunkat. A csaj, akinek Mr. Brunner leadta a rendelést, sokkoltan nézett körül a helyen. Szerintem nem igazán látott még ennyi embert itt, ugyanis a közelben van egy Burger King és egy KFC is. A Meki elbújhat ezek mellett. Nem is tudom, miért oda mentünk. Mondjuk nem ellenkeztem. 

Egy asztalhoz négy ember fért. Nálunk Harry, Kara és Maya ült, de Brunner is befurakodott közénk, amitől kicsit szűkös lett a hely. 

Miközben nagyban kajáltunk, nevetgéltünk és beszélgettünk, egy faszi lépett a Mekibe. Megismertem a pasas arcát: ő volt, akinek hátul is volt farka, és tüskék voltak rajta. Viszont most nem láttam rajta semmi rendellenességet. Vagyis ez azt jelenti, hogy nem a csávó a genetikai ferdülés, hanem én vagyok a gyökér. 

Szép lassan a pulthoz sétált, és kikérte a kajáját. 

Láttam, hogy Harry és a csajok is őt figyelik. De Mr. Brunner nem. Tehát mind a négyen láttuk azt a rohadt farkat. 

A csávó megkapta az adagját, és az egyik asztalhoz sétált, majd leült rá. Elkezdte majszolni a sajtburgerét, majd az első harapás után ránk nézett. 

Szemei sötéten világítottak. Gonosz vigyorra húzódott a szája. 

– Valami nagyon nem tetszik abban a pasasban – mondta ki hangosan Harry. 

– Még jóhogy! – válaszolta Maya. 

– Értsd jól! 

– Nekem sem – mondta Kara. 

Brunner ekkor felkapta a fejét. A pasasra nézett, az meg vissza rá. Konkrétan farkasszemeztek egymással. 

Brunner ekkor elgurult az asztaltól, odagurult az egyik lány osztálytársamhoz, akinek göndör, szőke haja volt és szürke szemei—vagyis Annához—, illetve a mellette ülő sráchoz, akinek kócos, fekete haja és tengerzöld szeme volt—Peterhez. Tudtommal ők együtt voltak. És nagyon jóban voltak Brunnerrel. 

A tanár valamit súgott nekik, azok bólintottak, majd Brunner visszagurult hozzánk. Suttogni kezdett:

– Most a következő fog történni – kezdte. – Az a pasas megpróbál megölni titeket, de az a két osztálytársatok harcolni fog vele. 

– Mivan? – kérdeztük együtt Karával. 

– Majd mindent el fogok magyarázni, de előbb el kell jutnunk egy helyre, ahol védve lesztek!

A pasas hirtelen felállt, és közeledni kezdett felénk. Ekkor Peter és Anna felpattant. Peter egy tollat vett elő a zsebéből, aminek amint leszedte a kupakját, egy bronzkard jelent meg. Anna pedig kinyitotta a táskáját, és két tőrt vett elő. Az egyik bronzból volt, a másik meg ezüst. 

– Ti ketten? – kérdezte a pasas. 

– Mi ketten – válaszota Anna. 

A faszi egyik pillanatról a másikra egy ijesztő valamivé változott. Azzá a lénnyé, akinek a farkán tüskék voltak. 

Mindenki megijedt a lénytől. Egyedül Brunner, Anna és Peter maradt nyugton. 

– Egyszer már megöltünk, Tüske – mondta Peter. – Nem kell ezt mégegyszer átélned!

– Ó, Percy Jackson, hiú vagy! – mondta a lény. – Túl hiú! Én csak egy hírvivő vagyok!

Percy Jackson? Dehát neki nem Peter Johnson a neve?

Anna—legalábbis remélem, hogy ez az igazi neve a lánynak—és Percy/Peter rátámat a lényre. Annak csak annyi esélye volt, hogy két tüskét kilőjön, aztán Percy pengéje levágta a farkát, Anna tőrjei pedig átszúrták a lény mellkasát. 

A sebeiből aranyló cucc folyt ki, majd az egész lény aranyló porrá vált. De mielőtt ez megtörtént, mondott valamit. Méghozzá nekem címezve. 

– Nem tudsz elég gyorsan futni!