- Reggelt – köszönök levágódva Orlando mellé. Velem szemben Ebony ül, mellette Tom és Matt. Kiera ha jól tudom mindig az utolsó pillanatban eszik.
   - Neked is – mondja Matt rám sem nézve. Mind kerülik a tekintetemet. Összekulcsolom a kezem az asztalon.
   - Nem vagyok egy ketyegő bomba, nem ütök meg senkit, ha kimondja a nevét – közlöm szájbarágósan.
   - Oké – mondja Orlando, és végre mind hajlandóak feltekinteni.
   - Köszönöm – válaszolom gúnyosan, és nekikezdek a reggelimnek.
   - Sokkal jobban vagy, mint hittem – szólal meg Tom. Hát igen. Ő az egyik ember a nem sok közül, aki látott sírni.
   - Nem mondom, hogy jól vagyok mert akkor hazudnék. Azt viszont mondhatom, hogy jól leszek – halványan elmosolyodom. Próbálom megnyugtatni őket, ezért sem feleltem valami csípős válasszal.
   - Hallottam, hogy Helena ellátogat a forgatásra – közli mellékesen Will. A kávéscsésze egy másodperc töredékére megáll a kezemben, majd folytatja útját a szám felé. A szemem sem rebben, hiszen számítottam erre a hírre. Lelkiekben már felkészítettem rá magam.
   - Ezzel nem segítesz te barom! – csap rá Ebony Will kezére.
   - Hagyd csak – nyugtatom le barátnőmet. – Számítottam rá.
   - Azt hittem valóban megváltozott az a pojáca – dörmögi Orlando. Elfojtom a mosolyomat, de szívem szerint azonnal David védelmére keltem volna, ami nem lett volna fer.
   - Én is, de tudod, hogy van ez. Az szúr hátba, akitől nem is várnád. – megvonom a vállam jelezve, hogy részemről lezártnak tekintem a témát.
   - Hallottátok a botrányt? – kérdezi Ebony.
   - Melyiket? – kérdezek vissza.
   - Azt, hogy egyre több nő szólal fel – feleli.
   - Igen. Ma reggel mesélte Kiera – bólintok.
   - Én is hallottam. Szerintem abszolút igazuk van – helyesel Will, és a másik kettő srác is bólogat.
   - Mennyire menő lenne már, ha engem is felhívnának? – ámuldozik Ebony.
   - Nagy megtiszteltetés az biztos – feleli őszintén Orlando.
   Mikor kiiszom a kávém érzékelem, hogy valaki megáll az asztal mellett. Leteszem a bögrét, majd felpillantok az illetőre. Egyből belenézek David barna szemébe. Még ugyan úgy olvasok benne, mint mindig így látom a fáradtságot és a mérhetetlen sajnálatot benne. Vonásaim megkeményednek, és érzékelem, hogy hirtelen csend lesz az asztalunknál. A többi asztalnál tovább megy a beszélgetés diszkrécióból, bár nem kétlem, hogy észrevették ahogy David idejött.
   - Sof. Tudnánk beszélni? – kérdezi az általa rám ragasztott becenevet használva.
   Akkor adta nekem ezt a becenevet, mikor egyik este eljött velem megnézni a felvételeket. Kíváncsi volt rá, és nem volt jobb dolga. Beszélgettünk egy kicsit, és egyszer csak kicsúszott a száján. Szabadkozott, hogy véletlen volt, de én mondtam neki, hogy nem zavar, nyugodtan hívjon így, ha jól esik neki. Azóta, ha igen komolyan akar velem beszélni mindig ezt a becenevet használja.
   - Nem szeretnék veled beszélni – közlöm a lehető legnyomatékosabb hangomon. A szívem vadul ver ismerős látványára, és egyből eszembe jut a tegnap reggeli csók. Most, ha minden jól menne, itt ülne mellettem, fogná a kezem, és minden jó lenne. De ez nem egy álom, hanem a kemény valóság. Éppen ezért hatalmas erőfeszítésembe kerül, hogy a hangom ne remegjen meg, ezzel véletlenül se áruljam el mennyire fáj a látványa, és mennyire nagyon megbántott.
   - Kérlek. Meg tudom magyarázni – könyörög. Megrebben a szemem, de igyekszem nyugodt és kimért maradni.
   - Nem érdekel a magyarázatod. Most már nem. Volt rá időt, és lehetőséged, de te nem éltél vele. Nincs miről beszélnünk – jelentem ki érzelemmentesen.
   A szemem megrebben, és látom ahogy szavaim fájdalmat okoznak neki. Már szabadkoznék is, és megmondanám, hogy semmi gond, megoldjuk együtt, mikor inkább felállok a helyemről, és a tálcámat megragadva ott hagyom. Ha még egy pillanatig a szemébe kellene néznem, engednék neki. Engednék neki újra meg újra, hiszen szerelmes vagyok belé. Engednék neki mert fontos nekem. Engednék neki, mert nem akarok fájdalmat okozni.
   Kimegyek az étkezőből, és sietős léptekkel elindulok a díszletbe. Hallom ahogy az ajtó csattan mögöttem, és valaki utánam siet. Nem fordulok meg, csak egy mély levegőt veszek. Borzasztó volt David tekintete, és nagyon rosszul érzem magam, hogy fájdalmat okoztam neki.
   - Sofia állj már meg kérlek – szól utánam David. Elengedem a szólítását a fülem mellett, és tovább folytatom az utam. Mikor már azt hiszem, hogy feladta hirtelen megragadja a karomat, és visszafordít. A rántástól elvesztem az egyensúlyomat, és a mellkasának esek. Azonnal eltolom tőle magam, és hátrálok egy lépést.
   - Miben segíthetek? – kérdezem tőle nyugodtan. Elhatároztam, hogy nem leszek egy hisztis picsa, szimplán csak nemtörődömséget tettetek. Az sokkal rosszabb, mint ha most idegesen, sírva leállnék vele kiabálni.
   - Csak hadd beszéljek veled – körbe pillant, bár rajtunk kívül most senki nincs itt.
   - Megmondtam. Nem akarok veled beszélni – közlöm vele újból, és keresztbe fonom a kezem a mellem előtt, ezzel leplezve, hogy remegnek a kezeim.
   - Helena nem jelent nekem semmit. Hinned kell nekem! A stúdió találta ki – bizonygatja az igazát. A hangjából könyörgést hallok ki, tekintete fáradt, és fájdalmat tükröz. Haja most valóban úgy néz ki, mint mikor ébredés után összekocolódik. Ruhája azt tükrözi, hogy felvette az első dolgot, ami a keze ügyébe került. Viszont még így is nagyon vonzó, ami nem segít nekem.
   - Nem érdekel David. Nem tudom, hogy a szavaidból mi igaz már Csak hagyj békén, ahogy először is kellett volna, és ne kezdj hitegetni – kérem tőle, de egyáltalán nem kérésnek szántam. Kényszerítem magam, hogy elnyomjam az érzéseimet, és a hangom meg ne remegjen. Minden porcikám ennek az ellenkezőjére vágyik. Azt akarom, hogy most megragadja a derekamat, és megcsókoljon. Azt akarom, hogy én mondhassam azt a világnak, hogy: Ez a pasi az enyém. Én akarok lenni, akivel emlegetik. Nem mások miatt, hanem mert tényleg erre vágyom.
   Hiába hoztam a szabályomat, mégis titkon arra vágytam, hogy rám is egy forgatáson találjon rám a szerelem, mint a szüleimre. Hiszen mennyire romantikus lenne?
   - Ne csináld ezt – mondja tiltakozva. – Hiszen tudod, hogy Helena semmit nem jelent nekem – erősködik, de továbbra is könyörögő a hangja.
   - Nem tudom neked mi mit jelent – remélem érezte az utalást, a nem kevesebb mint huszonnégy órával ezelőtt történtekre.
   - Sofia, tudod, hogy ennek nem kell így lennie. Együtt lehetünk – próbál győzködni, egyre elkeseredettebben.
   - És ezt mégis hogyan gondoltad? – nevetek fel erőltetetten. Fáj látni, ahogy az érzelmeivel küzd, de magát okolhatja. Csakis magát. Ő döntött így, bár nem tudom az okát. Ő volt az, aki mindkettőnket megsebezte. Bár én is hibás vagyok. Belementem a játszmájába.
   - Titokban. A nyilvánosság előtt eljátszom, hogy Helena a barátnőm, de közben veled lennék. Az igazi barátnőmmel – megpróbál egy meggyőző mosolyt villantani, de ezzel csak még jobban felidegel.
   - Ne merészelj a barátnődnek nevezni – sziszegem. – Hogy gondolhatod, hogy én ebbe egyáltalán belemegyek? Nem leszek majd az a lány, ha kiderülne, aki ráhajtott egy olyan pasira, akinek van barátnője. Biztos, hogy nem leszek a titkos szeretőd, vagy hogy gondoltad. Nem egy olyan kapcsolatra vágyom, ahol csak egy mellékes harmadik fél vagyok. Ezt választottad, és tudtad, hogy a döntésednek ára van – közlöm vele ridegen, de közben forr a vérem. Nem csinál belőlem egy piszkos kis titkot. Azt már nem.
   - De nem az, hogy téged elveszítelek – mondja fájdalmasan.
   - Minden döntésnek van következménye – széttárom a karom, majd hátat fordítva ott hagyom.
   Sajnálom, hogy ez fáj neki, de nekem is fáj. Talán jobban is. Meg akart szabadulni a mű élettől, nem akart több színészkedést az életébe. Most mégis pont azt csinálja, amitől viszolyog. Eddig tudtam neki segíteni, de most már nem megy. Egyedül kell helyre raknia azt, amit csinált, persze ha akarja. Már nem tudok neki segíteni, és őszintén, nem is akarok. Az én káromra menne a dolog, és ebből elegem van. Az én szívem sem bír ki mindent.
   - Szia. Hogy vagy? – kérdezi Daniel egyből, amint belépek a díszletbe.
   Egy percre elakad a lélegzetem. Minden díszlet más, mindegyikben van valami különleges, és mindegyik le tud nyűgözni. Ha arra gondolok, hogy mennyi idő egy ilyen remekművet felépíteni...Csodálatos, ahogy ide építettek egy palotát, tele növényekkel, ékkövekkel, a természet színeivel. Mintha valóságos lenne az egész. Mintha belecsöppentem volna a történetbe. Lélegzetelállító, és ezek azok a pillanatok, amik megérik egy forgatás fáradalmait. Ilyenkor úgy érzem kifizetődik a kemény munka, a csekély óraszámú szabadidő, az alváshiány, minden.
   - Voltam már jobban is – felelem, és odamegyek az örök hármashoz. Szinte mindig mi vagyunk itt először. Összeegyeztetjük a forgatókönyvet az aznapra tervezett jelenetekkel, beállítjuk a színészek dublőrével a kamerát, ellenőrizzük a hangot. Vagyis minden megcsinálunk mire a színészek ide érnek hiszen egy nap mindössze tizenkettő órát forgathatnak. Most például lesz néhány gyerekszínész is, akik kiemelt karaktereket alakítanak. Az ő munkaidejük kortól függően négytől nyolcóráig tarthat. Ha nagyon szükségünk van még időre, akkor a stúdió és a szülők engedélyét kell kérnünk, hogy maradjanak még.
   - Én a helyedben behúztam volna neki – mondja Chris lazán. Halványan elmosolyodom, majd leülök a nevemmel ellátott székre. Sóhajtva hátra dőlök. Chris és Daniel most még jobban hasonlít egymásra, hiszen ugyan úgy öltöztek fel. Fekete fehér csíkos póló, térdig érő kék rövidnadrág, és egy fekete tornacipő. A különbség mindössze annyi, hogy Daniel kicsit pocakos, és kék szeme van, míg Chris viszonylag vékony, és barna szemem van.
   - Bizsergett a tenyerem higgyétek el – felelem. Will jóízűen felnevet. Lehet, hogy fiatalabb vagyok, mint ők, de dolgoztunk már együtt, így könnyen megértjük a másikat.
   - Nem akartuk mi elárulni. David azt mondta beszélni fog veled, még mielőtt bárhonnan máshonnan megtudnád, hogy megegyezett a kiadóval – hozza fel Daniel.
   - Nem kell beszélnetek róla, ha nem akartok – tisztázom gyorsan. – Ne érezzétek rosszul magatokat. Nem is a ti feladatotok lett volna felvilágosítani, hanem Davidé. Megvolt rá a lehetősége, de nem élt vele. Ennyi – mondom röviden, és megrántom a vállam.
   - Azért tette, mert ki is rúghattak volna – védi Chris.
   - Nem érdekel miért tette. Szerintem vagyok annyira értelmes ember, hogy meg tudta volna velem beszélni – mondom azt, ami engem igazán bánt.
   - Ebben igazad van. De lehet meg kellene hallgatnod – próbál Daniel finoman tanácsot adni.
   - Volt rá esélye. Ezennel lezárom a témát – emelem fel a kezemet, és a hangom nem tűr ellentmondást.
   - Apád keresett. Hívd majd fel – vált témát Chris. Összeráncolt szemöldökkel nézek rá.
   - Honnan tudod? – kérdezem tőle értetlenül.
   - Felhívott. Afelől érdeklődött, hogy megöltél-e már valakit – vigyorodik el. Megforgatom a szemem, és hangtalanul, tátogva küldöm el a fenébe Christ.
   - Van időm felhívni? – kérdezem gyorsan a telefonomon megnézve az időt.
   - Tíz perc, mert a színészek már gyülekeznek – int jobbra, ahol valóban ott vannak a tündéreknek öltözött színészeink. David is ott áll köztük, Rebeka pedig a gyerekekkel beszélget.
   - Mindjárt jövök – felpattanok, és egy félre eső résznél megállok. A telefonkönyvben rákattintok anya nevére, és máris kicseng a telefon.
   - Na végre már! – szól bele anya elégedetlenül. Nálunk a köszönés már régen el lett hagyva.
   - Bocsánat, el voltam foglalva – füllentek, félre húzott szájjal.
   - Hogy vagy kincsem? – kérdezi, és talán ő ma már a tizedik ember, aki a hogylétem felől érdeklődik.
   - Élek, és virulok, de ha még valaki megkérdezi akkor nagyon gyorsan egy dühöngő lánnyá változok – mormogom úgy, hogy anya biztosan meghallja.
   - Hát már nem is aggódhatok a kislányomért? – kérdezi megbántottan. Lehunyom a szemem, és felsóhajtok. Miután lenyugszom újra beleszólok a telefonba.
   - Sajnálom. Majd jobban leszek – felelem újra a mai nap folyamán, pedig még alig múlhatott kilenc.
   - Tudtam, hogy az a fiú csak bajt hoz rád – sóhajt fel édesanyám a vonal másik végén.
   - Én is tudtam, mégis engedtem a csábításának – mondom ki nyíltan. Minek lenne értelme tagadni, ha szinte mindenki tudja, hogy történt valami közöttünk?
   - Fogadj meg tőlem egy tanácsot – kezd bele anya. – Soha, de soha ne hagyd, hogy megváltoztassanak. Senkinek, még annak az embernek sem, aki szeret téged. A szeretet különös tettekre sarkall, elvehet tőled számtalan dolgot, de soha nem változtathat meg. Mert még ha össze is törsz, ha felhőtlenül boldog vagy, ugyan az az ember vagy, csak egy másik részed jobban kitárulkozik. Ezért se hagyd, hogy a szeretet megváltoztasson. Maradj az, akiért szeretnek téged – mondja anya bölcsen, én pedig hálás vagyok a szavainak.
   - Köszönöm. Megint – mondom halkan felnevetve.
   - Bármikor drágám – biztosít arról, hogy a tanácsait nekem szívesen osztogatja. – Mikor jössz haza? – kérdezi.
   - Pénteken, munka után. Nem ígérem, hogy vasárnap már nem jövök el korán. Húzós lesz ez a három hónap – tervezgetek.
   - Jössz amikor tudsz. Apádnak meg megmondom, hogy minden rendben veled, még ha tudom is, hogy nem – teszi hozzá.
   - Mindig is jól ismertél – halványan elmosolyodom.
   - Persze, hiszen a lányom vagy – mondja szeretetteljesen, és most mindennél jobban vágyok az ölelő karjaira.
   - Apa hol van? – kérdezem.
   - Elment a barátaival bowlingozni – szinte látom, ahogy rosszallóan csóválja a fejét.
   - Szeretlek titeket. Puszi – elköszönünk, és letesszük a telefont.
   Visszamegyek, de megtorpanok mikor az egyik kislányt látom elveszetten forgolódni. Mosolyra húzódik a szám, és odamegyek hozzá. Óvatosan a vállára teszem a kezem, mire ijedten megfordul.
   - Szia. Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – kérek tőle elnézést. Félénken elmosolyodik.
   - Szia – köszön halkan.
   - Én Sofia vagyok. Téged, hogy hívnak? – kérdezem tőle csevegő hangon. Én is ilyen elveszett voltam nagyon sokáig, mikor apával forgatásra jártam. Bár semmi dolgom nem volt, de a hatalmas díszlet, a rengeteg kábel, és a mikrofonba kiabáló eszeveszetten szaladgáló embereke egy csöppet megrémítettek.
   - Maya – feleli.
   - Nagyon szép neved van. Mond csak ugye élvezel itt lenni? – kérdezem tőle.
   - Ühümm – bólogat hevesen. Felnevetek.
   - Na és mi tetszik itt? – folytatom a kérdezősködést. Egy kicsit így elterelem a figyelmét, a közelgő kezdésről, és megnyugtatom. Velem is ezt tették, beszélgetésbe elegyedtek velem, és igyekeztek csökkenteni az idegességem.
  - David – vágja rá egyből. Lágy mosoly kúszik az ajkaimra, bár a név említésére összerándul a szívem. Egy percre el is felejtettem, míg a kislánnyal beszéltem.
   - Igazán? És beszéltél is vele? – érdeklődöm. Most nincs David a kedvenc beszélgető témáim között, de ha így sikerül egy kicsit megnyugtatnom a kislányt, akkor túlélem.
   - Igen. Nagyon rendes volt – bizonygatja lelkesen.
   - Szerencsés vagy akkor.
   - Te is beszélhetsz vele. Hiszen ott áll mögötted – mutat a hátam mögé. Megfordulok, és valóban ott van. David úgy néz ki, mint aki már egy ideje itt állhat. Mosolyogva néz minket, mire én visszafordulok Maya felé.
   - Majd később – terelem el a témát. – Ügyes legyél – szurkolok neki.
   - Még szép, hogy az leszek! – kihúzza magát, és büszkén felszegi a fejét. Felnevetek, ez a kislány kísértetiesen hasonlít a gyerek énemre.
   - Sofia kezdünk! – szólal meg Daniel hangja a rádiómban. Köszönés képen még bíztatóan rámosolygok, majd odasietek a kamerához. Orlando már be is állította a kamerát, míg én telefonáltam.
   - Köszi – veszem át a helyét. Belenézek, és még egy hangyányit állítok a látószögön.
   - Nézzenek oda, valaki elhanyagolja a munkát – rázza meg rosszallóan a fejét, de közben vigyorog.
   - Ki akarsz túrni a helyemről mi? Ne is tagadd tudom, hogy mindvégig ez volt a célod – megyek bele a viccelődésbe, és hálás vagyok neki, mert próbálja a gondolataim elterelni Davidről.
   - Lebuktam! – megadóan felemeli a kezét, mire felkuncogok.
   Már felvettük a tanács jelenetét, ami több időt igényelt, hiszen rengeteg kameraállás volt, hogy mindig a beszélő látszódjon. Az asztalnál pedig sok karakter ült a történet alapján, ráadásul még a gyerekeknek is játszaniuk, futkározniuk kellett. Most viszont az egyik legikonikusabb jelenetnél tartunk. A tündérherceget alakító Davidnek és Rebekának lesz az első csókja. Bevallom a legelső felvétel alatt féltékenység mardosott, ami részemről igazán ostoba dolog. Hiszen benne van a színészi munkában, hogy ha a szerep úgy kívánja csókolóznod is kell. Rebeka pedig még a jelenet kezdete előtti szünetben biztosított, hogy semmilyen érzelmet nem táplál David iránt. Erre igazán nem lett volna szüksége, mert bízok benne, de nagyon hálás voltam neki. Viszont pont ezt kerültem, hogy most mindenki óvatosan bánjon velem, mint egy újszülött csecsemővel. Mégsem tehetek arról, hogy egy percre féltékeny lettem, hiszen engem is megcsókolt. Megcsókolt, még is átvágott utána.
   - Remek! – kiáltja Daniel, mire leállítom a felvételt. Rebekáék elválnak egymástól.
   - Szerintem van elég használható anyag – pillant rám kérdőn Chris.
   - Bőven. Este átnézem őket – biztosítom arról, hogy mielőtt átrendeznék a díszletet, ellenőrzöm a felvételeket.
   - Szuper, köszi – mindenki szétszéled, én pedig Orlando segítségével a kamerát a többi mellé viszem, és letakarom, hogy véletlenül se legyen semmi baja.
   - Ma viszonylag későn végeztünk – néz az órájára. Bólogatok.
   - Még átfutom a felvételeket, mert már felgyűltek. Pontosabban az előző három napi is ott van – sóhajtok fel fáradtan.
   - Ennyit tervezel estére? – érdeklődik kíváncsian.
   - Ühümm. Ha viszonylag időben végzek akkor Ebonyval és Rebekával bemegyünk még a város szívébe. Sétálunk, vagy még kitaláljuk mi lesz. Jössz? – kérdezem őt is, hiszen ez nem egy titkos csajos program, csak a többiek nem érnek rá.
  - Nem majd máskor. A nővéremnek SOS szüksége van rám – vág egy grimaszt, mire én együttérzőn megveregetem a karját. Nathaniel sem szerette az igazán csajos dolgokat, vagy bármit, aminek kicsit is köze volt hozzá. Bár mindig segített, és meghallgatott, de nem győztem nevetni a különféle grimaszain.
   - Akkor holnap találkozunk – köszönök el tőle, és az ebédlő felé veszem az irányt. Hét óra lehet, de nekem a nyersanyagok átnézésére szükségem van kávéra. Gyorsan csinálok is magamnak egy bögrével, majd ott helyben meg is iszom. Aztán a technikai terembe robbanok be, újult erővel, és elfoglalom a már nekem fenntartott széket. Megnyitom az átnézendő felvételek mappáját, és nekiugrok a munkának.
   Talán ez egy unalmasabb része az egésznek, és sok időt elvesz, de valakinek ezt is meg kell csinálnia. Persze erre is van emberünk, de én nem szeretek félmunkát kiadni a kezemből, így szívesen rászánom az időmet. A kész változatokat áthúzom egy másik mappába, majd azokat nézi meg másnap, míg mi forgatunk az erre felvett ember. Átnézi a jegyzeteim, hogy melyik jelenetet kellene újra vennünk, és van, amikor belejavít, vagy hozzá ír még valamit. A múlthónap végén viszont a nagy sietség miatt teljes egészében neki kellett ezen dolgoznia, mert nem volt rá időm.
   Fél kilenc van, mire végzek. A szemem majd leragad, de nem szeretnék csalódást okozni Ebonynak. Ráadásul jó is lenne kimozdulni, hátha elterelődik a figyelmem.
   Ahogy sétálok vissza, a lámpák égnek a lakókocsinknál. Mármint a kinti lámpák. Azonnal kiszúrom Davidet, és legnagyobb bánatomra Helena is vele van. Persze, számolnom kellett volna azzal, hogy mint 'barátnője' muszáj néha idejönnie. Viszont egyből eszembe jutott, hogy mi van, ha itt is alszik? Davidnél? Mégis csak elmegyek Ebonyval fáradtság ide vagy oda, mert nincs kedvem hazugságokat mondani a nőnek, és bájologni.
   - Sofia végre már! – kiállt fel Ebony, mikor meglát. Magamban átkozom a nevét, mert meg akartam próbálni feltűnés mentesen beslisszanni a lakókocsimba.
   - Sok volt a munka – felelem neki, de közben a szemmel meg tudnám ölni.
   - Szia, Helena vagyok! – nyújt kezet kedvesen a lány. Szinte azonnal átkattan bennem valami, és olyan nyájasan kezdek el viselkedni, mint bármelyik kiadó emberével, vagy hírességekkel.
   - Sofia – rázom meg a kezét. Visszalép David mellé, és átkarolja a derekát. Szerintem ez a lány repes az örömtől, hogy Hollywood álom pasiját kapta meg, és ahogy látom minden percét ki fogja élvezni, hogy mellette legyen.
   - Mehetünk? – kérdezi Ebony felém fordulva. Elkapom David kérdő tekintetét, de ügyet sem vetek rá. Még van pofája ide hozni? Tudom, hogy muszáj, de ha már minden hülyeségről tudott beszélni, akkor azt is közölhette volna, hogy Helena ma ide jön.
   - Még gyorsan átöltözöm – felelem.
   - Siess – közli.
   - Bulizni mentek? – kérdezi Tom végig nézve Ebonyn.
   - Bemegyünk a városba, de aztán ki tudja. Sofia elszalasztja, és holnap megy haza, ma pedig bevetjük magunk Los Angelesbe – mondja Ebony vidáman.
   - Csak ti ketten? – kérdezi David, aki most szólalt meg először, mióta itt vagyok.
   - Mások is jöhetnek, nem tilos – feleli vonakodva. Gondolom nem fűlik a friss párhoz a foga.
   - Szerintem kihagyjuk – válaszolják Tomék. A többit nem hallom, mert már becsukom az ajtót, de csak remélni tudom, hogy nem csapódik hozzánk olyan, akit most nem szívesen látnék.
   Talán, a féltékenység, vagy valami más vezérelhet arra, hogy kicsípjem magam. Egy sötétkék nyári ruhát veszek fel. A szoknya egy kicsivel a térdem fölé ér, spagettipántja van, a hátán mély bevágással. Ebből adódóan nem is veszek fel alá melltartót, hanem egy egyszerű trükköt használok. A fürdőruhám szivacsát kiveszem, és a melltartó helyére teszem. Mivel a ruha felső része testhezálló, így semmi esélye, hogy elcsússzon. Feldobok egy kis sminket, ami fehéren csillogó szemhéjpúderből, szempillaspirálból, és egy matt, kék rúzsból áll. Lehet egy kicsit merész, de kétségkívül a rúzsnak ugyan olyan színe van, mint a ruhámnak, és baromi jól áll hozzá. A hajamat kiengedve hagyom, ami így eltakarja a hátam, de úgy is oldalra húzom majd. Jobban szeretem, ha a hajam a vállamon van. Egy kis fekete oldaltáskába beledobálom a lényeges dolgaim, majd felveszek egy fekete nyári magassarkú szandált. Ahogy láttam, Ebony is ilyen viselt. Elégedetten mérem végig magam a tükörben, és kivételesen igazán szépnek érzem magam. Még gyorsan felveszek egy ezüst nyakláncot, ami megy a piercingjeimhez.
   Ahogy kilépek a lakókocsiból, minden szem felém fordul. Tom füttyent egyet, mire elmosolyodom. Óvatosan lelépdelek a lépcsőn, és odamegyek hozzájuk. David tekintete szinte lyukat éget belém, ahogy minden mozdulatomat árgus szemekkel lesi. Felemelem a tekintetem, és a szemébe nézek. Kihúzom magam, és talán a női szeszélyesség miatt, de azt próbálom üzenni, hogy: Nézd mit veszítettél. A szemében megvillan valami, ahogy lassan végigmér, de nem várom meg mire újra megteremti a szemkontaktust, Ebonyra nézek.
   - Mehetünk? – kérdezem most én.
   - Felnőtt a kislány – mondja Ebony meghatódottan, és elégedetten végig mér.
   - Jó tanárom volt – mondom felnevetve. Elégedett vagyok azzal, ahogy David reagált. Láthatólag zavarta, hogy a társaságunk többi férfi tagja kicsit sem diszkréten mér végig.
   - Fordulj körbe – kéri Ebony, megértve, hogy miért csíptem ki magam. Belement a játékba, és segít Davidet egy kicsit féltékennyé tenni. Tudom, hogy őrültség, de úgy érzem erre igazán szükségem van. Az biztos, hogy nem mindennapi látvány vagyok ilyen elegánsan. Szerintem sokan azt hitték, nincs is ehhez hasonló ruhám.
   Sóhajtva a vállamra húzom a hajam, hogy mikor megfordulok látszódjon a ruha háta. Elismerő tekinteteket kapok, Ebony meg majd megfullad a visszatartott nevetéstől.
   - Most már mehetünk – jelenti ki, és karon ragadva húz kifelé.
   - Várjatok csak! – szól nekünk Matt. Visszanézünk a vállunk felett. – Ilyen szép hölgyeket egyedül ráadásul este, nem szívesen engedünk el – mondja vigyorogva.
   - Köszönjük a bókot, de az ajánlatunk már nem él – felelem én is vigyorogva. – Sajnos nélkülöznetek kell a társaságunk – itt jelentőségteljesen Davidre nézek, aki továbbra sem vette le rólam a tekintetét.
   Kuncogva vágunk neki az éjszakának Ebonyval, és bevallom most úgy érzem magam mintha újra középiskolás lennék.