Tovább folytatom az utamat, az erdő szélén haladva. Annyira csendes minden, néha madárcsicsergés hallatszik, de semmi más. A hegyek lába egyre közelebb van, de odáig valószínűleg már nem fogok elsétálni. Persze ott is forgatunk majd, de erre valók a kocsik. Egy újabb dombot mászok meg mikor is egy erdős részhez érek. Az erdő most pont előttem van, és elzárja az utamat. A domb alja egy kis tóba torkollik, amibe egy lustán csörgedező folyó érkezik. A tó nem annyira tiszta, de ha nagyon odafigyelek látok benne növényeket, még halakat is de erre nem mernék megesküdni. Előveszem a telefonom, és gyorsan csinálok egy fényképet. Sajnos a kép nem adja vissza azt ahogy a napsugarak visszatükröződnek a tó vizén, és az árnyékos erdő elejét különleges csillogásba vonják. Mintha az erdőt valami fátyol takarná be. Csodaszép. Később majd felrakom az Instagramra.
Csupán a régi ismerőseim vagy távoli barátaim miatt használom a közösségi oldalakat. Ők azok, akikkel sajnos nincs időm találkozni, de néha napján még írásban beszélgetünk, esetleg telefonálunk pár percet. Viszonylag sok követőm van, de azokat, akiket nem ismerek nem szoktam visszakövetni. Néhány híresség – vagyis színész – ismerősöm is van a munkából, vagy egy eseményről. Sosem érdekelt, mennyi kedvelést vagy kommentet kapok a képeimhez. Részben magam, részben az ismerőseim miatt vagyok aktív a közösségi oldalakon. Persze van, amikor kapok egy két kedves üzenetet rajongóktól, amikre igyekszem válaszolni. Majdnem olyan, mint egy színész oldala nem? Nekem is vannak rajongóim, pedig ,,csak" egy operatőr vagyok.
Nem merek tovább menni, mert félek, hogy eltévedek, ráadásul már fél egy van. A telefonom abszolút nem jelez térerőt, pedig bármikor kereshetnek. Még nem kaptam meg a kis rádiómat, így azon hiába keresnének. Mégsem bírom viszont megállni, hogy le ne üljek pár percre a domb oldalára.
Sok külsős helyszínen forgattam már életemben, és sok szép helyen jártam. De most úgy érzem magam mintha egy festménybe kerültem volna. Vagy mintha megállt volna az idő. El sem tudom képzelni, hogy nem sokkal mögöttem egy kisváros van. Annyira hihetetlen néha a természet. Sajnos manapság annyira rohanunk, hogy nem vesszük észre az apró, de gyönyörű dolgokat. Tudni kell megállni, és szétnézni magad körül. Ha rohanvást éled az életedet akkor kérdem én. Mennyi számít abból életnek? Másnak unalmas lenne most itt ülni, de nekem igazi megváltás. Csak nézem ahogy a tó vize lágyan fodrozódik egy erősebb széllökésre, ahogy a napfény bevonja a fákat, és ahogy a hegy előttem magaslik. Mintha azt sugallaná, hogy itt nem létezik se tér se idő. Az életem eleve rohanás, de minden ilyen pillanatban úgy érzem magam mintha kifújhatnám azt a levegőt, amit évek óta bent tartok.
Talán egy fél órát tölthettem itt, de az is elég ahhoz, hogy hirtelen kelljek. A forgatás kezdete előtt két nappal vagyunk. Itt már minden élesben megy. Így felállok, és leporolom a nadrágomat. Megfogadom, hogy ha bármikor is lesz egy szabad órám mindenképpen kijövök még ide.
A bázis bejárata előtt az őrnek felmutatom a kártyámat, így probléma nélkül beléphetek. Mivel még nincsen rádióm, így úgy döntök elmegyek, és végre felveszem azt is. Megkeresem a technikusok autóbuszát, majd bekopogok a csukott ajtón. Egy nálam pár évvel idősebb, szemüveges fiú nyit ajtót. Kíváncsian pislog rám. Felmutatom neki is a kártyámat.
- Szia! Ne haragudj, de még nincsen rádióm, és azt mondták itt vehetem fel – mondom kedvesen.
- Szia! Persze, gyere máris adom – szélesebbre tárja az ajtót, én pedig belépek. A lakóbuszban sötét van, és mindenfelé elektromos dolgok vannak. Vagy négy asztal van benne, és ebből három mögött ülnek. A srác, aki beengedett egy dobozban kezd el kutakodni. – A neved, ha kérhetem.
- Sofia Austen – felelem. Klassz ez a hely, ha nem operatőr lennék biztosan valami technikusnak álltam volna.
- Parancsolj. Ha bármi gond van vele gyere ide, és kicseréljük – a kezembe nyomja a fekete rádiót, majd barátságosan elmosolyodik.
- Köszi! Jó munkát! – kiáltom mielőtt becsuknám magam után az ajtót.
A rádiót a nadrágom oldalába akasztom, mint ahogy mindig is szoktam. Csukott szemmel is tudom hogyan kell használni, így csak egyetlen tekeréssel felveszem a hangot. Imádom benne, hogy ha egy emberhez szólsz mindenki más is hallja.
Ahogy befordulok a mi kis lakóhelyünkre beleütközök egy mellkasba. Majdnem hátra is esek a nagy lendülettől, éppen csak annyit érzek, hogy egy kéz fonódik a csuklóm köre, és erősen visszaránt.
- Megszoktam már, hogy a lányok mindig elalélnak tőlem, de ez még új – hallok egy mély hangot. Miután megtalálom az egyensúlyomat felemelem a fejem a közúti akadályomra. Egy nálam fél fejjel magasabb férfi áll előttem. Szőke haja rendezetlen, és biztosra veszem sok időt vett igénybe míg így meg tudta csinálni. Barna szemében megcsillan a napfény. Szája csábos mosolyra húzódik. Egy egyszerű fekete V nyakú pólót visel, egy sötétkék farmernadrággal.
- Bocsánat – mondom, és ellépek a férfitől.
- Semmi gond drágám – feleli továbbra is engem nézve. Látványosan, és igen lassan végig járatja rajtam a tekintetét.
- Nem vagyok a drágája már megbocsátson – mondom morcosan. Nagyon jól tudom ki áll előttem, és hiába ígértem meg, hogy nem ítélkezem hirtelen, de eddig nem könnyítette meg a dolgomat.
- Maga tudja ki vagyok? – kérdezi értetlenül összeráncolt szemöldökkel.
- Nem – felelem. Nem fogom növelni az egóját azzal, hogy megmondom kicsoda.
- Ne hazudjon drága – nevet fel. Mikor látja, hogy továbbra is unottan álldogálok felsóhajt. – David Wright személyesen – kivillantja a fogsorát, úgy mosolyog. Komolyan, ezzel engem nem vesz le a lábamról. Megforgatom a szemem.
- Örvendek – kikerülöm a döbbent férfit, és tovább megyek a lakókocsim felé.
- Ilyenkor álltalában megmondjuk a nevünket – kiállt utánam.
- Egy első találkozásnál álltalában nem viselkedünk egy egoista baromként – szólok vissza a vállam felett. Hitetlenkedő nevetését hallom mögülem, de én már bent is vagyok a lakókocsimban. Valakinek le kell törnie a szarvait, és cseppet sem bánom, hogy ez most én vagyok.
- Sofia. A neve nagy betűkkel ki van írva. – hallom a kiabálását. Lemondóan megcsóválom a fejemet. Valóban rajta van a nevem a lakókocsimon, csodálom, hogy nem jött rá előbb. Gondolom azt hitte sminkes lehetek, nem pedig a film operatőre. Ilyenkor elönt egy büszke érzés, hogy huszonnégy évesen meddig jutottam el, kemény munkával, és mennyire meg tud ez lepni másokat.
Sosem értettem miért kell úgy viselkednie egy férfinak mintha az történne, hogy minden nő, aki szembe jön vele egyből ledobja a bugyiját. Nem tagadom valóban helyes, de a modora borzalmas. Bár még mindig nem ismerem ez a „drágámozás" nem jött be nálam. Nem azok a férfiak a szimpatikusak, akik tisztában vannak azzal, hogy hogyan néznek ki, és hogy egy mosolyukkal hány nőt vesznek meg maguknak. Sokkal jobban kedvelem azokat, akiket nem érdekli a kinézetük, és tisztelettel bánnak valakivel. Most futottam össze vele, és máris fel akart szedni. Pontosabban csak egy éjszakát akart. De még mindig nem vagyok senki, hogy ítélkezzem. A művészi tudására egy szavam sincsen, hiszem jó sokat tett már le az asztalra.
Ledobom magam a kanapéra, és igyekszem elfelejteni ezt a kis incidenst. Hátha a következő találkozásunk normális lesz, és úgymond tiszta lappal kezdhetünk.
Előveszem a zsebemből a telefonom, és megkeresem anya nevét a telefonkönyvben. Megígértem nekik, hogy ha épségben ideértem szólok, és egy hangyányit bűntudatom is van, hiszen elfelejtettem őket mióta elindultam. Ez teljesen normális hiszen, ha belelendül az ember nem jutnak eszébe a szülei. Ahogy nekem sem jutottak, de pontosan tudom napok múlva fájni fog a hiányuk. Így megy ez. Az embernek mindig szüksége van a szüleire.
- Már azt hittük kirúgtak az első nap, és jössz hazafelé – szól bele anya a telefonba amint az első csöngés után felveszi. Felnevetek, és összeszorul a szívem az ismerős csipkelődésre, amit a hangjában hallok.
- Olyan könnyen nem szabadulnak meg tőlem. Fel kellene kötözniük a repülőre, különben nem hagynám el a bázist – kontrázom. Mindketten felnevetnek a vonal másik oldalán, ami azt jelenti, hogy ki vagyok hangosítva.
- És eddig milyen? – kérdezi apa rátérve a lényegre.
- Semmi jól vagyok, vagy jól utaztam? – tettetett sértődöttség hallatszik a hangomból. Borzalmas színész vagyok, hazudni sem tudtam soha. Főleg nem a szüleimnek.
- Beszélsz, tehát élsz – sepregeti el a témát apa. Hitetlenkedve hápogok, de közben baromi jól szórakozok. – Szakmai ártalom, ezért segítsd ki édesapád és mesélj egy kicsit – kérlel.
- Na jó, most az egyszer - engedek a kérésének, de tudja, hogy úgyis beszámoltam volna nekik mindenről, előbb vagy utóbb.
Tíz perc alatt nagyjából összefoglalom az utat, leírom nekik a bázist, és elmondom, amit eddig tudok. Persze titoktartást írtam alá én is, és igazán nem szeretném megszegni, így csak a semleges dolgokat mondom el. Nem mintha a szüleimben nem lehet bízni, de ők is tudják, hogy megy ez. Míg tart a forgatás külsősnek egy árva szót sem szólhatunk, még akkor sem, ha az illető családtag, vagy ugyan ezen körökben mozog.
- Na és a színészek? Találkoztál már velük? – kérdezi anya lelkesen. Már értem miért vannak annyira jóban Ebonyval. Mindkettőjük örökös mániája, hogy pasit szerezzenek nekem.
- A főszereplő férfivel igen. Kettőt tippelhettek ki az – mondom színtelen hangon.
- Josh Brien? – kérdezi apa.
- Nem talált – felelem. Josh egy A listás színész, és még éppen beleesik egy huszonéves korba, akik egy tündérherceget tudnának alakítani. Bár nehezen képzelem oda a hegyes füleket, a varázserőt és a hosszú hajat. – Közel jársz – segítek neki.
- Ha azt mondod, hogy David Wright akkor azonnal gyere haza – közli apa komor hangon.
- Indulok is akkor – mondom a telefonba, igyekezve elfojtani a kitörni készülő nevetésem.
- De ez jó hír drágám! – kiálltja anya a telefonba. – Az a férfi igazán helyes – teszi hozzá.
- Jézusom anya! – a fejem fogom hiába nem látja. – Ne kezd, mint Ebony.
- Na majd beszélek én azzal a lánnyal, hogy bírjon téged jobb belátásra. – fenyeget meg anya.
- Még mindig dolgozni jöttem ide, nem pasizni – emlékeztetem, de úgy érzem a szavaim süket fülekre találnak. Ha anya a fejébe vesz valamit addig nem nyugszik, míg véghez nem viszi. Talán ezt a fajta kitartásomat tőle örököltem.
- Emily hagyd már ezeket a badarságokat! Éppen fontos dologról beszélünk – állítja le apa anyát legnagyobb örömömre.
- Köszönöm. Nos tehát, igen David lesz a főszereplő, ami nem lep meg – folytatom a színész elemzését.
Szinte hagyomány nálunk apával, hogy mindent kivesézünk amint megérkeztem. Sokat mond egy készülő produkcióról például a színészi gárda. Vagyis a felhozatal, másnéven a kirakatba való mutogatni valók. Erősen hangzik, de tényleg ez történik. Olyan színészeket keresnek, akik nevével el lehet adni egy filmet. Ezek általában a régi klasszikusok kedvencei, a leghíresebb, a közönség kedvence, vagy a feltörekvő, de igen népszerű emberek. A színészi játék is fontos, de mind tudjuk, hogy ha nyereséges produkciót akarunk, akkor nem lehet apróban játszani. De ha ettől eltekintünk, akkor a színvonalat a rendező, és a forgatókönyvíró is emelheti. Hiszen lehet egy rendezőnek rengeteg kudarcba fulladt filmje, vagy lehetnek műalkotásai. A forgatókönyvíró pedig alkothat szállóigéket és jellegzetes pillanatképeket. A ruhák, és a stábtagok is fontosak. Mennyire igényes egy produkció? Hányan dolgoznak rajta? Milyen anyagokból vannak a kellékek? Mennyire jók a színészek ruhái? A sminkesen és fodrászok olyat alkottak, amitől leesik a nézők álla? Sok minden van az ,,A tökéletes film" szavak mögött.
- Remélem sikerül együtt dolgoznotok – mondja apa, de kihallom a hangjából a szánalmat.
- Én is hidd el. Bár az első találkozásból ítélve meg nem tudnám mondani, mi lesz ennek a vége – megcsóválom a fejem.
- Mesélj! – kéri, és szinte látom magam előtt ahogy kényelmesen elhelyezkedik a foteljében.
- Anya ott van? – kérdezek rá mielőtt belefognék a mondandómba.
- Nem, úgyhogy halljuk. Rendesen izgatott lettem – mondja, de a szavaiból árad a szarkazmus.
- Oké. Először is szó szerint belébotlottam, de ez véletlen volt. Másodszor a nevem sem tudta, de már felakart szedni. Röviden ennyi – vázolom fel a történetet.
- Beszóltál neki? – kérdezi.
- Közöltem vele, hogy fogalmam sincs kicsoda majd elegánsan kikerültem miszerint dolgom van – mondom vigyorogva. Egy percig csönd van a vonal végén, és már kezdem azt hinni, hogy elment a térerőm.
- Az én lányom – feleli.
Még beszélgettünk semleges dolgokról, majd letettük hiszen mentek ők is a dolgukra. Most tanácstalanul ücsörgök a kényelmes kanapén, de ez nem sokáig marad így hiszen egy perc sem telik el, de a rádióm recsegve megszólal.
- Sofia ott vagy? – hallom meg a nevem. Lekapom a nadrágom oldaláról a kis fekete dobozt, majd lenyomva az oldalán lévő gombot beleszólok.
- Igen – felelem.
- Szuper. Daniel vagyok. A sátorba tudnál jönni egy percre? – kérdezi. Tudtam, hogy ismerős a hangja valahonnan. Napok múlva úgy is megszokom ki milyen stílusban szól bele.
Mindenkinek van egy amolyan ismertető jegye. Van, aki vár, és csak a rádió recsegését halljuk. Vagy mindig vidáman beszél, esetleg vontatottan. De már olyannal is találkoztam, aki nemes egyszerűséggel csak dúdolt egy öt másodpercig majd beleszólt.
A pihenésemnek ezennel annyi is. Felpattanok, majd már kint is vagyok a lépcsőn. Az ajtót bezárom magam mögött főleg, hogy tudom ki is a szembe szomszédom. Megrántom a copfom, és nem tud érdekelni, hogy néhány tincs kiszabadult, és most az arcomba lóg. Gyűlöltem és most is gyűlölöm leengedve hordani a hajam. Mindig lófarokban vagy kontyban van. nem zavar, és nem is kell szépen kinéznie hiszen manapság divat egy laza copf vagy egy kócos konty.
Elindulok a sátor felé, és kerülgetem a fekete dobozokat cipelő embereket. Szinte mindenki köszön nekem így mikor belépek a sátorba az arcomon egy hatalmas mosoly van. Alig szakadtam ki az előző forgatás rohanó tempójából és családi környezetéből, máris belekerültem egy másikba. Ez pedig borzasztóan jó érzés. Itt tényleg mindenki úgy viselkedik a másikkal mintha az egy régi barátja lenne. Az sem szegi a kedvem mikor belépve a sátorba ott találom Davidet.
- Á Sofia ez gyors volt! – kiállt ide Daniel. Ott van mindenki, aki reggel is, plusz a főszereplő férfink is.
A kiáltásra David felém kapja a fejét, illetlenül hátat fordítva a vele beszélgető Chrisnek.
- Éppen nem csináltam semmit – megvonom a vállam. Valahogy éreztem, hogy az első munkanap az maga az a nap mikor megérkezel a helyszínre. Onnantól kezdve bármikor szükség van rád neked menned kell. Egy percet sem pazarolhatunk, hiszen az idő szűkös, és így is biztosan meg fogunk csúszni ez íratlan szabály ebben a szakmában.
  - Csak egy gyors kis egyeztetés – a hátamra téve a kezét Chrissék felé kezd terelni. Remek. Nincs most kedvem a bájolgáshoz.
- David ő itt Sofia az operatőrünk – mutat be a férfinek. David egy nagy mosolyt villant majd kinyújtja a kezét. Kezet rázunk, és igyekszem Chris és Daniel közé állni.
- Már találkoztunk. Szó szerint összefutottunk - nevet fel. Egy mosolyt erőltetek az arcomra.
- Amiért igazából kerestünk az az, mert Davidnek van néhány ötlete az első jelenetek egyikéhez. Mivel te vagy a kamerásunk veled akarja megbeszélni – bátorítóan rám mosolyog Chris majd ott hagy a testvérével együtt.
- Hadd halljam – sóhajtok fel.
- Ennyire nem vagyok szörnyű – a székek felé mutat jelezve, hogy üljünk le. Először én foglalok helyet, majd ő a bal oldalamra telepszik le. Előtte a forgatókönyv van kinyitva, aminek az oldala tele van megjegyzésekkel. Mellette egy laptop, aminek a teteje éppen le van csukva.
- Én egy szóval sem mondtam. Szimplán nem kedvelem az olyanokat, akik az első találkozásnál megpróbálnak felszedni – a szemöldöke meglepetten felugrik. Na igen. Azt talán elfelejtettem említeni, hogy a nyers őszinteségem anyámtól örököltem. Márpedig ez néha hátrány főleg olyankor mikor be kellene fognom a számat.
- Értem. Nos akkor úgy néz ki, hogy elnézést kell kérnem – mondja, és rám mosolyog. Gyanakodva összehúzom a szemöldököm. Jó emberrel beszélek? Véletlen nem a dublőre ül itt, aki kísértetiesen hasonlít rá?
- Komolyan? – kérdezem gyanakodva.
- Ennyire meglepő lenne, hogy kiejtem a számon a bocsánat szót? – kérdezi harsányan felnevetve.
- Igen – vágom rá kapásból.
- Akkor sok mindenen meg fog még lepődni – rám kacsint, és minden kételkedésem elmúlik. Valóban az igazi David Wright ül előttem ehhez kétség sem fér. – Mennyire van meg a forgatókönyv magának? – kérdezi visszalapozva az elejére.
Általában rendszertelenül vesszük fel a jeleneteket, és ugye itt csakis a külsős részeket fogjuk leforgatni. Most viszont az első pár oldal szerint a természetben kezdünk.
- Nagyjából – mondom, és az asztalra könyökölök.
- Remek. Tudom, hogy még nem kezdtük el a forgatást, de hetek óta megfogalmazódott bennem ez az ötlet, és úgy gondoltam, ha már ráér akkor elmondanám. Most mondom, hogy nem értek az operatőrök munkájához, én a néző fejével gondolkodom. Remélem nem haragszik, és ha esetleg nem tetszene a kérésem, vagy később unná a folyamatos ötleteim szóljon azonnal, és leállok. Eszemben sincs megnehezíteni a munkáját – mentegetőzik. Bólintok, miszerint értem, és értékelem az odafigyelését.
Nem mindig egyszerű több igénynek megfelelni, de úgy gondolom, hogy ha tényleg jó ötletei vannak akkor azokkal rengeteget tud segíteni nekem. Ráadásul ő színész, az ő játéka eleveníti meg mindenki kedvenc karakterét. Neki kell átélnie a szerepet, és ő tudja a legjobban mi illik a karakteréhez, és mit tenne a karaktere. Részben én is a néző fejével gondolkodom, de míg én gondolkodom ő a néző szemével lát. Ami nagy különbség hiszen a folyamatos gondolkodás és a felhőtlen szórakozás egy film nézése közben meghatározó a filmre nézve.
- Arra gondoltam, hogy itt ugye azt írja egy fa alatt ül, és egy elhasznált könyvet olvas. Mármint olvasok – javítja ki magát. Nos igen, nehéz eldönteni, hogy a karakterünkről milyen számban és személyben beszéljünk.
- Értem – felelem. Bárhogy fogalmazhat, megértem én, amit mond, sokszor voltam már olvasópróbán, és sok színész ötletét meghallgattam.
- Oké. Tehát ugye olvasok majd felkapom a fejem egy neszre. Itt arra gondoltam, hogy ráközelíthetnénk, az arcomra vagy a szememre. Ugye megváltozik majd az arcvonásom, kiélesedik, és a szemem is összeszűkül annyira figyelek. Majd megjelenik mögöttem Rebeka ugye a tündér lány. Ott pedig lehetne valami olyan, hogy a hajam egy kicsit meglibben amint hirtelen megjelenik. Azt is ki lehetne emelni hiszen utána, ha távolítunk láthatóvá válik ahogy valaki áll mögöttem. Majd kamera váltás és Rebeka egész alakosan fog látszódni – bólogatok míg beszél, és szememmel követem a forgatókönyv erre vonatkozó részét. Megint csak erősen meglepett hiszen nem gondoltam volna, hogy ennyire jó ötletei vannak. Lehet, hogy a modorán van mit javítani, de a munkát tényleg komolyan veszi. Mintha valami átkattant volna neki ahogy leültünk ide, és elkezdtünk a munkáról beszélni. – Mit gondol?
- Szerintem megoldható. Ha a nézőben már az elején izgalmat keltünk miszerint ki állhat ott, mit hallott az a karakter úgy fogják venni, hogy az egész film tele lesz ilyen apró, de izgalom fokozó jelenetekkel. A hajlibbenés tetszik szerintem kivitelezhető. Mindenképp csináljuk meg egy-két felvételt megér – fejben fel is írom magamnak. Már előttem is van a kép ahogy a kamera képét kicsinyítem, egyre hátrébb húzódik a kép, majd az oldalán megjelenik egy ruha aztán váltás, és ott áll a lány.
- Nagyszerű. Nem nézte volna ki belőlem igaz? – kérdezi szenvtelenül mosolyogva, és gyorsan bekeretezi a feljegyzést, amiről beszéltünk.
- Nem tényleg nem. Ha nem bánná tegeződjünk. Könnyebb lesz mindkettőnk számára a munka.
- Tökéletes. Ez esetben köszönöm, hogy meghallgattál. Remekül fogunk együtt dolgozni – becsukja a forgatókönyvet. Önbizalma az van rengeteg, de emellett csak reménykedni tudok abban, hogy igaza lesz. Ha megértjük egymást a munka sokkal gördülékenyebb lesz.
- Ne kiabáld el magad Dave. Nem könnyű eset a csaj – kiált ide Chris majd rám kacsint. Csak megforgatom a szemem.
- Te beszélsz? Kettőnk közül ki az, aki mindig megijed egy durvább jelentnél mikor tudja mi fog történni, és már vagy századjára vesszük fel? A múltkor hallatszott a felvételen a kislányos sikolyod – emlékeztetem ravaszul elvigyorodva. Éppen egy horrorfilm volt, és bevallom néha én is megijedtem annyira jók voltak a maszkok, és a háttér.
- Aljas rágalom. Az nem is én voltam – ellenkezik, de addigra már szinte mindenki nevet a sátorban engem is beleértve.
  - Ebből már nem mászol ki – mondom két nevetés között. Negyven éves létére az arca egy tulipáné, de ő is nevet. Mindig szívtuk egymás vérét régi történetekkel, ez szerencsére most sem változott meg.
- Ezt még visszakapod – fenyeget meg az asztal túlsó végéről.
- Persze – ráhagyom a dolgot, majd visszafordulok a mellettem ülő férfi felé.
- Úgy érzem nem fogunk unatkozni – mondja vidáman az előbbi jelentre célozva.
- Valóban nem – mondom.
- Régóta ismered? – kérdezi Chris felé bökve a fejével.
- Szinte gyerekkorom óta. Később dolgoztunk is együtt, ahogy a testvérével is – elmosolyodom ahogy eszembe jut mikor még apuval kollégák voltak fiatal korukban, és ő mutogatta nekem mi micsoda a szettben. Munka közben ő a második apám, aki vigyáz rám. Ezért is szorgalmazta apa, hogy vállaljam el ezt a filmet, mert tudta, hogy jó kezekben leszek.
- Klassz. Én nem találkoztam még velük. Bár számos másik rendezővel igen – mondja dicsekedve. Miért van az, hogy mikor már egészen jófejnek tűnik egy egoista tuskó lesz?
- Azt el tudom képzelni – felelem mormogva. – Ha csak ennyire kellettem most megyek is – felállok, és válasz sem várva minél hamarabb elhagyom a sátort.
Ha munkáról lesz szó szerintem jól megfogjuk egymást érteni Daviddel. Na de ha eltűnik a munka remélem minél messzebb leszek tőle. Nem kedvelem a túl magabiztos, és dicsekvő embereket. Persze, van mire büszke lennie ezt nem tagadom, hiszen sok mindent elért pedig egész fiatal. Mennyi is? Körülbelül huszonöt éves? Azt tudom, hogy idősebb nálam. Senki nem is mondja, hogy ne legyen büszke, de néha azért tudni kell szerénynek is lenni.
Visszamenve kiviszem a laptopom az étkezőasztalhoz, és a forgatókönyvet is. Amit most megbeszéltünk azt én is felfirkálom, hogy meglegyen nekem is.
Az itt lévők együtt vacsoráztak az étkezésre kijelölt sátorban. Néhányan, főleg színészek még hiányoztak a kis csapatból, de azért tartottunk egy elő ismerkedős estét. Sok remek emberrel beszéltem, akik igazán tehetségesek. Szeretem, hogy minden korosztály jelen van itt. Nagyon jó hangulatban telt a vacsora, mindenki hangosan beszélgetett, utána pedig mindig elhagyva a helyét új embereket keresett. Fél szemmel Davidre pillantottam néha, mert érdekelt, hogy csak velem viselkedett-e így. Mindenkivel elcsevegett független attól, hogy az illető mit dolgozik. Persze néha észrevettem azt az egoista arcot, amit mutatott, de összességében elég jól elvolt szerintem. Elmosolyodtam mikor azt láttam, hogy két körülbelül nálam egy évvel fiatalabb lány odament hozzá, és képet kértek tőle. Sajnos ez nem nagyon van megengedve, mert akkor szinte mindenkivel le kellene állni a színésznek fotózkodni, de elég aranyos volt ahogy Chrisnek bizonygatta, hogy semmi gond. Tud ő rendes is lenni, ha akar, és szerintem ez az önimádó, egoista viselkedése csak egy álca. Kemény tud lenni a színészek élete, így mindegyiküknek kell egy maszk, ami mögé elbújhatnak, hogy egy kicsit megőrizzék önmagukat. Ismerem már jól ezt a fajta védekezést, hiszen néha apának vagy nekem is kellett használnom egy filmbemutatón, vagy egy film promóciós körútján. Meg tudom érteni, de remélem vigyáz arra, hogy ne maradjon rajta ez az álarc. Szerintem jó ember David csak néha idegesítő tud lenni, és nem tudja mikor lehet belevinni a beszélgetésbe egy kis önimádást.