- Tudod mit tennék most a legszívesebben? – kérdezem tőle, csak hogy eltereljem a témát. Feleslegesen gyártom csak az összeesküvés elméleteket. Davidnek előbb vagy utóbb úgy is muszáj lesz beszélnie velem.
   - Nem, de úgy is elmondod – mosolyog rám. Kinyújtom a nyelvem, mire felnevet.
   - Epret akarok enni – jelentem ki.
   - Most? Vagy este kilenc lehet – mondja értetlenül.
   - Tavasztól kezdve mindig mikor túl sok mindent volt a fejemben epret ettem – magyarázom neki. Furcsa szokás, tudom, de mindig segített. Kicsit lenyugodtam, és száműztem mindent a fejemből.
   - Akkor menjünk a városba eperért – felmutatja a kezében lévő kocsikulcsot, majd feláll a babzsákból. Elfogadom a felém nyújtott kezét, és hagyom, hogy felhúzzon.
   - Remek ötlet, de szerinted nyitva van még bármi is? – kérdezem miközben a parkoló felé vesszük az irányt.
   - Ez Los Angeles baby. Sosem zár be semmi – kacsint rám, mire jóízűen felnevetek.
   - Imádom a kocsid. – mondom, amint meglátom a fekete, tető nélküli járművet. Végig simítok az ablak vonalán, és csillogó szemekkel figyelem.
   - Ha bármit összekoszolsz, netán belehánysz én megöllek. – fenyeget meg. Buzgón bólogatok, miszerint felfogtam, csak hadd üljek már bele. Ekkor megadóan int, én pedig bepattanok, a kényelmes bőrülésbe.
   - Mond, hogy van One Direction dalod? – kérdezem reménykedve.
   - Van, és mindig bömböltetem a kocsiban – jelenti ki.
   - Hogy én mennyire imádlak! – kiálltok fel.
   Tom beindítja a kocsit. A biztonsági őr kienged minket a kapun. Amint ráfordulunk az útra, a kocsi kijelzőjén elindít egy One Directon lejátszási listát, és feltekeri a hangerőt. Akik a járdán sétálnak mind meglepetten kapják ránk a fejüket. A kocsisok rosszalló pillantásokat küldenek felénk. Tudom mit gondolhatnak. ,Apuci gazdag gyerekei.', vagy ,A csaj csakis a pénze miatt van együtt vele.' Persze, hogy ezt gondolják hiszen az emberek szeretnek elhamarkodottan ítélni. Csak annyi a különbség, hogy Tom megdolgozott ezért a kocsiért, és kérlek! Los Angelesben vagyunk, fiatalok vagyunk, este van, egyszer hadd élvezzük már az életet!
   Tom rátapos a gázra, én pedig sutba vágva minden biztonságot, kicsatolom az övemet, megragadom a szélvédő szélét, és felemelkedek a székből. A kiengedett hajam lobog mögöttem, ahogy az ing is. A szemembe könnyek szöknek a menetszéltől, de nem érdekel. Hangosan énekelek együtt Niallel. Tom mellettem csak nevet, de közben ő is csatlakozik hozzám, és együtt énekelünk tovább. Járjuk az utcákat, én pedig elfelejtek mindent, ami a kocsin kívül van. Az aggodalom, ami eddig vasmarokkal tartott hirtelen tovaszáll a széllel.
   Jócskán bent vagyunk a városban, én pedig újra a székben ülök. A zenét lejjebb halkítottuk. Éppen egy szupermarketet keresünk. Mikor meglátja Tom meglátja a neon feliratot, egyből bekanyarodik a parkolóba. Mellettünk egy híres étterem van, amin tele lehet a kocsi számából ítélve. Egyszer jártam itt, mikor apa elhozott minket. Nathan már nem volt velünk, és egy búcsúvacsorát tartottunk mert apa visszavonult a filmforgatástól. Nem rossz hely, de inkább a hírességeknek lett építve.
   - Nem akarsz vacsorázni? – kérdezi az étterem felé biccentve. Arcán hatalmas vigyor van.
   - Amit akarok az az eper – nézek rá szúrósan, és elindulok a bolt bejára felé.
   - Jól van na. Azt hittem, gazdag létedre te is ide jársz. Mikor megláttam a házatokat az is olyan... - keresi a szavakat.
   - Hétköznapi? – segítem ki. Csettint egyet, majd rám mutat.
   - Nem sértés csak érted – próbál magyarázkodni.
  - Értem persze – intem le mosolyogva. – Valóban gazdagnak mondhatjuk magunkat. Apa jól keresett, anya is azért sztár sminkesként. Nekem sem megy rosszul. Viszont mindenünk megvan. Vagyis nem mindenünk, de azt az egy dolgot nem lehet pénzen megvásárolni – szomorúan ránézek. Nem tud Nathanielről, és nem is szeretném másnak elmondani. Nem mintha nem dicsekednék a bátyámmal, csak ha valakivel közlöd, hogy meghalt a testvéred máshogy fog veled viselkedni. Óvatosabb lesz, megválogatja a szavát. Én pedig ezt nem szeretném. – Sosem szerettünk felvágni a pénzünkkel. Ráadásul minek nekünk kétemeletes ház? A háromnegyede üres lenne. Van néhány luxus márkás dolgunk, de az is csak azért, mert egyszer vettünk egyet, hogy milyen érzés, semmi több.
   - Az én családom viszonylag jómódú volt. Átlagos, ha mondhatjuk. Minden számlát kifizettünk, és néha maradt is egy kis pénzünk – meséli.
   - Mi igazából a nulláról indultunk. Apa munkanélküli volt egy jó darabig. Nem születtem meg, mikor az egyik barátja beajánlotta egy filmhez. Anya később velem volt otthon, de addig ő kereste a pénzt nálunk. Szűkösen éltünk, és mikor beindult apa karriere, akkor sem kezdtek el költekezni. Mert tudják, honnan jöttek – még anya mesélte ezt nekem, mikor egy századik babáért könyörögtem. Talán nyolc vagy kilenc éves lehettem. Akkor értettem meg, és fogtam fel a pénz értékét. Rájöttem, hogy nem mindenkinek van esélye egy babát megvennie. Talán az a beszélgetés segítette abban, hogy mostanra ne szálljon el az agyam magamtól.
   - Azta. Nem is tudtam – mondja meglepetten. Belépünk a boltba, és egyből a gyümölcsös rész felé megyünk.
   - Nem híreszteljük – megvonom a vállamat. Szinte senki nem tudja a rokonokon, és néhány baráton kívül. Nincs ezen mit szégyenkeznünk, egyszerűen csak nem akarjuk világgá kürtölni. Ha kérdezik, mint Tom tett akkor persze válaszolunk rá.
   - Furcsa szerzet vagy – támaszkodik meg az egyik polcon. Én a csodálatosan piros eprek között kezdem el keresgélni a tökéletes dobozt. Nem nézek fel, úgy válaszolok neki.
   - Miért is? – kérdezem, míg tüzetesebben szemügyre veszek egy doboz epret.

   - Azt hittem, hogy...Nos, nem is tudom. Azt hittem, hogy már teljesen kiismertelek. Hiszen szinte az egész életünk elmeséltük a reggeli edzéseken. Aztán rájövök, hogy mindig meg tudsz lepni – fejti ki a gondolatát. Elmosolyodom, és felnyalábolok két dobozt.
   - És ez rossz? – fordulok felé kíváncsian felhúzva a szemöldökömet.
   - Nem – vigyorodik el.
   Kifizetem a két doboz epret, majd kimegyünk a boltból. Nem ülünk be a kocsiba, hanem nekitámaszkodunk az oldalának. Egy darabig csendben az éttermet nézzük, és az epreket majszoljuk. Jobb esetben meg szoktam mosni, de biztos, hogy nem várok addig míg visszaérünk.
   - Hogy vagytok a barátoddal? – kérdezem tőle megszakítva a csendet. Lenyeli a szájában lévő falatot, majd utána válaszol.
   - Nagyon jól. Képzeld, a hétvégén bemutat a családjának – mondja lelkesen. Megörülve borulok a nyakába, a kezemben egyensúlyozva a doboz epremmel. Felkacag, és vigyázva a saját dobozára, visszaölel. Hatalmas mosollyal az arcomon válok el tőle.
   - Ez remek hír! Mit fogsz felvenni? – tudakolom tőle.
   - Öltöny? – kérdezi lapítva. Résnyire összehúzom a szemem.
   - Nem állásinterjúra mész! – csapok rá a karjára. Tom mindig túlgondol mindent. Ezt úgy mondom, mintha én nem ezt tenném.
   - Akkor mit javasolsz? – kérdezi szemtelenül.
   - Lássuk csak. Egy sötétkék farmer, vagy fekete, de semmiképpen sem szakadt – teszem hozzá fenyegetőleg. Egyetértően bólint, mire folytatom. – Valami világosabb, például egy vajszínű, garbós póló. A cipó pedig a póló színéhez passzoljon – fejben már össze is állítottam egy jó kis szettet.
   - Ez szerintem megoldható. De nem fogok úgy tűnni, mint aki lazán kezeli a dolgot? – kérdezi enyhe pánikkal a hangjában.
   - Dehogy is – biztosítom arról, hogy szuper az ötletem.
   A telefonom rezeg a zsebemben, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Előveszem, és megnézem ki írt. Ebony kérdezi, hogy merre vagyok. Gyorsan leírom neki, hogy Tom elhozott eperért a városba. Azonnal jön a következő üzenet, ahol azt kérdezi mi jár a fejemben. Mi tagadás, nagyon jól ismer. Leírom neki, hogy majd, ha visszamentem elmondom, és elrakom a telefonom. Felnézek Tom arcára, aki lefagyva mered előre. Odafordítom a fejem, és egyszerűen nem hiszek a szememnek. Teljes testemben ledermedek, az epres doboz majdnem kiesik a kezemből.
   Fotósok körében két ember álldogál az étterem bejárata előtt. Nem újdonság, hiszen sokszor megesik, hogy kitudódik melyik sztár van itt, és a fotósok azonnal ide sereglenek. A meglepő az egészben az az, hogy David áll a vakuk központjában. Az étterem sötétített ablakai előtt, a lámpák fényében azonnal felismerem a ruhájáról. Ugyan az van rajta, mint amiben egy órával vagy kettővel ezelőtt elviharzott. Szőke haján megcsillan a fény. Nem áll tőlünk annyira távol, hiszen az étterem itt van a bolt szomszédságában. Fehér fogai kivillannak, hatalmas mosolya mögül, jobb karjával egy karcsú derekat karol át. Egy fekete hajú nő áll mellette, fehér nyári ruhában, ha jól látom. Éppen átdobja a válla fölött a haját, és még innen messziről is azonnal meg tudom, mondani, hogy ki az illető. Helena Corey a popszakma egyik csillaga.
   Helena tipikus sztár alkat. Ahogy most végig nézek rajta, egyszerűen olyan, mint aki egyenesen a címlapról lépett le. Nádszálvékony, haja hosszú és egyenes, körmei fehéren virítanak, és még a sminkje is meg van csinálva. Hozzá képest én sosem néztem ki ennyire jól. Nem szívlelem a magas sarkút, valószínűleg nem is bírnék járni benne, ellenben Helenával, aki könnyedén lépdel az étterem előtti fekete szőnyegen. Meg kell mondanom, gyönyörűen néz ki. Fekete haját kiemeli fehér ruhája, mely egy könnyű, nyári darab.
   Azonnal választ kapok minden kérdésemre. Ezért viharzott el David, és ezért nem szólt senki egy szót sem. David nem minket választott, hanem magát. Valahol meg tudom érteni, de a szívem mégis fájdalmasan szorul össze. Azt hittem, bíztam abban, hogy jó vagyok neki. Hogy az a csók jelentett neki valamit. De mit is képzeltem? Egy színészről van szó. Könnyen elhitethette velem, hogy odavan értem, mikor várta valaki itthon. Hiszen sosem esett arról különösebben szó, hogy mi van az ő szerelmi életével. Mármint, konkrétan nem mondta, hogy nincs itthon egy nő, aki várja. Mégis, azonnal korholni kezdem magamat. Hogyan is gondolhatok ilyenekre? Biztosan bevállalta a kamu barátnős dolgot, hogy nekem ne ártson. Legszívesebben most odamennék, és megkérdezném tőle, hogy mi ez az egész. Ha már magammal szemben is őt védem, mi lesz, ha találkozunk? Nem fogok tudni úgy tenni, mintha semmi nem történt volna.
   Nagyon szeretnék kiálltani. Megkérdezném tőle, hogy neki semmit nem jelentett a csók? Hogy mi lett a kettőnkről szövögetett tervével? Komolyan gondolta ezt vagy csak játszadozott velem? Én hülye, azt mondtam magamnak kivételt teszek vele. Megszegem az egyetlen szabályomat, és beleszeretek a munkatársamba. Éveken át ragaszkodtam ehhez, majd meggyőztem magam, hogy mindent megoldunk, mikor a jövőbe tekintve arról agyaltam, mi lesz, ha elválnak útjaink. Engedtem a csábításának. Azt mondta őszinte ember. De nem is ez fáj a legjobban. Reggelre tele lesz velük az internet. Csalódottságot érzek hiszen látom, hogy nem akarta volna személyesen közölni velem. Hagyta volna, hogy inkább a hírekből értesüljek róla, miután mindenkinek elújságolom mi történt köztünk. Ennyire hülyének néz? Komolyan ennyit érdemlek tőle? Talán, ha szemtől szemben beavatott volna, és biztosít, hogy semmit nem jelent neki Helena akkor hittem volna neki, mert tőle hallom. Így viszont átverve, és megalázva érzem magam, és ha most ide jönne magyarázkodni, nem hiszem, hogy hinni tudnék neki.
   - Menjünk innen. – közlöm, Tom kezébe nyomom az epres dobozt, és elindulok a kocsi másik oldalára. A kilincsen van már a kezem, mikor Tom már bent ül és gyújtást ad az autóra. A lámpák felkapcsolódnak, hirtelen világosságot adva agyéren megvilágított parkolónak. A vak is felfigyelne rá. Én éppen ekkor nézek fel még egyszer Davidre. A saját szememmel akarok megbizonyosodni arról, hogy valóban nem álmodom. David a hirtelen fényre erre kapja a fejét, és pillantása azonnal találkozik az enyémmel. Tisztán látható az arcán a döbbenet. Csak lefagyva állok ott, átnézve a parkolón, megalázottságot érezve. Elárult engem, elárult kettőnket. Hittem benne, bíztam benne, mégis átvert. Az arcom rezzenéstelen, nem tükröz semmilyen érzelmet. Hiába áll tőlem nem messze így is tisztán leolvasom az aggodalmat, és a kétségbeesést az arcáról. Én szakítom meg a szemkontaktust. Kinyitom a kocsiajtót, és beszállok.
   -Jól vagy? – kérdezi óvatosan. Megrázom a fejem.
   - Nem, de majd jól leszek – szavaim őszintén mondom. Tényleg nem vagyok jól, de mi jöhet még? Ennél már csakis valami jobb, nem?
   Elindítja a kocsit, és kikanyarodik a parkolóból. Fejemet a támlára döntöm. Nem nézek még egyszer Davidék irányába, soha többet nem akarom látni. Tudom, hogy nem kerülhetem el örökké, mert egy helyen dolgozunk, de tehetek arról, hogy ne legyen nekem még szarabb érzés.
   Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy egy könnycsepp végig folyjék az arcomon. Összeszorítom a szememet, remélve, hogy eltűnik a boldog pár képe a szemem elől. Valószínűleg nem egyhamar fogom elfelejteni, ahogy egy másik nőt karol át, és vidáman mosolyog vele.
   Már azt sem tudom, hogy a mosolya hamis volt-e vagy sem. Már semmit nem tudok, és akaratlanul is megkérdőjelezek minden közös pillanatunkat. Lehet, csak színészkedés volt az egész. Lehet én voltam csak szűk látókörű. De tanultam a hibámból. Soha többet senki iránt nem fogok érzéseket táplálni, akivel valaha együtt dolgoztam. Ha pedig ez mégis bekövetkezne, akkor figyelmen kívül hagyom.
   Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Így vagy úgy, valamelyikünk sérülni fog. Lássanak csodát, éppen egy tető nélküli kocsiban ülök, az elvileges barátomat egy másik nővel láttam, és könnyek csorognak az arcomon. Ráadásul körülbelül tizenkettő órája voltunk együtt. Szerintem ezt vehetem egy szakításnak. Kevés kapcsolatom volt, de eddig ez ért véget a leghamarabb.
   Vicces, nem igaz? Mint egy rossz dráma film. De úgy látszik így megcáfolom a rólam alkotott képet. Mégis csak vannak érzéseim, és mégis csak tudok sírni, ha elmondhatatlanul összetörik a szívem. Most pedig azt érzem, mintha valaki kalapáccsal törné lefelé belőle a darabokat, nem kímélve, porrá zúzva.