Cordelia ajkai elnyíltak. 

Ez valóban a valóság lenne? Megtámadják őket? Hirtelen a kapitány jelent meg előtte és beszélt valamit, de ő egy szót sem értett belőle. A férfi idegesnek tűnt, de mégis összeszedett. Bizonyára jól tudja kezelni az ilyen helyzeteket. A lány gondolatai szétszórtak lettek és a térdei remegtek. Határozottan gyengének és elesettnek érezte magát.

Nem kerülhet ilyen szorult helyzetbe. Még sosem történt vele hasonló sem. A legnagyobb kalandjának azt nevezheti, hogy néha lejárt a piacra a cselédekkel. 

Sőt... Egyszer kipróbálta a férfi nyerget. Szinte még emlékezett, hogy azon a napon milyen felszabadultnak és vadnak érezte magát. Egy igazi lázadónak tartotta magát. Mennyivel kényelmesebb volt úgy a lovaglás.

Nehézkesen vette a levegőt. Azt se tudja mit kellene tennie. Ráadásul hallott történeteket a kalózokról. Elrabolták a nőket és a szajhájukká tették őket. Ő nem akart erre a sorsra jutni. A becsülete romokban heverne és soha többé senki sem akarná őt...

Rosa asszony elkezdte maga után húzkodni és ő esetlenül követte. 

- Kisasszony, ezt vegye fel - nyújtott felé a nő egy inget és nadrágot, amikor már a kabinba értek. Férfi ruhák. 

Cordelia hebegett valamit, de még maga sem nagyon tudta, hogy mit. Aztán vett egy mély levegőt és magára parancsolt, hogy most már aztán szedje össze magát. Egy igazi Lady nem lehet ilyen esetlen és határozatlan. Egy hercegnének a szorult helyzetekben is higgadtnak kell maradnia, különben a többi nemes szétcincálja. Igen! Higgadtság és összeszedettség. Mostantól ez lesz a fő jelmondata.

- Önökkel mi lesz? - kérdezte Cordelia aggodalmasan, ahogy a két hűséges szolgálójára nézett. 

 - Miattunk ne aggódjon! Az ilyen öreg jószágok, mint mi nem érdekeljük a kalózokat. 

Nehéz szívvel ugyan, de bólintott. Cordelia gyorsan kigombolta a feszesen rá simuló mellényt, majd kibontotta a masnira csomózott szalagot a melle alatt. A kezei remegtek ugyan, de gyors volt. A két hölgy segített neki kibújni a ruhából, majd megszabadult a sok alsószoknyától, végül kihámozták a fűzőjéből és a krinolinból is. 

Belebújt a férfi ingbe, amelyen épp a mellénél fodros dísz volt. Így legalább nem látszódtak domborodó keblei. Az anyaga nem volt olyan kellemes, mint a saját ruhájáé, mely a legpuhább selyem és muszlin anyagokból készült. Belebújva a nadrágba, elfogta a borzongás, hiszen sosem viselt még szoknyán kívül mást. A ruhadarabot meglepően kényelmesnek találta, melyhez hozzá tudott volna szokni. Élvezte, hogy úgy tud levegőt venni, hogy a szoros fűző és a merevítők nem szúrnak az oldalába. 

Már épp a csizmákba bújt bele, amikor a fedélzetről kiáltozások hallatszottak és eldördültek az első ágyúrobbanások is. 

- Siessünk! - kiáltotta a Rose. Megigazgatta a hölgy haját és egy fehér paróka alá gyűrte, amely copfban végződött. Nem volt könnyű, hiszen Cordelia dús hajzuhataggal rendelkezett. Végül még egy kalapot is a fejébe nyomott. 

- Tartsa lehajtva a fejét! - parancsolta a nő és kedvesen megsimogatta az arcát. A lány hevesen bólogatott.

Lábdobogások és kiáltások visszhangzottak. Hatalmas robaj rázta meg a fedélzetet nem messze tőlük, mire a nők felsikítottak. 

- Bizonyára eltalálták a hajót - mondta Emma. Cordelia nagyot nyelt. Mi lesz, ha egy lövedék épp a kabinba csapódik? Akkor nekik végük. Lekuporodtak a földre és imádkozni kezdtek, hogy ne legyen semmi baj. 

De hiába minden. Az ima nem segíthetett. Hamarosan kardok csilingelő koccanásai is vegyültek a zajok közé, ami csak egyet jelenthetett; a kalózok már a hajón voltak. 

Cordelia egész testében remegett. Rettegett ezektől az ismeretlen alakoktól, akik mindig csak fosztogatást és halált hagytak maguk után. Tisztességtelen személyek voltak, akik a saját erkölcsi iránytűjük szerint éltek. 

A harc sokáig elhúzódott. De az is lehet, hogy csak Miss. d'Aumale érezte egy örökkévalóságnak. Ráadásul nem fokozatosan lett vége a kiáltásoknak és csörömpöléseknek, hanem hirtelen szűnt meg - egyik percről a másikra. 

Beszélgetés hallatszott, ám Cordelia nem volt elég közel ahhoz, hogy kitudja venni miről szólhat a társalgás. Aztán kurjantás és nevetés visszhangzott. A következő pillanatokban lábak dobogása töltötte be a hajó minden zegzugát. Az ajtó kivágódott, mire a három nő összerezzent. Az ajtóban két nagy termetű, idősebb forma férfi állt. A külsejük kissé ápolatlan volt, a ruhájukon volt pár szakadás és koszfolt. Az arcukat pedig dús szakáll fedte.

- No, lám - mosolyodott el az egyikük, ahogy neki támaszkodott az ajtófélfának és kardját előre lendítette. - Két hölgy és egy fiúcska. 

Cordelia nagyot nyelt. Szemei elkerekedtek a fegyver puszta látványától is. Az álcája jelenleg működött, bár sokat nem ér vele, ha ezek ketten lekaszabolják őket. 

- Hölgyeim! Szeretném megkérni önöket, hogy fáradjanak fel a fedélzetre - bájolgott negédesen a másik tengerész. - Te is fiú! - parancsolt Cordelia-ra is metsző szemekkel. A lány vett egy reszketeg lélegzetet. A két nő biztatóan megszorította a kezét. Először Emma és Rosa asszony hagyták el a kabint, majd Cordelia. Ám az egyik férfi hirtelen az útját állta. A lány azon nyomban lesütötte a szemét. Szemtől-szemben még a végén észrevesz valamit - gondolta. 

- Milyen szép fiúcska vagy te - mondta neki. - A nők biztosan oda vannak a helyes kis pofádért. Igaz-e? - aztán megpaskolta a lány arcát, aki az érintésétől összerezzent. A férfi kicsit összébb húzta a szemöldökét. - Milyen puha az arcod... - mormolta eltöprengve. - Amúgy eszel te rendesen, kölyök? Csont és bőr vagy? - kérdezte, miközben kezébe fogta a lány csuklóját és megrázogatta azt. Cordelia-nak nem sok hiányzott, hogy sírva fakadjon.

- Rodriguez, ne piszkáld már azt a gyereket! - szólt rá a társa. A Rodriguez nevezetű átvette a lány vállán a kezét és közelebb vonta magához. 

- Mi csak barátkozunk a fiúcskával, Jasen - nevetett. - Na, lódulj te gyerek! - lökte meg Cordelia-ta, aki a hirtelen taszítástól majdnem orra bukott. A két férfi persze remekül szórakozott mindezen és hangos hahotázásban törtek ki. 

A fedélzeten mindenkit egy kupacba tereltek. Voltak ugyan sérültek, de Cordelia egy halottat sem látott, ami egyetlen röpke percre megnyugtatta. A kalózok közre fogták őket és fegyvereiket rájuk szegezték. Valakinél kard volt, míg egyeseknél puska.

A kapitány egy széles vállú férfival nézett farkasszemet. A férfi ébenfekete haja a válláig ért, és enyhe hullámokban végződött. Világos kék szemei éles kontrasztban álltak napbarnított bőrével. Az orcáját egy kevés borosta fedte, de ez semmit sem rontott tökéletes férfiasságán. Határozott vonásai és telt ajkai igazán vonzóvá tették. 

A bálokon lévő hölgyek mind elalélnának tőle - gondolta a lány. 

Fehér vászon inget viselt, amely a mellkasánál túlzottan is nyitott volt és Cordelia azonnal belepirult a látványba, hiszen ennyi szabad bőrfelületet még sosem látott férfin. Ráadásul a éjszínű hajjal rendelkező alak teste olyan volt akár egy faragott mestermű. Olyan volt, mint valamelyik görög istenségről mintázott műremek. Arról már nem is beszélve, hogy micsoda kisugárzást árasztott magából; uralkodóit, tiszteletet parancsolót. 

Pedig csupán egy tolvaj gazfickó - gondolta dühödten a hölgy. Bár Cordelia sosem gondolta volna, hogy ez az alak a kalózok kapitány, hisz oly fiatal volt. Egy kalóz kapitányt mindig is idős és zömök alaknak képzelt. 

Az egyik kalóz odalépett az idős férfihoz és a kék szeműhöz. Elsuttogott valamit. A lány nagyon kíváncsi lett volna, hogy mit mondhatott az alak. A fiatal férfi nagyot sóhajtott.  

Hirtelen kirántotta a tokjából a rugós kovás puskáját és a kapitánynak szegezte azt. Cordelia összerezzent, ám a férfinak a szeme se rebbent. 

- Tán meg akar halni, uram? - kérdezte fennhangon a kalóz. - Nem szívesen ölnék meg egy időskorú embert, akivel ráadásul semmi gondom. Így hát újra megkérdezem és ezúttal az egész legénységtől - fordult az ember tömeg felé. A tekintetében volt valami megmagyarázhatatlan vadság, amelytől a lányt a hideg is kirázta. - Hol van Miss. Cordelia d'Aumale? 

Cordelia lélegzete elakadt. Őt keresik? Ez nem csak egy véletlenszerű támadás volt, hanem konkrétan érte jöttek? Miért? Mit vétett? 

Senki sem szólt egy szót sem, csak kényelmetlenül feszengtek. A lánynak feltűnt, hogy páran lopva rá néznek, de ezen kívül tartották a szájukat. De nem hagyhatja, hogy valaki miatta veszítse el az életét! Lehunyta a szemeit. Próbálta lenyugtatni a dörömbölő szívverését.

- Makacs egy legénység ez, kapitány úr. Bizonyára büszke rájuk - mosolyodott el a kék szemű. Keze egy percre sem rezdült meg. - Látom, hogy ön nem fog beszélni és nem lehet magára ijeszteni sem. Nem féli a halál gondolatát. 

Az idős férfi kihúzta magát. 

- Már eleget éltem ezen a Földön - jelentette ki. A fekete hajú továbbra is mosolyogva hümmögött, majd ellépett mellőle. Páran fellélegeztek. 

Az asszonyok előtt állt meg, akiket arrébb állítottak a többiektől és így Cordelia-tól is.

- Hova rejtették a hölgyet? - kérdezte kedvesen a kalóz. - A legénységem átkutatta az egész hajót, de nem lelik. Szóval hol van az ifjú hölgy?

- Tőlünk ugyan nem tud meg semmit! - csattant fel Rosa asszony. Emma belekapaszkodott a másik nő karjába és összepréselte ajkait. Az egyik kalóz felnevetett a nő tüzességén. 

- Lehetséges - töprengett a kék szemű. - De, ha kijelentem, hogy meggyilkolom önöket, akkor a hölgy talán előbújik.  

Cordelia szemei elkerekedtek és előre lépett egy aprót. Az egyik matróz megragadta a karját, mire oda kapta a fejét. A fiatal fiú volt, aki a kabint is megmutatta számukra. A fiú fejét rázta, jelezve, hogy ne tegye. De volt más választása? Ha nem bújik elő, akkor ezek az alakok sokakkal végezni fognak. Kirántotta a kezét a fiatal szorításából és előre lépett. A kalóz kapitány éppen háttal állt neki, így nem láthatta. Az egyik társa lépett oda a lányhoz és megragadta a vállát. 

- Mire készülsz fiú? - mordult rá. Látta, ahogy Rose és Emma ijedten összenéznek. 

- Vegye le rólam a mocskos mancsát - sziszegte a lány. Lágy nőies hangját hallva a férfi egy percre megrezzent és eleresztette, de nem hátrált, továbbra is mellette állt. A kapitány is megfordult és felvont szemöldökkel nézett rá. Abban a percben csupán egy vézna, fiatal nemes fiút láthatott benne. Cordelia lerántotta a kalapot és parókát. Kibomlott hajába kapott a lágy szellő. Állát büszkén a magasba szegte. Minden bátorságát összeszedte, hogy megtegye mindezt. A mellette álló férfi szitkozódott. Aztán a szája elé kapta a kezét, mintha csak most jutott volna eszébe, hogy az illem szerint egy hölgy előtt nem mondhat hasonlókat. Cordelia majdnem elnevette magát. Az illem itt már úgysem számított. A fickó, aki a kabinban rájuk talált felkiáltott.

- Mondtam én, hogy túl szép fiúnak!

 - Mit akar tőlem? - kérdezte egyenesen a meglepett kék szemekbe nézve. A férfi felé vette az irányt. Cordelia nagyon büszke volt rá, hogy nem hátrált meg, amikor az egy fejjel magasabb alak megállt előtte. Közelről még lehengerlőbb volt a külseje. 

Viszont a kezeit össze kellett kulcsolnia, hogy ne látszódjon remegésük. A másik szemeibe pillantott, melyekben jókedv csillogott.

- Ön lenne Cordelia d'Aumale? - kérdezte a kalóz. A lány bólintott. Ajkait vékony vonallá préselte össze. Szíve hevesen dobogott. Mit akarhat tőle? - Kegyed szebb, mint ahogy mondják - mosolyodott el a kék szemű féloldalasan. A bók igencsak meglepte a lányt. 

- Köszönöm - mormolta az orra alatt, habár a hálálkodás csakúgy kicsúszott a száján. Már megszokta, hogy egy ilyen dicséretre rávágja a "köszönöm"-öt. - Önben kit tisztelhetek? - vonta fel a szemöldökét a lány. Próbált udvarias és kedves maradni, akkor talán nem lesz semmi gond. A férfit úgy tűnt, mintha szórakoztatná a viselkedése. Hirtelen megragadta a kezét és az ajkaihoz emelte az ujjait. A lány lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy lágy csókot lehel a kézfejére. Ajkainak érintése furcsa érzéseket keltettek a gyomrában. Szent ég! 

- Drystan Rowen kapitány vagyok. Ám sokak csak a Kalóz Királyként emlegetnek - mutatkozott be és nem eresztette el Cordelia kezét. A lány ajkai elnyíltak. Ez a férfi lenne a híres Kalóz Király, akiről mindenki beszél? Nem csoda hát, hogy a nők sóhajtozva mondják ki a nevét. - Most pedig, ha nem bánja, magammal viszem.

- Hogy mondja? - hördült fel meglepetten Miss. d'Aumale. Ám ideje sem volt reagálni, amikor is a talaj kiszaladt a lába alól és a férfi a vállára dobta. - Tegyen le! Nagyon is bánom, hogy magával vigyen! Eresszen! - kiabálta a hátát püfölve, miközben fejjel lefelé lógott.  

- Sajnos nem tehetem. Hozzátok a hölgy holmiját és indulhatunk is. Örvendtem emberek! - nézett a legénységre. Rosa asszony előre lépett, de visszatartották. Így csak kiáltozni tudott.

- Nem vihetik el a kisasszonyt! 

- Nyugodjon meg! Nem marad örökre velünk. Úgy tervezem, hogy a Nagyherceg busás váltságdíjat fizet a hölgyért - mindezt nevetve közölte. Cordelia-nak hányingere támadt és nem csak a szokatlan pozíció végett. Ezek a népségek tisztességtelenek és kapzsiak mind. 

- Magának elment az esze! - kiabálta Cordelia. Egy kicsit meglepődött a saját kifakadásán, de a szorult helyzetre tekintettel nem csoda, hogy zaklatott. 

Drystan azonban szóra sem méltatta. Elindult a deszka felé, mely a két hajót összekötötte. Ahogy Cordelia lenézett az alattuk húzódó kékségre ijedten belekapaszkodott a férfi ruhájába. 

Hát ez valóban megtörténik? 

Nem! Hamarosan felébred és az ágyában fog feküdni, ez az egész pedig csupán egy rossz álomnak fog tűnni - nyugtatta magát. Csak egy álom, semmi több. 

De sajnos csalódnia kellett.

A férfi szinte ledobta az egyik kabinban lévő ágyra. A helyiség rendezett volt és ízléses is, amely meglepte a lányt. A hölgy megilletődötten nézett fel a kék íriszekbe. 

- Remélem nem bánja, hogy egy kabinon kell osztoznunk  - mosolygott, mire Cordelia levegő után kapott. Mégis, hogy képzeli mindezt a férfi? Micsoda faragatlan alak. 

- Ne merészeljen ilyen pimaszságot kérni tőlem! - csattant fel.

Drystan lehajolt hozzá és az arcuk igencsak közel került egymáshoz. 

- Ne hisztériázzon Miss.d'Aumale! Sosem nyúlnék olyan nőhöz, aki nem akarja az érintésemet. - Tekintete a lány ajkaira siklott, majd még lejjebb. Kezével kigombolta az ingének egyik gombját. A lány élesen beszívta a levegőt, ahogy a férfi ujjai a nyakához értek. A legrosszabb az egészben az volt, hogy az érintése nem undort váltott ki belőle, hanem mély vágyakozást. A férfi újra a szemeibe nézett és mindezt látta is bennük. A mosolya kiszélesedett. - De szerintem hamarosan akarni fogja. 

A férfi jól tudta, hogy messzire ment, de egyszerűen nem bírta visszafogni magát. Élvezte ahogy a nő arcára kiül a felháborodottság és a förtelem, majd bőre fokozatosan pirossá válik és csak tátogni bír. A kalóz kapitány újra felegyenesedett, majd nevetve elhagyta a helyiséget, bezárva maga mögött az ajtót és magára hagyva az összezavarodott Lady-t.