Halihó, népek! 

Igen, megint egy hosszabb kimaradás után jelentkezem.  Sajnálatos módon megszenvedtem vele és hát nem is vagyok teljesen elégedett a végeredménnyel, de azért nem lett annyira rossz. :D Valahogy nehezen szánom rá magamat manapság az írásra. Volna ötletem, de amikor leülök, akkor valahogy nem megy. 

De remélem, hogy vagytok még páran és tetszeni fog. ^^ Köszi nektek és jó olvasást. 

Ui: Most már tényleg közel a vége. Valahogy úgy tervezem, hogy még kb. két-három fejezet.

Cordelia fel s alá járkált. Amikor elképzelte a herceg mellett az életét tudta, hogy csapdában lesz, de azt nem gondolta, hogy mindezt majd szó szerint kell értelmeznie. Bezárták őt, akár valami háziállatot. Hát lehetne ez a helyzet ennél is megalázóbb?

Csakhogy a férfi mindezt nem úszhatja meg. Ezt az apja nem fogja annyiban hagyni, ahogy a bátyja sem! 

Lehet, hogy egyes családok komolyan gondolják azt, hogy miután a hölgy hozzáment az urához, akkor már az ő tulajdona, de az ő rokonsága nem ilyen! Ennél mindig is modernebbek voltak! 

A lány bosszúsan lehuppant a fésülködő asztal elé. Külseje kissé zilált volt. Hajfürtjei kiszabadultak a szépen rendezett fonatból, ruhája pántja lejjebb csúszott a vállán. De mindez cseppet sem zavarta.

De itt legalább több az esélye a szökésre, mint az óceánon.

Csakhogy egy egyedülálló nőnek nem sok lehetősége van. 

Szívére fájdalom nehezedett. Kezdte úgy gondolni, hogy mostantól már csak ez a fájdalom marad számára. Kibámult az ablakon és nyugtázta, hogy legalább a kilátás gyönyörű. 

Scarlett-nek biztosan nagyon tetszene - mosolyodott el a lány. Aztán ajkai rögtön legörbültek. Hiányzott neki a kislány. Ahogy egy bizonyos tengerkék szemű férfi is. 

Vajon mit csinálhat most Drystan? - gondolta az ifjú hölgy. Aztán mindegy végszóra hatalmas lárma kerekedett a folyosón. Mrs. d'Aumale felpattant és az ajtó irányába pördült. 

Mi lehet ez?

A Nagyherceg azonnal értesült róla, amint elkapták Drystan-t. A férfinak eszébe ötlött, hogy ez túl egyszerű volt... Ám a kételyeit hamar elhessegette. Túlságosan is lekötötte az öröm. Megszerezte azt, amit akart. Önelégült mosollyal az arcán indult ki az irodájából. Hamarosan meglátta a kapitányt, amint két jól megtermett férfi kezei között vergődik. 

A kalóz felemelte kék szemeit és dühösen meredt a másik férfira.

- Nocsak. A tengerek nagy királya, személyesen - mosolyodott el Frederic. - Úgy tűnik te is bolonddá és meggondolatlanná váltál. Apám mindig is mondotta, hogy sosem szabad szerelembe esnünk. A nőket csupán használni szabad. Úgy érzem ezt a tanácsot neked sem ártott volna megfogadnod, Drystan.

- Akinek nincs szíve az képtelen a szerelemere, Frederic. Szóval ne aggódj. Ez a veszély téged nem fenyeget - gúnyolódott a másik. A Nagyherceg mosolya lehervadt. Nem tűrte a feleselést. Utasította az őröket, hogy dobják tömlöcbe Rowent és puhítsák meg egy kicsit...

Elkapta őt! 

Vége a játszmának - gondolta Frederic. 

Drystan újabb ütést kapott. Vért köpött a földre. A szemöldöke és az ajka is felrepedt. Holnapra biztosan bedagad a szeme is. A fájdalom végig hasított az egész testén. A gyomra tartalmát már rég kiadta magából. A helyzete megalázó volt és nagyon vissza kellett fognia magát, hogy ne essen neki a katonáknak. De tudta, hogy tartogatnia kell az energiáját és, ha felbosszantja őket, akkor csak nehezebb lesz a helyzete. 

A katona megrázogatta az ökleit. Ujjpercei véresek voltak és Drystan nagyon reménykedett benne, hogy az arcának sikerült minimum pár ujját eltörnie.  

Sok ütést kapott és mind nagyon fájt, de elfojtott nyögéseken kívül semmifajta hangot nem adott a fájdalmának.

Gondolatban amúgy is egészen máshol járt. Visszaemlékezett a pár órával ezelőtti eseményekre...

Drystan elszántan tekintett a díszes palota irányába. Lejjebb húzták a fejüket, amikor pár tiszt feléjük fordult. Abból a távolságból nem láthatták őket, de jobb volt nem kockáztatni. 

Épp ahogy sejtette... Sok az őr. Több, mint hitte. Így arra következtetett, hogy a Frederic várja őt. Szinte eltudta képzelni, ahogy régi barátja a foteljében üldögélve bórt iszik és arcára kiül az ádáz mosoly. Szerencséjére jól ismerte a helyet. Ám balszerencséjére ezt a Nagyherceg is tudta. 

- Esélytelen, hogy észrevétlenül bejussunk - suttogta Richard a tőrét forgatva. Mindig ezt csinálta, amikor feszült volt. 

- Azt talán még meg is oldanának - morogta Edward. - De esélytelen, hogy úgy jussunk ki, hogy nem hagyjuk ott a fejünket vagy egyéb fontos testrészeinket. 

- Akkor most mi legyen? - kérdezte Donoven tanácstalanul.

Drystan-nak se nagyon volt ötlete. Sem a közeg, sem az elrabolni kívánt "áru" nem volt szokványos számára. Azt hitte mire eljutnak idáig lesz valami jó ötlete, de csalódnia kellett magában. 

A tengeren minden egyszerűbb volt. Néhány hajósnak már a kalózzászlótól inukba szállt a bátorság. Ha pedig ennyi nem volt elég? Pár ágyú, egy két kardcsattogás és máris az övék volt a kincs. De ez a kincs most sokkal sérülékenyebb volt és mindezt nem lehetett pár ágyúval elintézni. 

Maga elé képzelte Cordelia-t. Kedvesen mosolygott rá és arca enyhén kipirult, épp ahogy imádta. A legértékesebb kincs - gondolta. 

Tudta, hogy azzal nem sokat érne, ha egyedül hatolna be az épületbe. Számítanak rá, úgyhogy biztos mindenki nagyon éber. Szerencséje volna, ha egyáltalán az étkezőig eljutna. Cordelia szobáját pedig bizonyára sokan őrzik. Egyszerűen kilátástalannak tűnt a helyzetük. 

- Most már van terved? - kérdezte Donoven érdeklődve. Drystan rápillantott és összefacsarodott a szíve. Miért kell annak az idiótának annyira hasonlítania a húgára? 

- Nincs. Nem számítottam ennyi őrre, ennyi fegyverrel... - suttogta a kapitány. Sajnos minden elképzelése dugába dőlt. Csakhogy nincs az az Isten, ami miatt hátrahagyná Cordelia-t. Mindenáron visszaszerzi. 

- Tudod, néha a legegyszerűbb megoldás a legjobb - zökkentette ki a gondolataiból Donoven. 

- Mire akarsz célozni? - meredt rá.

- Mit tenne Frederic ha elkapna téged? 

Nem kellett sokat gondolkodnia a válaszon. 

- Valószínűleg megkínozna - vont vállat Drystan. 

- És még? - unszolta Donoven. A kalóz kapitány nem értette, hogy mire akar kilyukadni a másik. 

- Megölne? 

- Jó, jó. Biztos azt is megtenné - legyintett. - De a lényeg az, hogy lankadna az ébersége, hiszen már a markában vagy. 

- Azt akarod, hogy hagyjam elkapni magamat? - rökönyödött meg a másik férfi. Társai azonnal felhördültek, hogy jelezzék nem tetszésüket. A legénysége mindennél értékesebbnek tartotta az életét és akár a sajátjukat is könnyedén feláldozták volna. Úgyhogy annak a puszta gondolata, hogy a kapitányuk veszélybe kerülhet, feldühítette őket. 

- Igen. Pont azt. Persze nem adnád könnyen magad, hisz akkor gyanút fognának. Szinte biztos vagyok benne, hogy az menyegzőig nem ölne meg. - Drystan megismételte a mondat elejét; Szinte biztos. Ez aztán a terv! - Biztos, hogy az orrod alá akarná dörgölni, hogy Cordelia az övé lett és nem a tied. A legénységed úgy tenne mintha hátrahagyna. Kihajózna az öbölből. Valójában azonban az esküvőn lecsapnánk. Kiszabadítanánk titeket, aztán eljátszanánk a halálotokat, így a herceg nem üldözne titeket. 

- Ezt nevezd te egyszerű tervnek? - pislogott nagyokat Drystan. Donoven ártatlanul mosolygott. Egyáltalán mióta szövögette ezt az ötletet? Lehetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt egyszerűen csak kipattant a fejéből. Bár... Donoven-ről van szó. Donoven-ről, akit Drystan mindig is igazi bolondként ismerte, aki teljesen kiszámíthatatlan és vakmerő. Ezért is döbbentette meg annyira, hogy valójában nemes. Szinte még most is azt hitte, hogy hamarosan az ágyában ébred és az egész csak egy múló álom lesz.

- Ez egy szörnyen rossz terv, kapitány! - morogta Edward. - Túlságosan a vakszerencsén múlik. 

- Lehetséges. De nincs jobb ötletünk - mondta a Donoven kissé morcosan. Nem szerette, ha valami nem úgy történik, ahogy szeretné. - Ha rájuk rontunk azzal csak annyit érünk el, hogy mind odaveszünk. 

- Akkor csak a kapitányunk vesszen oda? - kiáltotta Richard.

- Lehetséges, hogy a Nagyherceg oldalán állsz és csapdába akarod csalni Drystan-t!

- Most fogd be a szád, amíg még képes vagy rá! - ugrott közelebb a kalózhoz és megragadta a ruháját. 

Rowen kapitány nagyot sóhajtott. Tudta jól, hogy Donoven nincs ellene. Efelől semmi kétsége sem volt.

Át kellett gondolni mindazt, amit a barátja mondott. Bár nehéz volt úgy gondolkodni, hogy a másik három veszekedésbe kezdett és egymás szavába vágva magyarázott. Enyhén megrázta a fejét.

- Elég! - szólt rá a többiekre, akik azonnal elhallgattak és érdeklődve pillantottak felé. - Megcsinálom. 

- Drystan, elment az eszed? - dörmögte Richard. - Ez öngyilkosság. Nincs rá garancia, hogy a Nagyherceg nem lógat fel azonnal. Kitalálunk valami mást!

- Mégis mit? - csattant fel a kapitány. - Nincs több időnk. 

- A menyegző után is megszöktethetnénk a hölgyet - vélekedett a másik matróz. - Addigra pedig kitalálunk valami jobbat...

- Kizárt! - kiáltotta Drystan. - Lehet, hogy Frederic egy hatalmas görény, de tartja magát a hagyományokhoz. Azaz az esküvőig nem fog illetlen módon Cordelia-hoz közeledni, viszont amint összeházasodtak nem fogja vissza magát. Én pedig nem hagyom, hogy hozzáérjen! Nem hagyom neki!

A kapitány hevesen vette a levegőt és elfordult a többiektől. Lehet, hogy ostobaság volt, de hacsak belegondolt abba, hogy az a mocsok hozzáér az ő szépséges hölgyéhez, máris a hányinger kerülgette. Ha megakadályozhatja mindezt, akkor meg is fogja!

Mindenki elcsendesedett. Tudták, hogyha Drystan valóban dühös akkor jobb hagyni míg lenyugszik. 

- A föld alatti katakombán keresztül megyünk be. Ha engem elkapnak, akkor veletek már nem fognak törődni, úgyhogy könnyedén eltudtok szökni - kezdte Drytsan, még mindig háttal állva. - Donoven jobb lesz, ha te már most visszamész a hajóhoz. Jobb, ha nem látnak téged. Nemesként nem keveredhetsz ilyesmikbe. Gondolnod kell a családotok hírnevére is. 

- De... - kezdte volna az említette, de a kapitány csitítón felemelte a kezét. Visszafordult a társaihoz. Tekintetében vad tűz égett. - Induljunk!