A zajok egész gyorsan elhalkultak és Cordelia nem tudta hova tenni őket. Dulakodásra tippelt volna.  De hát mi okozhatta a fennforgást? Egyetlen apró percig felmerült benne némi remény... De jobb, ha nem ringatja magát hiú ábrándokba. 

Sötétedés előtt három asszony érkezett, hogy méreteket vegyenek róla. 

Az menyasszonyi ruhájához kellett. A szolgálók vidáman csiviteltek arról, hogy a Nagyherceg az ár tripláját fizeti a szabónak, hogy holnapra estére elkészüljön vele. Úgy tűnt legalább ezek a nők elégedettetek az urukkal. 

Eredetileg az édesanyja ruháját viselte volna, de az a kalóz hajón maradt. Mint később kiderült az idősebbik Rowen legénysége nem hozta el a hölgy összes holmiját. Cordelia-nak a szíve szakadt meg, hiszen sosem volt egyéb kívánsága a menyegzőjével kapcsolatban, mint az, hogy az édesanyja ruháját viselhesse. 

A ruha gyönyörű volt és minden egyes hímzés vagy csipke az anyjára emlékeztette. Nem volt épp a kór divatjának megfelelő, mivel az anyja ilyesmire sosem adott, de épp ez tette különlegessé. 

Bár  talán jobb is, hogy nem a szeretett ruhában lép az oltár elé... Hisze ezt a napot annak idején mindig is örömtelinek képzelte... Most pedig azon fáradozik, hogy ne zokogjon. 

- Önök kedvelik a Nagyherceget? - csúszott ki egyszer csak Cordelia ajkain. Az asszonyok megdermedtek. 

- Az urunk tisztességes... Nem kedves gazda, de tisztességes. Nem lehet okunk panaszra. Velünk sosem bánt keményebben, mint kellett volna. Ha valamit elrontunk természetesen kijár a büntetés, de általában elnéző - hadarta az egyikük. Miután befejezte mondandóját látszott rajta, hogy legszívesebben az egészet visszaszívná.

Az ifjú Lady a homlokát ráncolta. 

- Hiszen saját kalózai vannak. Hogy lehet így bárki is tisztességes? 

- A kalózokat ugyanúgy megörökölte, mint a birtokot - vont vállat a legidősebb asszonyság és belecsípett Cordelia karjába, aztán amikor a lány feljajdult elmotyogott egy bocsánatot. - Tudom, hogy nem kedveli Frederic Nagyherceget, de már kicsi kora óta ismerem. Vannak hibái, nagyon nagy hibái... De azok mindenkinek vannak. A herceg semmit sem gyűlöl jobban annál, ha elveszik azt ami az övé. Magácska pedig az ő menyasszonya és csak visszaszerezte a jogos tulajdonát.  

"Visszaszerezte a jogos tulajdonát."

Cordelia ezt a megjegyzést pár hónappal ezelőtt elengedte volna a füle mellett. Sőt talán még egyet is értett volna vele. Ám azóta egészen más ember lett. Büszkén felemelte a fejét és dühösen nézett a saját tükörképére. Egy egészen más nő állt vele szemben. Nem az gyenge és gyámoltalan kislány, aki mindenkinek szeretne megfelelni. 

- Én senkinek sem vagyok a tulajdona - jelentette ki határozottan. Meg fog innen szökni és semmi sem tarthatja vissza! Lehet, hogy hónapokba vagy évekbe fog telni, de eltűnik innen.

Hogy is tartja a mondás? - morfondírozott magában. - A testem lehet, hogy a megszerezted, de a szívem és a lelkem soha.

A szolgálók összenéztek és a továbbiakban egy szót sem szóltak. Csendben folytatták a munkájukat. Mielőtt elmentek volna csupán annyit mondtak, hogy korán pihenjen le, hiszen holnap lesz a nagy nap. 

Másnap Cordelia korán ébredt. Bár helytállóbb az a kifejezés, hogy szinte le sem hunyta a szemét. Fáradtnak érezte magát és már alig várta, hogy vége legyen a mai napnak. Az ablakból figyelte, ahogy a kertben mindenki sürgölődik. Úgy tűnt az emberek boldogok, hogy akad tennivalójuk és örömmel elvégzik azt. Még pár gyereket is látott, akik összevissza futkároztak. A lány úgy sejtette, hogy valamelyik szolgálónő porontyai lehetnek. 

Cordelia kíváncsi volt rá, hogy kik hivatalosak a menyegzőre. Úgy értesült róla, hogy Frederic rokonságából már szinte senki sem él, aki mégis az pedig távol. A kikötővárosban pedig nem túl sok tehetős ember élt. Bizonyára nem lesznek túl sokan - vélekedett. Ennek legalább örült... Így legalább kevés ember előtt kell megjátszania magát. 

Mrs. d'Aumale enyhén kitárta a erkély ajtót. Szikrázó napsütés, lágy madárcsicsergés, enyhe szellő, amely bevitte a a szobába a finom virág illatot. A díszítés visszafogott, de szép volt. A látvány csodás volt, épp olyan, amilyet elképzelünk egy ilyen fontos napra. 

Megpördült, amikor meghallotta, hogy a lakosztálya ajtaja kinyílik. Egy fiatal, vézna fiú lépett be, kezében csomaggal. Maximum tizenhárom éves lehetett, biztosan nem régiben kezdett el a szabó mellett munkálkodni. 

- Üdvözlöm, hölgyem! Meghoztam a ruháját - köszönt illedelmesen a gyerek. - Kint azt mondták, hogy hamarosan jön valaki, aki segít önnek felvenni, de addig is szemlélje meg! - magyarázott tovább. Előrébb lépkedett és kibontotta a csomagot. Cordelia nem lépett közelebb míg a fiúcska ki nem vette a hófehér ruhát és le nem terítette az ágyra. El kellett ismernie, hogy a ruha szép. Csillogó gyöngyök tarkították, az anyaga pedig a legminőségibb selyemből készült. A kisfiú arcára pillantott, aki elpirult. Zavarban volt a hölgy jelenlétében. Cordelia lopva az ajtó felé pillantott. 

- Nem kell segítség. Felveszem egyedül - szólalt meg hirtelen Cordelia, amivel meglepte a gyereket. Felkapta a ruhát és a paraván mögé libbent. Gyorsan felhúzta a műremeket, aztán kilépett a takarás mögül. - Segítenél a fűzővel? - kérdezte ártatlanul. Szegény fiúcska nagyot nyelve bólintott. A hölgy felemelte hosszú hajfürtjeit felfedve a csupasz nyakát és hátát. A gyerek lassan meghúzta ruhát és folyton szabadkozott, hogy reméli nem túl szoros. Ám Cordelia-t cseppet sem érdekelt, hogy a ruha szoros-e vagy sem. Csakis az ajtóra fókuszált. Hirtelen előre vetődött és kirontott rajta. Felemelte a hosszú anyagot és úgy szaladt. Hallotta, hogy a gyermek utána kiáltozik, de természetesen nem törődött vele. Lesietett a lépcsőn, de az utolsó fokoknál megtorpant és a korlátba kapaszkodott. Úgy érezte, hogy hirtelen túlságosan is elszédült és muszáj megkapaszkodnia. Enyhén levegő után kapkodva nézett le. Leendőbeli férjre épp abban a percben lépett ki a dolgozószobájából. Frederic végig pillantott rajta. 

- Csak nem egy szökés kísérlet? - kérdezte egykedvűen. 

- Ugyan... Én olyat sosem tennék - ironizált a lány. - De tudja kedves vőlegényem, balszerencsés a menyasszonyt az esküvői ruhában látni. 

- Az egész esküvőnket körbejárja a balszerencse, szóval ez már sokat nem számít - válaszolta a herceg. - Viszont ha már úgyis itt van mutatnék valamit - mosolyodott el és kinyújtotta a lány felé a kezét. Cordelia vonakodva bár, de elfogadta azt. 

- Herceg uram! -  kiáltotta egy ijedt vékony hang. A fiúcska ebben a percben érte utol a menekülő Lady-t. Cordelia úgy gondolta, hogy elég sokáig tartott neki. Biztosan összezavarodott vagy nem tudta, hogy ilyen helyzetben mit kellene tennie... Szegény fiúcska rettenetesen ijedtnek tűnt, ami miatt a hölgynek azonnal bűntudata támadt. Remélte, hogy az ő kihágása miatt nem fog büntetést kapni. 

- Semmi gond, Will! A hölgy csak a bolondját járatta veled - mosolygott a férfi. Will aprót sóhajtva bólintott. 

- Sajnálom, Will -mondta Cordelia is, egy apró mosoly kíséretében, aztán Frederic kivezette őt a helyiségből. Az épület egy olyan részébe mentek, ahol Cordelia még nem járt. Ez a rész nem sokban különbözött a többitől. A padló csillogott, a falakat szebbnél-szebb festmények díszítették, a plafonon pedig részletgazdag freskók sorakoztak. Az egyetlen különbség talán az volt, hogy látszott rajta, hogy kevésbé használják. Néhány bútor le volt takarva fehér lepellel és a függönyök is be voltak húzva. 

A Nagyherceg végül egy sötét színű ajtó előtt állt meg. Előhúzott egy kulcs a mellénye zsebéből, behelyezte a zárba, majd elfordította azt. Amikor az ajtó kitárult Cordelia majdnem felsikított. Egy sötét és hideg tömlöc terült a szeme elé. Oda bent bűzös szagok keveredtek, csótányok mászkáltak a padlón, de mindez nem zavarta a lányt. Szinte észre sem vette, mert csakis a fal tövében ülő alakra koncentrált. A fiatal hölgy szeretett volna azon nyomban előreugrani és a karjai közé szorítani a másikat, de a herceg visszatartotta. Drystan ott hevert előtte, láncokra verve, véresen és meggyötörten. Kék szemeit felemelte és amint meglátta a lányt egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. 

- Na, na! Nem szeretném, hogy összevérezd ezt a csodás ruhát - mondta Frederic. 

- Hogy tehetted ezt? - követelte a választ Cordelia. 

- Behatolt a birtokra, amit nem tűrhettem. 

- Kérlek engedd el! - könyörgött a hölgy. A herceg úgy tűnt megfontolja a kérést. Végül elhúzta a száját. 

- Nem tehetem. De te tehetsz érte, hogy ne essen többé baja. 

- Hogy... Hogy érted? - dadogta Cordelia. Újra Drystan-ra pillantott, aki ezúttal megmozdult és láncai csilingeltek. 

- Rendben, elmagyarázom - mosolyodott el a férfi és csípőjével az ajtókeretnek támaszkodott. - Ha megint szökni próbálsz vagy ellenszegülsz nekem, akkor annak Drystan issza meg a levét. Ilyen egyszerű - vont vállat. - Természetesen a mait is beleértve. 

- Ne! - sikította lány. - Kérlek ne bántsd! Nem csinálok soha többé ilyet! Esküszöm! Engedelmes leszek!

- Akkor is meg kell valahogy büntetnem. Hiszen ez így igazságos - mondta Frederic. 

Drystan-ban fortyogott a düh, hogy így kell látnia a lányt. Legszívesebben ott helyben agyonverte volna Frederic-et. 

Bárcsak elmondhatta volna a lánynak, hogy nincs semmi gond és mindez a terv része. Bárcsak elmondhatta volna neki, hogy bár nagyon szörnyen fest, egyáltalán nincsenek olyan nagy fájdalmai. De nem tehette. El kellett játszania a szerepét. 

- Kérlek, csak ne bántsd őt! - sírt keservesen Cordelia. A Nagyherceg nagyot sóhajtott. 

- Talán ezúttal elnéző lehetek. Amúgy is híreim vannak számodra Drystan. A legénységed hátrahagyott. Úgy tűnik mégsem olyan hűségesek, mint hitted - mondta gúnyosan. A kék szeműnek nagyon visszakellet fognia magát, hogy ne nevessen a másik arcába. A herceg bekapta a csalit, épp ahogy várták. Úgy tűnik Donoven terve mégiscsak működni fog. - De igazából azért is jöttem, hogy meghívjalak a menyegzőre. Végül is egy ilyen nagyszerű partit te sem hagyhatsz ki. 

Igen, épp ahogy tervezték... - gondolta Drystan. A kellő hatás kedvéért megpróbált előre vetődni, ám a láncok meggátolták ebben. Frederic nevetett egy jót. De aki utoljára nevet az úgyis én leszek - gondolta a Kalóz Király. 

Cordelia könnyei még mindig potyogtak, amikor a herceg megragadta a kezét és kivezette a sötét tömlöcből. A lány a válla felett hátra nézett a kapitányra, aki mosolygott és tátogott valamit. 

Cordelia szinte egészen biztos volt benne, hogy azt mondta; Minden rendben lesz.