Reggel 8-ig aludtam. Az ébresztőt elfelejtettem beállítani tegnap este. Nem is gond, legalább kipihentem magam és egyik srácnak sem fogok beleásítani a képébe. Gyorsan kimegyek a mosdóba. Készen voltam, lemegyek a nappaliba. Tony lenn ül, a reggeli sport műsort nézi. Odamegyek, hogy leüljek mellé; mikor csöngetnek.

- Kinyítod? - kapcsolja át az edző egy másik csatornára.

- Persze! - ásítotok egy nagyot. Odasétálok az ajtóhoz és kinyítom. A küszöbön Nicoló áll, egy szál melegítőbe és Juventusos kardigánban. - Fagie, ilyen korán?

- Fél kilenc lesz öt perc múlva. - lép közelebb, avval az indokkal, hogy megkapja az első csókját tőlem, helyete az arcára kapta.

- Na, told be a képed! - szólok flegmán és berántom. Pont úgy, hogy az ajkaink közel legyenek egymához. - Nicoló, ezt inkább hanyagoljuk. - fordítom el a fejemet és indulnék fel az emeletre a dolgomat intézni, amire visszaránt. - Nem voltam érthető?

De! - húzza fel a vállát. - Buffont úgysem érdekli mivan közöttünk, reggel mesélte.

Fura, pedig Giannal való fogadást most rontom el. Tegnap előtt így random beállítanak, hogy ne kezdjek ki Nicolóval; erre ma meg azt mondja neki, hogy leszarja magas ívben. Számon kell kérjem, mikor összefutunk. 16.00-kor találkozunk csapattal, de szerintem hamarabb bemegyek, mint Tony. Muszáj beszélnem Giannal, hogy most mi van. A szám elé teszem a kezem, hogy tudjak ásítani.

- Nézd meg, mindjárt bekap! - mosolyog a szőke, amit Tony szerintem nevetve figyel, hogy mit művelünk.

- Tartsd meg a humorodat estére, kisapám! - lököm meg a vállánál.

- Veled aztán, nehéz lesz együtt élni, és játszani! - hangosan felnevet, s Tony ránéz.

- Nicoló egyet mondok! Bogie Willhang-gel egy helyen, egy csapatnál és együtt játszani, ha tudsz akkor nem leszek egyedül. - fuh, Tonynak mindig igaza van.

- Ezért jöttem, hogy randira hívjam! - mondja és odafordulok mosolyogva Tony felé.

- Nico, nem érek rá! Ha látnád milyen kösz van a szobámba és hogy néz ki, visítva rohannál ki onnan. - ironikusan felnevetek.

- Most akkor nem? - néz rám kérdően. - Megértelek, ha nem akarsz.

- Ahj! Ti olaszok, olyan komolytalanok vagytok! 1 és fél vagy 2 óra múlva ráérek. - csalok egy mosolyt az arcára. Ránézek a nappali órájára és szerintem Nicoló eljárta az örömtáncát.

- Lesz az több is! - mutat az órájára Tony, evvel elkerget a sírba.

- Rendbe szedem magam és Tony bevisz, úgyis el kell mennie bevásárolni az estére. - fordulok oda.

- A fiúk beavatási szertartást szeretnének csinálni! - csúszik ki a száján az, amitől ők is a sírba visznek.

- Micsodát? - nézek rá furcsán.

- Elszóltam magam? - fogja meg a fejét.

- El fiam! - hangosítja fel a tévét Tony, mert ha jól hallottam, akkor apa szólalt volna meg.

- Tony, nyomj egy maxot! - rohanok a kanapéhoz és leülök mellé. - Fagie?

- Várj egy percet! - nyomkodja a telefonját. Mi a csuda van vele és az egész csapattal? Mit terveznek ezek tegnap délután óta.

- Freddie, ha lehetne most így a bajnokság előtt utazni, hova repülnél leginkább? - kérdezi a tévéből a hang.

- Hát a Serie A-ba! - nevet fel apa a kamerába. - Tony Avrához, Juventushoz és a lányomhoz, Bogiehoz.

- Lazio? - kérdi tőle ismét a hang, amire apa megvakarja a tarkóját.

- Arról, ne is beszéljünk! - dül hátra a székben.

- Apád, utálja a Laziot? - ült le Fagie a kanapé szélére.

- Utánpótlásban játszott U19-ben, aztán leigazolta a Dortmund és onnan lett az edzője az akadémiámnak. - veszem ki a telefont, hogy megmutassam a bizonyítékot. Megnyitom a galériám és kikeresem a képet, a Willhang albumból. Megtalálom a képet és megmutatom neki. - Tudom, nem a legnormálisabb minőségű, de apa Instagram oldaláról screeneltem le.

- Nem baj, így is megfelel. - néz rám és kilépek a galériámból, s kikapcsolom a telefont.

- Bogie, Freddie játszott a Juveban is, ugye? - kérdi Tony a tévét kapcsolgatva.

- Ja, igen, azt kihagytam. Nyolc évet elméletileg. Elszerette volna vinni a Róma, de maradt ott szerencsére. Nem volt meg az akkori játékosokkal és az összes Laziosal.

- Tisztára olyan, mint te. - csap hasba. Kicsit fájt, de tényleg csak kicsit, és muszáj voltam meghúzni a haját. Meghúzza az enyémet is és egy kisebb bunyó alakult ki közöttünk.

- Na-na! - húz vissza Tony, mikor Fagiolit próbálom lelökni a kanapé széléről; aki kapaszkodik a háttámlaszba. - Mint valami dedósok lennétek, komolyan!

- Ő kezdte! - mutogatunk egymásra.

- Nem, érdekel ki volt! - veszi elő Tony, az apám stílusát; mikor valamelyikünk a családból szívja a másik vérét.

- Ezért hasonlítok, nagyon apára! - fordítom Tony felé a fejemet.

- Öhm, szívi! Mennem kell! - néz az órára Nicoló, mikor megszólal. Odafordulok felé és előveszem Natie, a nővérem bús arcát, amit valamiért nem tudok úgy leutánozni. Elmosolyodok, pedig tudom, hogy elmegy, de sajátos módomon mutatom ki felé, hogy körülbelül 2 óráig nem látjuk egymást. - Elugrok valamiért otthonra és utána elmegyek Lucáért, a reptérre.

- Gondolom Lucával, jössz vissza? - tördelem az ujjaimat.

- Persze! - állt fel a kanapé széléről. - Buffon úgyis, azt üzeni, hogy ne magassarkúba, hanem érted mibe gyere a beavatásra.

- Fúj, kivenne fel magassarkút! - nyújtom ki a nyelvem. - Még nyitó ünnepségre vagy sima ünnepségre is edző cipőbe megyek.

- Végre egy dolog, ami újdonság nekem. - örül Tony.

- Kérek, egy búcsú puszit. - támaszkodik rá arra, ahol ült körülbelül két percig, és rámutat az arcára.

- Ha cseszegettek a Nicával, akkor biztos megverem Lucát, ezt mond meg neki. - magyarázok, amire megvonja a vállát.

- Bogie, felhúzod magad egy dolgon, amin nem kellene. - kelt fel a kanapéról Tony. - Csinálok egy kávét! - jelenti ki, majd elindul a konyha felé. - Kérsz te is?

- Persze! - mosolygok rá, amiután adok egy puszit Fagioli arcára. - Ebből nem csinálunk rendszer, vettük az adást!

- De-de! - biccent Tony felé, akire jelenleg a második apámként tekintek.

- Bogie! Hogy iszod a kávét? - kiabál ide a konyhából Tony, mintha nem tudná.

- Keserűen! - kiabál vissza a szőke, amire csodálkozva nézek.

Hogy? 2017 óta ismerjük egymást, akkor már itt volt Tony, és összevoltunk vonva az U16-tal. Ezequiel és Lorenzo ki nem állhatta Marcot és Alessiot. A két srácot a Junior Kupa másodosztályából küldték oda az akkori klubjaik. Én, meg tétlenül néztem annó, hogy az Akadémiai Világbajnokságot nyertünk a Juventussal, és a Szuper Kupa Döntőt veszítettünk el a Vörös Bikák ellen. Egy helyzeten múlt, hogy döntetlenre, majd hosszabításra mentsem a találkozót az utolsó 10 percben, de 3-0-ra kikaptunk apáék ellen. Bekaptunk két tétlen gólt, Beni és Christoph által. A meccs után, a díjátadón kaptam egy másik arany mellé, mégegy ugyan ilyen színű nyakba valót.

Tony meghozza a kávémat, és az övét is. Beszélgetünk még pár percet, s Fagioli szép csöndben lelép. Belenézünk a Junior Kupa saját és egyéni műsorába, amibe megemlítették a végzősöket, akik nem az akadémiájukon játszanak, köztük engem is. Volt egy interjú a Sportigazgatónkkal, hogy ismét mi adunk helyet az Angol Junior Kupa döntőnek. Megmutatták az 1.forduló menetrendjét, ki, hová és hol játszik. Szerencsére az Ijászokkal kezdünk, és itthon játszunk. Szoros mérközés lesz, mivel tavaly ősszel a idegenben játszottunk, és ott kaptam egy sárgát, és egy vállsérülést, csak pár napot kellett kihagynom.

A kávé megivása után, felmegyek összepakolni a tegnap szétdobált ruháimat. 9.30-ra kell lemenjek Tonyhoz, addig ő összeírja mit kell vennie a boltba, és a kezdő csapatát. Kiválasztom az outfitemet, ami egy szürke melegítő nadrág és egy fehér haspoló. Felhúztam egy Nike bokazoknit, a cipőt ráérek felvenni. Belebújok a papucsomba, és elkezdek berámolni. Az edzős dolgaimat kint hagyom, a cipőt felraktam az ablak párkányra, hadd szellőzön ki.

- Szuper! - dülök le az ágyamra.

- Be jöhetek? - nyit be Tony.

- Nem tartott sokáig. - mutatok körbe.

- Kinyítom az ablakot, rendben! - indul el az ablak felé, s bólintok, hogy vettem az adást. Kinyítja, majd kihajol rajta. - Jó reggelt, Gilda! - ordít át a szomszédba.

- Tony, megyünk? - kérdezek rá, mivel félórát eltud beszélgetni a szomszédokkal.

- Várj egy percet! - fordul oda hozzám.

Amíg a mondókáját mondja el a szomszédnak, addig összepakolom a holmijaimat a sporttáskámba. Úgy vagyok vele, hogy ma edzek egy kicsit. Nyár eleje óta minden áldott nap péntekenként edzek.

Lemegyünk közösen a ház elé. Bezárja a két házat, és odaadja Gildának a kulcsokat, kivéve a kocsi kulcsát, mert ismerem, mindenhová kocsival megy. Utál gyalogolni, bármerre is megyünk. Beülünk, és gázt ad az autónak. Bekötöm magam a biztonság kedvéért, mert tudom gyorshajtásért nyolcszáz rendőr üldözné az biztos. Magyarázott valamit, hogy Gilda és a férje (a nevét nem tudom) összeválogatják, milyen hozzávalók kellenek Tony buli menüjébe. Edzői karrierje óta itt lakik, ebben a házba, így rátudja bízni a szomszédokra a házát, és minden mást. Befordulunk a stadion utcájába, a parkoló felé vesszük az irányt, és megáll egy pár percre, azzal az indokkal, hogy hagyjam el a kocsiját, mert valakik várnak a bejáratba. Kiszálok a kocsiból, és a kocsi előtt elmenve, elfutok a két sráchoz. Tony, meg azonnyomban elhajt a parkoló felé.

- Sziasztok fiúk! - vonom szoros ölelésbe a két srácot. Nehéz volt egyszerre két fiút, de megoldottam. Ilyen összekapaszkodás szerűség lett, amit Gianluigiék hangos nevetéssel díjaztak.

- Tudtad Bogie, hogy a két srác fél fejjel alacsonyabb nálad? - fogja a hasát, a sok nevetéstől Bernardeschi.

- Ki nem? - szólal meg halkan Luca.

- Ciao Dejan! - ölelem át a svédet.

- Leo és Gio, csak délután tudnak jönni, mivel a családdal elmentek valahová, azt nem tudom hova. - mondja Chiesa, s azután intek Fagioliéknak, hogy jöjjenek, mivel már megint tárgyaltak valamiről, így egymás között.

- Nyomás befelé! - mutat a bejárat felé Gian.

Hú, de régen jártam itt, vagyis tegnap óta. Semmit nem változott a hely, de a szemembe igen. Luca is ugyanúgy néz körbe, mint én. A játékos múzeum, apával és velem az élén. U17-es képeket boldogsággal tekintem végig. Elbambultságomban Luca nekem jön, s a srácok tekintette Carloval és Giannal az élen nevetőgörcsök, összenézések. Chiesa fotózkodik a nagy Willhang poszterrel. Megkér, hogy álljak mellé, hogy kitudja tenni „velem is van egy közös képe" itt, mivel a jól tudom apával is van már itt egy képe. Ahogy megcsináltam vele a képet, egyből kiteszi a sztorijába. Előveszem a telefonomat, hogy elkérjem Luca Instáját, mikor ezek az értesítések fogadnak:

fedexchiesa megemlített a történetében.

lucapellegrini3 (nem tudom pontosan az Instagram nevét :D) követni kezdett téged.

jessicamelena (az ő Instagram nevébe sem vagyok biztos) megemlített a történetében.

ciroimmobile17 megemlített a történetében.

Mi az Isten? Ciro és Jessica emlékszik arra a nyaralásra, amikor velük voltunk Madridba. Nem is tudom, nekem valamiért nem ugrott be, hogy miért írták oda, hogy „Memories with my girl„? Tudom, hogy a keresztlányuk vagyok, de erre a képre nem emlékszem. Lehet, hogy az agyrázkodásom miatt, vagy nekem nincs is képes emlékem róla. Villámgyorsan tekertem át a 2019 július hónapot, de semmi.

- Keresel valamit vagy valakit?
- jön oda Luca, mert vagy a huszadik káromkodásomat mondom ki hangosan.

- Nem találom azt a képet, amit Ciroék tettek ki! - válaszolom mutatva neki a telefonom galériáját fel-lehúzgálva.

- Nem törölted ki véletlenül? - kérdi a hátamat megsimogatva.

- Azt nem tudom. - mosolygok rá. Szerintem a jelenetből egy új barátság veszi kezdetét, vagy szerelem? Nem lehet igaz, hogy mindig ez jutt eszembe. Egy régi ismerősöm, és nem elég, hogy Fagioli randira hívott, még ez is kellett, hogy Luca jópofizik, pedig mennyire nem voltam neki szimpatikus a 2019-es utánpótlásból, meg Benit sem kedvelte igazán. Apa meg nagyképűnek tartja. Justin, őt hagyjuk. Egyik olasz játékossal sem jön ki, vele meg pláne. Kiléptem a galériámból és megnéztem a Google Fotókba. Megkeresem a 2019-et, és egy pár percre lefagyok. Valamit tud ez a gyerek, amit én nem.

- Na? - sürget egy kicsit.

- Megtaláltam! - ordítom el magam, s közbe adok egy jó nagy ölelést Lucának.

- Mondtam, hogy egy zseni vagyok? - néz rám, mikor elengedem.

- Biztos, de süket vagyok drága!
- puszilom meg az arcát és elfutok a büfé irányába. Remélem jó felé megyek. (:D)

- Miért sürgős neki ennyire? - biccent felém Carlo Lucát nézve, akinek a füle vérvörös lett.

- Biztos vécéznie kell! - röhög fel Bernardeschi.

- Vagy éhes, és Tony elfelejtett kaját adni neki. - fűzi hozzá Fagioli.

- Folyton a hasadra tudsz gondolni, Nico! - fogja meg a hasát Chiesa.

- Én is éhes vagyok, ám! - fordul felém Luca.

- Akkor menjünk! - indul el felém Gian, s a fiúk is elindulnak utána. - Crotone, Parma, Benevento...
- sorolja fel a csapatokat a folyóson menve.

- Három szó srácok! - mutatom ujjaimmal a hármas számot.
- Utálok a riválisokkal játszani!

- Figyelj, amíg Fede, azaz én itt vagyok, senki nem fog beléd kötni. - karol át Bernardeschi, a szokásos módján.

- Remélem! - húzom fel a vállamat. - Minden kedden és csütörtökön bejárni ide, biztos nem fogok. Magamtól is megtanulom a teljes vizsga anyagot.

- Genovaiak, vagy hússzor beszólnak, ismerem a fajtájukat. - társul mellénk Nico.

- Mi? Rovella? - nézek rá tátot szájjal.

- Ki más! - húzza el a száját Bernardeschi.

- Ő meg Scamacca, a két front emberre a klubnak! Utálják a, hogyis hívjákot? - magyaráz, amit csak bólogatva hallgatunk végig Bernardeschi-vel.

- Akadémia győztes Willhang-et! - ordít hátulról hozzánk Gian.

- Srácok, vécéznem kell! - nyavajgok nekik.

- Tudod, merre van? - biccent Carlo.

- Ha tudnám, hány hónapot és napot kell várni, Bogie első góljára? - énekel Weston.

- Költői rímkeresés? - néznek az amerikaira Dejan és Matthjs. - Hívd, Westont!

- Csak, ne rohanj! - kér meg Szczesny, s elindulok a lépcsőfelé.

Hiszek Szczesnynek, hogy nem jó ötlet rohanni; de higgyék el nagyon kell vécére menjek. Odaérek és lefutok a lépcsőn a szokott módomban. Korlátot nem fogva, figyelem a lépteimet. Pár másodpercre nézek fel, s megcsúszok a lépcsőn. Egy meleg kart érzek a derakamon. Megfordulok, és Lucával találom szembe magamat.

- Mondták, hogy óvatosan! - szólal meg a lépcső tetejéről Gian. Rápillantok és a falnak támaszkodik, míg a srácok meglepő nevető görcsöt, beszélgetést és eljátszák az esetet. Nehéz lesz nekem ezt a brigádot túlélni. TONY SEGÍTS!!

- Jó, hogy nem estél segre! -kiabál röhögve Bernardeschi.

- Nem, mivel itt voltam én! - ölel át Luca, amivel Nico féltékenysége az egekben van.

- Valaki féltékeny lett, Wojcziech! - ütögeti Carlo Szczesny könyökét.

- Szerintem, behugyoztam! - ejtem ki félve.

- Ijedtében! - kiabál le a lépcső tetejéről Bernardeschi.

- Bogie, a táskád... - hajol le Nico, a táskámért, ami leesett a vállamról, az esés követően. Megköszöntem Lucának, hogy segített felállni, s elrohanok a vécére. Félfüllel hallottam Fagioli felszólítását. - Hova, lett!

A dolgom elvégzése után, rendbe szedtem magam. Körbe nézek magamon, hogy minden megvan-e? A táskámat hagytam ott a fiúknál. Visszalopom tölük, csak az edzés miatt kell. Tony odadta a kulcsát a konditeremnek. A U17-es meccsig megcsinálom az edzés rutinomat. Elindulok a büfé felé. Luca, már falatozik, közben Giannak és Carlonak magyarázza el azt a klubot, ahová idén kölcsönbe adták. Félfüllel hallgatom, mert nekem az edző táskám kell. Odaballagok Fagioli kis társoságába, s kedvesen visszakérem a táskámat.

- Megkaphatom a edzős dolgaimat. - teszem karba a kezem, s várom, hogy megkapjam a táskámat.

- Midet szeretnéd? - néz értetlenül. - Csak, akkor, ha állod a szavad, és eljössz velem randira!

- Nico, borzalmas napom van ma! Edzenem kell, pluszba a beavatás, amit nem tudom, hogyan oldottatok meg. Ott van Tony csapatának meccse is! - magyarázom meg a lehetetlent.

- Ne, is várd, hogy odaadjam! - sértődötten betolja a lábával a táskát, tudván nem veszem észre. Garofani és Ranocchia lehajolnak, megnézve melyikük lábába akadt el.

- Tessék, Bogie! - nyújtja át a sporttáskámat Ranocchia. Fagiolinak elált a lélegzete, s dühös tekintettel néz a csapattársaira. Odapillantok a büfé felé, ahol jelenleg Dejan és Weston nevetetik a büfében tevékenykedő U23-asokat. - Kicsit, dühös!

- Nem kicsit, nagyon! - röhög Garofani, és hátulról átölelem Nicot.

- Bocsáss meg, csak az edzéseimet kötelező megcsinálnom, mert még kiesek a ritmusomból. - suttogok a fülébe.

- Te és a ritmusaid! - röhög fel Ranocchia.

Elengedem Nicot és az edzőtáskámat a kezembe tartva sietek oda a büféhez, ahol Dejan és Weston beszélgetnek egy ismerős arccal.

- Ciao, Mario! - köszönök neki. Ránézek a fiúkra, és kitör belőlünk a hangos nevetés.

- Ciao! Te itt?

- Igazából, az úgy kezdődött, hogy... - kezdek bele a történetbe. Mindent az elejéről, hogy keresett meg Giovánni, miért hívtam fel Ronaldo-t és milyen hülyeséget találtunk ki a napokban.

- Ne, őríts meg! - a feje mellett köreket rajzol mindkét kezének ujjaival. - Fagiolit, ne bántsd meg, eléggé köcsög tud lenni! Ne aggódj, ha elsőre nem lesztek meg.

- 17 éves korom óta, ismerem! - kacsintok rá Tony jelenlegi balbekkjére, akit megkért a meccsén helyettesítje a sérült Alessiot.

Mindig eszembe jut, mi volt köztem és Alessio Gusalvez között. Életem legrosszabb döntése volt, ahogyan összejöttünk. Paolo Carusso, akivel oly régen és nem sokszor találkoztam, akivel Alessio után jöttem össze egy fogadásból. Ezequiel és Lorenzo ötletének köszönhetően. Az akkori csapattal, olyan barátságot kötöttem, hogyha bármikor olaszba járok, akkor velük találkozni kötelező lesz.

- Jössz, a bulira? - teszi fel a költői kérdést Weston.

- Nem tudom! - feleli határozottan Mario. Szerintem az összes srácnak a fülébe jutott. Még, az a bizonyos csapda is, amit Dejan talált ki. - Fél nyolcra, megyünk meglátogatni Luis barátunkat a Tony team-mel! - hmm. Tony csapata? Olyan ismerős kifejezés. Mikor hallhattam? Amíg gondolkodok Mario ismételten megszólal. - Paolo és Ernesto, házimozit szerettek volna, mivel a holnapi edzésen Pirlo csapata is jön, és megakarják mondani, milyen jól játszottad el, a Titanic netflixes sorozatában a nyomozó csajt.

- Most, forgattuk júliusban a harmadik évadját a sorozatnak. - mondom nevetve, mintha nekem nem esett volna le, miről beszél.

-Jó! -támaszkodik a pultra. -Kérsz valamit?

-Egy csirkemell salátát! -húzom el a számat, és ezután megvonom a vállamat.

-Egy csirkemell saláta lesz, Pirlo újoncának, srácok! -fordul meg az utasításait kiadva Mario. -10 perc és kiadom.

Nem is telt el sok idő, és a kezembe tarthattam a reggelimet. Elköszönök, kissé flegmán a csapattársaimtól. A konditeremhez érve, az ajtót tágra nyitva találom. Bekukkantok, s Tony beszélget az egyik játékosával. A kulcsot nem feltűnően elrakom és valaki megböki háturól a vállamat.

-Fagioli! -förmedek rá megfordulva. Tudtam, hogy ő lesz, mert az egyetlen személy, aki ismeri az fél életemet Conor után. -Mindig a frászt hozod rám! -indulok be a salátát az arcomba tömve. -Tonynál, a büfében, az akadémia előtt és most itt!

-Leakarsz rázni? -áll hirtelen elém. A kajámban turkálva a villával, észre sem veszem, így neki megyek. Kikerülöm, s leülök megenni a salátámat. Biztos, most félreérti a szitut. Leáll beszélgetni Tonyval és, avval a sráccal is. Fürkészve nézem, ahogy nevetgélnek, Tony háttal áll, mégis hallom, ahogy kuncog. A reggeli fogyasztása közben, felnézek Instára, Snapchatre és Twitterre is. Semmi különös nem történt, amióta itt vagyok, csak Celestének, a legjobb barátnőmnek jött ki az új száma. -Bogie, azonnal beszélnünk kell!

-Mondjad! -nézek fel a telefonomból. -Ne, részletezd! Tudok, minden szabályt a Juveban, Pirlo idegredszerét, taktikáját, mindent! -mondom egy levegővel. Fagioli pislog. -Azt hitted, nem tudom?

-Azta! Szóhoz, se jutok! -ült le mellém. -Figyelj! -leteszem közénk a kajámat és a telefont is. -Az edzésed követően, negyed tizenkettőkor találkozunk a stadionba. El ne késs!

-Nem szokásom! -pakolom ki a holmimat a táskámból. -Mindenhová, időbe érkezek és szerintem ti fogtok többet késni.

-Igen és Tonynál megtanultuk, aki késik az edzésről is kétszer több kört kell futnia. -áll fel, s az ajtó felé veszi az irányt és majdnem elesik az egyik medicin labdába; amit Tonyék hagytak ott.

-De, szerencsétlen vagy! -ordítok rá, mikor próbál nem elesni.

-Csak utánad! -lép ki az ajtón. Egyáltalán, honnan vette ezt? Én szerencsétlen? Kíváncsi vagyok, mennyire lesznek meglepettek a labda kezelésemen.

-Kapd, be! -mutatok be neki az ajtón keresztül. Remélem nem vette észre.

Előveszem a táskámból a hangszórómat, valahogy sikerült becsempésznem ide. Bekapcsolom a telefonomon a Spotify-t, rácsatlakozok a hangszóróra. Gyorsan átveszem az edzős dolgaimat. Bekapcsolom az egyik zenémet, és megkezdem a bemelegítést. Mindig így csinálom.

A második szetet csinálom húzoskodásból, s a kedvenc zeném szól a hangszóróból. Halkan énekelek, gondolva már kint is hallják, ahogy egy Willhang edz. Azt hiszem meg volt a harminc, de lehet negyvennél tartok; nem számoltam. Most kivételesen. Befejezésként felkapaszkodok lábbal a vasra, ugyanis megcsinálok tíz darab hasprést. Kicsit nehézkes, mert a levegőbe csinálom és nem talajon; de nekem úgy túl egyszerű. Készen voltam vele hamar (a rutin meg az évek), megfogom a korlátot és lefordulok onnan. A talaj fogás megint nem sikerült, ismét megbillentem; mint tegnap. Ezeket szerintem gyakorolnom kellene. Megfordulok, s a két Fede áll velem szembe.

-Mivan? -nézek rájuk kérdően.

-Fél tizenkettő van. -feleli határozotan Berna.

-Jesszus! Engem Fagie meg fog ölni! Megígértem neki, hogy nem kések el, erre negyed órás késésbe vagyok. -sietek oda a cuccaimhoz. Kikapcsolom a zenét, a hangszórót, összepakolom a ruháimat az edzőtáskámba. Odanyomom Chiesa kezébe a tálat, amibe a reggelim volt. -Majd vidd vissza, kérlek a büfésnek. -szólok, s a fülesemet a tokjába helyezem, a hangszórót berakom a táskámba és a telefonomat fülessel együtt a zsebembe helyezem. Az edzőtáskámat a vállamra rakom. Megnézem, nem-e hagytam ott valamit. -Mehetünk, fiúk!

Nem kellett sok idő, egy tíz perc sem; hogy odaérjünk a pályához. Olyan gyönyörű a stadion, még mindig. Csodálkozva nézek körbe, míg nem találkozik a tekintettem Ezequiellel és Lorenzoval. Felrohanok hozzájuk köszöni. Egy kicsit hiányoztak, tényleg kicsit. Leülök melléjük, várva mi lesz a beavatás. Bernadeschi és Chiesa, Gigivel beszélgetnek, miután a kapus idefordult felém.

-Hallom, alkottál a kondiba! -kiabál át. -Mutasd meg, mekkora izmod van. -nem mondtam ellent, így megmutattam nekik. -Nagyobb a bicepszed van, mint nekem.

-Hány éve edzzel? -kérdezi Rabiot.

-10! -felelem nagyképűen, hogy kicsit cseszegessem Ezequielt.

-Van egy meglepetésünk. -kiabál Wojcziech.

-Mi az? -kérdezem, mintha nem tudnám.

-Mindjárt megtudod! -dörzsöli össze a két tenyerét Leo, amire minden elsötétül. A vetítő felkapcsolódik, s libabőrös leszek. -Ne félj, jó lesz!

-Hölgyeim és uraim! A Juventus következő nagy tehetsége, akinek a kisujjába van a foci! Hétszeres Junior Kupa győztes, a Vörös Bikák legjobb kapusa és csatára. A Juventus csapatának első női játékosa, aki felnőheti az apját! Bogie Veronica Willhang! -mondta valaki a hagos bemondóba, s van egy megérzésem Fagioli volt. Bekapcsol egy random zenét, ami ismerős volt. Énekeltem is belőle az első-két sort, amíg ki nem kapcsolja. -Mit csinálsz, Filippo! Ez nem az. Bocsi srácok! -felnevetünk hangosan a „Ranocchia fail" miatt. -Szerintem ezaz, de Gigi verd meg, ha rosszat tesz be!

-Buffon, ezek direkt csinálják, vagy tényleg hülyék! -ordítok át a másik oldalra, ahol a kapus ült.

-Látod! -mondja nevetve, miután felhagzik az a zene, amit kisgyerek korom óta tudok.

Felállok, s lemegyek a pályára. A Juventus gyerekkorom, egyik kedvence csapata. Idén márciusban apa kihozott minket a Juventus-Inter bajnoki meccsre, ahol vérbeli szurkolóként éreztem magam; mint egy ultra. Aztán előjöttek az emlékek. Az U17, ahol mindent megváltoztattam. A srácok személyiségét, Lorenzoval és Ezequiellel még közelebb kerültem, mint, ahogy terveztem. Segítettem nekik beilleszkedni, amennyire tudtam. Remélem jönnek a bulira, ha Buffon meghívta őket. Szerintem mindent ő intézett, a fiúk csak ügyeltek arra, hogy minden rendbe legyen. Rájuk nézek, és kiszúrom Pirlot Tony mellett. Aztán eszembe jutt Allegri is, aki, akkor edzette a csapatot; mikor idejöttem.

Az indulót teli torokból énekeltem, kisebb koreográfiát is bele csempésztem. Eléggé nevetséges lehetek, mert a fiúk harsány röhögéssel fogadták. Most égetem le magam, ezt elhiszem. Az utolsó két sorba bele képzelem, ahogyan a gólokat rúgom.

-Örültnek tűntem? -kérdezem Tonyt, az előadásom befejezese után előtte állva.

-Egy kicsit! -húzza fel a vállát nevetve.

~**~

Fent ültünk a nézőtéren a fiúkkal, várva a meccs kezdetét. Kapkodom a tekintetemet a két csapat között. A Sassuolo teljes kerettel, míg Tony „fiai" ennél kevesebb. Körülbelül tizenheten vannak a húsz helyett. Érzem, ezt a meccset elfogják veszíteni. Morata és Dybala spanyolul tárgyalták a csapat kezdőjét. Mario Levandra vezetésével megtapsoltatják magukat, mi pedig hangos tapsviharral köszöntjük őket. A jobb kapunál Ezequielék ültek az U23-asokkal (Bogie és a nagy juve a két térfél felező vonalánál ültek - Író:)), bármennyiszer nézek oda; mindig szemezek az egyik játékosukkal. Ismerős az arca, csak nem tudom ki az.

-Pirlo, elküldte Tony kezdőjét! -mondja Carlo, a csendet megszakítva. Megnézem a csoportot. Gyorsan végig futok a kezdőn, s az olasz folytatja. -Küld be, Gigi! Nem fog megsértődni.

-Kösz, Gianluigi! -nézek rá, a videó megpillantása után. Tényleg hülyének nézek ki a videón. Ezzel nem ezt szerettem volna elérni. Gyorsan megnézem a Juventus Instagram oldalát, kikerült-e valahova a videó. Igen, kirakták posztba. -Basszus, vicc tárgya lettem!

-Minden beavatás szörnyű! Megmutassam az enyémet? -karol át Alvaro nyugtatásként, amelyet mosolyogva fogadok. -Nézd meg, milyen vicces lett. -keresi ki a videót a telefonjából, s megmutatja. Felnevetek, mert láttam viccesre sikeredett ez is, mint a sajátom is. -Megnyugodtál?

Nem válaszolok, csak bólintok egyet. Felhangzik az utánpótlás csapatunk, bevonuló zenéje a „Jássz szívvel!" című szám. Ordítva énekelem, hiszen ismerem a számot, bár spanyolul volt. A sípszó után közvetlenül, Mario megindul a tizenhatos felé. 20 éves játékos Tony legjobb embere, tizenévesek között. Átpasszolja Gianmarconak, aki kapásból rálővi. Gól! Vezetünk! A második percnél sem járunk, de 1-0. Még nyerhetnek. Bogie, ne kiabáld el, hol van a 90 perc vége; addig kaphatnak ők is ennyit. A srác felmutat egy szívecskét a kamerának, biztos a szüleinek és a húgának küldi.

Fél óra telt el a meccsből. Fabio megindul a kapu felé, lepasszolja Marionak, megcsinál egy cselt és bevágja a kapuba. 2-0. Őrjöngtünk a lelátón, míg a Sassuolo kispadján ülök búsan elmennek melegíteni. Megpillantok, egy srácot a vendégek közül. Na ne! Gordon Smith, ő mit keres ott. A szomszédban lakott, és nagy példaképe vagyok; amiért feltudtam állni két veszteségből. Sajnos, ő is megpróbálta, neki nem úgy sikerült, ahogy tervezte. A szüleit elvesztette egy autóbalesetbe, utána a barátnője szakított vele.

-Senkó, mondtam, ebből lesz kettő is! -kiabál át Ranocchia az említett személynek, Ezequiel bandájából.

-Filippo, még rúgniuk kellene négyet! -válaszol mutatva a négyes számot ujjával.

-Ki ez a Senkó? -kérdem halkan Moratától.

-A huszonhármasok magyar kapusa. Garofani utálja, mert szerinte nagy képű. Tavaly érkezett. Volt egy edzésnél Tonynál, felzárkóztatásra és a következő edzésen már az U19-nél játszott. -mesél a kapusról, néhány dolgot.

Az félidő utolsó negyedórájában, se gólt, se helyzetet nem láthattunk. A második félidő előtt, a Sassuolo edzője kettőt cserélt. Smith és Morini álltak be. Az utóbbit Fagioli mondta meg. Említése szerint az olasz is visszatérő a keretbe, az edzőnek nincs szíve felküldeni a Primavera bajnokságban szereplő csapathoz. A 46. percben az egyik középpályásunk szabálytalankodott, asszem Julio a neve. Kirúgta az egyik csatár bokáját, aki hosszabb ideig lent maradt. A bíró beengedi hozzá az orvosi stábot. Semmi baja nincsen, az egy icike-picike zúzodás. Szabadrúgást kap a Sassuolo.

-Nem fog a srác, harminc méterről betalálni. 15 méter a távolság a sorfal és a labda között, szintúgy annyi van a kapu és a sorfal között is. Ennyiről szerintem beívelni kéne, nem pedig belőni. -magyarázok a srácokon körbe nézve. Nicoló folyamatosan a fejét csóválja a kijelentéseimen. -Ne, támadj le, Fagie! Ez vélemény.

-Vélemény? -kérdően mered rám és a srácokra. -Kritizálod az ellenfél középpályását, mintha nem bírnád a sassuoloiakat.

-Hogwarts-ra és Vonatvárosra, hasonlítanak. -fordulok oda felé. -Amúgy, nem én rúgtam körülbelül 40 méterről a labdát a kapu fölé, egy Európa Bajnokságon.

-Nico, szerintem leszólták a rúgótechnikádat! -szólal meg nevetve Luca.

-És nem, Nicoló futott belém, 2016-ban! -hozza fel a legkínosabb sztorimat Rabiot. -Márciusban is, belém sétáltál.

-Akkor, te nem figyeltél! -nem merek megfordulni felé, aminek oka volt. A találkozásoknál, hosszabb szemkontaktust tartottunk. -Dumáltál Dybalának és Ronaldonak.

-Apádról és a csapatodról. -hallom meg a hangját mellőlem. Rápillantok, s a pulzusom az egekbe megy. Kicsit nehézkes lesz titkolni az érzéseimet, majd Nicolóval megoldjuk. -Csak tudnám, miért kellett kétszer is találkoznunk?

-Nem tudom! -próbálom a szabadrúgást fürkészni. A sérült játékost már visszaengedték, a bíró sípszavára várunk. Sípszó. A játékos neki fut és... Smith berúgja. Mint valami örült, úgy ugrottam fel a helyemről. -Ez az Gordon! Így kell
csinálni!

-Hogy kerülsz ide? -néz fel kérdően. Rabiot fürkészve végig mért, amit Carlo próbált csillapítani. Ránézek, s elönt a pír. A szerelem harmadik látásra, és egyértelműen az utolsó. -Nem a Bikáknál kellene lenned?

-Új élet, új csapat! -mutatok körbe a fiúkon. -2-1-re még, mi vezetünk. Ha rúgsz még egyet, Rabiot dedikálja a mezedet!

-Ebbe, nem megyek bele!

-Miért? Legalább lesz rajongó táborod, Párizson kívül is! -imádom Alvaro beszólásait, mintha nem lenne elég az égetésekből, a mai nap.

-Bogie, a meccs után beszélünk! -kiabál fel Gordon.

Elköszöntünk egymástól, amiután visszaülök a francia mellé. Kissé, megsértődött az ötletemen. Egy óra sem telt el a meccsből, de Garofaniék ideültek hozzánk. Lorenzo és Ezequiel, kibeszélik a volt edzőjük, Tony keretét. Mario és Marco, említésük szerint, többször is megfordultak a csapata edzésein. A cserék elvégzésekor a telefonomat bújom, kaptam egy üzenetet Giovánnitól, hogy látta a videót.

(giovannimalafache: Nem láttam, ekkora beavatást!
w.bogie: Ilyen a Juve.)

Visszatérve a meccsre. Tony hármat cserélt. Gianmarcot Gorri -, a fiát Alexander és a sárgását Marco váltotta. Az ex barátom. Ezequiel a vállamat ütögette a beállása alatt. A 68.perctől gólzáport láthattunk. Gordon mesterhármast lőtt a sassuoloban. Felmerült bennetek a kérdés. Miért emlegetem őt egyfolytában? Három okból. Az akadémiánkon tanult két évig, a szenvedélye a bőr rúgdosás és a szomszédunk volt. Mi részünkről Alexander és Marco.

-Srácok, el kell menjek mosdóba. Tonynál találkozzunk. -állok fel, mikor meghalljuk a bíró sípszavát a kilencven és a ráadása után.

Leballagok a „New Gen" központjában, az öltözőkhöz. Annyi mindenben változott a hely, az elmúlt két évben a távozásom óta. A telefonom pittyegett, s megnézem a csoportot. A fiúk írogattak nekem és Pirlonak, be vannak zongva a buli miatt.

w.bogie: Fiúk! Addig hallgassátok meg Macklemore-tól a „Dance off" című számot.

Az üzenetemet visszaolvasva várom, a reakcióikat, helyettük a kedvelést látom a jobb alsó sarokban.

Sziasztok! Végre lett időm folytatni a történetemet és e részt is. A sassuoli játékost, Gordon karakterét Gedeon Buchart a Rex felügyelőben és a Cobra11-ben is megforduló színész inspirálta. Morini vezetéknevet, a Rex Rómában című sorozat adta. És szeretném még leszögezni, hogy a ,,New Gen" és a ,,TheNight" is megfognak fordulni a történet hátra lévő évadjaiban és részeiben.