Fekete Nát szemszöge:

- Elnézést kérek ha, khm... nem a legmegfelelőbb időben érkeztünk. - vakarta meg a fejét a nagynéném.

- Semmi gond! - mondta Kéla, mire én oldalra sandítottam. Az arca még mindig tiszta vörös, a hangja pedig olyan vékony volt, hogy hirtelen rá se ismertem. Nagyokat lélegezve próbáltam visszatartani a röhögésemet, ugyanis teljesen kínos volt a helyzet, az biztos. Ez lehetett volna a nagy pillanatunk Kélával, és a nagynéném zavarja meg, aki nem mellesleg az osztályfőnökünk.

- Rendben! Nát, megkaptam az üzeneted, örülök, hogy minden rendben veletek. Kéla, esetleg tudnánk beszélni négyszemközt? - intézte Lékai a szavait Doló felé, aki csak sóhajtva bólintott. Kimászott az ágyból, belebújt a cipőjébe (nem, nem abba amit megfürdettünk) és elindult Lékai után, ki a házból. A haja mindenfelé állt, nem csoda hiszen az előbb még buzgón túrtam bele az ujjaimmal. Még mindig az én pulcsim volt rajta, ami majdnem leért a térdéig, az ujja pedig lógott, így kénytelen volt feltűrni.

- Szép volt Nát! - vigyorgott rám Toni, amikor Kéla és Lékai tanárnő elhagytak az épületet.

- Ne vigyorogj, nem volt semmi. - dünnyögtem.

- Már bocs, de ez nem volt semmi? - nézett rám kérdőn Valéria, de mind a ketten tudtuk, hogy ez csak költői kérdés. - Csak úgy szikrázott a levegő, mikor mi beléptünk ide.

- Az biztos! - csatlakozott Toni is.

- Túl korán jöttetek. - reagáltam le.

- Pff, bocs! Kétszer is kopogtunk, azt hittük alszotok vagy valami. Már tudjuk, hogy más miatt nem hallottátok a kopogást. - húzogatta a húgom a szemöldökét.

- Tényleg kopogtatok? - kérdeztem teljesen csodálkozva, mire Toniból kiszakadt a nevetés.

- El sem hiszem, hogy Fekete Nát zavarban van! - fogta a hasát nevetve, mire én csak „kedvesen" felé mutattam a középső ujjamat.

- Komolyra fordítva a szót, - szakította félbe Valéria Toni nevetgélését. - mi történt? Mikor visszaértél?

- Nem történt szerencsére semmi, csak megvágta a tenyerét. Annyira sírt, hogy észre sem vette. Aztán kénytelen voltam beszállni vele a zuhany alá, és megnyugtatni. - meséltem. Még mindig fájdalmasan összeugrik a mellkasom, amikor eszembe jut, hogy mennyire sírt a karjaimban, és konkrétan úgy kellett tartanom őt, nehogy összeessen.

- Hogy sikerült? - kérdezte Toni.

- Micsoda? - kérdeztem vissza,

- Megnyugtatni őt.

- Jah, öhm... - vakartam meg az arcomat.

- Megint zavarban vagy Nát, mit mondtál? - nézett rám összehúzott szemekkel Val.

- Lefordítottam neki, amit még németül mondtam. És akkor abbahagyta a sírást. - mondtam összeszorult torokkal.

- Öcsém, te nem vagy semmi! - rogyott le a másik ágyra Toni.

- Azért mentetek mindig együtt a fürdőbe? Segítettél neki a... a sebeivel? - kérdezte könnyes szemekkel Val, mire én csak bólintottam.

- Durvák? Mármint a vágások? - puhatolózott Toni.

- Hát, azok. Az egész alkarja olyan. 12 éves kora óta, egy jó párszor megcsinálhatta. Vannak olyanok, amik alig látszanak, de olyanok is, amik olyan mélyek voltak, hogy csúnyán forrtak össze. - feleltem.

- Tudod, hogy miért csinálja? - faggatózott tovább Val.

- Nem mindent. Nagyon sok rossz dolog történt vele, és teljesen elvesztette önmagát. Azt hiszi, hogy ő tehet ezekről.

- Örülök, hogy időben ideértél Nát. - tette a húgom a kezét a vállamra, mire én csak adtam rá egy puszit. - Elmegyek zuhanyozni. - felelte, azzal bevonult a fürdőbe.

- Nát, mi ez az egész Kélával? - kérdezte Toni, amikor Valéria már hallótávolságon kívül volt.

- Mire gondolsz?

- Ne érts félre, én örülök, hogy végre kikerültél ebből a népszerűségi körből. Te sosem voltál Krisztián, nem kellett volna annak lenned. - kezdett bele. - De mi lesz majd, mikor visszamegyünk az iskolába? Mi lesz akkor veled és Kélával?

- Addig még van majdnem egy hónap. - válaszoltam.

- Tudom! Nem erre gondoltam, csak... Ott visszakerülsz a megszokott közegbe. A közegbe, amit Krisztián hagyott rád. Mi lesz, ha egyszerűen nem fogsz tudni két Nát lenni? A valódi Nát, aki Kélával van, vagy az önimádó csajvadász Nát? - nézett rám komolyan.

- Nem akarok két Nát lenni. Nem akarom, hogy Kéla megint azt lássa majd, hogy nekem a népszerűségnél nincsen fontosabb. - ez pedig tényleg így van. Miatta akarok jobb ember lenni, az az ember, aki képes neki megmutatni, hogy helye van itt, aki képes mellette maradni.

- Tudtam én, hogy 10.-es korunk óta bele vagy zúgva, de azt nem, hogy ennyire. - kortyolt bele a legjobb barátom a kólájába.

- Nem vagyok belezúgva! - kértem ki magamnak egyből.

- Jaj, ne már Nát! Most tényleg ezeket a köröket futjuk? 3 éves korunk óta a legjobb barátom vagy. Mindent tudok rólad. Már akkor tudtam, hogy Kéla igen fontos neked, amikor neked erről még csak lövésed sem volt. Szóval, ne nekem akard bemagyarázni, hogy nem vagy oda a vörös szirénért, mert te. - mondta, lezártnak tekintve ezt a beszélgetést.

- Néha igazán elviselhetetlen vagy Anton. - pillantottam rá szúrósan.

- A legjobb barátod vagyok, az a feladatom, hogy őszinte legyek veled. - mondta mosolyogva, azzal kiment a házból, én pedig ott maradtam a gondolataimmal.

Osváth Kéla szemszöge:

Az osztályfőnök behívott egy iroda szerű helyre, ahol kezdetét vette egy igen hosszadalmas, és kínos beszélgetés. Megkérdezte mióta van ez, a szüleim tudnak e róla, én pedig mindent, vagyis majdnem mindent elmeséltem neki. Hogy 10 éves voltam amikor az apám és a testvéreim elhagytak, hogy 12 évesen beteg lettem, és iskolai bántalmazás áldozata lettem, majd aztán gimnazista lettem, és ott azt hittem felível az életem, mígnem történt valami egy este, amiről nem kívánok nyilatkozni, az állítólagos legjobb barátnőm pedig elárult, és ismét iskolai terror alá estem. Hogy utána magántanuló lettem, és ide kerültem, de nem voltam hajlandó senkinek megnyílni, senkivel nem létesítettem semmilyen kapcsolatot. És hogy ma felhívott az apám, akiről több mint hét éve nem hallottam semmit, még azt sem tudtam, hogy él e. Láttam, hogy Lékai alig bírja visszatartani a könnyeit, a szánakozó pillantásai pedig egészen égették a bőrömet.

- Beszélned kéne szakemberrel Kéla! Az iskolában van pszichológus, miért nem kérted még a segítségét? - kérdezte értetlenül Lékai.

- Voltam pszichológusnál, akkor is amikor 12 évesen beteg lettem, és még mielőtt ebbe a gimnáziumba kerültem volna, amikor magántanuló voltam, akkor is elmentem egyhez. Higgye el nekem, semmit se segítenek. Csak azt hangoztatják, amit már így is tudtam. Teljesen fölösleges, kidobott pénz az ablakon, és csak rájön az ember arra, hogy még jobban elcseszett, mint eddig gondolta, mert ott motoszkál a tudat, hogy még a pszichológus sem segített. Így nem terveztem többet részt venni ilyen orvosi vizsgálatokon. - meséltem, ő pedig csak egy biccentéssel adta tudtomra, hogy tudomásul vette és megértette.

- Orvos látta már a hegeidet? - faggatott tovább.

- Egyszer... - feleltem alig hallhatóan. Ugyanis akkor este, mikor azon a szörnyűségen mentem át, bekerültem a kórházba, ahol észrevették őket. Megkértem, hogy ne szóljanak az anyámnak, mert nem olyan a viszonyunk, és hogy már nagyon régen csináltam utoljára. Arról fogalmuk sem volt, hogy utána csak sokkal többször csináltam, mint korábban.

- Mikor végeztél utoljára önbántalmazást?

- Az indulás reggelén. - feleltem monoton hangon.

- Azóta nem? - nézett rám erősen, hogy most muszáj őszintén válaszolnom, de én csak megráztam a fejem. - És miért nem? Mi változott? - én pedig gondolkodás nélkül nyitottam ki a számat.

- Nát... - ám mikor realizáltam mit is mondtam, azonnal befogtam a csipogómat. Lékai csak kedvesen elmosolyodott.

- Örülök, hogy egymásra találtatok, tényleg! Nátániel csak úgy kivirágzott melletted, és te is mellette. - mondta, nekem pedig ismét pírba borult az arcom. - Ezt az oldalát akkor láttam utoljára, amikor Krisztián még otthon volt velük. Tudod, mindig is felnézett rá, sőt bálványozta.

- Szerintem ezzel minden fiatalabbik testvér így van, még ha Krisztián és Nát nem voltak vérszerinti testvérek, csupán csak unokatestvérek, de úgy éltek, mint a testvérek. - hiszen én is bálványoztam a testvéreimet. Johannát a szépségéért, és azért, mert mindig bátor és erős nő volt, Alexet pedig a végtelen kedvességéért és az odaadásáért. Én is olyan akartam lenni, mint ők.

- Igen, ez tényleg így van. - értett velem egyet. - Kéla, szeretném, ha megígérnéd, hogy nem fogod többé ezt tenni magaddal.

- Mostanában nem hiszem, hogy lenne erre példa. - feleltem.

- Szeretnék hinni neked, de egyelőre hetente szeretnélek ellenőriztetni téged a védőnővel. Aztán ha már elhiszem, hogy tényleg nem csinálsz ilyesmit, akkor visszább veszek, ígérem. - nem volt beleszólásom, ez így is több, mint amit kívánhattam. Nem hívta fel az anyámat, nem kérdezgetett bele minden apró részletbe, amit nem akartam elmondani, és csupán csak felajánlotta az iskolapszichológust, nem kötelezett rá. - Te egy nagyon erős lány vagy Kéla! Bárcsak már hamarabb egymásra találtatok volna Náttal. - tette a kezét a vállamra. - És akkor talán, hamarabb véget érhetett volna számodra ez a rémálom.

- Tanárnő, akkor mikor én ide kerültem, még friss volt minden élmény, és minden fájdalom. Nát pedig még akkor annyira beleélte magát a népszerűségbe, hogy esélyünk sem lett volna közelebb kerülni egymáshoz. - magyaráztam, mire ő csak megadóan bólintott.

- Na menj, már biztosan vár téged. - én pedig komótosan feltápászkodtam a székről, és elindultam kifelé. Már kezdett besötétedni, egyre kevesebben szállingóztak ki az étkezőből, valószínűleg a többség már elfogyasztotta a vacsoráját. Akaratlanul is eszembe jutott az a majdnem csók Náttal, hogy mennyire jó érzés volt, ahogy cirógatta a hajam. Olyan rég óta nem ért hozzám fiú kedvesen, három éve volt már, hogy csókolóztam valakivel... Amire egyáltalán nem vagyok büszke, és talán ezért is tette velem Luca azt, amit. Mert valahol megérdemeltem. Soha nem akartam erre így gondolni, mindig eltemettem az érzést. Mi van, ha Luca valóban azért árult el, mert a háta mögött kavartam a barátjával? Már azelőtt, hogy bármi történt volna velem Jakab elcsábított. Idősebb volt nálam jóval, nem mellesleg jóképű, egy igazi fuckboy. Hiába akartam, hogy Artúrral legyen köztünk bármi is, Jakab nem engedte. Én pedig bedőltem a hülye dumáinak, a hízelgésének és megcsókoltam. Rögtön abban a pillanatban meg is bántam, Jakab viszont szerette volna, ha több is lesz köztünk. Természetesen Luca háta mögött, én viszont nem mentem bele. Azzal csókkal úgy éreztem, hogy sárba tiportam a Lucával köttetett barátságomat, messzebb nem voltam hajlandó elmenni. De azok után, amit Luca tett velem, már bántam a pillanatot, hogy nem én tettem őt tönkre azzal, hogy elveszem tőle Jakabot. Mivel az ő árulása ezerszeresen nagyobb volt, mint az enyém.

- Szia Toni! - köszöntem Toninak, ugyanis először nem a házba mentem, hanem hátra a kispadra, ám nem én voltam az egyetlen, akinek megfordult a fejében, hogy kicsit elvonuljon.

- Áh, szia Kéla! - húzódott kijjebb automatikusan, hogy én is elférjek a padon, leülve mellé az égre emeltem a tekintetemet.

- Milyen szép az ég! Telihold van. - konstáltam boldogan.

- Igen, én is azért vagyok itt. Csináltam pár fotót, ha gondolod nagyon szívesen átküldöm őket neked. - ajánlotta fel kedvesen.

- Azt nagyon megköszönném. - pillantottam rá hálásan.

- Hogy ment Lékaival? - fordult felém.

- Hát, jobban, mint vártam. Nem erőltetett rám semmit, csak egyelőre minden héten ellenőriztet a védőnővel. - meséltem, mire ő kelletlenül elhúzta a száját.

- Nát elmesélte, hogy... azért ment utánad a fürdőszobába, hogy segítsen a sebeiddel. - bökött a fejével a karom felé.

- Nos, ez így igaz. Segített, pedig nem is kértem rá... Ő tényleg jó hozzám. - mondtam ezt inkább magamnak és nem Toninak.

- Nagyon fontos vagy a számára. A családján és rajtam kívül, nem láttam még senkivel ennyire törődni. Régen is megvédett, de ez a felállás most még számomra is új. - ecsetelte, mire én kérdőn néztem rád.

- Ezt már a múltkor is felhoztad, úgyhogy most már fejtsd ki légyszíves.

- Hát... az egy dolog, hogy mikor elmentél a folyosón, összesúgtak, hogy ő a jégkirálynő, de sosem gondolkoztál még el azon, hogy miért nem szekálnak téged? Miért nem viselkednek veled lekezelően, holott te senkivel nem voltál hajlandó soha, még egy fél szót sem váltani? - kérdezte, én pedig csak nemlegesen megráztam a fejem. Erre sosem gondoltam. Őszintén elhittem, hogy annyira magam köré húztam egy falt, hogy az emberek tudomást sem vesznek rólam. - Nát mindenkinek megmondta, hogy ne merjen semmit sem csinálni veled, főleg nem gúnyolódni, vagy piszkálódni. Ha valaki mégis volt olyan bátor, hogy meglépte ezt, azzal ő szépen elbeszélgetett. - mesélte Toni, nekem pedig teljesen padlót fogott az állam.

- De miért? Miért csinálta ezt, mikor nem is voltam hajlandó beszélni vele, sőt az első találkozásunkkor elküldtem őt a fenébe! - néztem rá Tonira hitetlenkedve.

- Mindig is beléd volt zúgva Kéla, csak sosem mutatta. Az első naptól kezdve, hogy elküldted őt a fenébe. - nekem pedig azonnal beborította az arcomat a paradicsomvörösség. - Na, én azt hiszem megyek is, hagylak még egy kicsit gondolkodni. - kacsintott rám, majd aztán el is tűnt. Megvártam míg igazán besötétedett, csak azután indultam vissza a házhoz. Bent is sötét volt már, a lámpák le voltak oltva, a többiek pedig az ágyban voltak. Halkan elmentem zuhanyozni (bár ma már álltam a zuhanyzó alatt, de az nem ért fel egy rendes mosakodással), fogat mostam, majd felvettem egy rövidnadrágot és visszabújtam Nát kapucnis pulcsijába. Óvatosan befeküdtem mellé az ágyba, és magamra húztam a takarót. Nát békésen szuszogott mellettem, az igazak álmát aludta. Én viszont csak bámultam a sötét plafont, miközben az agyam kattogott. Majd hirtelen megéreztem Nát ujjait az enyémek körül.

- Minden rendben? - kérdezte csukott szemhéjon keresztül.

- Igen, Lékai rendes volt. - suttogtam, nehogy felkeltsem Valériát és Tonit is.

- Örülök neki. - morogta, majd odabújt a vállamhoz, miközben még mindig fogta a kezemet. - Aludj jól Doló! - lehelt egy puszit a vállamra, én pedig felé fordítottam a fejemet.

- Te is Nát! - motyogtam bele a hajába, majd engem is elnyomott az álom.