Kedves olvasók! Ebben a részben felnőtt tartalom olvasható, így kérem azokat, akik nem érzik magukat elég érettnek az ilyen tartalmakhoz inkább ne olvassák el ezt a részt! Fontos, hogy mindenki a korosztályának megfelelő tartalmakat fogyasszon! 

Fekete Nát szemszöge:

Az ajtófélfának támaszkodva néztem hátulról a játékban elmerült Kélát és Brúnót.

- Ez nem fair! – csapott a combjára Brúnó zsörtölődve. – Hogy nyerhettél megint?

- Nem tanultad még meg, hogy jó vagyok ebben a játékban? – lóbálta meg előtte Kéla a kontrollert.

- Visszavágót követelek! – kezdte el újra indítani a játékot az öcsém.

Doló hátravetett fejjel kacagott, de ő is újra indította a kontrollerén a játékot. Az arca ragyogott, mindkettőjüké és bár Brúnó erősen koncentrálva ráncolta össze a homlokát látszott rajta, hogy remekül szórakozik a barátnőmmel. És Kéla is nagyon jól érzi magát. Melegség áradt szét a végtagjaimban, amiért ennyire önfeledten tud itt viselkedni nálunk. Belegondolni is borzalmas, hogy majdnem nyolc évig egyedül volt, amikor annyi fájdalom és kín tobzódott benne. Mégis milyen apa az, aki képes elhagyni a lányát, pláne, amikor ilyen csodálatos? Csak 10 éves volt! Az anyja soha nem törődött vele, konkrétan idegennek tekinti, amióta megszületett. Aztán amikor a legnagyobb szüksége lett volna a testvéreire ők is elhagyták. Mindegyikük azzal volt elfoglalva, hogy nekik jó legyen és egyszerű, az egyiküket sem érdekelte, hogy egy kicsi lánynak egyedül kellett felnőnie. Hogy hány éjszakát sírt végig és teljesen lelki roncs lett, aki saját magát a világ legnagyobb ballépésének tekintette, amiért a szerettei nem maradtak mellette. Éveken át nem volt, aki elmondta volna neki, hogy szereti, nem volt, aki azt éreztette vele, hogy mennyire lenyűgöző, mennyire bámulatos. Mert minden szörnyűség ellenére, ami vele történt sikerült káprázatosnak maradnia. Ezzel a tulajdonságával már akkor is tisztában voltam, amikor két évvel ezelőtt megpillantottam őt az iskolapadban. Annyira dühített, hogy nem hódolt be a csáberőmnek, hogy ráaggadtam azt a hülye gúnynevet, ami meghatározta a létét a gimnáziumban. A jégkirálynő. Gondoltam ezt majd kellő revans lesz, hogy tisztában legyen vele, velem senki nem kekeckedhet. Aztán amikor megláttam, hogy egy szünetben a sebeivel bajlódik már minden cselekedetemet bántam. Már akkor segítenem kellett volna neki, oda kellett volna mennem hozzá és támogatást nyújtani, de egyszerűen nem tudtam, hogy mit fog szólni majd az indíttatásomhoz. Az is elég rizikós volt, hogy a táborban rányitottam, viszont akkor már nem érdekelt az sem, ha az egész jéghegyét rám dönti. Igazat mondtam azzal, hogy ő volt a legnagyobb kockázat, amit egész eddigi életem során vállaltam és szerintem az egész hátra lévőben is, ugyanakkor a legnagyobb jutalom is, amiben részesedhettem. Megbízott bennem, rám bízta az énjének azt a gyenge és sebezhető részét, amit még saját maga elől is elrejtett. Megbízott bennem annyira, hogy hagyta, én kezeljem a sebeit, megbízott benne annyira, hogy őszintén mosolyogjon és nevethessen mellettem. Már akkor, amikor nem omlott a lábaim elé rabul ejtette a szívemet, de amikor először láttam őt nevetni tudtam, hogy minden maradék erőfeszítésem is, hogy ne szeressek belé, szerte foszlott.

Krisztián példája volt a visszatartó erő, hogy ne folytassak komoly kapcsolatot, hogy ne tárjam ki a szívemet egyetlen lány előtt sem. Ő mindig így élt, egészen 17 éves koráig, amikor Lola teljesen más perspektívából láttatta vele a világot. Beleszeretett. Olyan nagyon, amit akkor még nem értettem, de szó szerint láttam a bátyám szemében, hogy bármire képes lenne a szerelméért. És ez a bármi akkor kiskamaszként elég félelmetes volt. A világon mindent. Krisztián pedig meg is tette és ez lett a veszte. Fogalmam sincs merre járhat azóta, hogy él e még egyáltalán. Bízom benne, hogy igen, hogy megtalálta a lelki békéjét és egy nap majd újra egymás szemébe nézhetünk, mint fivér a fivérrel. Annyi napomat, hetemet, hónapomat és évemet vesztegettem el arra, hogy a rendíthetetlent és a sértettet játszottam az ő távozása után, hogy megfogadtam, ha egyszer visszatalál hozzánk nem fogok bosszúhadjáratot indítani ellene.

Egy időzített bomba voltam, amikor Kéla rám talált, amikor mi ketten egymásra találtunk és másokkal ellentétben ő tudta, hogyan viszonyuljon hozzám. Nem szánt és nem a hírnevet látta bennem, hanem azt a valakit, aki egyszer valaha voltam, aki a lelkem legmélyén még mindig ott figyelt és várta, hogy előtörhessen. Aki utoljára akkor voltam, amikor még Krisztián velünk volt. Doló volt az egyetlen, aki elő tudta csalogatni ezt az énemet, aki nem ijedt meg a bennem lakozó sötétségtől és nyers erőtől. Ő tudott egyedül lehűteni engem. Célt adott annyi eltengetett idő után, okot, amiért érdemes vagyok a reggeli napfényre és az éjszakai holdfényre. És most már értem a világon bármi fogalmának jelentését, mivel a szívem beleszakad a gondolatra, hogy milyen lehet neki a tudat, hogy holnap találkoznia az apjával. Vagyis hát annak nem nevezném. Egy borzasztó ember képes csak egy ilyen cselekedetre. Esküszöm, ha csak egyet görbül a szája holnap, széttépem azt az embert és nem érdekel, hogy az új családja miatt akarja, hogy Doló megjelenjen holnap. Fogalmam sincs ki az, aki képes elhagyni őt, mikor én még levegőt is alig kapok, ha nincs velem. Annyira ragaszkodom ahhoz, hogy vele aludhassak, mint egy kisgyerek a kedvenc plüssállatával.

- Még nem is beszéltünk róla kettesben... - állt meg mellettem anya. Kérdőn pillantottam rá.

- Ellenzed? – vontam fel a szemöldökömet.

- Dehogy! Nagyon kedves és igencsak különleges lánynak vélem őt.

- Az is! – vágtam rá. Anya felkuncogott mellettem.

- Jó téged ilyennek látni. – simított egyet a vállamon.

- Nem egy arrogáns pöcsnek, mint aki eddig voltam? – feleltem kérdéssel.

- Szerelmesnek. Én azt hittem, hogy majd nem láthatlak ilyennek... - nézett rám miközben az arcán egy fájdalmas fintor vonult végig. – Igazából egyikőtökről sem hittem. – pillantott rá Valériára a vállam felett, aki épp vigyorogva telefont Tonival, már megint. Tudtam, mire gondolt. Krisztián esete akkora nyomot hagyhatott volna bennünk, hogy egyikünktől sem várta volna el senki, hogy a szerelem felé forduljunk, ráadásul a szüleink sem éppen a legjobb példa arra, hogy milyen egy egészséges párkapcsolat.

- Ugyan már! – legyintettem. – Szerintem Brúnó lesz mindannyiunk közül a legromantikusabb. – kacsintottam rá az anyukámra, mire elnevette magát. Kéla a hangra hátra kapta a fejét. Mosolyogva nézett a szemembe. Mindent ki tudtam olvasni a tekintetéből. A csodálatot, az áhítatot, a boldogságot és a büszkeséget.

- Amikor apád hazajön neki is bemutathatnád Kélát. – szólt finoman anyám. Élesen beszívtam a levegőt.

- Nem vagyok kíváncsi a megvető pillantásaira. – feleltem mogorván. – Ahhoz már hozzászoktam, hogy velem ilyen és hidegen is hagy. Azt viszont nem tűröm el, hogy Dolóval úgy viselkedjen, senkitől sem!

- Te is tudod, hogy nem viselkedne vele úgy... - puhatolózott tovább. – Nem volt ideje beszélni veled, de a nővérem elmondta neki, hogy mennyit változtál és hogy ez kinek volt köszönhető. Biztosan szívesen megismerné Kélát.

- Lett volna ideje beszélni velem, velünk! – dördült a hangom. – Ő ehelyett azt választotta, hogy téged ócsárol és úgy beszélt a babáról, mint aki a háta közepére sem kívánja, te pedig eltűrted, hagytad, hogy így beszéljen!

- Ő csak rengeteget dolgozik, hogy nekünk semmiben sem legyen hiányunk, hogy ti mindannyian elit iskolai oktatásban részesülhessetek! Szerinted ő élvezi, hogy ennyit távol kell lennie a családjától? – borult méregbe anyám arca.

- Szerintem pontosan ez az, amit szeret. Távol lenni tőlünk, tőled és a születendő gyerektől. Sárának soha nem lesz olyan apja, amilyet megérdemel ezt te is tudod! – kiabáltam. Valéria állt meg anyánk mögött, Kéla pedig egy ugrással termett mellettem. Brúnó csak némán ült a kanapén leszegett fejjel. – Miután Krisztián elment ő teljesen érzéketlenné vált és kiveszett belőle a lényének veleje és igen tisztában vagyok vele, hogy először a testvérét kellett eltemetnie majd az unokaöccse is kisétált a képből, ez pedig kiöli az emberből az érzéseket. De nem egyedül gyászolt ebben a rohadt házban és hagyta, hogy úgy nőjünk fel, hogy azt higgyük az érzések gyengítenek, az érzésektől sebezhetőek leszünk, holott éppen azok tesznek minket önmagunkká. És te is hagytad, szemet hunytál efelett mert így egyszerűbb volt neked és most ezt a kislányt is erre kárhoztatod! – mutattam a hasára, mire anyám láthatóan összerezzent. – Hagyod, hogy majd azt érezze egész életén át, hogy a saját apja nem kívánta őt erre a világra, hogy nem szereti! És majd az én felelősségem lesz biztosítani őt arról, hogy de igenis szeretve van és minden kincset megér ezen a világon, meg Valériáé, sőt Brúnóé. Olyan súlyt tettél a nyakunkba, amit nem kértünk és amit majd lehet nem sikerül abszolválnunk, ettől függetlenül mindent megteszünk majd, ami tőlünk telik. Ez nem a mi felelősségünk kellene, hogy legyen. – vettem visszább a hangerőből, amikor megláttam anyám arcán az első könnycseppeket. – Baszki! – túrtam idegesen a hajamba. – Ne haragudj! – hunytam le erősen a szememet. – Nem akartam így neked esni. – fújtattam idegesen. – Sajnálom.

- Elnézést kérek... - motyogta anyám, miközben a könnyeit törölgetve kisietett a nappaliból.

- Anya! – szóltam utána, de Val leintett.

- Majd én utána megyek! – szólt rám erélyesen, azzal már ott sem volt.

- Öhm, szerintem én is megyek még van egy kis dolgom... - dünnyögte Brúnó, majd besietett a szobájába.

- Remek! – szorítottam ökölbe a kezeimet. – Megint én vagyok a rosszfiú.

- Ez nem igaz. – vette Doló a tenyere közé az öklömet.

- Minden adandó alkalommal ez van, amikor apám feljön témaként. Anyám próbálja menteni a menthetőt, mire én totál kiakadok, amiért ennyire vakon követi apámat. Én minden alkalommal robbanok, ő pedig sírva elvonul majd úgy csinál, mintha semmi se történt volna. És eddig ez rohadtul nem is érdekelt, de most... Most, hogy terhes... - nyeldekeltem. – Nem akartam felzaklatni.

- Szerintem ezt ő is tudja. – mondta, miközben a melegséget árasztó, hosszú ujjaival az arcomat cirógatta. – Biztosan nem haragszik rád igazán. Teljesen jogos az, amit érzel és ezért senki nem hibáztathat, hiszen ez évek óta ott gyűlik benned. Nem fog csak úgy elpárologni, nem is lenne egészséges, ha így lenne. Senki nem várja el tőled, hogy mindent elfelejts és megbocsáts, baba ide vagy oda. – belecsókoltam a tenyerébe.

- Ugye tudod, hogy ez rád is vonatkozik. – mondtam, mire felvonta a szemöldökét. – A holnapi nap, az apáddal való találkozás... Hiába lesznek ott a gyerekek, ha el akarsz jönni csak egy szavadba kerül. Senki nem kényszeríthet semmire. Nem tartozol felelősséggel értük. Nyilván ők nem tehetnek arról, amit apád veled tett, de ez akkor is így van. Ha nem akarod, hogy az életed részei legyenek, akkor nem lesznek és kész. – karoltam át a derekát.

- Tudom. – fújta ki szaggatottan a levegőt. – De most nem rólam van szó. – fricskázta meg az orromat.

- Nekem mindig rólad van szó. – nyomtam egy puszit a szája szélébe.

- Menj, beszélj anyukáddal. – csókolta meg az államat.

- Megvársz?

- Még szép. – kacsintott rám. – Na menj. – biccentett. Még egyszer gyors megcsókoltam, majd elindultam anyám szobája felé.

- Anya? – dugtam be a fejem a szobába, mire Valéria szúrósan nézett rám.

- Igazán bocsánatot kérhetnél! – korholt le. – Az ő állapotában ez nem tesz jót.

- Semmi baj kincsem! – fogta meg a kezét anya. – Máris megyek.

- Nem, Valnak igaza van. – csuktam be magam mögött az ajtót. – Sajnálom, amiért így neked estem, nem volt szándékos csak... Csak nehezen tudom kontrollálni az indulatjaimat, ha apáról van szó. Ígérem dolgozni fogok rajta. És tiszteletben tartok minden olyan döntést, amit Sára érdekében hozol. – húztam ki magam, mire anyám arcán végre egy szeretetteljes mosoly terült el és Valéria vonásai is engedtek.

- Köszönöm Nát. – felelte. – Azt is, amiért ennyire szíveden viseled a húgod sorsát, pedig még meg sem született.

- Hiszen ez a dolgom. – feleltem mosolyogva. – Már nagyon várom, hogy megszülessen. – mondtam őszintén. – Szerintem szőke haja lesz, mint neked és olyan kék szeme, mint nekem és neked.

- Ugyan már, egyikünk sem szőke, sőt! – horkant fel Val.

- Éppen ezért lesz ő az. – kacsintottam rájuk.

- Gondolod? – kérdezte anya, miközben a hasára simította a tenyerét.

- Tudom – vágtam rá, mire mind a ketten felnevettek.

Miután mind a hárman kisétáltunk a szobából Kéla ott várt engem a nappaliban, az arca ragyogott, ahogy rám nézett. A belsőszerveim cseppfolyóssá válnak ettől a nézéstől. Ahogy a smaragd fénye megelevenedik a tekintetében és a tudat, hogy csak rám néz így, azért, mert szeret minden gondomat és kínomat átírja. Ajándék ő a legsötétebb órákban és tudom, akármi történjék is, ő mindig visszavezet majd a helyes útra. Soha nem akarom őt elveszíteni. Közhelyesnek hangozhat, hisz' még csak 18 évesek vagyunk és még csak egy hónapja vagyunk együtt, de én akkor sem tudom elképzelni az életemet nélküle. Őt akarom, az örökkévalóságig. És ha ehhez fel kell szántanom az egész világot, akkor megteszem.

Az este hamar jött, miután Brúnó és Doló még lenyomtak fogalmam sincs hány kört a Forzán, Brúnó végre megnyerte az utolsót, de gyanítom, hogy a barátnőm már csak hagyta nyerni. Ettől függetlenül az öcsém boldogan bújt ágyba. Ezek után Valéria betessékelte őt a zuhanyzóba, hogy fürödjen le gyorsan, majd ahogy ez megtörtént ők befoglalták a fürdőszobát és neki álltak mindenféle csajos dolognak. Csak a kacagás és a csacsogás hallatszott ki a csukott ajtó mögül és talán ez korábban idegesített volna, most a világ egyik legszebb hangjának vélem. Amíg Kéla és Valéria elszórakoztak a nagyfürdőszobában én is elmentem letusolni és fogat mosni, majd befeküdtem a szobámba és elindítottam a telefonomon egy sorozatot. Már két részt is megnéztem, mire Kéla megérkezett a szobámba, hatalmas mosollyal az arcán.

- Már azt hittem sosem jössz! – cukkoltam.

- Valéria egy egész arcos kezelést biztosított számomra, szóval nem hagyhattam ki a lehetőséget. – vigyorgott. Némán felé nyújtottam a kezemet. Kérdés nélkül mászott be mellém. Ahogy megéreztem a teste melegét magam mellett elfogott a kellemes béke. Szorosan bújtam hozzá.

- Erre ki kell találjunk valamit. – dünnyögtem. – Nem lehet, hogy majd akárhányszor átjössz, a testvéreim lenyúlnak téged tőlem. – a nevetése az egész mellkasomat megrázta.

- Te tényleg nem tudsz osztozkodni! – nézett rám huncut vigyorral. Egy csók volt rá a válaszom.

- Na és mi lesz a kárpótlásommal? – dünnyögtem bele a szájába. Éreztem, ahogy az egész testét elönti a libabőr, miközben apró köröket rajzoltam a bordáira.

- Szeretném jelezni, hogy az édesanyáddal és a testvéreiddel egy házban fekszünk. – motyogta a kezem alatt ficeregve.

- És? – vágtam értetlen fejet.

- Mi és? A kárpótlásodnak várnia kell. – felelte.

- Legyen... - morcoskodtam, mire ismét elnevette magát. – De ne kelljen sokat várnom. – dünnyögtem. Doló befészkelte magát a karom közé, a lábát összefűzte az enyémmel.

- Értettem uram! – kuncogott, majd egy csókot lehelt az ajkaimra. – Szeretlek! – súgta, miután a fejét a mellkasomra hajtotta. Egek! Ezt soha nem leszek képes megunni. Fogalmam sincs, hogy hányszor mondtuk már egymásnak, az elején még számoltam, de aztán már nem tudtam tartani a fonalat. Mégis akárhányszor elmondja nekem egyszerre olvad meg a szívem és kovácsolódik össze.

- Én is szeretlek Doló! – búgtam a hajába.

- Ma nagyon büszke voltam rád. – motyogta álmosan. – Hogy minden ellenére így kiállsz a családod mellett, így véded őket. Amiért ennyire szem előtt tartod a kishúgod érdekeit. Kicsit irigylem is, amiért ilyen tökéletes bátyja lesz.

- A tökéletes báty majd nem győzi hangsúlyozni a kislánynak, hogy semmi és senki nem lennék az életében, ha nem lépett volna be a képbe egy gyönyörű vörös hajú, smaragdtekintetű szirén. – mondtam, miközben a fürtjeivel játszadoztam, amik így természetes valójukban enyhén göndörödnek.

- Ez nem igaz. – susogta. – Nem az én érdemem, hanem a tiéd. Ne is próbáld rám terelni!

- Csak az igazat mondom. – somolyogtam.

- Szerintem meg túlzol. – vágta rá. Elmosolyodtam.

- Veled kapcsolatban nem tudok nem eleget túlozni. – cirógattam a hátát. Éreztem, ahogy a légzése egyre lassul a tenyerem alatt és egyenletes szuszogássá változik. – Aludj jól Doló!

- Te is. – dünnyögte. Ahogy öleltem őt olyan érzés fogott el, mintha a világot tartanám a kezemben. Ettől nem is kell több.

Osváth Kéla szemszöge:

Ismerős volt a hely. Mintha egy ezeréves emlék képe lebegett volna fel előttem. Ez a házunk, még a felújítás előtt. Annyival otthonosabb volt így, úgy éltünk benne, mint egy család. A szobám telis-tele plüssökkel, a kedvenceim természetesen mellettem a nagylányos ágyamban vannak. Kiabálásra ébredtem fel. Anya megveszekedett hangja rázta az egész lakást. Megijedtem, de azért kimásztam az ágyamból és odasomfordáltam az ajtóhoz hallgatódzni. Csak egy embertől származó lépteket hallottam, csak azok verték a lakást. Hol lehet apa? Kinyitottam az ajtómat és óvatosan lekukucskáltam a korlátról. Anya fel alá járkált, miközben a telefonba kiabált torka szakadtából. Hörgött. Félelmetes volt. Talán megint elrontottak egy kollekcióját? Olyankor már megtanultam, hogy jobb, ha a szobámba megyek és nem bosszantom még én is. De merre lehet apu? Ő az egyedüli, aki ilyenkor képes szót érteni anyával.

- Apu? – szóltam halkan, hátha mégis előjön az egyik szobából. De nem kaptam választ tőle, csak anya fordult felém tajtékozva és zavart vissza a szobámba. Elsírtam magam. – Aput szeretném! – szóltam kétségbeesve. Anya felcsörtetett hozzám az emeltre és arcon ütött, mondván szólt, hogy tegyem, amit mond. Mégsem tágítottam. Éreztem, hogy baj van és ez nem az a szokásos, amit már megszoktam. – Mi történt? – faggatóztam, miközben a piros arcomat dörgöltem. A szemeimből megállíthatatlanul folytak a könnyek. Anya ekkor zsebre vágta a telefonját és teli erőből elkezdett ütni, ahol ért. Menekültem vissza a szobámba, ő azonban visszarántott. Ütött és közben üvöltött, mindenhol, ahol csak elérte a testemet csípő, fájdalmas foltokat hagyott a tenyere. Könyörögtem, hogy hagyja abba, hogy nem akartam felidegesíteni őt és hogy bocsásson meg. Meg sem hallotta. Nagy nehezen sikerült beszaladnom a szobámba, bebújtam az ágyamba és magamra húztam a takarómat, hátha az majd megvéd. Hallottam, ahogy utánam jön, de megállt. Remegtem a takaróm alatt és éreztem, ahogy összevizelem magam. – Apu kérlek gyere! – sírtam teli torokból.

- Apád nem jön. – szólalt meg anya. – Soha többé nem jön.

Levegő után kapkodva ültem fel az álomból. Könnyek áztatták az arcomat és olyan volt, mintha viaszt öntöttek volna a torkomra, szinte alig kaptam levegőt. Minden ízemben remegtem. Az egész testemet loncsos izzadság fedte, szó szerint úsztam benne. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, csak a sötét falakat láttam és éreztem, ahogy forogni kezd velem a szoba.

- Doló! – simította Nát a tenyerét a hátamra. – Mi a baj? – kérdezte álmosan, mégis éberen. A tenyerembe temettem az arcomat. Mély levegőt vettem. Itt vagyok Náték házában. Vele vagyok. Nem esik bajom – mondogattam magamban. – Rosszat álmodtál? – bújt szorosan hozzám. Válaszképp csak bólogattam. – Sírtál álmodban. – vett az ölébe. Belefúrtam a fejem a nyakhajlatába. Igen, ez az illat. Az ő illata képes elfeledtetni velem minden borzalmat. Az már a múlt. Nem kísérthet. Nem tehet tönkre, nem akkor, amikor Nát itt van mellettem. – Szeretnél beszélni róla? – nemlegesen megráztam a fejemet.

Nát úgy helyezett az ölében, hogy a lábaimat a csípőjére kulcsolhassam, azzal a fenekem alá nyúlt és felállt velem. Én nem is néztem, hogy mit csinál, a szemeimet erősen lehunytam és a számat a pulzusán pihentettem. Kilépett velem a folyosóra, ahol enyhe fény úszott, majd beléptünk egy másik helységbe. Nát áthelyezte a súlyomat az egyik kezére, még a másikkal felkapcsolta a lámpát. Na nem mintha leejtett volna, úgy csimpaszkodtam belé, mint egy kismajom. Mikor úgy éreztem, hogy felkészültem arra, hogy a retinám kisüljön kinyitottam a szememet. A fürdőszobában voltunk. Gyengéden leültetett a kád peremére, majd a szekrényből elővett egy tiszta törülközőt, amivel a csaphoz lépett és bevizezte az egyik felét. Csendben néztem, ahogy a fények megvilágítják a szikár alakját. Letérdelt elém, majd a nedves törülközővel finoman elkezdte lemosni az izzadságtól gyöngyöző homlokomat. Felmordultam, ahogy a hideg a forró bőrömhöz ért.

- Szeretném, ha tudnád, akármi is kísért, nekem elmondhatod. Nincs olyan, amit ne tudnánk megbeszélni Doló. – dorombolta lágyan, miközben a tarkómat hűtötte.

- Valószínű, hogy apám váltotta ki ezt a rémálmot. – kezdtem bele rekedt torokkal. – Vagyis nem rémálom, hanem egy emlék, egy rossz emlék. Arról a napról, amikor ő lelépett. Nerea akkor kikelt magából és azt rajtam vezette le.

- Megütött? – kérdezte mély, ingerült hangon.

- A megvert jobb szó rá, mert nem csak egyszer ütött meg, hanem elvert. – válaszoltam. Az ujjai elfehéredtek, amivel a kád szélét szorította, szint egybeolvadt a kád színével.

- Utána is volt erre példa? – a hangja remegett az idegtől.

- Nem. Utána már arra sem vette a fáradságot, hogy rám nézzen. Túlságosan emlékeztettem őt apámra és arra, hogy elhagyta őt. – húztam kelletlen mosolyra a számat. – Igazából nem is értem, hogy miért ez ugrott be az álmomba... Szinte már el is felejtettem.

- Még mindig lemondhatod a holnapi találkozót. Vagy le se kell mondanod, egyszerűen nem mész el. – nézett mélyen a szemembe.

- Nem! – ellenkeztem hevesen. – Látni akarom a két kisgyereket, legalább egyszer beszélni velük. Apámat meg majd megoldjuk valahogy... Úgy, hogy mindannyian ott lesztek bármire képes vagyok. – súgtam, mire Nát tekintete ellágyult.

- Tudod, szerintem az a két kisgyerek igazán szerencsés, hogy ilyen nővérük van. Nem is ismered őket, de már feláldozod magad értük. – mondta, majd egy határozott mozdulattal lehámozta rólam a pólómat és a nyakamat, illetve a mellkasomat letörölgetni.

- Akkor úgy látszik ez a tulajdonságunk közös. – kuncogtam, a nevetés viszont a torkomra fagyott, ahogy Nát keze a mellemet súrolta.

- Én csak alapos vagyok. – dörmögte, ahogy tényleg rettentő alaposan végig törölte mindkét mellemet a vizes törülközővel, míg a szabad kezével láthatatlan mintákat rajzolt a combom tövébe.

- Ha arra hajazol, hogy eltereld a figyelmemet jó úton jársz. – feleltem, mire Nát ujja „véletlenül" kicsúszott a törülköző mögül és végig szántott a feszes mellbimbómon.

Felnyüszítettem, Nát arcán pedig egy ördögi mosoly jelent meg. A törülközőt és a pólómat is a szennyeskosárba hajította, majd ugyan úgy, ahogy bejöttünk, úgy is távoztunk. A karjaimat a nyaka köré kulcsoltam és a lábaimmal szorosan öleltem, ahogy nesztelenül végig szelte velem a folyosót egészen a szobájáig. Visszafektetett az ágyra, majd felkapcsolta az éjjeli szekrényén található kis lámpát. A tekintete olyan volt, mint egy ragadozóé, ahogy a hullámzó melleimet mustrálta. Lehajolt hozzám egy csókra. Ráérősen és szenvedélyesen ízlelte az ajkaimat és a nyelvemet, miközben a kezeivel a nadrágomat húzta le rólam.

- Szeretném látni a mai sérülésedet. – mormogta bele a számba.

Tudtam, mire gondol. A duzzadt foltra, ahol meglőtt. Közvetlen a fenekem alatt. Kérnie sem kellett, a hasamra fordultam. A tenyerét végig vezette a hátamon, megcsókolta mindkét lapockámat, végig nyalt a csípőmön. Nyöszörögve temettem az arcomat a párnák közé. Engedélykérően futtatta végig az ujjait a bugyi fedte fenekemen, mire én megemeltem a csípőmet, jelezvén, hogy nyugodtan vegye le rólam. Ahogy az is a földön végezte, valahol a nadrágom mellett, teljesen meztelenül terültem el Nát ágyában. Hátra pillantottam rá a vállam felett, de ő csak a térdén ült és meredten bámulta a csupasz ölemet, miközben minden izma olyan feszes volt, mint a húr. Minden önuralmát fel kellett használnia, hogy ne vesse rám magát, ettől pedig önkéntelenül is megfeszült a hasam alja és forróság lepte el a lábam közét. Egy örökkévalóság után megmozdult mögöttem. A bal térdem alá nyúlt és behajlítva feljebb tolta az ágyon. Finoman cirógatni kezdte a fájó részt a fenekem és a combom mélyedésénél, majd éreztem, ahogy megtámaszkodik a derekam két oldalán aztán lehajolt és végig húzta a száját rajta. Aztán a nyelvét is. Megnyalt, megcsókolt, miközben a forró lehelete a legbelső részemig hatolt. Az ajkamba harapva próbáltam elfojtani a feltörő hangokat a torkomból, erősen markoltam a lepedőt.

- Megígértem, hogy megcsókolom. – szólt vágytól remegő hangon. Igenlően felsóhajtottam, mire Nát nemes egyszerűséggel beleharapott a fenekembe. Az éles fájdalmat azonnal felváltotta a kéj, ahogy Nát megszívta az előbb megharapott pontot. Élesen felnyögtem. Ennek biztosan nyoma marad. – Csak mert mindig azzal jössz, hogy a nyakadon látszik. – dorombolta a fülembe. Még egyszer végig simított a testem alfelén, majd visszafordított a hátamra. Egy mozdulattal penderített maga alá. Követelőzően borult az ajkaimra. Vadul csókolt, éhesen, miközben simogatott és dédelgetett. Tudtam miért csinálja. El akarja feledtetni velem a rémképeket. Ki akarja törölni őket és azt akarja, hogy kettőnkre koncentráljak, őrá és a vágyra, amit iránta érzek, amit csak ő tud kiváltani belőlem.

- Nát! – nyöszörögtem. – Nem kellene... - ziháltam, ahogy Nát a kulcscsontom járatta az ajkait. – Megbeszéltük, hogy nem itt.

- Senki nem fog meghallani minket. – fogta két keze közé az arcomat. – Hagyd, hogy szeresselek ma este Doló, hogy megmutassam mennyire szeretlek. Engedd meg ezt nekem. – dörmögte az ajkaimra. - Ezt szeretném. Gondoskodni rólad, meggyógyítani, csak erre vágyom. – a hangja olyan mély és rekedt volt, hogy minden belső érzékem rezonálni kezdett. – Kérlek! – simított végig az oldalamon. Végig simogattam a markáns arcélén.

- Szeress engem! – sóhajtottam megadóan. Újabb kiéhezett csók volt a válasz.

Ismerős érzés járt át tegnap estéről, ahogy Nát a tenyerébe fogta a bal mellemet. A mutatóujjával körkörös mozdulattal kényeztette a mellbimbómat, majd szépen lassan áttért a másikra is. Csillagokat láttam míg ő melleimmel játszott. A hátamat megemelve próbáltam még jobban belesimulni a tenyerébe.

- Szeretnél többet, Doló? – kérdezte, miközben még mindig kíméletlenül gyötörte a mellbimbóimat. Néha gyengéden cirógatta, majd erősebben csípte az ujjai közé. Bólogatva nyöszörögtem. – Ez nem válasz. – harapott bele a vállam és a nyakam találkozásába. – Mond ki!

- Kérlek! – szakadt fel belőlem. Az ölem már teljesen nedves volt és a feszültség egyre csak sűrűsödött a hasam aljában. – Többet szeretnék. – mondtam elfúló hangon. Nát ekkor lehajolt és az ajkai közé vette mellemet. Nyögve markoltam bele a hajába, mire ő a fogai közé vette az ágaskodó mellbimbómat. Nyalogatta, szívta, finoman karcolta a fogaival. Miután úgy vélte eleget szórakozott, áttért a másikra. Még akkor is a melleimmel volt elfoglalva, amikor a lábam közé nyúlt.

- Baszki! – szisszent fel, ahogy az ujjait ellepte a nedvességem. Szégyenlősen pirultam el. Lentről felfelé simított végig rajtam, lassan. Minden centit végig dörzsölt a szeméremajkaim között. Könyörgőn lendítettem felfelé a csípőmet. – Bízol bennem? – kérdezte. A kék szemei úgy világítottak, mint két sarki csillag bele az éjszakába. Tegnap este is megkérdezte tőlem, az engedélyemet, hogy bízzam rá magam. Kétség sem merül fel bennem. Őt akarom, csakis őt. Mindig.

- Persze, hogy igen. – leheltem egy csók kíséretében. Huncut vigyor terült el az arcán. – Mire készülsz? – ráncoltam a homlokomat.

- Majd meglátod. Tetszeni fog. – csókolt bele a nyakamba, majd a szája ismét elkezdett lefelé indulni a testemen. Újra birtokba vette a csókjaival a melleimet, majd a hasamat, a medencémet. Széttárt lábakkal hevertem az ágyban, mikor az ujjai végre rátaláltak a testem középpontjára, arra a helyre, ahol az idegvégződések úgy összesűrűsödtek. Ekkor már nem izgatott, erősen mozgatta az ujjait a csiklómon, mire vonaglani kezdtem. Egy ütemben mozgattam az ölemet Nát ujjaival. Elvette a kezét én pedig követelőzően kaptam utána. Nyersen felnevetett. – Milyen mohó valaki. – dünnyögte, azzal szélesebbre lökte a lábaimat és befészkelte magát közéjük.

- Ugye most nem... - kezdtem bele, de belém fojtotta a szót, ahogy egy hosszú nyelvmozdulattal lentről felfelé végig nyalt rajtam. – Azta kurva! – sikkantottam fel.

- A nem hallanak meg-t úgy értettem, hogy ettől függetlenül egy kicsit lehetnél halkabb. – nevetett fel.

- Könnyű azt mondani! – támaszkodtam az alkalomra, a látványra, ami elém tárult nem voltam felkészülve. Nát feje a lábam között, a ragyogó tekintete, miközben úgy mered rám, mint egy felkínált lakomára.

- Folytassam? – lehelte a húsomra. Válaszként felé nyomtam az ölemet. Ismét elnevette magát, de eleget tett a kérésemnek. – Legközelebb majd jobban eljátszhatunk, de tekintve, hogy milyen késő van most ezt kihagyjuk. – már pont meg akartam kérdezni mire gondol, mikor az ajkait a csiklómra zárta. Az öklömbe harapva próbáltam tompítani a nyögéseimet. Nát fel-alá járatta rajta a nyelvét, szívta, néha meg is harapta. – Még finomabb vagy, mint gondoltam! – a mocskos szavai áramként hatottak az így is pulzáló testemre. A meleg nyelve pedig utat talált a testem középpontja felé. Ahogy belém dugta a nyelvét összerándultam. A lábaimat a hátára vetettem, miközben az ujjaimmal a haját markolásztam. – Basszus Doló! – dörmögte. – Olyan rohadt nedves vagy. – azzal ismét belém dugta a nyelvét, majd ki. – Olyan édes. – újra. Nát a kezét a hasamra nyomva próbált egyhelyben tartani. Tűzijátékok villództak előttem az egyre közelgő gyönyörtől, ami egy csomóba rántotta az izmaimat. – Szeretnél már elmenni? – kérdezte kéjesen. Nyüszítve ficeregtem a nyelve alatt. – Ezt igennek veszem. – a nyelve ekkor ismét belém siklott és egy mozdulattal begörbítette, így elért bennem egy pontot, amitől a testem elvált az ágytól.

Megismételte, miközben a keze, amivel nem a hasamat ölelte, felmászott és a tenyerébe vette mellettem. Úgy éreztem, hogy mentem megszűnök létezni. Feszült minden létező ínam és úgy éreztem, hogy ettől többet nem bírok el. Nát ekkor elvette a kezét a hasamról és hagyta, hogy a nyelvének birtokló csapásaira lendítsem felé az ölemet. Az egész száját rám zárta és egy cuppanó hang kíséretében szívott rajtam egy nagyot, az ujjaival a mellbimbómat morzsolta én pedig végre átlendültem a gyönyör kapuján. Remegve szorítottam a fenekemet az ágyhoz, Nát nevével az ajkamon élveztem el. Ő viszont továbbra is dolgozott rajtam, mintha minden csepp nedvemet magába akarná inni. Kicsalogatta az orgazmusomból a legtöbbet, én pedig a combjaimat szorítva öleltem a fejét. Egészen addig nyalogatott és szívogatott odalent, amíg minden testrészem el nem ernyedt. Lihegve emeltem le a válláról a lábaimat. Lehunyt szemmel élveztem, ahogy a béke befurakszik a zsigereimbe. Nát lágy puszit lehelt mindkét belső combomra. Kimászott a lábaim közül és egyúttal rám terítette a takarót is. A karját a fejem alá tolta és maga felé fordított. Ahogy hozzá simultam éreztem, hogy milyen kemény odalent, mennyire tettre kész. A kezemet emelve akartam végig simítani rajta, ő azonban leállított. Megint.

- Aludj. – durmogta a fülembe.

- És veled mi lesz? – kérdeztem egyre nehezedő szemhéjakkal.

- Ez most nem rólam szól. – húzta feljebb rajtam a takarót. – Egyébként is tökéletes kárpótlást kaptam. - lustán elmosolyodtam. - Aludj Doló! – morogva ugyan, de végül beadtam a derekamat és befészkeltem magam az ölelésébe.

- Köszönöm! – fúrtam a fejem a nyakhajlatába. Szerintem ez volt ez volt az eddigi legőszintébb köszönöm, ami elhagyta a számat.

- Szeretlek! – vont még közelebb magához.

- Én is szeretlek! – válaszoltam nagy nehezen, ugyanis a fáradtság olyan hévvel költözött belém, hogy már a szemeimet sem tudtam nyitva tartani. Hagytam, hogy Nát testmelege eltaszítson minden rémet és akkor este már nem gyötörtek többet. Nem gondoltam semmire, sem apámra, sem az anyámra. A múltamra se. Csak őrá. Hogy mit adott nekem és hogy mennyire szeret engem. Én mennyire szeretem őt. Mosolyogva aludtam el Nát karjai között.