- Ezek mégis, hogy alszanak? - hallottam meg egy hangot magam mellől.

- Áh, fogalmam sincs. Mit keres a bátyám a földön? - hallottam meg egy másik hangot. Óvatosan kinyitottam a szemeimet, majd szembe találkoztam Valériával és Tonival, akik hatalmas szemekkel bámultak rám.

- Jó reggelt Kéla! Bocsi, ha felkeltettünk. - szabadkozott Anton.

- Semmi gond! - ráztam meg a fejemet, ekkor pedig fel akartam ülni az ágyban, ám valami visszahúzott. Ami nem más volt, mint a totálisan elzsibbadt karom, ami nem mellesleg bele volt gémberedve valaki másnak az ujjai közé. Az ujjak görcsösen szorították a kezemet, ami olyan szinten elzsibbadt, hogy nem éreztem. Ekkor is jöttem rá, hogy mi van. Az ágy szélén feküdtem a sebes, befáslizott kezemet lelógatva, Nát pedig, aki az éjszaka folyamán leköltözött a földre, engem megóvva a kellemetlenségektől, erősen szorította azt.

- Khm, mi azt hiszem megyünk reggelizni. - mondta Val, majd Tonival együtt elhagyták a szobát. A kezemből totálisan kiment a vérkeringés, így muszáj volt kiszabadítanom magam Nát ujjai közül, akinek valószínűleg szintén totálisan elzsibbadhatott a karja, mert amíg én lefele lógattam, addig ő felfele nyújtotta a karját.

- Osváth, mit mocorogsz annyira? - szólalt meg hirtelen Nát, mire majdnem rám jött a szívbaj, annyira megijedtem.

- Megijedtem. - mondtam, még mindig hevesen verő szívvel.

- Bocsánat, nem állt szándékomban rád hozni a frászt. - mondta mosolyogva, majd nagyra nyitotta tengerkék színű szemét.

- Megbocsátok. - mosolyogtam vissza rá. - Egyébként, csak hogy választ adjak a kérdésedre, teljesen elzsibbadt a karom, szóval, ha nem bánod, megpróbálok életet lehelni belé. - mondtam, azzal az ép kezemmel kihalásztam az elnyomott karomat, és az ölembe raktam. Éreztem, ahogyan ezerrel kezd el zsibogni, és ismét helyesen áramlik bele vissza vér. Ám nem csak ez volt az, amire figyelmes lettem. Ugyanis mikor elengedtem Nát kezét, az övé egy hangosabb csattanás kíséretében a földön puffant maga mellet.

- Aú. Azt hiszem, nem csak a te kezedből ment ki az élet. - mondta, mire belőlem kitört a nevetés. - Nagyon vicces Osváth, nevess csak a nyomoromon. - tetette a sértődöttet Nát.

- Kikérem magam Fekete, én a közös nyomorunkon nevetek. - játszottam el a komoly szerepet, ám a szám szélében ott bujkált a vigyor.

- Jogos. - mondta, azzal felállt, és nyújtózkodott egyet. Esélyem nem volt elkerülnöm a találkozást a V vonalával, és a kockáival, ugyanis a nyújtózkodása közepette a pólója is felcsúszott. - De én nyomorultabb vagyok, mert nekem nem csak a karom, de még a lépem is beálltt. - nyávogott.

- Azt nem csodálom. Nem lehetett valami túl kényelmes a föld. Sajnálom, hogy miattam ott kellett aludnod. - húztam el kelletlenül a számat.

- Ne sajnáld. Nem gond egyáltalán. - mosolygott rám kedvesen. - Mész a fürdőbe? - kérdezte, miközben még mindig a végtagjait nyújtóztatta.

- Igen, szeretnék. Kikaptam a szekrényből egy bő fazonú fekete melegítőalsót, egy sima szürke pólót, na meg persze tiszta fehérneműt. Gyorsan letusoltam, ugyanis szükségem volt az este után egy kis felfrissülésre, majd megmostam a fogaimat. Miután megszárítkoztam, a hajamat csak egy laza kontyba csavartam, belebújtam a ruháimba, majd kifestettem a szempilláimat. Ekkor viszont kopogást hallottam az ajtón.

- Kéla, bejöhetek? - hallottam meg Nát hangját.

- Igen. - kiabáltam vissza, mire ő benyitott. Jelzem, most már a póló sem volt rajta, csupán egy sötétkék melegítőnadrág. Mindenki kényelmesben volt, ugyanis ma már megyünk ki az építkezésre, szóval senki nem koktélruhában, vagy öltönyben tervezett egész nap a napon aszalódva dolgozni. Valóban eléggé izmos volt a felsőteste, olyan, amin látszik, hogy foglalkozva van vele. Heti öt alkalommal biztosan az edzőteremben feszít. - Egy pólót már nem tudtál volna felvenni? - kérdeztem, mire ő csak elnevette magát.

- Na mi van Osváth, zavarban vagy? - támaszkodott neki az ajtófélfának.

- Egy cseppet sem. - kértem ki magamnak. - Mit szeretnél?

- Megcsinálhatom a karodat? - komolyodott meg az arca, egy pillanat alatt.

- Nát, nem vagyok egy törött szárnyú madárka, akit óvni kell. Ez itt, - mutattam felé a karomat - az életem része. Az enyém. Nem kell másnak foglalkoznia vele. Eddig sem akartam. - válaszoltam a kérdésére.

- Nem szeretném, hogy annak higgy, akinek eddig. Egy egoista srácnak, aki csak magával foglalkozik. Már hamarabb meg kellett volna mutatnom neked, hogy nem ilyen vagyok. Akkor amikor először szembesültem vele, mit teszel magaddal. Utána pedig egy évig néztem végig, hogy ugyan azt teszed, újra és újra. Én pedig egy beszari alak voltam, mert nem álltam oda eléd azzal, hogy segíteni akarok. - magyarázta szomorúan.

- Nem hagytam volna, hogy segíts. - vágtam rá kapásból.

- Meglehet. De nekem akkor is tudatnom kellett volna veled, hogy számíthatsz rám. - reagálta le egyből.

- Ezt pedig most szeretnéd helyrehozni? Nát, nem kell ezzel bajlódnod. Tényleg, én... - de meg sem várta, hogy végig mondjam, kihúzta a csap alól a sámlit, és leültetett rá.

- Nem fogadok el nemleges választ Osváth. Én csinálom. - mondta, azzal levette a polcról a kistáskát, amiben a fertőtlenítő eszközeim vannak. Nát pedig óvatosan ugyan úgy megcsinálta a karomat, mint tegnap este.

- Te Fekete, hogy hogy ilyen jó vagy sebkezelésben? - kérdeztem kíváncsian.

- Nos, volt egy időszak, amikor elég sokat verekedtem. - mondta.

- Abban az évben, amikor én odakerültem. - egészítettem őt ki, csakhogy be tudjam konkrétan azonosítani, mikorról is beszélünk.

- Pontosan. Szóval, a kórházba nem mehettem be mindig, illetve a szüleimet sem traktálhattam állandóan azzal, hogy éppen milyen sérülésekkel megyek haza. Kénytelen voltam megtanulni, hogy kell ellátnom saját magam. - mesélte. Ismerős történet volt. Nekem is meg kellett tanulnom, hogyan tudok segíteni önmagamon. Mert erre voltam ráutalva, rákényszerítve. - Készen vagy Kéla.

- Köszönöm Nát, tényleg. - néztem rá hálásan, mire ő csak mosolyogva biccentett egyet. Otthagytam a fürdőszobában Nátánielt, és megindultam az étkezőbe, hogy reggelizek.

A többség már túl volt a reggelijén, és csoportokba tobzódva beszélgettek, vagy padoknál, vagy a hintáknál. Legtöbbjük a saját osztályukból, esetleg évfolyamukból vegyültek, de egy olyan csapatot sem láttam, ahol a 11.-es vagy a 12.-esek csoportosultak volna. Egy hátsó padon megpillantottam Valériát és Antont, megint valami videót nézegettek, egy fülhallgatón megosztozva. Toni a nagy kezével takarta a telefonját a nap elől, hogy rendesen láthassák a képernyőt. Akaratlanul is elmosolyodtam azon, milyen aranyosan megvannak együtt. Bár azt már nem tudtam eldönteni, hogy ez egy testvéries szeretet, vagy egészen más... Nem akartam, hogy észrevegyenek, ezért gyorsan elslisszoltam onnan. Az étkezőben már alig voltak. Csupán egy asztal volt teli, méghozzá Nát haverjai, illetve azok aktuális barátnői ültek a nagy asztalnál. Egy pillanatig rájuk néztem, aztán el is kaptam a fejemet, és oda mentem a svédasztalhoz. Kiszedtem magamnak egy kis rántottát, mellé raktam egy szelet kenyeret, majd leültem a sarokban lévő asztalhoz és neki láttam elfogyasztani a reggelimet. Az iskola nagymenői pedig hatalmasokat röhögve tömték magukba az ételt. Ekkor pedig betoppant a legnagyobb arc, Fekete Nátániel.

- Nát, végre csak ideértél! - szólalt meg Sámuel, de mivel utálja a nevét, mindenki csak Samnek hívja. - Gyerünk, szedj valami kaját, aztán ülj le! - pacsizott le a haverjával. Meg sem próbáltam azzal foglalkozni, hogy Nát rám figyeljen. Talán, ha kettesben vagyunk, akkor látható az igazi oldala, de ha a társaságával van ugyan olyan, mint a többi. Egy beképzelt önimádó. Nát komótosan odasétált a svédasztalhoz, felemelt egy tányért, majd rakott rá magának valami élelmet. Görnyedt háttal ültem, és kanalaztam be magamba a rántottát, miközben az udvaron fel alá járkáló diákokat néztem. Ekkor pedig a velem szemben lévő szék megcsikordult, és Nát ült le rá.

- Jó étvágyat! - mondta nyugodtan, majd beleszúrta a villáját egy mini kolbászba, és be is kapta.

- Te mégis mit csinálsz itt? - néztem rá elkerekedett szemekkel.

- Eszem? - pillantott rám, mintha nem tudná mire gondolok.

- Nagyon vicces vagy Fekete. Tudod mire értettem. - küldtem felé szúrós pillantásokat.

- Azt hittem ez az étkező mindenki számára egyenjogú, és mindenki oda ül, ahova akar. - vonta meg a vállát.

- Hé Nát! Nem jössz? - kiabált át Sam.

- Áh, most nem. Jó itt nekem. - felelte, majd rám kacsintott, amit csak egy fejrázással, és egy elfojtott mosollyal díjaztam.

Néma csendben megreggeliztünk, és azzal, hogy Nát az én asztalomhoz ült le, a nagyasztalnál lévő menők társasága is halkabb lett. Én hamarabb elfogyasztottam a kiszedett reggelimet, mint Nát, így nem vártam meg. Felkaptam a tálcámat, majd beadtam a konyhásnőnek, aki csak felém biccentett köszönete képpen, majd vissza se nézve mentem ki az udvarra. Még volt 10 percem a sorakozóig, addig gondoltam elvonulok valahová, ahol nem látnak és rágyújtok. Hátra mentem a leghátsó házak mögé, ahol egy szem pad árválkodott. Leültem rá, kivettem a zsebemből a cigarettámat és az öngyújtómat, majd egy nagy sóhaj kíséretében vettem a számba a „halálos mérget". Még kilencedikesen kezdtem el cigarettázni, amikor Luca és a barátai magukhoz vettem. A mai napig nem értem, miért én. Luca akkor két évvel volt idősebb nálam, tehát ő akkor már a 11. osztályt taposta, ahogy Boni és Kitti is, akárcsak a fiúk. Egyedül Jakab volt az, aki már akkor végzős volt. Az első héten történt, amikor a szünetben kint ültem a padon, és egyedül bámultam ki a fejemből, amikor Luca leült mellém. Mintha már ezer éve ismerne neki állt velem beszélgetni, én pedig megszeppenve ugyan, de válaszoltam neki. Luca csinos dekoratív lány volt. Világosbarna haja fel volt copfozva, és erősen maszk hatású sminkje volt. Akkoriban ezt annyira menőnek, és különlegesnek találtam. Emlékszem, ők tanítottak meg sminkelni. Ugyan úgy néztem ki, mint ők. Az állandó smink következtében sehol nem tűnt fel senkinek, hogy még csak 14 éves vagyok. Főleg nem a szórakozóhelyeken. Csak egy kamu személyigazolvány kellett, egy tömény smink, és már kész is voltam. Soha nem buktunk le. Mire október lett, már engem is úgy tartottak számon, mint Luca és Jakab társaságának egy tagját. Én pedig ezt ki is használtam. Együtt nevettünk a kevésbé népszerűtlen diákokokon, kigúnyoltuk őket, állandóan randalíroztunk az iskolában. Annak ellenére tettem ezeket, hogy amiket okoztam, én is átmentem. Egy perc alatt elfelejtettem azt a kislányt, akit a betegsége miatt kicsúfoltak, és kiközösítettek. Olyanná lettem, mint akik engem is piszkáltak. Így felnőttfejjel, majd három év távlatából, egyszerűen undorodom magamtól. Képes voltam, egy perc hírnévért eladni a lelkemet is. Nem számított kit taposok a sárba, kit alázok szarrá. Én az akartam lenni, akire Lucáék büszkén tekintenek. Hogy ez igen, ő közénk való. A lány, aki azt hitte, azzal felkeltheti a fiúk figyelmét, ha úgy öltözködik, mint egy csitri, és úgy is viselkedik. Talán ezért is történt velem az, akkor éjjel... Ez volt a büntetésem. A pszichológusom, és anyám is úgy vélték, nem kéne kizökkenjek a megszokott közegből, a barátaim közül. Akkor még azt hittem vannak barátaim. Később rá kellett jöjjek, hogy soha nem is voltak. Csupán egy játékszer voltam a számukra, akin ugyan olyan jól röhöghettek, mint a többi szerencsétlenen, akit terrorban tartottak. Én is csak egy szerencsétlen kis hülye liba voltam a szemükben. Luca mindenkit ellenem fordított. Valószínűleg mindig is erre vágyott. Történjen velem valami, ami után még jobban lelökhet a mélybe. De az, hogy ezt a megerőszakolásommal tette, igazi szörnyeteggé növelte a szememben őt. Mert, hogy valaki ezt felhasználja a másik ellen, és még nem is az igazat adta tovább, hanem a teljes hazugságot, ilyenre csak egy szörny volt képes. Én pedig nem kívántam tovább részese lenni ennek az undorító brigádnak. A kilencedik osztályt magántanulóként fejeztem be, majd beiratkoztam a Budapesti Elit Gimnáziumba. Innentől kezdve nem voltam hajlandó bárkivel is, bármilyen kapcsolatot kialakítani. Nem volt hozzá se kedvem, se energiám. Egy életre elegem lett az emberekből, és a miattuk érzett fájdalmakból.

Az órámra pillantva konstáltam, hogy már mennem kéne sorakozni. A cigimet elnyomtam, majd belehajítottam a közeli kukába. Szinte futólépésben trappoltam le az emelkedőn, ugyanis még be kellett dobnom a cigarettámat vissza táskába, nehogy a tanároknak feltűnjen, mi lóg ki a nadrágzsebemből.

- Kéla, jössz? - hallottam meg lentről Valéria hangját.

- Persze, egy pillanat, csak még be kell szaladjak a kisházba! - kiáltottam neki vissza.

- Rendben, siess! Addig előre megyek Tonival! - mondta, mire én csak bólintottam, majd egy hatalmas lendülettel berontottam a házba. Vagyis csak akartam, ám beleütköztem valamibe. Illetve valakibe. A nagy lendülettől, azonnal hátra estem volna, ha Nát nem karolja át a derekamat, és tart meg.

- Osváth, veled mindig csak a baj van. - nézett rám mosolyogva, mire én csak nevetve beleöklöztem a vállába. - Aú! - jajdult fel, tetetett fájdalommal.

- Mondod te, Fekete. - kontráztam egyből. Nát elengedett, így gyorsan beraktam a cigarettámat és az öngyújtómat a bőröndöm belső felébe, majd Náttal az oldalamon, megindultunk a táborhely bejárata felé. Természetesen rajtunk kívül már mindenki ott volt, és csak ránk vártak.

- Komolyan mondom, ezt nem hiszem el! Osváth és Fekete, magukkal állandóan a baj van! - hisztériázott az osztályfőnök, mire mi egymásra néztünk Náttal, és azonnal kitört belőlünk a nevetés. - Most mi az, amin maguk ennyire nevetnek, talán valami vicceset mondtam? - nézett ránk értetlenül a tanárnő, de mi annyira nevettünk, hogy képtelenek voltunk válaszolni, így Lékai csak egy ezt nem hiszem el kíséretében otthagyott minket. Természetesen mindenki minket bámult. Val és Toni csak mosolyogva pillantottak ránk, ám rajtuk kívül senki nem fogadta nagy örömmel a Náttal való nevetgélésemet. És nem, nem a hangzavar miatt.