Osváth Kéla szemszöge:

Nát ébresztője rázta meg a fejem melletti kis éjjeliszekrényt. A párom morgolódva húzta ki a kezét alólam és nyomta ki a karattyoló hangot. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem is hallotta, visszamásztam Nátra és úgy csimpaszkodtam rá, mint valami kismajom. Rohadtul nem akartam felkelni, azt szerettem volna, ha az idő végezetéig így összebújva feküdhetnénk elzárva a világtól, csak mi ketten.

- Jó reggelt Doló! – dörmögte Nát a fülembe. Még jobban a nyakhajlatába fúrtam a fejemet és erősen összeszorítottam a szememet.

- Mmm, még alszom. – motyogtam, mire öblös és mély nevetése rázta meg a mellkasomat.

- Biztos? – cirógatta a tarkómat. Felhorkantam és átfordultam a másik oldalamra.

- Biztos. – fúrtam bele az arcomat a párnába. Képtelenség, hogy én most felkeljek... Nát a hátamhoz simult és finom puszikat lehelt a nyakam ívére. – Ne már! – ficeregtem, hogy messzebb kerülhessek mellőle és ismét álomba szenderülhessek. Borzasztó viszonyban vagyok a korán és időben keléssel. Nyilván, ha nagyon muszáj megoldom, de ha lehet inkább az utolsó ébresztőmig húzom az ágyból való kikászálódást, aminek nyilván megvan a hátránya is, mert így minden máson kapkodnom kell magam, ugyanis időm nem marad semmire. Nát azonban nem adta fel, az ujjai bekúsztak a takaró alá és a csupasz combomat simogatta, miközben az arcom élét csókolgatta. – Alszom! – csattantam fel, mire csak kuncogott egyet, de nem hagyta abba. Az ujjai még feljebb szántottak és amikor fehérneműm vonalához ért hangosan nyöszörögtem egyet.

- Tudod, ez most pont olyan, mint tegnap este. – dorombolta a halántékomra.

- Ühüm... - nyöszörögtem. Ívbe feszült a gerincem a gondolatra, hogy ugyan azt teszi meg velem, mint amit tegnap este. A gyönyör, amit okozott csak hírből ismertem. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha meg fogom tapasztalni, pláne nem úgy, hogy a szerelmem teszi ezt velem. Olyan bizalom és kötelék alakult ki közöttünk ezáltal, ami alapjaiban szilárdította meg a kapcsolatunkat. Az már más kérdés, hogy azt nem hagyta, hogy én is adjak neki valamit...

- Szeretnéd, ha megint azt csinálnám veled, Doló? - kérdezte izgatóan mély hangon, miközben az ujjai tovább játszadoztak a bugyim vonala mentén, de akárhányszor a testem középpontja felé közeledett, visszatáncolt. Hevesen bólogattam a kérdésére. Feszült az alhasam és éreztem, hogy elönti a lábam közét a vágy. - Szeretnéd, ha még többet is csinálnék? Annyi mindent csinálhatnánk még. - szívta meg a fülem alatti érzékeny bőrt, aminek biztosan nyoma marad. A fenekemet az ölének nyomtam és próbáltam úgy helyezkedni, hogy a keze minél lejjebb helyezkedjen el rajtam.

- Igen, szeretném. - nyűszítettem vágyakozva.

- Hm, az jó. - vette el rólam a kezét és gördült el mellőlem. - Kár, hogy alszol. - a szemeim azonnal felpattantak és olyan hévvel ültem fel, hogy még Nátnak is arrébb kellett csúsznia az ágyon. Az arcom a vörös minden színében pompázott a dühtől, a szégyentől és a kielégületlenségtől. Nát szemei csillogtak és csak egy hajszál választotta el, hogy ne robbanjon szét a nevetéstől.

- Na elmész te a francba Fekete! - feleltem szúrósan, ő pedig a hasát fogva fetrengett a nevetéstől. Sértődötten másztam ki az ágyból és akartam lecsörtetni a konyhába, de Nát utánam kapott. Az ölébe húzott és két keze közé fogta az arcomat.

- Nagyon gerjesztő ám, hogy mindig vágysz rám. - felelte pimaszul.

- Ne legyél nagyra magaddal! - fortyantam fel.

- Még mindig van ám időnk. - nézett rá a karján lévő nem létező órára.

- Álmodozz csak! - pattantam fel az öléből, majd a tegnap levetett nadrágom után nyúltam és villámgyorsan húztam magamra. Nát még mindig csak szemtelenül vigyorgott. - Reggeli? - kérdeztem megadóan.

- Kérhetlek téged? - nyúlt el az ágyon, mint akinek semmi dolga, de a szemeiben megint ott táncolt a perzselő kék láng, amitől egy szempillantás alatt képes vagyok zavarba jönni.

- Nem, de tojást tudok csinálni. - dünnyögtem. Ekkor már ő is kimászott az ágyból és megállt előttem. Olyan közel, hogy egy lélegzetvételtől összeért volna a mellkasunk. Lejjebb hajolt a fülemhez.

- Ez sajnálatos. Biztos sokkal finomabb vagy, mint a tojás. - súgta a fülembe. Minden szőrszálam az égnek meredezett és persze megint egymerő vörös volt a fejem. Mindig zavarba hoz...

- Hagyd abba! Mindig zavarba hozol. Ez így nem fair. - korholtam, de egyszerűen képtelen volt eltüntetni az arcáról azt a csibész vigyort.

- Az nem szégyen, hogy vágysz rám Doló. - simította a meleg tenyerét a derekamra. - Én is vágyom rád. Állandóan.

- Ezzel nem segítesz. - sütöttem le a szememet, miközben a szám belsejét rágcsáltam.

- Plusz, imádom, ha zavarban vagy. - lehelt finom csókot a számra.

- Szemét vagy. - sóhajtottam fel.

- De te így szeretsz. – kacsintott rám.

- Sajnos. – vágtam hozzá.

- Na szép! – horkant fel, aztán magához vont és egy szenvedélyes csókban részesített.

Míg Nát összekészült én lementem a konyhába és tükörtojást sütöttem magunknak reggelire pirítóssal, illetve készítettem magunknak egy-egy kávét, reggeli napindító gyanánt. Gyorsan belapátoltuk mind a ketten, ugyanis a reggeli évődésünknek hála kissé késésben voltunk, tekintve, hogy még Nátékhoz is vissza kell mennünk, hogy felvegyük Valt és Tonit. A párom kedvesen felajánlotta, hogy bepakol a mosogatógépbe, amíg én is összekészülök. Villámgyorsan fogat és arcot mostam, a hajamat csak egyszerűen kifésültem és hagytam, hogy hullámosan omoljanak a vállaimra, majd felkaptam magamra az első értelmes ruhadarabot, amit a szekrényben találtam. Jelen esetben ez egy fekete farmer volt és egy fehér felső. A szempilláimat kifestettem, sőt még egy halványpiros árnyalatú rúzst is varázsoltam az ajkaimra. Az iskolatáskámba szó szerint bevágtam minden szükséges tanszert és már rongyoltam és az előszobába, ahol Nát már teljes harcifelszerelésben várt engem. Az acélkék tekintete szó szerint elnyelt. Értetlenül kapkodtam a fejemet.

- Most meg mi van? – ráncoltam a homlokomat.

- Gyönyörű vagy. – lehelte. Elkerekedett szemekkel pislogtam rá.

- Csak felöltöztem. – jegyeztem meg halkan. Akár egy ragadozó, úgy lépett felém és ragadta meg a nyakamat. A hüvelykujjai végig simított a nyakam azon részén, ahol a ma reggeli „incidens" maradványát viseltem.

- Már el is felejtettem, hogy milyen jól állnak neked ezek a foltok. – nyalta meg a szája szélét.

- Ha így folytatod, nem fogunk tudni bemenni az iskolába. – mondtam sóvárogva.

- Akkor nem megyünk. – vont az ajkaira. Egy pillanatra átadtam magam a szenvedélynek és az izzásnak, ami gúzsba köt, de csak egy pillanatra.

- Muszáj mennünk. – húzódtam el tőle, mire ő csak bánatosan fújtatott. – Egyébként meg, nem te mondtad, hogy lassan akarsz haladni? – vágtam hozzá, de akkor már az ajtó túlfelén voltam.

- Aucs! – jött utánam durcásan. Diadalittas mosolyt ült ki az arcomra. Szélsebesen pattantunk be a kocsiba és vettük az irányt Náték felé. De a bosszúm még korántsem ért célba, sőt még csak most kezdődött.

- Egyébként ennek a haladjunk lassan dolognak nemsok értelme van. – firtattam tovább. Épp egy piros lámpánál várakoztunk, mikor Nát kíváncsi tekintettel fordult felém.

- Miért is? – kérdezte, mire én olyan közel hajoltam hozzá, amennyire csak lehetett és a tekintetemet erősen összeakasztottam az övével.

- Azért, mert a tiéd vagyok attól a pillanattól, hogy először bekötözted a sebemet. Bármit megtehetsz velem, bármit kérhetsz tőlem én gondolkodás nélkül megtenném. – formáztam kéjesen a szavakat és mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy a bármi ebben a kontextusban mire értendő. – Mert a tiéd vagyok, csak a tiéd. – tettem hozzá mintegy megerősítésképpen. Nát tekintetét azonnal ellepte a köd és a ragyogó kék szemei hirtelen a kék legerősebb árnyalatába csapott át. Ekkor pedig dudaszó hallatszott mögülünk. – Zöld van. – tettem hozzá úgy, hogy még mindig egymás lelkét vizslattuk.

- Ezért még számolunk Osváth. – mondta remegő hangon, majd gázt adott és folytattuk az utunkat. Vigyorogva dőltem vissza az ülésbe. Toni és Val már türelmetlenül vártak minket a ház előtt, én pedig bűnbánóan kértem a bocsánatukat, ugyanis magamra vállaltam a késést. – Ez így van, Doló volt a hibás. – helyeselt a barátom, így hálám jeléül küldtem felé egy na kösz pillantást. – Nem volt hajlandó felkelni, nekem pedig sajátos módszert kellett alkalmazzak, hogy felrázzam az álmából. – felelte szenvtelenül. A szemeim akkorára nyíltak, hogy azt hittem kiesnek az üregükből, az agyam pedig konkrétan füstölt. Hallottam magam mögül Toni visszafojtott röhögését, ugyanis ő nyilván egyből levágta a sajátos módszer fogalom jelentését.

- Megvesztél? – sziszegtem felé, mint valami mérges kígyó.

- Érted, minden percben. – szegezte rám a pillantását, ahogy leparkoltunk az iskola előtt.

- Nem szeretnénk részleteket köszi! – pattant ki Val a kocsiból, miközben a kezeit védekezően maga elé emelte.

- Miért nem? Kélának biztos rengeteg mesélni valója van. – hajszolta tovább Nát. Toni ekkor már nem tudta visszatartani a röhögését, mire a barátnője tarkón legyintette. – Eseménydús esténk volt.

- Befejeznéd? – fordultam felé könyörögve.

- Ha játszadozol, akkor én is játszadozom. – hajolt felém egy érzéki csókra. A térdem is megrogyott egy pillanatra ettől a delejes érzéstől. Tőle. – Szeretlek. – tette hozzá halkan.

- Én is szeretlek. – fújtam ki reszketegen a levegőt. Az ujjainkat összefűzve baktattunk az iskola felé. Természetesen a bejáratnál már ott vártak minket a fiúk.

- Tulajdonképpen meg sem kellene lepődnem, hogy éppen ide értetek. – fonta össze maga előtt a karjait Sam.

- Igyekeztünk na! – sóhajtottam.

- Hát igen. Dolónak a reggelek nehezen indulnak kénytelen voltam segíteni ezen. – tette hozzá Nát. Hát ezt komolyan nem hiszem el! Sam és Bence is elkerekedett szemekkel vizslattak minket.

- Na azt látom. – horkant fel Bence és bökött a nyakamon lévő lilás folt felé.

- Most már igazán le lehet szállni rólam! – rántottam ki a kezemet Nát ujjai közül. – Te pedig még csak nem is „segítettél", sőt közel sem voltál hozzá. – rajzoltam idézőjeleket a levegőbe. Azzal megragadtam Valéria kezét és magam után húzva caplattam befelé. Még hallottam, ahogy a fiúk mögöttem húháznak egy sort és Náton röhögnek.

Az első óránk földrajz volt, ami bár nem tartozik a kedvenceim közé a tanárnő egész aranyos így elviselhető. Ezután idegen nyelv következett, ami az én esetemben spanyol volt, a fiúkéban angol. Igyekszem önerőmből is fejleszteni a spanyol tudásomat, mert bár anyámtól származik ez a részem és sokkal egyszerűbb lenne, ha nem vennék róla tudomást, valamiért mindig is szerettem. Még azok után is, hogy olyan szörnyen magamra hagyott. A spanyolóra volt az egyetlen, amit tényleg élveztem, amiben az elmúlt években egy csekély kis örömöm is volt. És a gyerekkoromban lévő megalapozásnak köszönhetően nagyon is jól ment. Ez az egyetlen kötelékem van anyámmal, az egyetlen, amit neki köszönhetek. Kicsengettek én pedig már alig vártam, hogy visszatérjek Nátékhoz. Olyan fura volt, hogy ezt az időt külön töltjük, holott mindig együtt van a kis társaságunk. Éppen robogtam volna kifelé, amikor egy szőke fürtös lány az utamat állta.

- Szia Kéla! – köszönt rám kedvesen.

- Öhm, szia! Segíthetek? – a lány szőke fürtjei alól nagy kék szemeivel pislogott rám, amit óriási, természetes fekete szempillái kereteztek. Alacsonyabb volt nálam, ezt pedig a magastalpú szandál sem ellensúlyozta, amit a lábán viselt. Az arca saját magától volt pirospozsgásos, egyetlen bőrhibája sem volt. Maga volt a megtestesült szépség. Biztos nem az osztálytársam, de még azt is meg merem kockáztatni, hogy nem évfolyamtárs.

- A tanárnő azt mondta, hogy keresselek meg a korrepetálás ügyében. – oh baszki tényleg. Ki is ment a fejemből.

- Jaj igen, bocsi ne haragudj totál megfeledkeztem róla. – csaptam a homlokomra.

- Semmi gond! – mosolygott rám kedvesen.

- Te nem 12-es vagy, ugye? – kíváncsiskodtam.

- Nem én 11-es vagyok. Éppen ezért is kellene a segítséged, mert előrehozott érettségit szeretnék tenni spanyolból és amúgy nem megy rosszul, de egy érettségi akkor is érettségi. – magyarázta zavartan.

- Az az igazság, hogy még soha a büdös életben nem tartottam korrepetálást... - ismertem be.

- Ne aggódj, tudom, hogy ez egyfajt büntetés neked. – kacsintott rám cinkosan. Elmosolyodtam.

- Ha délután rám írsz meg tudunk beszélni mindent. Mikor lenne jó mind a kettőnknek, hol stb. – mondtam, mire felcsillant a szeme.

- Nekem tökéletes. Nagyon szépen köszönöm Kéla! – hálálkodott.

- Ne haragudj, de én nem tudom a nevedet. – néztem rá zavartan.

- Balla Zoé vagyok! Nagyon örülök, hogy megismerhettelek Kéla. – annyira őszinte volt a tekintete, minden kiült az arcára, hogy még kételkedni sem tudtam benne.

- Te nem vagy rossz véleménnyel rólam? – bukott ki belőlem, hiába kaptam a szám elé a kezemet. Zoé felkuncogott.

- Ugyan miért lennék? Mert szerelmes lettél?

- Azért, akibe. – kontráztam rá.

- Nem az én dolgom. – vonta meg a vállát. Meghökkentem. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Ez a lány olyan közvetlen volt és olyan kedves, holott én még a nevét sem tudtam.

- Én is örülök, hogy megismertelek Zoé. – mosolyogtam rá. Egészen az osztálytermünkig kísért, elmesélte, hogy az ő anyja is spanyol, ezért tanulja itt az iskolában a nyelvet és otthon nagyon szigorúan veszik, hogy jól teljesítsen a tárgyból. Ettől függetlenül szereti, nem érzi úgy, hogy ráerőltetnék és szeretne a legjobban teljesíteni.

- Akkor, ha hazaértem megírom, hogy melyik napok jók nekem. – mondta, majd búcsúzás gyanánt megölelt. Hirtelen ért a mozdulat, így csak esetlenül öleltem vissza.

Mosolyogva sétáltam be az osztálytermünkbe, ahol perceken belül elkezdődhet a matekóra. Nát szinte felém rohant és kapott a karjaiba. Olyan szorosan ölelt, hogy szusz alig maradt bennem.

- Jól van, most már elég. – veregettem hátba, mire engedett a szorításán és kicsit hátrébb hajolt, hogy a szemembe tudjon nézni, de a karjai még mindig átfonták a derekamat.

- Hiányoztál. – dobott egy gyors csókot a számra.

- Te is nekem. – feleltem.

- Borzasztóak vagytok. – hallottam meg mellőlünk Bence hangját, mire én csak nemes egyszerűséggel kinyújtottam rá a nyelvemet. Vigyorogva viszonozta a cselekedetemet.

- Ki volt az a lány? – lépett mellénk Sam. Meredten bámulta az ajtót, ahol előbb még Zoéval álltam.

- Balla Zoé. 11-es, őt fogom korrepetálni spanyolból. – magyaráztam. De Sam rám se nézett, csak az üres ajtókeretet vizslatta. Kíváncsian húztam fel a szemöldökömet. – Miért kérdezed?

- Ja, csak úgy. – kapta rám a tekintetét, azzal vissza is ült a helyére. Szemkontaktussal próbáltam kommunikálni a párommal, de ő is olyan értetlenül pislogott rám, ahogy én őrá. Nem nagyon tudtuk hová tenni a barátunk viselkedését.

- Jól láttam, hogy megölelt téged? – vigyorgott rám Nát.

- Nagyon kis aranyos és közvetlen csajszi. – vettem a védelmembe Zoét. – Nem tart tőlem. – ismertem be a valódi okát annak, hogy miért is esett jól annak a lánynak a kedvessége. Nát csak mindent tudóan bólintott, ám ekkor belépett a matektanárunk és kezdetét vette az óra.

Már a tanóra fele lepergett, Takács éppen átszellemülve próbálta átadni nekünk az egyenletek gyönyörét, amikor megszólalt a hangosbemondó: Osváth Kéla, kérem jelenjen meg a titkárságon! Osváth Kéla, kérem jelenjen meg a titkárságon! Értelmetlenül kaptam a fejemet Nát irányába, aki elkerekedett szemekkel nézett rám, arcára pedig az aggodalom sötét árnyai ültek ki. A szívem a torkomban dobogott és izzadt a tenyerem. Mi a jó büdös franc van már megint! Takács unszolása rázott ki a kattogásból, hogy induljak már meg. Nát persze azonnal velem együtt pattant fel.

- Fekete, maga meg mit csinált? – pislogott rá unottan a matektanár.

- Elkísérem Kélát. – felelte határozottan.

- Most azonnal visszaül a székére. Magát nem hívták, csak Osváthot, akinek van két lába és tökéletesen tudja, merre van a titkárság. – oktatta ki Takács. Nát viszont nem ült le, csak keményen kihúzva magát állta a tanárúr tekintetét.

- Nem lesz semmi baj. – súgtam felé. - Kérlek, ülj vissza! – löveltem felé a pillantásommal. Az állkapcsa idegesen rándult egyet és olyan mereven, hogy az már szinte fáj, de visszaült. Ránéztem a másik három fiúra, próbáltam kedvesen rájuk is mosolyogni, akik ugyan olyan idegesen vizslattak, mint a párom, aztán kislisszoltam a teremből. Szinte futólépésben csörtettem be a titkárságra. – Miért tetszett hívatni? – szegeztem neki egyből a kérdést Margónak, a titkárnőnek.

- Telefonon keresnek egy elég fontos ügyben. – nyomta a kezembe a vezetékes készüléket. – Édesapád az. Magadra hagylak, ha végeztél kopogj át. – azzal eltűnt egy kis ajtón, ami valószínűleg valamiféle étkező lehetett.

Görcsösen szorítottam szerencsétlen telefont és legszívesebben ezt is a falhoz hajítottam volna. Olyan dühös voltam, hogy csillagokat láttam. Hogy merészel zaklatni az iskolában? Hogy merészel egyáltalán keresni engem ennyi év után? A korábbi zaklatottságomnak, amit az előző két telefonhívásával váltott ki, nyoma sem volt. Csak a harag vörös ködje lengett körbe. A fülemhez vettem a telefont és egy nagyot sóhajtottam.

- Szia lupino! – a hangja ugyan olyan mély és bársonyos volt, mint nyolc évvel ezelőtt.

- Ne merészelj így hívni! – a hangom olyan maró volt, hogy a telefonon is hallottam, ahogy az apámnak nem nevezhető fószer élesen beszívja a levegőt. Nem adtam meg neki az elégtételt, hogy magyarázkodásba kezdhessen. – Mégis mit képzelsz magadról, hogy itt az iskolában zaklatsz? Nem esett le, hogy az elmúlt két hívásodat is azért ignoráltam, mert kurvára nem érdekelsz? Szakadj le rólam! – már épp megint lecsaptam volna, mikor apám szó szerint könyörögve szólt bele a vonalba.

- Kérlek, ne rakd le Kéla! Annyira sajnálom, de olyan nehéz volt megtaláljalak téged, megszerezni az elérhetőségedet és... - a szavába vágtam.

- Még mindig kibaszottul nem érdekel! – emeltem meg a hangom. Remegtem az idegességtől.

- Nem kérem a megbocsátásodat és a megértésedet sem. Tudom, hogy a tetteimre nincsen mentség...

- Kérlek, kímélj meg ettől! – fröcsögtem.

- De nem magam miatt kerestelek ennyiszer. Hanem a testvéreid miatt. – a szavak úgy csúsztak ki a száján, mint egy ígéret, mint egy felajánlás. Az nem lehet! – zakatolta az agyam. - Képtelenség!

- Rohadj meg! – kiáltottam el magam. Margó nagy valószínűséggel mindent hallott, ám már ez sem érdekelt.

- Az igazat mondom. – váltott a hangneme esdeklőre. – Van két kistestvéred. Kíra, ő most lesz hatéves és Keve, ő hároméves. Nagyon szeretnének találkozni veled, megismerni téged. Már annyiszor meséltem nekik rólad. Egy éve próbálunk megtalálni téged, elérni téged. – éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból és elmegy az erő a lábamból. Lerogytam az asztallal szemben lévő székre.

- Nincs jogod ezt tenni... - súgtam szinte alig hallhatóan. A könnyek végig szántották az arcomat, elmosva a szempillaspirálomat. Két kicsi gyerek, akik a testvéreim. Kíra és Keve, egy kislány és egy kisfiú.

- Tudom. Ha eljössz hozzánk, mindent meg tudnánk beszélni!

- Semmi nincs, amit meg kellene beszélnünk. Nem akarlak látni, hánynom kell tőled és még a gondolattól is, hogy egy levegőt szívjak veled. Senki vagy a számomra. – a hangom olyan jeges volt, hogy éreztem, ahogy megfagy körülöttem a levegő.

- Lupino, kérlek!

- Ne nevezz így! – csattant élesen a hangom.

- Igen, bocsáss meg... Holnap eljöhetnél hozzánk. Kérlek, ne a testvéreidet büntesd az én hibáimért. Ők semmiről sem tehetnek. Tényleg nagyon szeretnék megismerni a nővérüket. – Johanna és Alex önszántukból hagytak el engem. Önzőek voltak és csak saját magukkal foglalkoztak nem törődve azzal, hogy velem, a vérükkel mi lesz. Egy család voltunk és ők lemondtak rólam. Ez az érzés pedig örökre megnyomorított. Képtelen lennék azzal a gondolattal együtt élni, hogy ezt a törést én okozom két kicsi gyerekben. Én nem vagyok olyan, mint Alex és Hanna!

- Hová kell mennem?