Sziasztok! Mint korábban már említettem nektek, írok A jégkirálynőnek egy amolyan folytatást. Korábban, még az átírás előtt is volt neki egy, ami a So far away címet viselte, de ugye azt töröltem, aminek az okait már szintén leírtam korábban. A mostani folytatás címe A tűzkirálynő, amihez már a borító is elkészült, amit beillesztek ide! Illetve megvan már a főszereplő neve is: Váradi Lorna. Egy kis ízelítőm is van a tartalomból, amit most be is másolok nektek! 

A "leleplezés", az örök, elkerülhetetlen leleplezés két ember között, az életnek ez a drámai csúcspontja, mikor a szerep lehull a másikról s végre megtudod, kicsoda ő - s aztán vállalod vagy nem, a következmények már magánügyek! -, végre megtörtént közöttünk is. - Márai Sándor

Történet egy lányról, akinek az élete szempillantás alatt hulott darabokra. Egy lányról, aki a folyamatos lázadás és vadság árán akarja elfelejteni élete megrázó pillanatait. Lorna világa a feje tetejére állt, amikor a szülei a válás mellett döntöttek. A szülők kapcsolata már hosszú idő óta nem volt felhőtlen, a válás mégis megrendítően hatott Lornára és a húgára Lillára. Lorna felelőssége, hogy támogassa alkohol problémával küzdő apját, annak ellenére, hogy bármit megtenne, hogy ne kelljen még egy napot eltöltenie a családi házban. 

Remélem elnyeri a tetszésetek, illetve szeretnélek megkérni titeket, hogy ha van ötletetek, hogy vajon miről is fog szólni A tűzkirálynő, kikről és milyen módon fog kapcsolódni a mostani szereplőink életéhez, akkor ne tartsátok magatokban! Írjátok meg itt kommentben, vagy privátban, de a facebook csoportba: Vika Blogjai és az instagram oldalon: vika_blogjai is nyugodtan írhattok! :) 

Remélem ez a rész is a kedvetekre való lesz, jó olvasást kívánok! <3 

Fekete Nát szemszöge:

A napok hihetetlen gyorsasággal repkednek a fejünk felett. A táborból már nincs hátra egy egész hét sem, az életünk pedig csodásan alakul Kélával. Soha nem gondoltam volna, hogy a kettőnk közt feszülő energiából, aminek éveken át nem tudtam jelentést adni, majd ezzé alakul. Szerelmes vagyok belé, ő pedig belém. Ez jelent most mindent számomra. Nem érdekel semmi más csak ő. Nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólunk a többiek vagy, hogy elveszítettem a hírnevemet. Amikor Kéla elneveti magát, mert én mondtam valamit, vagy amikor hozzám bújik felülír minden ilyesmit. Dolgokat, amik eddig kitöltötték az életemet és azt hittem, hogy ezek tesznek engem nagy emberré. Ettől válok igazán önmagammá. Ha én vagyok a legnépszerűbb az iskolában. Akiért minden lány olvadozik, a fiúk olyanok akarnak lenni, mint én, minden buliba hivatalos vagyok, bárkit kiütök, mert én megtehetem, azzal a lánnyal kavarok, akivel csak akarok... Rengetegszer elgondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha nem Krisztián az unokatestvérem. Akkor is így kötöttem volna ki? Ezt az életet éltem volna? Elég lettem volna, hogy ezt az imidzset képviseltem volna? Valószínűleg nem. Nem én tettem azért, hogy a gimnáziumban így tartsanak számon. Krisztián haverjai oda jártak még, mikor engem felvettek. Egyértelmű volt számukra, hogy majd én viszem tovább az örökséget minden gond nélkül. Végül is Krisztián és én elsőfokú rokonok vagyunk, külsőre és viselkedésre is nagyon hasonlítunk. Ez pedig akkor nyilvánult meg igazán, amikor elkezdtem bunyózni. Olyan volt, mint a drog egyszerűen nem tudtam leállni. Minden félelmem, erőszakom és dühömet megoldotta még ha csak pillanatra is, a verekedés. Ekkor pedig semmi mást nem hallottam, csakhogy én valóban rokona vagyok Krisztiánnak. Ugyan olyan vagyok, mint ő. Már nem a közös zenélések kötöttek össze vele, hanem a verekedés, a bulizás és a csajozás. Egy huligán voltam, mint ő. Legbelül tudtam, hogy ez borzasztóan gáz, de egyszerűen nem tudtam és nem is akartam belegondolni abba, hogy mi lenne, ha a hírnevét, az örökségét is elveszíteném. A bátyám volt, a testvérem. Együtt nőtünk fel, ő volt a példaképem. Vele volt a legszorosabb a kapcsolatom, pedig nem is volt vérszerinti testvérem. Hiába törtem össze a szüleim szívét azzal, hogy azzá váltam, amitől mindig is óvtak, hiába mutattam rossz példát az öcsémnek és löktem el magam mellől a húgomat, nem tudtam megállt parancsolni. Élveztem az életet, hogy állandóan róla van szó az iskolában, a legmenőbb és legjobb srácról. Pedig egy csődtömeg voltam.

Kéla volt a megmentőm. Egy évnyi tengődés után ő volt az, aki megmentett. Meghúztam egy határt, amit nem léptem át. Nem verekedtem többet, kevesebb buliba jártam és megpróbáltam nem szédíteni a csajokat. Aznap döntöttem el, amikor megláttam őt az iskolában. Fogalmam sincs, hogy milyen hatást gyakorolt rám akkor, de megmentett. Már rég nem járnék abba az iskolába, mert valószínűleg kicsaptak volna. Val is azért jött haza, mert megígértem, hogy többet nem csinálok olyanokat. Összeszedtem magam tanulás terén is, már amennyire egy tinédzser fiútól ez elvárható és megpróbáltam nem szégyent hozni a szüleimre, akik annyit szenvedtek. Miután a bácsikám meghalt autóbalesetben, a szüleim gondolkodás nélkül vették magukhoz Krisztiánt. Az anyja évekkel ezelőtt lelépett, soha nem is ismerte a fiát. Mindenki betudta a viselkedését először annak, hogy meghalt az apja. Ez egy nagy trauma, majd összeszedi magát és jobban lesz. Csakhogy nem ez történt. Szinte minden évben majdnem megvágták, amit meg a lányokkal csinált egyenesen borzalmas volt. Semmi másra nem volt jó az alku, amit a haverjaival kötött, csak arra, hogy minél több csajt meghúzhasson. Senki nem gondolta volna, hogy a nála egy évvel fiatalabb Meggyesi Lola lesz az a lány, aki elcsavarja az unokabátyám fejét.

Ő volt a következő soros, akit el kellett csábítani, majd lehetett gyűjteni a trófeák között. Alacsony termet volt, rövid barna hajjal és sötétbarna szemekkel, mindig szemüveget viselt és ő volt az iskola egyik legjobb tanulója. Mindezektől függetlenül gyönyörű lány volt, nemhiába került fel Krisztiánék listájára. És mintha varázslat történt volna, Krisztián érzelmi a színleltről valóssá váltak. Teljesen szerelmes volt Lolába. Soha életemben nem láttam még akkora szerelmet és kémiát, ami köztük volt. Persze a haverjai ezt nem akarták elfogadni, mert megszegte a szabályokat és ellökték maguktól. Szinte alig voltak még együtt, amikor kiderült, hogy Lola terhes. Őszintén azt hittem, hogy az unokatestvérem nem elég tökös ahhoz, hogy segítsen a lánynak. De teljesen az ellenkezője történt a vártnak, ugyanis Krisztián örömmel vállalta volna, hogy 17 évesen apa lesz. A szüleim pedig látva a boldogságát nem tudták azt mondani, hogy nem fogják támogatni a gyereknevelésben. Nem is akarták, hiszen az a kisbaba is a családunkhoz tartozott. Lola szülei viszont egészen másként vélekedtek erről. Már az egész kapcsolatot ellenezték, tudván, hogy Krisztián milyen hírben jár. De mikor megtudták, hogy a lányuk egy „huligántól" terhes, elgurult az agyuk. Hiába ültek le a szüleimmel beszélni, hogy ez a baba nem rossz dolog, hiába nem akarta Lola elvetetni a picit, a Meggyesi szülők nem engedték. Nem láttam Krisztiánt úgy sírni, mint akkor, amikor megtudta, hogy megölték a gyerekét. Még az apja halálakor sem. Teljesen elborult az agya és félholtra verte Lola apját. A meglepő fordulat viszont csak ezután következett, mert nyilván az első dolguk az volt, hogy feljelentsék Krisztiánt, akinek már így is sok volt a rovásán a rendőrségen. Lola pedig a szüleit támogatta mindenben. Elárulta az unokabátyámat. Ő pedig tudta nagyon jól, hogyha marad, akkor elviszik valami intézetbe. Nem akarta még tovább terhelni a szüleimet, sem minket. Így egyik este, mikor senki nem figyelt, elment. Nem hibáztatom érte, valószínű én is ezt tettem volna. Azt viszont sose fogom megérteni, hogy miért nem köszönt el tőlem. Soha nem árultam volna el, hogy tudom, hogy meglépett. Ennek mindjárt négy éve, én pedig semmit nem hallottam róla. Az ő és Lola története az iskola legnagyobb botránya a mai napig. Mindenki tudja, mi lett az ő sorsuk. De nemcsak Krisztián tűnt el aznap este. Loláék elköltöztek, azóta pedig azt sem tudom, hogy él e még. Olyanok voltak egymásnak, mint a drog. Nem tudtak élni egymás nélkül. És mint minden ember életét, a drog tönkreteszi. Ők pedig tönkretették egymást.

- Hé! Még hozzá sem nyúltál az ebédedhez. – bökött oldalba Kéla. Az építkezésen voltunk, azon belül is az ebédlőben, ahol egy kis szünetet élvezve ehettük meg az ételünket. – Baj van? – fürkészett aggódó tekintettel.

- Nem, dehogy! – leheltem egy csókot a halántékára. – Csak elgondolkodtam, ennyi az egész. – mondtam, azzal hozzá is láttam az ételhez.

- Állítólag ma idelátogat az egyik fejes, aki az egész építkezést finanszírozza. – ecsetelte Bence. – Szeretné látni, hogy pontosan mi is lett a jótékonykodásából.

- Még nem volt itt egy fejes sem, akik megnézték volna, hogy mivel szenvedünk egy hónapja? – csodálkozott Kéla.

- Nem. Demes Péter az építészmérnök a hivatalos feje ennek az egésznek. Ő pénzeli az embereket, de a munka nagy részét a fia és annak a jegyese csinálja. – mondta Valéria.

- Honnan tudod? – kérdezte Sam.

- Utánanéztem ennek annak. – vonta meg a vállát a húgom. – Szerettem volna tudni, mégis kiknek jövünk ide dolgozni. 

- Nos igen, az nem egy hátrány. – erősítette meg Toni.

- És mit szóltok, hogy napokon belül vége az augusztusnak és megyünk vissza az iskolába? – érdeklődött Sam.

- Nekem jobban nem is telhetett volna ez az egy hónap. – kacsintottam rá a barátnőmre, aki cinkosan visszakacsintott rám.

- Uh, a nyálas romantikusok. – forgatta meg a szemét Bence, mire mind elnevettük magunkat.

- Nekem furcsa lesz. Nem is ismerem az osztályomat. Kb. egy hónapot jártam ide, utána mentem ki Londonba tanulni. – fészkelődött Val.

- Miért nem barátkozol velük most? – kérdeztem tőle. – Nem muszáj mindig velünk lógnod. Persze, az iskolában is örülni fogunk neked, addig is szemmel tartalak, ha velünk vagy, de itt az osztályod, szerintem ismerkedj velük kicsit. Még két évet együtt jártok majd, már ha nem tervezel visszamenni Londonba tanulni. – mondtam, majd egy falat tésztát szúrtam a villámra.

- Miért, tervezel? Nem is tudtam. – vágta rá azonnal Toni.

- Öhm... Ez sok mindentől függ. Meg kell hosszabbítani a szerződést a két iskola között, persze Cara és a családja bármikor szívesen látnak vissza, ők azt sem bánnák, ha életem végéig ott maradnék, olyan vagyok nekik, mint a lányuk, Cara pedig szinte a testvérem. De olyan sokáig voltam távol, a családomtól és igen, nem nagyon vannak barátaim, nem ismerem az osztálytársaimat, de itt vagytok ti is. Ez nekem pedig sokat jelent. – felelte Val zavartan.

- De vissza szeretnél menni? – faggatta tovább Toni a húgomat.

- London inkább az otthonom, mint Budapest. – mondta szomorúan Valéria, ezzel válaszolva a kérdésre. Tudtuk, hogy sokáig nem tarthatjuk itthon, ha le is érettségizik idehaza, utána biztosan Angliában fog élni. Hiába német szakos anyu, én is azt preferálom jobban, Valéria mindig is szerelmes volt Angliába és az angol nyelvbe, amióta kiskorunkban egyszer ott voltunk nyaralni. Amikor az iskola kihirdette, hogy lehet menni Londonba tanulni, nem habozott. A szüleim pedig bár félve, de elengedték. Ott vannak a barátai, Cara a lány, akinél lakik szinte tényleg olyan, mintha a nővére lenne. Cara szülei pedig valóban gondját viselték a húgomnak. Nem szenvedett soha semmiben hiányt és akárhányszor rákérdeztünk Londonra, ő csillogó szemekkel mesélt róla. Oda tartozik. 

- Értem. Nos, én jól laktam, úgyhogy megyek tovább dolgozni. – felelte flegmán Toni. Kilökte maga alól a széket, mire Val élesen villantotta rá a szemeit.

- Most mi bajod van? – néztem a legjobb barátomra értetlenül.

- Nincsen semmi. Csak eleget ettem, oké? – szinte szikráztak a szemei a méregtől, ami alapjába véve elég szokatlan volt Tonitól, mert egy nagyon nyugodt ember.

- Jól van! – emeltem fel a kezeimet védekezés gyanánt. Ekkor viszont Toni tekintete rólunk az ajtó irányába tévedt. Az ujjai, amik eddig görcsösen szorították a tálca szélét elernyedtek, az volt a csoda, hogy nem ejtette le őket, csak a pohara csúszott le a tányérról. Ekkor viszont mindenki felénk fordult, így már megtudtam, hogy Toni mitől lett egyik pillanatról a másikra falfehér. Ugyanis az ajtón az egyik szervező jött be, az oldalán egy fiatal nővel. A nőn napszemüveg volt, ám mikor Toni leejtette a poharat, az pedig csörömpölve összetört, felénk emelte a tekintetét és levette a szemüveget. Hirtelen és élesen szívtam be levegőmet, minden lassított felvételbe került előttem.

- Az lehetetlen... - motyogta Val elfúló hangon.

- Ugye ő nem az, akire gondolok. – mondta sokkos állapotban Toni. Én viszont gondolkozni is képtelen voltam. Ugyanis pontosan az volt, akire Toni gondolt. Nem csak mi hárman ültünk az asztalnál megrökönyödve. Miután levette a szemüvegét és alaposan szemügyre vett minket, óriásira kikerekedtek a szemei.

- Mit keres ez itt?! – sziszegte a húgom.

- Ti ismeritek ezt a nőt? – cikázott Sam tekintete közöttünk.

- Jöjjön Meggyesi kisasszony, körbe mutatom az ebédlőt. – mondta a szervező.

- Meggyesi? – morogta maga elé Kéla. – Basszus! – kapta a szája elé a kezét ő is. Még valaki, aki tudta, ki is pontosan ez a nő.

- Pillanat, előbb elintéznék valamit. – felelte, majd elindult felénk. Tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz, hogy találkozzunk vele, hogy beszéljen velünk, de nem voltam felkészülve rá. – Sziasztok! – köszönt ránk kedvesen. Olyan más volt. Meg sem ismertem először. Alacsony termete még mindig megmaradt, bár ezt most valamelyest ellensúlyozta a magassarkú, ami a lábán díszelgett. Rövid barna haja sem volt már meg többi, ugyanis derékig érő szőke hajkoronával rendelkezett. Szemüveg sem volt rajta, kivéve a napszemüveget, amit a helységbe érve levett. Úgy nézett ki, mint egy igazi üzletasszony. Ehhez kétség sem férhetett. – Akik nem ismernének, Meggyesi Lola vagyok. – nyújtotta a kezét Kéla, Sam és Bence felé. A két tökfilkónak pedig már leesett, ki is áll pontosan előttünk, ugyanis ők is kővé dermedve bámultak. – Hogy megnőtetek! Nagyon régen nem láttalak titeket, hány éve is?

- Négy. Nemsokára. – szúrta oda élesen a húgom.

- Nem tudtam, hogy a ti iskolátok lesz, akik segíteni jönnek. – szabadkozott. – Akkor már előbb eljöttem volna, hogy beszéljek veletek.

- Nem kellett volna fáradnod. Mi örülünk, hogy eddig nyugalmasan teltek a napjaink a táborban! – köpte a szavakat Val.

- Sajnálom, ami akkor történt! Őszintén! Új életet kezdtem, de fogalmam sem volt, hogy felkereshetlek e benneteket, a szüleiteket. Pedig szerettem volna. Meg akartam magyarázni a dolgokat. – mondta kétségbeesetten.

- Ha nagyon akartad volna, megtetted volna Lola. – mondta komoran Toni. Én még mindig nem voltam képes megszólalni. Csak ültem és bámultam magam elé.

- Neked sikerült új életet kezdened. Üzletasszony vagy, menő állással sok pénzzel, gondatlan élettel. Ő pedig ki tudja, hogy hol van! Mert te sittre akartad vágni! – emelte meg a hangját a húgom. Lola szemeit hirtelen elöntötte a könny.

- Próbáltam megkeresni, de nem találtam meg. Sejtettem, hogy ti sem tudtok róla semmit, így nem akartam feltépni a sebeket azzal, ha kérdezősködők. Jogom sem lett volna hozzá! Aztán igen, megpróbáltam továbblépni és sikerült. Ezért nem ostorozom magam, mert megérdemeltem, hogy új életet éljek, azok után a borzalmak után. – magyarázta Lola.

- Megérdemelted?! – tátotta el a száját Val. – Tudod mit te ribanc, fordulj fel! – vágta hozzá, azzal kiviharzott a bejárati ajtón.

- Utána megyek... - motyogta Toni.

- Nát, én tényleg nagyon sajnálom! – fordult felém. Óvatosan ráemeltem a tekintetem. Csorogtak az arcán a könnyek. – Soha nem akartam volna, hogy Krisztián és köztem így alakuljanak a dolgok... Hogy ti így tekintsetek rám, ezt tudnotok kell. Csak így hozta az élet! – tárta szét tehetetlenül a karjait. Én viszont csak néztem őt. Ez nem az a nő, akit én csodáltam. Aki megmentette a bátyámat attól, hogy elvesztegesse az életet. Az a lány meghalt akkor, amikor Krisztián ellen vallott, szemrebbenés nélkül.

- Szerintem mennie kéne... - szólalt meg mellettem Kéla. – Ez éppen elég izgalom volt mára...

- Jól van. Megértem. Köszönöm, hogy te legalább nem küldtél el. – pillantott rám, majd ő is elindult a kijárat irányába. De még mielőtt kilépett volna az ajtón, visszafordult az asztalunkhoz. – Nagyon hasonlítasz rá. Tényleg.