Osváth Kéla szemszöge:

Már kezdett sötétedni, amikor végre valahára megszólalt a csengő. Mint valami macska, úgy ugrottam fel a kanapéról és nyitottam ajtót Nátnak.

- Szia! - köszönt szélesen mosolyogva. Én nem mondtam semmit, csak a nyaka köré dobtam a karjaimat és szenvedélyesen megcsókoltam. - Na mi az? Ennyire hiányoztam? - kérdezte elégedett fejet vágva. Én csak egy bólintással feleltem a kérdésére. - Baj van? - fürkészett a tekintetével, mire én automatikusan leszegtem a fejem. - Doló? - nyúlt az állam alá, így emelve meg a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. - Mi a baj? - faggatózott tovább. Megfogtam a kezét és behúztam a konyhába, ahonnan felemeltem a kis fekete papírt, amit Alex hozott pár órával ezelőtt. - Tisztelt ismerősök, kedves barátok, drága családtagok! - kezdte el hangosan felolvasni, ami a kártyán állt. - Mély gyásszal tudatjuk, hogy Zrínyi Tamás örök békére lelt, hosszas betegeskedés után. Ő kicsoda volt Kéla?

- Anyám első férje. Akitől két gyereke is született. A nővérem Johanna és a bátyám Alex. - ekkor pedig ismét a pulthoz nyúltam és felvettem Alex névjegyét, hogy Nát kezébe nyomhassam. Egy pár pillanatig nézte a kezében elhelyezkedő két papírt, mire ráeszmélt arra, amire rá kellett.

- Itt volt a bátyád? - nézett rám aggódva. - Találkoztál vele?

- Igen. Mikor hazaértem, ő is pont akkor érkezett. - mondtam gombóccal a torkomban.

- Kéla... - nyúlt a kezem után és automatikusan keresett rajta valamit.

- Megígértem, hogy nem fogom csinálni! - kaptam ki a kezem az ujjai közül.

- Persze tudom! Baszki bocs! - szorította össze a száját Nát.

- Megértem... Nem bízol bennem. - feleltem leszegett fejjel. Miért is bízna bennem? Évek óta visszaeső önbántalmazó vagyok, sőt évek óta nem is akartam kiszabadulni ebből az ördögi körből, nekem ez volt a mentsváram, nekem jó volt ez így. Amikor az apám felhívott telefonon, kész lettem volna összekaszabolni a karomat, annyira, amennyire még sosem csináltam, igen pontosan ezt akartam, de húztam a dolgot, addig ameddig tudtam, hogy Nát meg nem fog érkezni, kitartottam, mert nem okozhattam neki csalódást. Mellettem volt, ápolta a sebeimet, nem riadt vissza tőlük, törődött velem és szeretett engem.

- De igen Kéla! Már, hogyne bíznék benned! - rázta meg hevesen a fejét.

- Az önbántalmazást illetően nem bízol bennem. Nem vagy benne biztos, hogy meg tudtam állni, igaz? Sokszor megfordul a fejedben, hogy vajon titokban csináltam e azóta? - kérdeztem kételkedve. Tudtam a választ nagyon jól, mégis reménykedtem benne, hogy nem az lesz.

- Az elején talán megfordult néha igen... - mondta bűnbánó arccal. - De tudom, hogy már nem csinálnád, hiszek neked, ez nem is kérdés.

- Tudod, elhiszem, hogy még kételkedsz. Őszintén szólva, én magam is kételkedek önmagamban. Néha alig akarom elhinni, hogy egy hónapja nyúltam utoljára pengéhez és tettem azt magammal... Sokáig csináltam, tudatosan, megfontoltan. Ez volt a menekülő útvonalam, így tökéletesen értem, hogy bizonytalan vagy. Csak azt hittem, nem fogod ilyen nyilvánosan kimutatni. - vágtam hozzá keresztbe font karral.

- Tudom, nekem kell az erősnek és a határozottabbnak lennem kettőnk közül, így indult a kapcsolatunk, evidens, hogy ez így is marad. Én csak aggódom, mivel tudom, hogy a bátyád és a nővéred is érzékeny téma nálad, ami teljesen érthető. Abban nem bízom, hogy eléggé bizonyítottam, hogy ne csináld, nem benned nem hiszek, vagy a szavadban, erről szó sincs. - fogta meg ismét a kezem, most viszont a szemembe nézett, én pedig nem rántottam el a karomat.

- Persze, hogy eléggé bizonyítottál, hogy fordulhat meg az ellenkezője a fejedben? - simítottam az arcán. - Nekem csak te vagy, Nát! Nincs senkim, rajtad kívül. Szeretlek! Mindig szeretni foglak. - mondtam őszintén.

- Ebben ne legyél annyira biztos, tudod nem mindig voltam ilyen ember, mint most veled. Lehet teszek valami olyat, ami miatt örökre megutálsz majd. - felelte komoran.

- Ne mondj ilyet! - szálltam vele vitába azonnal. - Akármit is teszel, soha nem foglak tudni, nem szeretni, megmentettél baszki! Tényleg megmentettél! Senki nem tette volna meg azokat a dolgokat értem, amiket te. Nem tudom, mit láttál meg bennem, igazából soha nem fogom megérteni, de pontosan ezért szeretlek téged.

- Tudod, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd elolvadok attól, ha egy lány azt mondja nekem, hogy szeret. Nem akartam szerelmes lenni, soha. Tanulni akartam Krisztián példájából. Te is megmentettél engem Osváth, bár nem tudod, vagy nem gondoltál rá, de így volt. És ezért én is örökre szeretni foglak, amiért olyan szerelmet kaphatok tőled, amitől újjá születtem. - magyarázta, mire nekem egy könnycsepp gördült ki a szememből, amit ő óvatosan letörlött, majd szenvedélyesen magához rántott és megcsókolt.

- Kérsz pattogatott kukoricát? - kérdeztem, miközben leültünk a kanapéra, hogy megnézünk egy filmet.

- Hát, ha van. Anélkül nem igazi a film. - kacsintott rám. Mosolyogva felálltam és elindultam, hogy csinálok magunknak popcorn-t, hiszen igaza van Nátnak, anélkül nem teljes a filmezés.

- Van itthon sajtos, sós és vajas! Melyikből kérsz? - kiabáltam ki a konyhából.

- Legyen akkor a vajas, de csak ha neked is jó! - kiáltotta vissza. Erre már nem is válaszoltam, csak letéptem a csomagolást, majd a kis nasinkat bedobtam a mikróba. Közben egy tálcára készítettem ki kólákat, plusz egy kis bundás mogyorót. Amint elkészült a popcorn óvatosan egy tálba szórtam, megsóztam kicsit, majd vittem is be a nappaliba. - Uh, micsoda lakoma! - mondta csillogó szemekkel. Leraktam őket az előttünk lévő kis asztalkára, Nát az ölébe vette a pattogatott kukoricát és falatozni kezdte. A fejemet a vállára hajtva figyeltem a filmet, néha belemarkoltam a tálba egy két falat finomságért, ám olyan álmos voltam, hogy szinte azonnal elnyomott az álom.

Egy hatalmas kertben ültünk négyen, Toni, Valéria, Nát és én. Én Nát ölében ültem, Val pedig fogta Toni kezét. Idilli pillanat volt, sütött a nap, meleg volt, hangosan nevettünk Toni viccein. Teljesnek éreztem magam akkor ott, abban a pillanatban mindenem megvolt, amire egész életemben vágytam. Azokkal az emberekkel voltam, akik szerettek és akiket én is viszont szerettem. Hirtelen megjelent Sam és Bence is, mind a ketten egy-egy lánnyal az oldalukon. A lányok nagyon aranyosak voltak, bemutatkoztak, elmesélték, hogyan ismerték meg a két fiút. Ők is leültek mellénk a fűbe és folytatódott tovább a beszélgetés, a nevetés és a jókedv. Hirtelen viszont sötét felhők ölelték át az eget, eltakarva a napot. Szorító érzés keletkezett a mellkasomba, valami olyan, amit nem tudtam megmagyarázni, mégis ott volt és konkrétan tépte a mellkasomat. A karom libabőrös volt, a torkom elszorult, nem kaptam levegőt. Próbáltam szólni a barátaimnak, hogy nem vagyok jól, valami gond van, de ők rám sem hederítettek, mintha ott sem lettem volna velük. Hirtelen Nát ölében már nem én ültem, hanem egy másik lány. Lerogytam a földre és csak néztem a barátaimat, a szerelmemet, amint egy másik lánnyal ölelkezik és csókolózik, ugyan úgy, ahogy velem is tette, még egy pillanattal ezelőtt. Egy nagy csapódást hallottam a másik irányból, azonnal oda kaptam a fejemet. Kinyílt a kertkapu és Alex jött be rajta, Johannával és az apámmal az oldalán. Komoran néztek, az arcukon egy csepp jóérzés nem látszódott, csak a megvetés és az undor. Megálltak előttem, én még mindig a földön térdeltem.

- Segítsetek! - nyúltam feléjük, de ők csak hátrébb húzódtak tőlem. - Miért hagytatok el?! - kérdeztem a torkomat markolászva.

- Azért, mert ugyan olyan beteg vagy, mint az anyánk. Mind a hárman tudtuk ezt, még szerencse, hogy időben leléptünk mellőled. - köpte a szavakat a bátyám.

- Ez nem igaz! Miattatok lettem ilyen! - tápászkodtam fel a földről, kiabálva velük, ahogy csak az összeszorult torkomon kifért. - Én csak egy kisgyerek voltam és, ha ti nem hagytok hátra, akkor nem lettem volna ilyen elbaszott! Depressziós, önbántalmazó lelkileg egy roncs! Mind hozzátok vezethető vissza!

- Ne kenj mindent ránk Kéla. Vállald a tetteidért a felelősséget! - korholt az apám.

- Rohadtul nincs jogod hozzá, hogy megfedj, úgyhogy nyugodtan bekaphatod! - mondtam hörögve.

- Agresszív és támadó személyiséged van, mindig is ez volt, akkor is, amikor állításod szerint te csak egy kisgyerek voltál. - lépett közelebb a nővérem. - Sosem tudtál uralkodni magadon, pontosan erre utalnak azok az undorító hegek a karodon! Látod Nát! - megfordultam és ott állt Nát is, ugyan olyan undorral nézett rám, ahogy a testvéreim és az apám is.

- Vele nem nyerhetsz semmit, csak le fog rántani a mélybe, ahogy engem is lerántott az anyja. Tűnj el, még mielőtt visszavonhatatlan lesz, tedd, amit én. Az volt életem legjobb döntése, amikor itt hagytam ezt a szerencsétlent. - taglalta az apám.

- A mi döntésünk volt a helyes, lásd be végre. - szólt Alex is Náthoz.

- Nát, ne hallgass rájuk, kérlek! - kértem sírva a szerelmemet. - Szeretlek! Te is szeretsz engem. Vigyél el innen.

- Nem lehet Kéla, sajnálom. - felelte, mire a kék szemeiben elborult valami, majd sarkon fordult és eltűnt. Hiába kiabáltam utána, nem történt semmi.

- Ez is a ti hibátok! - fordultam vissza a családtagjaimhoz, de már ők sem voltak sehol.

Ekkor viszont ismét kinyílt a kertkapu. Lassan, nyikorogva. Sötét lett, éjszaka. Semmi nem világított, csak a telefonom fénye, ami a kezemben volt. Hogy került a kezembe? A telefonommal a kertkapu felé világítottam, ahol megláttam egy fekete csuklyás alakot, amint lassú de biztos léptekkel indul meg felém. Csak ezt ne! Ezt a rettegésemet, a múltamnak ezt a szörnyű pillanatát próbáltam minden áron eltemetni. Sose gondoltam rá, nem gondolhattam, mert akkor végem lett volna. Meghasadtam volna, azt viszont nem tehettem. Megpróbáltam elmenekülni, de a lábam valamiért nem mozdult. Segítségért kiáltoztam, egész testemben remegtem és olyan félelmet éreztem, mint akkor három éve, amikor ez az eset megtörtént. Amikor megerőszakoltak. A fekete csuklyás férfi mellém ért és felém tornyosult. Óvatosan elővett egy kést, majd a lábamba mélyesztette Felüvöltöttem a fájdalomtól, majd a földre rogytam, esés közben pedig erősen bevertem a fejemet. Éreztem, hogy homályosul el minden, majd két erős kéz markolt rá a csípőmre.

- Ne! - sikítottam fel álmomból. - Kérlek ne! - zokogtam magam elé.

- Doló mi történt? - kérdezte ijedt hangom mellettem Nát. Felugrottam mellőle a kanapéról és hátrálni kezdtem, de közben elestem. Ő azonnal felállt és felém közelített.

- Kérlek ne gyere közelebb! - tettem fel védekezően a kezemet. Nát megtorpant félúton, majd leült velem szembe.

- Elénekelek neked egy dalt, jó? - pillantott rám engedély kérően, ám én nem feleltem. - A hallgatás beleegyezés szóval... - vonta meg a vállát és elkezdett énekelni. - Did you lose what won't return? Did you love but never learn? The fire's out but still it burns, and no one cares, there's no one there. (Elvesztetted azt, ami sosem tér vissza? Szerettél, de sosem tanultál a hibáidból? A tűz már kihunyt, de még mindig éget, és senkit sem érdekel, senki sincs ott veled) Did you find it hard to breathe? Did you cry so much that you could barely see? You're in the darkness all alone, and no one cares, there's no one there. (Csak nehezen kaptál levegőt? Annyit sírtál, hogy már alig láttál? Ott vagy egyes egyedül a sötétségben, és senkit sem érdekel, senki sincs ott veled.) Did you break but never mend? Did it hurt so much you thought it was the end? Lose your heart but don't know when, and no one cares, there's no one there. (Összetörtél és sosem jöttél rendbe? Annyira fájt, hogy azt hitted, véged? Elvesztetted a szívedet, de nem tudod, mikor, és senkit sem érdekel, senki sincs ott veled.) Did you lose what won't return? Did you love but never learn? (Elvesztetted azt, ami sosem tér vissza? Szerettél, de sosem tanultál a hibáidból?) But did you see the flares in the sky? Were you blinded by the light? Did you feel the smoke in your eyes Did you? Did you? Did you see the sparks filled with hope? You are not alone, cause someone's out there, sending out flares. (De láttad a világító fáklyákat az égen? Szinte megvakított a fényük? Érezted, hogy füst megy a szemedbe? Láttad? Érezted? Láttad a reményt hozó szikrákat? Nem vagy egyedül, mert van ott kint valaki, aki fáklyákat tesz ki.)

Gyönyörűen énekelt. Egyszerűen még mindig ámulok és bámulok azon, hogy ilyen csodálatos énekhanggal áldotta meg az élet. Amint énekelni kezdett, megnyugodtam. A pulzusom csillapodni kezdett és eltűntek a fejem felől a szörnyű emlékképek. Csak Nát volt ott velem és a csodálatos hangja.

- Ki énekli ezt a számot? - kérdeztem szipogva, majd óvatosan mellé másztam.

- A Script. Flares, ez a címe. Lobogó fáklyák. - felelte a kérdésemre.

- Nagyon szép dal, a te hangod pedig még mindig csodálatos. - dicsértem meg.

- Bármik is a te démonjaid én vagyok a te fáklyád, ezt ne felejtsd el. Én mindig veled leszek, mert szeretlek. - fogta meg a kezemet.

- Azért ne vakíts meg. - másztam bele az ölébe, mint valami kismacska. - Köszönöm, Nát!

- Sose köszönd! - szorított erősen magához, én pedig tudtam, hogy biztonságban vagyok. Kísértsen bármi álmomban.