Miután mind a ketten letusoltunk és átöltöztünk pizsamába, befeküdtünk a külön ágyakba. Némán néztük a fekete plafont. Mind a kettőnk agyában ugyan az merült fel. Ki fognak rúgni minket? Ha mégsem, milyen büntetést fogunk kapni? Na és mi lesz most kettőnkkel? Nát arra kért, hogy bízzak benne. De nem tudom, hogy nekem ez sikerülne e. Hiszen annyi szörnyűséget okoztak már nekem az emberek, hogy ezt nem tudom csak úgy az ő kedvéért a hátam mögött hagyni. Gondosan felépítettem egy falat magam köré, ami megvéd, megóv attól, hogy az emberek ismét eláruljanak és bántsanak, hogy megforgassák bennem a már belém szúrt késüket. És bár értékeltem Nát őszinteségét, most már azt is tudom, hogy nem az az ember, akinek ez idáig hittem, de ő akkor is Fekete Nát. Mi garantálja azt, hogy ha szeptemberben megkezdjük az utolsó évünket a gimnáziumban, ő nem fog teljesen elfelejteni engem. Mi van, ha neki is csak egy alkalmi játékszer vagyok, mint anno Lucának? Nem tudnám ezt megint elviselni. Most mégis úgy érzem, hogy Nát már elkezdte megmászni a falamat, amire eddig több mint két év alatt senki nem volt képes, én pedig nem tudom, hogy hagyjam, vagy még most vessek véget ennek az egész furcsaságnak, amit kiváltunk egymásból. Mert arra már én is rájöttem erre a két nap alatt, hogy minden vagyunk egymás számára, csak közömbösek nem.

- Hallottad már Goethe egyik idézetét? - kérdezte hirtelen Nát a sötétségben.

- Nem hiszem. Melyikre gondolsz? - tápászkodtam fel az ágyból félig ülő pozícióba, hogy jobban rá tudjak nézni a sötétségen keresztül.

- „Nur durch Freude und Trauer erfährt eine Person etwas über sich selbst und ihr Schicksal. Sie lernt, was sie machen soll und was nicht. "- mondta el németül az idézetet, tökéletes kiejtéssel és akcentussal, amin kissé meg is lepődtem, mert úgy tudtam, hogy ő angolt tanul az iskolában, ahogy szinte mindenki. Az osztályból is csak én vagyok az egyetlen spanyolszakos. - Magyarul annyit jelent, hogy „Az ember csak az öröm és a bánat által tud meg bármit magáról és a végzetéről: megtanulja, mit kell tenni és mit kell elkerülni."

- Ez egy nagyon szép, és igaz idézet Nát. - ugyanis valóban az volt. Csupán két mondat, de mégis magába foglalta az élet teljes igazságát. - De hadd kérdezzem meg, hogy te honnan tudsz ilyeneket? - érdeklődtem kíváncsian.

- Mi az, annyira hihetetlen, hogy otthon Goethe-t olvasgatok? - kérdezett vissza nevetve, mire én csak fintorogva rávágtam, hogy igen. - Anyám németirodalom tanár. Tőle tudok ezt azt.

- Akkor németül is tudsz?

- Aha. - helyeselt, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Olvastad a Faustot?

- 14 évesen alap követelmény volt otthon. - mondta, mire belőlem kiszakadt a nevetés. - Nagyon vicces vagy Osváth! - dünnyögte, mintha megsértődött volna, viszont jól hallottam a hangja remegéséből, hogy alig bírja visszatartani a nevetését.

- Ne haragudj, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ülsz, 14 évesen, és olvasod a Faustot. Várj, németül kellett?

- Szerinted? Anyámék szerettek velünk igazán kicseszni. - én pedig csak mégjobban nevettem. - Valériának is el kellett, és majd az öcsémnek is el kell, két év múlva.

- Na jó Fekete, eddig is sokkoltál, de most totál padlót fogtam. Neked van egy öcséd? - kérdeztem teljes csodálkozásban, ugyanis fogalmam sem volt róla, hogy Nátnak és Valnak van egy öccse, aki ezek szerint 12 éves.

- Ja. Ő a legfiatalabb, Brúnó.

- Nem igazság, nektek miért van mind a hármatoknak tök jó nevük. Nekem nagyon tetszik mind a három. Nátániel, Valéria és Brúnó. Szerintem állati jó. - sóhajtottam.

- Azért a Kéla sem egy hétköznapi név, és szerintem igenis különlegesen és szép. Illik hozzád. - dicsért meg, belőlem pedig kiszakadt egy gúnyos kis nevetés.

- Pff, még nem hallottad a második nevem, csak azért mondod. - vágtam rá kapásból.

- Miért, mi a második neved? - kérdezte egyből, mire én csak nemlegesen megráztam a fejem.

- Biztosan nem fogom neked megmondani!

- Osváth, ha te nem mondod, holnapra kiderítem valaki mástól.

- Rendben, de ígérd meg, hogy nem fogsz kiröhögni. Ugyanis anyám félig spanyol, és jött egy csodás ötlete, hogy akkor legyen a második nevem az ő anyjának, azaz az én nagyanyámnak a neve, magyarosított formájában. - írtam körül, mire Nát intett a kezével, hogy folytassam. - Dolóresz. Osváth Kéla Dolóresz.

- Valóban érdekes név, de szerintem egyáltalán nem nevetséges. Akkor azért jársz spanyolra, és nem angolra, mint mindenki! - vágott olyan fejet, mint aki előtt teljesen világossá vált minden. - Szóval akkor elég jól beszélsz spanyolul?

- Hát, amíg anyám és én nem akartuk konkrétan megölni egymást, nagyon sokat tanított. Ami kb. úgy 10 éves koromig volt. Azóta csak saját magam képzem, hogy legalább ne felejtsek el dolgokat. - mondtam, mire ő csak biccentett, hogy ezt nem is faggatja tovább, ez egy érzékeny terület.

- Mondj nekem valamit spanyolul! - kért meg rá.

- És mégis mit? - néztem rá csodálkozva. A szemünk időközben remekül hozzászokott a sötétséghez, és már szinte tökéletesen láttuk egymás arcát.

- Mondjuk... - gondolkozott, én pedig türelmesen vártam, hogy megmondja, mi az, amit le kell fordítanom neki spanyolra. - Úgy vagyok tökéletes, ahogy vagyok.

- Ezt nem fordítom le! - ágáltam azonnal, mire Nát rosszallóan pillantott rám.

- Jó, nekem az is jó, ha azt fordítod le, hogy Nát a leghelyesebb, a legmenőbb, legodaadóbb srác, és bármit megtennék, hogy én lehessek az a kegyelt, akire felfigyel. - mondta, mire én csak felé hajítottam egy párnát magam mellől. - Szép volt Osváth, még csak a közelemben sem volt. - nevette el magát, erre pedig én is. - Na de valamelyiket le kell fordítanod Kéla.

- Ahj, rendben! - adtam be a derekamat. - Soy perfecto como soy. - fordítottam, mire Nát rám mosolygott.

- A hosszából ítélve, ez nem a Nátos volt fordítás volt. - kacsintott rám, mire én csak megforgattam a szemem.

- Rendben, de most te is mondj valamit németül. - kértem most én őt.

- Oké, de mit?

- Rád bízom, nekem mindegy. Nem vagyok ilyen kikötésekhez ragaszkodva, mint te. Csak legyen értelme, ne valami hülyeséget mondj. - mondtam, mire ő pár másodpercig gondolkozott, aztán mélyen a szemembe nézett, és mondott valamit, amiről természetesen fogalmam sem volt, hogy mit jelent.

- Ich habe in meinem ganzen Leben noch nie jemanden wie dich getroffen. Du bist ein besondere Schöhnheit. (Egész életemben nem találkoztam hozzád hasonló emberrel. Te egy különleges szépség vagy.)

- És ez mit is jelent? - néztem rá értetlenül, mire ő csak megrázta a fejét.

- Azt nem mondom el Kéla. Most még nem. - mondta, mire én azonnal neki álltam hőbörögni.

- Hiszen én lefordítottam neked, amit kértél! Akkor te miért nem mondod meg? - akadékoskodtam, de ő továbbra is csak rázta a fejét.

- Mert nem és kész!

- Na jó, ez totálisan nem fair. Nem vagy fair játékos Nát.

- Beismerem, de akkor sem mondom meg. Kérj mást, és lefordítom. - ajánlotta fel.

- Mondjuk, hogy egy seggfej vagy? - néztem rá szúrósan, mire ő csak nevetett.

- Aranyos vagy, mikor mérges vagy. Így felhúzod az orrod, nagyon egyedi. - jegyezte meg, én pedig ismét hozzávágtam a másik párnámat, ám ezúttal ez most telibe találta Nát arcát. Ez volt az a pont, ahol pedig én kezdtem el nevetni. - Szép volt, ez legalább eltalált. - dobta vissza hozzám a párnát, ám én kitértem előle. Azzal viszont nem számoltam, hogy azonnal dobja a másikat is, így időm sem volt arra, hogy örüljek annak, hogy az első nem talált, a második dobás telibe vitte az én arcomat is. Annyira nevettünk, hogy már sírtunk kínunkban, és mind a ketten a saját ágyunkban magzatpózba voltunk kuporodva és a hasunkat fogva nevettünk. Az egész ház zengett tőlünk.

- Jézusom, azt sem tudom mikor nevettem így utoljára. Vagy bárhogy. - mondtam, miután elmúlt a nevetőgörcs, és megpróbáltam kiegyenesedni.

- Szeretem mikor nevetsz. Akkor látszik minden belőled. - pillantott rám a nevetés okozta könnyeitől csillogó szemmel Nát. Idősem volt lereagálni, ugyanis nyílt az ajtó, majd felkapcsolódott a villany, és az osztályfőnökünk állt velünk szemben. Dr. Lékai Gabriella.