Kedves olvasók! Szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy ebben a részben nemi erőszakról lesz szó, ami esetleg a nyugalom megzavarásával járhat. Kérlek ezt figyelembe véve olvassátok el ezt a részt!

Osváth Kéla szemszöge:

A randink Náttal tökéletes volt. A ház egyszerűen mesébe illően szép és elegáns volt, annak ellenére is, hogy mennyi szomorú emléket hordozott magával. Nát hatalmas előrelépést tett, amiért játszott Krisztián gitárján. Az elején azt hittem, hogy vissza fog lépni, azzal se lett volna az ég világon semmi baj, hiszen mennyi fájdalom, mennyi gyász köti őt ahhoz az egy hangszerhez! Teljesen érthető, hogy a testvére elvesztésének sebét nem szeretné még mélyebben feltépni. Hiszen miután a bátyám és a nővérem kisétáltak az életemből, mintha soha nem is létezünk volna egymás számára, én sem ragaszkodtam azokhoz a dolgokhoz, ami rájuk emlékeztetett. Ám Nát mégis erőt vett magán, leült a fotelbe és játszott, énekelt. Nekem! Könnyekig hatódtam miatta. Olyan szép volt és olyan érzelmes, annyi csodálatos az énekhangja, egyszerűen nem is értem miért nem foglalkozik vele komolyabban. Végig engem nézett miközben zenélt és láttam az arcára kiülő szerelmet és szeretetet. Fogalmam sincs mit csinálnék enélkül a pillantás nélkül, egyszerűen képtelen lennék élni nélküle, megfulladnék. Remélem nem is kerül majd rá sor, hogy ezt kiderítsük.

Másnap reggel korábban keltem, mint ő, valahogy erőt vettem magamon, és neki álltam a konyhában tüsténkedni. Rohadt korán volt még, szinte teljes sötétség uralkodott még odakint, de elszántam magam és a tervemnek ez sem szabhatott gátat. Szerencsére Nát minden szükséges dolgot megvett a boltban, amikből fullos reggelit tudtam összedobni magunknak. Csináltam baconös omlettet, aminek a tetejére reszeltem sok-sok sajtot, illetve vágtam fel hozzá paradicsomot és paprikát. Brúnóval ellentétben Nát imádja a paradicsomot. Az omlett mellé pedig sütöttem pár darab amerikai palacsintát, amihez volt nutella és eperdzsem is. Főztem le magunknak kávét és mire Nát felkelt én már kész lakomával vártam. Teljességgel meghökkent, hogy mit varázsoltam ide hajnalok-hajnalán, és az a mosoly, ami kiült az arcára a reggeli láttán megérte, hogy a serpenyő felett izzadjak. Miután mindent elpusztítottunk Nát elhalmozott a csókjaival és a szédítő szavaival. Nem hagyta, hogy a mosatlanokat is én intézzem, szó szerint kizavart a konyhából, hogy ő majd elmosogat és elpakol, menjek nyugodtan készülődni.

Indulásra készen álltam a nappaliban, miközben akaratlanul is szomorúan pillantottam körbe a ház minden szegletén. Nát szülei és nagyszülei kijelentették, hogy addig nem költözhet ide, amíg nincs érettségi a kezében és ez egy teljesen reális alkunak is tűnik. Már az is hatalmas jófejség volt az anyjától, hogy megengedte, a tegnapi estét itt töltsük.

- Mi az? Mi a baj? - lépett oda hozzám Nát azonnal, amikor meglátta az elszontyolodott képemet.

- Csak olyan jó volt itt. – sóhajtottam fel. Nát vigyorogva vette két keze közé az arcomat. – Most mit vigyorogsz úgy? – ráncoltam a homlokomat.

- Reméltem, hogy tetszeni fog, de ha nem lettél volna odáig érte, akkor nem hoztam volna fel... - felelte ködösen.

- Mit? Mond már! – parancsoltam rá, mire öblösen felnevetett.

- Egész hétvégén itt lehetünk, ha szeretnéd. – válaszolta. Az állam leesett a helyéről.

- Micsoda? – nyögtem ki nagy nehezen. Nát kezei lesiklottak a derekamra és olyan szorosan húzott magához, ahogy csak lehetett.

- Lebeszéltem mindenkivel, hogy hadd maradjunk itt pár napig. – súgta a fülembe. – Nyilván kikötés volt, hogy az iskolai kötelezettségeinket megfelelően kell elvégeznünk, de ha ezt sikerül abszolválni, a mostani hétvégét itt tölthetjük. – az öröm és boldogság úgy száguldott végig az izmaimon, hogy az már fájt. Visítva ugrottam rá a barátomra, a lábaimat a csípőjére kulcsoltam és csak pusziltam és csókoltam, ahol értem. Nevetve tartott meg a fenekemnél fogva, nehogy hanyatt vágódjunk a padlóra. Bár én azon a ponton már azt sem bántam volna. – Azért azt nem gondoltam, hogy ennyire odáig leszel. – mosolygott bele a nyakamba.

- Nem is tudod mennyire boldog vagyok most! – dőltem hátra, de csak éppen annyira, hogy Nát ragyogó kék szemébe tudjak nézni.

Azonnal elkapta az ajkamat és vadul csókolt. Még a levegő is csak szakaszosan jutott el a tüdőmig, Nát ugyanis felfalt. Én azonban nem bántam, egy cseppet sem. Hagytam, hadd ragadjon magával ez az égető szenvedély. Évekig volt körülöttem fagyos és jeges minden, érzelemmentes és lélektelen. Nát mellett szétfeszítenek a vad és heves érzések, kontrollálni is alig tudom őket, letaglóznak, ledöntenek a lábamról. A testem lángol, a mellkasomban hevesen dobogó szívem egy égő katlanra emlékeztett. Olyan sokáig volt jégbe fagyva, de most... Most minden olyan más, minden olyan jó és tökéletes. Rettegek, hogy egynap majd ezt elveszítem, hogy kénytelen leszek lemondani minderről, Nátról és az érzésekről, amiket ő keltett életre bennem. Gyorsan elhessegettem a negatív gondolatokat az elmémből, főleg, amikor Nát konkrétan neki préselt a nappali falának. Még mindig körbe öleltem őt a lábammal, ő pedig megtartott. Ölelt, csókolt és simogatott. Sóhajtozva igyekeztem lépést tartani az intenzitásával. Amikor már tényleg muszáj volt levegőhöz jutnunk, a nyakamba temette az arcát. Végig nyalt a nyakamon, szívta, foggal karcolta, miközben fogva tartott a fal és az ő forró teste az enyémnek préselődve.

- Mond ki még egyszer! – mormogta. Tudtam, hogy mire gondol, valamiért tudtam, mintha a tudatalattink össze lenne kapcsolódva, mintha minden érzékszervünk tökéletes szinkronba lett volna.

- Nagyon boldog vagyok, Nát. – súgtam. – Te teszel boldoggá.

- Basszameg! Szeretlek. – azzal már ismét az ajkamon volt és csókolt. Nát elhúzott a faltól és máshová cipelt. Nem különösebben tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, nem érdekelt, hol vagyunk, csak az, hogy mit csinálunk. Épp a nyakán vékonyodó bőrt ízlelgettem, amikor lerakott az étkezőasztalra. Az ujjai játszi könnyedséggel siklottak be a felsőm alá és simított végig a melltartómon. Felnyögtem, ahogy a fehérneműmnek azon a pontján simított végig, ahol a mellbimbóm megkeményedve feszült neki az anyagnak. – Doló, rohadt mocskos gondolatok jutnak eszembe rólad és erről az asztalról. – dorombolta. A pír azonnal elöntötte minden porcikámat és megfeszültek az izmok a hasam alján, ahogy Nát egy teljes oktávval elmélyítette a hangját. – Fogalmad sincs, hogy mit tesz velem a tudat, hogy boldog vagy, hogy nevetsz, hogy csillog a szemed. A tudat, hogy megadhatom ezt neked. – felkuncogtam.

- Más pasikat az villanyoz fel, ha a barátnőjük szexi fehérneműben várja, te pedig attól indultál be, hogy azt mondtam, boldog vagyok? – vontam fel a szemöldökömet.

- Nem ér kinevetni! – csípett bele az oldalamba. – Az, hogy boldog vagy, nekem felér mindennel. – gyengéden elmosolyodtam. Tudtam, miért érez így. A boldogságom korábbról ismeretlen volt, ezzel mindenki tisztában van. Hiszen én magam sem tudok betelni ezzel, én magam sem akarom, hogy vége legyen. Nát is ezt látja, amikor rám néz. És igaza van, ő adja meg ezt nekem. Csak ő volt erre képes nyolc év után. Most én hajoltam felé egy csókra. – Na nem mintha nem szívesen látnálak szexi fehérneműben. – tette hozzá.

- Mindjárt gondoltam. – horkantam fel.

Nehezen kászálódtunk el az asztaltól a bejáratig, majd Náték házáig, ahol a szokásos menet szerint felvettük Tonit és Valt, akiknek szintén megköszöntem a tegnapi randink létrehozásában való segédkezet. Toni büszkén ecsetelte, hogy ő volt az, aki a kajának valókat bevásárolta, míg Nát és Val takarítottak. Sam és Bence a szokásos helyükön, a második lépcsőfokon vártak minket a bejárat előtt és ezúttal nem becsengetés előtt két perccel érkeztünk meg, amit Bence nyilván szóvá is tett, egy olyan mondat kíséretében, amitől megint totál gázul éreztem magam, főleg, miután Nát rákontrázott. Azonban örömmel konstáltam, hogy Zoé is ott állt a két fiú között. Kedvesen ölelgetett magához és megbeszéltük, hogy a hétvégén összeülünk spanyolozni. Mindenttudó pillantást vetettem Samre, aki csak némán lekommunikáltam vele, hogy egyelőre ne kérdezzek rá a vattacukor illatú lánynál, hogy konkrétan mi is van velük. Azt viszont két másodperc alatt leszűrtem, hogy vonzódnak egymáshoz, nem is kicsit, pláne, amikor Sam ragyogó borostyánszemeket meresztett Zoé irányába, amikor valami vicceset mondott, mire Zoé csak lesütött szemekkel, mosolyogva pislogott.

A nap villámgyorsan száguldott el a fejünk felett, az iskola ellenében is. Korábban a perceket számoltam vissza, hogy végre megszabaduljak az iskola kínjaitól, a fura osztálytársaktól és a még furább tanároktól. Fullasztó volt emberek között lenni, az utolsó idegszálaim is elszakadtak már a nap végére. Nem mintha otthon annyival jobb lett volna a helyzetem, de ott legalább be tudtam zárkózni a szobámba, elvonultam a saját világomba. Minden energiámat be kellett vetnem ahhoz, hogy elviseljem az iskolában a tömeget, a hangzavart. Most viszont szinte alig érzékeltem mindezekből bármit is. Hogy is törődhettem volna ezzel, amikor Náttal kézen fogva vonultunk végig a folyosón, mellettünk Toni és Val, szinten egymásba gabalyodva, a másik oldalunkon Bence, aki folyamatosan tolta a borzasztó poénjait, amik már olyannyira borzasztóak, hogy jók, mögöttünk pedig Sam és Zoé jöttek fecsegve. A suli végeztével mind a heten beültünk a kocsikba és meg sem álltunk Nát házikójáig, ahol az egész hétvéget tölthetem. Az utolsó jóidőknek hála kiültünk a kertbe, miután rendeltünk egy halom pizzát és üdítőket. Tömtük magunkba, miközben megállás nélkül beszélgettünk. Késő este volt már, amikor Náttal ismét kettesben maradtunk.

Zoé másnap reggel tízre érkezett hozzánk, hogy le tudjunk ülni tanulni, Nát pedig addig kedvesen magunkra hagyott minket, mondta, hogy elmegy haza, hogy ránézzen az állapotos anyukájára és Brúnóra. Zoé igazából nagyon ügyes volt. Azt hittem, hogy majd nagyon sok erőfeszítésbe fog telni, hogy azért egy emelt spanyol érettségire felkészítsem, de totálisan meglepődtem, hogy a nyelvtani rész is mennyire gördülékenyen ment neki, valamint mekkora szókinccsel rendelkezik. A probléma inkább abban öltött testet, hogy félénk és nem hiszi el, hogy neki ez megy, így az az egy óra, amit a mai nap folyamán erre fordítottunk, leginkább abból állt, hogy bíztattam őt. Totális meglepettségem pedig még nagyobb lett, amikor a bejárat előtt Sam várt Zoéra. Szinte egyből belevetettük magunkat a tanulásba, így nem is kérdeztem rá, hogy most pontosan mi is van vele és Sammel, meghát majd részletezik ők, ha szeretnék, végtére is még csak pár napja járogatnak össze. Ám minden bizonnyal komolyodik kettejük közt a dolog, ugyanis hivatalosan is randira mennek. Fülig érő szájjal ölelgettem meg mind a kettejüket, miközben nem győztem hangsúlyozni, hogy mennyire örülök ennek. A végén már Sam szólt rám, hogy ne hozzam őt kínosabb helyzetbe, de tekintve, hogy a barátja vagyok, ez nekem alanyi jogon jár. Már pont hajtottak volna el, amikor megjelent Nát és az ő arcát is hasonló díszes vigyor keretezte, mint az enyémet. Szóval miután mind a ketten szétszívtuk Sam vérét, hagytuk, hadd menjenek a randijukra.

A menstruációm óraműpontossággal érkezett meg ebéd után. Mindig is azok közé tartoztam, akik kegyetlenül megszenvedik ezt a pár napot. A fájdalom szinte ilyenkor elviselhetetlen, pedig magas a fájdalomtűrőképességem. Gyakran hányok és már az is előfordult, hogy belázasodtam. Két napig jóformán az ágyból nem tudok kikelni, alig leszem, leszámítva a kimondottan magas kakaótartalmú étcsokoládét, ilyenkor az az egyetlen, ami életben tart. Nát irtó cuki volt, azonnal elszaladt a boltba és hozott nekem több táblával is, fájdalomcsillapítókat sorakoztatott fel nekem és körbe ugrált. Végül, miután nagyjából megnyugtattam őt arról, hogy túl fogom élni az elkövetkező napokat lefeküdtünk a szobába és elindítottunk egy új sorozatot én viszont hamar be is aludtam rajta, hála a fájdalomcsillapítóknak. A másnapot már egy fokkal jobban viseltem és tudtam egy kis levest is enni, amit Nát anyukája küldött nekem. A hétvégén Nát többször is gitározott és énekelt nekem, a hormonok teljes körű felborulásának hála pedig ezen alkalmakor mindig bőgtem.

A hétvége folyamán Nát is felvette a kapcsolatot a számára kijelölt iskolatárssal, akit korrepetálnia kell. Míg Zoét az előrehozott emelt spanyolérettségire kellett felkészítenem, addig Nátnak szintén egy 11-es fiút, aki, mint kiderült Valéria osztálytársa, kellett felkészítenie előrehozott németérettségiből, amit Nát már előző tanévben megcsinált, így pontosan tisztában van vele, hogy mi ennek a menete. Az új hét kezdetével már mindannyian tisztában voltunk az órarendünk és a korrepetálások időpontjaival, szóval nem húzhattuk tovább, muszáj volt jeleznünk Kingának, az iskolapszichológusnak, hogy mikor is érünk rá, illetve neki jó lenne az az időpont, amit kinéztünk. Toni volt a legbátrabb hármunk közül, ő bevállalta már egyből hétfőn az órák után. Állítása szerint mihamarabb túl akar lenni rajta. Az viszont teljességgel váratlanul ért minket, hogy Toni véleménye szerint egyáltalán nem volt borzalmas. Egy órás volt az egész és bevallása alapján sokkal inkább hasonlított egy lightos beszélgetésre. Kinga partnerként tekintett rá és nem analizálta őt, érdeklődve hallgatta Toni családi hátterét, hogy mennyire szoros kapcsolat fűzi őt a Fekete családhoz és miért. Hogyan is jutottak el Valériával arra, hogy gyerekkori barátokból szerelmespár lettek, miként élte meg azt, hogy ezt titkolni kényszerült a legjobb barátja előtt. Kinga még azt is megkérdezte, hogy Toninak mi a személyes véleménye rólam. Aztán megbeszélték, ha még kétszer elmegy egy ilyen beszélgetésre, akkor lezsírozza az igazgatóval, hogy többet ne kelljen mennie. A következő alkalommal a továbbtanulásról fognak majd beszélgetni. Ezen felbátorodva Nát is elment már szerdán nulladik órában, szóval aznap én vettem fel Tonit és Valt és mentünk iskolába. Nát két perccel becsengetés előtt jelent meg a teremben. Szünetben azonnal elkaptuk és kifaggattuk, hogy mi is történt az első konzultáción, de ő is csak hasonló jókat mondott, mint Toni. Nála viszont még plusz három alkalomhoz ragaszkodott Kinga, ugyanis szeretne kicsit részletesebben hallani arról, hogy milyen is volt úgy kezdeni az iskolát, hogy Krisztián árnyéka ott lebegett felette. Tudtam, hogy ez borzasztó kényes téma a számára és nem szívesen fog róla beszélni, hiszen erről a traumájáról csak kevesen tudunk, akik közel állnak hozzá, de azt mondta egy órát ki fog bírni ezzel kapcsolatban.

Szóval, ha összeszedte magát, akkor nekem sem volt menekvés. Ezért is állok itt, a hét utolsó napján Kinga „rendelőjének" ajtaja előtt. Direkt megkértem a többieket, hogy ne kísérjenek el és ne is várjanak meg, ugyanis szeretném ezt most egyedül elrendezni. Nát a fogát csikorgatta, de eleget tett a kérésemnek, tekintve, hogy megígértem neki, ahogy itt végzek a nagyszülei által ráhagyott házhoz megyek, ő pedig ott fog várni engem. Amikor a kórházban magamhoz tértem a megrontásom után az orvosok körbe ugráltak és úgy kezeltek, mintha már csak attól összetörnék, hogy rám néznek. Valószínűleg nem is álltam messze tőle. Nem emlékszem a konkrét történésre, a mai napig nem. Néha nem tudom, hogy áldásnak véljem-e, vagy átoknak. Egy szempontból pozitívum, hogy nem emlékszem, mit is csinált velem konkrétan akkor az a féreg, viszont negatívum, hogy nem tudtam érdemleges információval szolgálni a támadómról, ennek köszönhetően nem kapták el. A mai napig nem. Csak arra emlékszem, hogy Lucától sétáltam haza, borzasztó későn egy házibuli után. Alkohol is volt bennem, ennek hatására a reakcióidőm konkrétan nem létezett, illetve aznap este a füvet sem vetettem meg... Nem láttam, ahogy oldalról letámadtak, nem tudtam felvenni a küzdelmet, miközben elrángatott az a férfi egy sötét helyre, ahol sem szemtanuk, sem pedig közvilágítás nem volt. Még mindig érzem az éles, szúró fájdalmat, ahogy a földhöz vágott és bevertem a fejemet. Sosem felejtem azt az elviselhetetlennek tűnő fájdalmat, amikor a kés belemélyedt a combomba, átszakította a bőrt, a szöveteket, a húst. Az agyrázkódás okán addigra már nem jött ki hang a torkomon, nem tudtam kiabálni. Tompa hörgés szakadt fel a tüdőmből és csillagokat láttam a fájdalomtól. A vérveszteség és a fejsérülésem miatt szinte azonnal elájultam és utána már a kórházban tértem magamhoz.

Akkor a kórházban megvizsgált egy pszichiáter, aki felírt mindenféle nyugtatókat és kedélyjavítokat, de ő ennél többet nem tudott tenni értem, azt javasolta, hogy a traumát vizsgáljam át egy erre szakosodott pszichológussal. Anyám semmi ilyesmiről hallani sem akart, egyetlenegyszer volt ott velem bent, amikor magamhoz tértem és akkor is üvöltött, elhordott mindenféle olcsó kurvának, majd diadalmasan távozott. Így felnőtt segítsége híján nem sok lehetőségem volt, elmentem ahhoz a pszichológushoz, akit a kórház kijelölt. Abban a szent percben kellett volna sarkon fordulnom, amikor megláttam, hogy egy férfi az orvosom. Még most is ráz a félelem, ahogy visszagondolok, milyen volt akkor, a megerőszakolás után újra kettesben lenni egy férfival, zárt ajtók mögött. Gyerek voltam még, nem mertem eljönni onnan, nem mertem tenni semmit sem. Helyette végig hallgattam a pszichológusnak alig nevezhető férfi kioktatását, hogy 14 évesen pontosan mi is lenne a dolgom, amik közé értelemszerűen nem tartozik az, hogy bulizzak és kábítószereket fogyasszak. Végig hallgattam, ahogy közölte, mindez elkerülhető lett volna, ha úgy viselkedek, ahogy kell, de hátha most már okulok. A gusztustalan szürke, színtelen szeme tele volt megvetéssel és undorral, ahogy rám nézett. A rendelőben ültem az egyik székben, átöleltem saját magamat, miközben próbáltam olyan kicsire összehúzni magamat, amennyire csak tudtam, hátha ezzel eltűnök, nem fog észrevenni és vége lesz ennek a borzalomnak.

Ez volt az utolsó oka, hogy elzárkózzak a pszichológia tudományától, hiába érdekelt már egész fiatal korom óta. Hallani sem akartam róla onnantól kezdve. Egészen addig nem, amíg Nát rá nem kérdezett a táborban, amíg el nem érte, hogy újra képbe kerüljön ez a téma. Szerette volna, ha valami olyat csinálok, valami olyan cél lebeg előttem, amihez tényleg kötődöm. Nem tudja, hogy miért félek ennyire ettől az egésztől, miért érzem úgy, hogy nem lennék képes ezt véghez vinni. Hiába ígértem meg neki, a kisördög ott ül a vállamon és akárhányszor feljön a nyíltnap, fojtogató ujjak kulcsolódnak a torkomra, és csak azokat az élettelen szürke, halszemeket látom magam előtt abból a büdös rendelőből. Hazug vagyok, amiért nem mondom el neki, amiért csak féligazságokkal etetem őt. De képtelen lennék elmondani neki, hogy mit tettek velem, hogy én mit tettem magammal azután az eset után... Hogy felszabtam az egész karomat és úsztam a vérben a fürdőszobában és csakis az erős lélekjelenlétemnek köszönhetően tudtam kézben tartani a gyeplőt.

- Kéla? – Kinga állt velem szemben meglepődve. Észre sem vettem, hogy kinyílt az ajtó.

- Bocs... Bocsánat. – dadogtam. A vér fémes íze töltötte meg a számat. Valószínűleg elharaptam belülről a számat, miközben a förtelmes múltamat pörgettem át az agyamon.

- Miért nem kopogtál? Már egy ideje hallgatom, hogy itt topog valaki. – fürkészte az arcomat. Szélesebbre tárta az ajtót, hogy beférhessek rajta. Remegő térddel és bokával araszoltam el mellette. A rendelő most is úgy nézett ki, mint múlthéten. Semmi sem változott. – Jól vagy? – szólalt meg mögülem. Megrezzentem a hangjára.

- Igen. – motyogtam. Mély levegő – nyugtattam magam. A fiúk is átestek már ezen a beszélgetésen és ha jó kislány leszek, akkor talán engem is elenged pár alkalom után és többet nem kell jöjjek, elfelejthetem ezt az egészet, magam mögött hagyhatom.

- Ülj le kérlek! – mutatott a nagy mahagóniasztal előtt álló székre. A gombóc a torkomban annyira szúrt, hogy könnybe lábadtak a szemeim. Ő is leült, közvetlenül velem szemben. – Biztosan jól vagy? – kérdezte aggódva. Bólintottam, ettől függetlenül nem úgy nézett rám, mintha meggyőztem volna. – Toninak és Nátnak is elmondtam, hogy semmi olyat nem fogok rátok erőltetni, ami kényelmetlen lenne a számotokra. Ez csak egy beszélgetés. Szeretnélek jobban megismerni titeket, hátha így tudok segíteni. Mindannyian ígéretes fiatalok vagytok, remek jövő és lehetőségek állnak elöttetek. Ebben szeretnélek támogatni titeket. Ennyi az egész. – úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, ahogy a tekintete szélsebesen a karomra szegeződött, aztán már vissza is.

Esélytelen volt eltűntetni a hegeimet, csak akkor tudtam volna teljes homályban tartani őket, ha megállás nélkül hosszúujjast viseltem volna, ami nyilván kizárt dolog volt. Mivel korábban csak szellemként léteztem, senki soha rám se nézett, max. csak annyira, hogy megjegyezzék, én vagyok a jégkirálynő nem látták a hegeimet, vagy ha igen, le se szarták. Most, hogy már az egész iskola rajtam legeltette a tekintetét, a lányon, aki elérte, hogy Fekete Nátániel halálosan szerelmes legyen belé, biztosan sokkal jobban megnéztek, biztosan látták őket, csak most már nem merik említeni sem, mert tudják, mi lenne a vége, ha Nát, Toni, Sam és Bence tudomást szerezne arról, hogy ez terjeng az iskolában.

- Rendben! – sóhajtottam fel.

Igaza van. Semmire sem kényszeríthet. Már nem egy sebzett gyerek vagyok, bármikor felállhatok és eljöhetek, bármikor elküldhetem a picsába, ráadásul Kinga még csak nem is teljes körű pszichológus, csak egy tanácsadó. És Kingának nincsen élettelen halszeme, mint annak az ürgének, a rendelője nem koszos és büdös. Kinga mogyoróbarna őszinte melegséget árasztott irányomban, a helységben pedig halkan duruzsolt a diffúzor, amiből levendulás aroma párolgott.

- Tudod, már nagyon vártam ezt a találkozást veled, hogy kettesben beszélgethessünk. – fonta össze az ujjait az asztalon.

- Tényleg? – vontam fel hitetlenkedve a szemöldökömet.

- Igen. – mondta, majd belekortyolt a kávéjába. – Mikor Toni itt volt, elmesélte, hogyan is volt az incidense Náttal azon az évnyitó bulin. Elmondta, hogy akkor ütötte meg a legjobb barátját, amikor veled szemben viselkedett kissé... Nem helyén valón. Megvédett téged. Megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye rólad? Hogy mi az oka annak, hogy ilyen hamar összebarátkoztatok.

- Tudom. Hallottam hírét. – feleltem összeszorított fogakkal. Kinga elmosolyodott.

- Toni azt mondta, remek érzéked van ahhoz, hogy megérts és segíts másokon, amit őszintén nem vártam, tekintve, hogy pontosan tisztában vagyok vele, milyen gúnynevet használtak itt rád. Illetve az igazgató is tájékoztatott az eddigi viselkedésedről. Toni azt is mondta, hogy megtartottad a titkát, nem árultad el őket mindennek ellenére. Szerinte nagyon erős ember vagy és őszinte barát, akiért tűzbe tenné a kezét. – akaratlanul is elmosolyodtam és a meghatódottság könnyeit próbáltam sűrűn pislogva eltűntetni a szememből. – Már itt nagyon furcsa volt nekem a dolog, hogy Toni ilyen pozitív jelzőkkel illet téged, miközben az igazgató egy teljesen magának való és zárkózó személyről mesélt nekem. Aztán jött Nát és hát... - az arcán olyan széles mosoly terült el, hogy a bőr ráncosodni kezdett a szeme sarkában. – Amíg itt volt, szinte csak rólad beszélt. Nagyon szerelmes beléd. – a feszült idegszálaim egy perc alatt lazultak el Nát nevének hallatára. – Ódákat zengett rólad, arra, hogyan letettek jóba, hogy mennyi minden történt veletek ilyen rövid idő alatt és mennyire bánja, hogy bántott téged akkor, azon a bulin, de most minden erejével azon van, hogy helyrehozza. Veled képzeli a jövőjét. – ennyi.

Eddig tudtam visszatartani a könnyeimet. Látom magam előtt, ahogy Toni ül itt, hallom a hangját, ahogy arról beszél Kingának, milyen fontos is lett a mi barátságunk ezalatt a pár hét alatt. És látom magam előtt Nátot is, aki valószínűleg lazán hátra dőlve ecsetelte, hogy nem akart szerelmes lenni belém, mégis megtörtént, hogy mennyire szereti látni, ha boldog vagyok. Mennyire szeretni hallani, ahogy nevetek, mennyi szar történt velem, mégis talpon vagyok, nem adtam fel. Biztos megemlítette, hogy a tábor óta Dolónak hív és az elején mennyire utáltam, most már viszont el sem tudom képzelni, hogy máshogy hívjon engem. Kinga szó nélkül tett le elém egy doboz zsebkendőt, amiből annyit vehettem, amennyire szükségem volt. Ő még mindig mosolygott, miközben én a szemeimet törölgettem.

- Na szóval ezért vártam, hogy mihamarabb megismerhesselek téged. – mondta. – Tudom, hogyan letettek jóba Náttal. Mármint azt a részét, hogy büntetésként kellett kitakarítanotok az öltözőket, végül pedig egy szobába is kerültetek. – megerősítésképp. Istenem, mintha egy másik élet lett volna. – Viszont azt is tudom, hogy önbántalmazó vagy, Nát pedig segített neked a sebekkel és így kerültetek közelebb egymáshoz. – élesen beszívtam a levegőt és éreztem, ahogy vörösödik a fejem. Kinga védekezőn maga elé emelte a kezét. – Nem a fiúk mondták. Lékai tanárnő tett róla említést, Toni és Nát már csak azután erősítette meg, hogy megmutattam nekik az osztályfőnökötök leírását rólatok. Mind a ketten hajthatatlanok voltak. – felkuncogtam.

- Már nem csinálom. – nyögtem ki nagy nehezen.

- Ezt is tudom. És ez nagyon örvendetes. Ha szeretnél beszélni róla, hogy miért is csináltad ezt, akkor most nagyon szívesen meghallgatlak, de ha még erre nem állsz készen, az is teljesen rendben van. – nézett rám komolyan.

- Még nem szeretnék erről beszélni. – súgtam és az ölemben heverő nyirkos ujjaimat néztem. Azt vártam, hogy Kinga hangja majd lemondó lesz, de nem. Most is ugyan olyan kedvesen csengett, mint korábban.

- Rendben! Akkor beszélgessünk arról, hogy milyen szerepet töltenek be az életedben azok a személyek, akikkel most mutatkozol. Mi változott, amiért korábban nem húztál feléjük? Miért csak most? – remegve fújtam ki a levegőt. Örültem, hogy először nem kellett semmilyen kellemetlen témáról beszélnem, ellenben a barátaimról bármikor gondolkodás nélkül képes vagyok fecsegni, mivel ők a legcsodálatosabb emberek, akiket valaha is ismertem.

- Azért kellett iskolát váltanom, mert összetűzésbe kerültem az ottani volt barátnőmmel, vagyis csak azt hittem, hogy az de nem... Teljesen félre ismertük egymást és mindenkinek sokkal jobb volt így, hogy én eljöttem onnan. – szűkítettem le igencsak a Lucával való kapcsolatomat. De róla nem akarok beszélni. – Mikor ide kerültem nem bíztam senkiben és nem hittem a barátság intézményében. Hiszen sokáig azt hittem, hogy nekem is vannak barátaim, a végén pedig kénytelen voltam eliszkolni előlük. Ezért lettem én a jégkirálynő. Senkit nem engedtem közel magamhoz és nem is fordítottam senkire semmiféle figyelmet. – Kinga bólintott, mint aki hallotta már ezt a részt, csak más szemszögből. – Augusztus elsején a buszra felszállva Valéria, Nát húga leült mellém. Sose ült mellém senki. A jégkirálynő mellé sose. Ő mégis mosolyogva és nyitottan foglalt helyet mellettem, annak ellenére, hogy tudta ki vagyok, de nem ismert, mivel ő addig Angliában volt cserediák. És nem alapozott a pletykákra. Valamiért szimpatikus voltam neki. – horkantam fel. – Így kerültünk egy szobába. Aztán fogalmam sincs hogyan, de a felosztások annyira félre siklottak, hogy kénytelenek voltunk Náttal és Tonival osztozni a szobán. Innen pedig már te is tudod, a takarítást és a sebeket. Nát minden nap lekezelte a sebeimet, bekötötte őket. Nem undorodott tőlem, attól, amiket tettem, csupán meg akarta érteni, segíteni szeretett volna. Aztán volt ott az a verekedés Nát és Andris között, csak azért, mert Andris nem túl szépeket mondott rólam, Nát neki esett. Akkor még nem értettem, azt hittem, hogy csak játsza a lovagot. Toni mesélte, hogy már az első napomon az iskolában elbűvöltem Nátot, hogy azóta le se vette rólam a szemét és azért nem basztatott senki... Bocsánat, piszkált, – javítottam ki magam, amin Kinga jót somolygott – mert ő megtiltotta. Nyilván a suli legnépszerűbb fiújaként bírt némi befolyással, amit be is vetett, csakhogy nekem nyugodt napjaim legyenek. Megnyíltam Nátnak, elmeséltem neki olyan tulajdonságokat és személyes dolgokat, amiket senki nem tudott. Nem tudom miért. Mármint, nyilván, de csak nem tudom szavakba önteni. Megértett. Úgy nézett rám, mint aki nem csak lát engem, hanem tényleg odafigyel, sok hasonlóság van közöttünk és nem ítélt el, ahogy én sem őt. Ő is mondott nekem olyanokat, amiket talán még Toni sem tud, ettől pedig úgy éreztem, hogy olyan sok egyedül töltött év után talán ismét vagyok valaki, valaki, aki nem a jégkirálynő. Nem volt egyszerű, hogy beismerjük egymásnak az érzéseinket, ő viszont nem adta fel. Amikor először nemet mondtam neki a táborban Val nem hagyott egyedül. Velem maradt és nem a bátyjával ment. Addigra már ő és Toni is tudott arról, hogy mit csináltam magammal korábban... Ott maradt velem, sírhattam a vállán, ő pedig megvigasztalt. Valéria az első igaz barátnőm. Bármit megtennék érte és ő is értem, ezzel is tisztában vagyok. Ezért nem is árultam el őket Nátnak, még akkor is, ha tudtam, nem jövök majd ki jól a dologból. Ezért kattant be úgy Toni, amikor Nát nem túl kedvesen ott hagyott az évnyitó bulin. Kötelességének érezte, hogy megvédjen engem, amikor én is megvédtem őt. Összeverekedett értem a testvérével, mert a két fiú olyan egymás számára, mint a fivérek. Akkor jöttem rá véglegesen, hogy az életemet is rábíznám Tonira. Sam és Bence a kezdetektől támogatta a kapcsolatunkat Náttal, ők nem olyan gyökerek voltak, mint Nát többi „haverja". – rajzoltam macskakörmöt a levegőbe. – Bence egy igazi humorzsák, nincs egy perc mellette, amikor nem nevetünk. A múlthéten egy elég... Elég szar dolog történt velem és Bence mindent megtett, hogy legalább egyszer mosolyogjak. Addig gyűrte a vicceit, amíg legalább az egyikkel be nem talált. Ő és Sam az évnyitó bulin mellém és Val mellé álltak. Nem érdekelte őket, hogy Nát milyen szemét módon viselkedett velük is, vagy az, hogy Toni képes lett volna szétverni mindent és mindenkit. Minket tartottak szem előtt. Akkor beszélgettem először igazán Sammel. Azóta pedig úgy védelmez, mint egy oroszlán. Fogalmam sincs mivel érdemeltem ezt ki tőle, de rettentő hálás vagyok érte. Mellette őszintén biztonságban érzem magam, tudom, hogy a pokolba is lemenne, hogy visszahozzon. Zoé még csak nemrég csatlakozott hozzánk, őt kell korrepetálnom spanyolból. Egy igazi vattacukorbomba a lány. Energikus, kedves és nem érdekli, hogy én és Nát együtt vagyunk, vagy ilyesmi. Mindenki úgy tekint rám, mintha elvettem volna életük szerelmét, Zoé viszont megölelt, már az első találkozásunk alkalmával. Az... Nos az elég fura volt nekem. Elég sokáig nem tudtam elviselni az emberi érintést. Nem a boszorkányt látta bennem, aki mögött össze kell súgni, hanem egy lányt, aki megérdemli, hogy szeressék. – fel sem tűnt, hogy mennyit beszéltem, csak akkor, amikor Kinga telefonja csipogva jelezte, hogy lejárt az egy óránk. – Bocsánat, amiért ilyen hosszan beszéltem.... Nem, nem számítottam erre. – vallottam be zavartan. Kinga kedvesen átnyúlt az asztalon és megfogta az ökölbe szorult kezemet. Óriásira nyílt szemekkel néztem rá.

- Rettentő szerencsés vagy Kéla, amiért ilyen emberek állnak mögötted. Mindegyiküket megérdemled, ehhez egy szemernyi kétséged se férjen! Azért viselkednek veled így, mert te is tettél mindegyikükért valamit, amivel kiérdemelted a szeretetüket. – mondta.

- Talán fura, hogy ilyen rövid idő alatt kerültünk közel egymáshoz, mi heten, de nekem ők a családom... - ismertem el. Ez volt az igazság. Nélkülük semmi vagyok.

- Ez egyáltalán nem fura. Az időt nagyon sokan túlértékelik. Mármint azt a részét, hogy időt kell hagyni a történéseknek. Csakhogy az emberi érzések nem így működnek. Ha valakik összekapcsolódnak, akkor az nem idő kérdése, nem lehet arra késztetni, hogy várjon. – megkönnyebbültem a szavai hallatán, amiért nem azt mondta, hogy álomvilágba ringatom magam, hanem lehetőséget ad a szavaival, hogy abban higgyek, a mi barátságunk, Nát és én kitarthatunk. – Sajnos lejárt az időnk, de jövőhéten ilyenkor várlak sok szeretettel. Sajnos neked még nem tudok olyan ultimátumot adni, mint a két fiúnak, de ígérem, nem kell egész évben idejárnod hozzám. Azonban remélem, hogy nem érezted magad olyan borzalmasan, mint amikor beléptél ide. – állt fel, így én is így tettem.

- Nem... Nem éreztem magam borzalmasan. – ismertem be. Kinga arcát ismét széles mosoly díszítette.

- Örülök, hogy eljöttél Kéla, hogy beszélgethettünk. – terelgetett a kijárat felé. – A fiúknak igazuk volt. Ígéretes lány vagy.

Elköszöntünk egymástól, majd már siettem is a kocsim felé. Hatalmas kő esett le a szívemről, amiért ilyen jól ment ez az egész, amiért nem szorongtam és nem éreztem úgy magam, mintha én lennék a világ leghasznavehetetlenebb embere. Ígéretes. El sem hiszem! Mosolyogva indítottam be a kocsimat és adtam gázt Nát háza felé. Mivel a külvárosban van araszolnom kellett egy keveset a délutáni forgalomban, de most még az őszi, hűvös szél is jól esett a bőrömnek, így lehúztam az ablakot, miközben a halkan duruzsoló rádiót hallgattam. Meghökkenve konstáltam, hogy Nát autója mellett Samé is a ház előtt parkol. Nem mintha ellenemre lenne, hogy átjöttek, csak nem számítottam rá. A cuccaimat kikapva az autóból siettem befelé. Azt hittem, hogy dübörögni fog a zene és hangos hahotázások fognak majd kifelé szállni a lakásból, ehelyett olyan gyászos volt a hangulat odabent, hogy eltátottam a számat. Sam, Bence, Zoé, Toni és Val a nagy étkezőasztalnál ültek, többük előtt sör, vagy rövidital csücsült.

- Nem tudtam, hogy iszunk. – pakoltam le a táskáimat. Ekkor végre megpillantottam Nátot is, aki kissé imbolyogva jött elő a konyhából, az arcán mégis szeretetteljes mosoly csillant fel, ahogy meglátott.

- Részeg vagy? – tettem csípőre a kezemet.

- Megjöttél. – lépdelt felém ruganyos mozgással.

- Miért vagy részeg? – kérdeztem indulatosabban, mire megtorpant, majd inkább az asztal felé vette az irányt. Ragyogó kék szemei most fénytelenek voltak és ködösen ültek az üregükben.

- Az apám ma hazajött és közölte, hogy holnapra vár mindegyikünket, szó szerint mindegyikünket egy nagy boldog ebédre, ahol megismerhet téged is. – kortyolt bele egy, az asztalon álló sörbe, amire válaszul Toni is meghúzta az övét. Valéria csak fintorogva tűrte. – Szóval, drága szerelmem... - tette le Nát a sörét, majd a két nagy üvegért nyúlt. – Vodka, vagy rum? – lóbálta meg őket előttem.