Ahogy a történelem óra véget ért és a tanár elhagyta a termet, Nát karon ragadott és elkezdett a folyosó felé húzni.

- Menjünk ki az udvarra. – mondta, én pedig egy szó nélkül követtem őt, miközben folyamatosan magamon éreztem a tekintetek égető érzését. A csodálkozókat és a lenézőket is. Az udvaron egy elvontabb helyet kerestünk, egy fa tövébe telepedtünk le. Nát végig fogta a kezemet, nem engedte el, ám éreztem, hogy még mindig vannak fenntartásai és kérdései, amiket mindenképp fel fog tenni. – Mióta tudod, hogy együtt vannak? – kérdezte, miközben a kézfejemet simogatta.

- Közvetlen aznap tudtam meg, amikor mi összejöttünk. A szobában találtam meg őket csókolózva. – meséltem el. – Könyörögtek, hogy ne mondjam el neked, mert ők szeretnék. De aztán Val és Toni összevesztek, én pedig azt hittem, hogy közöttük vége is lesz a dolognak... Valéria nagyon szégyellte magát, nem mondott nekem erről az egészről úgy semmit. Toni pedig két tűz közé szorult, mert egyrészről nagyon komolyan gondolta a dolgot a húgoddal, de te vagy az ő legjobb barátja, a testvére... Nem fordíthatott neked hátat.

- Szóval akkor... Szeretik egymást? – folytatta tovább a kérdezősködést, de hangjában valami megváltozott. Sokkal halkabb és félénkebb lett.

- Azt hiszem, hogy igen. Valéria már nem az a kislány, aki elment Londonba. Felnőtt nő lett, Toni pedig nem egy gazember, egy huligán, ahogy sokan hiszik. Miért ne szerethetnék egymást? – feleltem.

- Valt én üldöztem el otthonról. Miután Krisztián elment a családunk összeomlott, de leginkább én. Azt hittem, mindenkivel azt tehetek, amit akarok, következmények nélkül, mert tartozik nekem az egész tetves világ. A szüleimet idegileg teljesen tönkre tettem, Valéria pedig nem tudta elviselni ezt az állandó stresszt és botrányt, ami otthon működött, így szinte egyből lecsapott a cserediák programra. Rettentően keményen dolgozott, hogy bekerüljön. Az elején próbáltam nem arra gondolni, hogy miattam hagyta el az országot, elnyomtam és bemagyaráztam magamnak, hogy végül is ő csak jól járt ezzel... De aztán valahogy mindig eszembe jutott, hogy mit tettem velük. Tonira hárult az a feladat, hogy kordában tartson. Soha nem engedhette el magát, mert velem mindig volt valami szar, valami. amit neki kellett megoldani helyettem, mert én képtelen voltam rá. Jobban a bátyja volt az öcsémnek, mint én. Brúnó csak őrá támaszkodhatott, miután Val elment a szüleink meg állandóan azzal voltak elfoglalva, hogy engem szidjanak. Elvesztegettem az időt, Doló... Észre sem vettem, hogy mindenki, aki körülöttem van, mennyit áldozott értem. Soha nem háláltam meg, sőt teljesen természetesnek vettem, mintha én lettem volna az atyaúristen. És most tönkre tettem őket. – magyarázta, miközben az arcáról peregtek le a könnyek, amiket óvatosan az ujjammal töröltem le.

- Mindenkinek volt olyan időszaka az életében, amit visszacsinálna, de azt sajnos nem lehet. Jóvá tenni, viszont sosem késő. Ezek az emberek a családod, a barátaid, azért vannak melletted, mert szeretnek és becsülnek téged. Ám neked méltónak kell lenned erre a szeretetre és megbecsülésre, ami nem könnyű, de ha valaki, akkor te képes vagy erre. – cirógattam a tarkóját.

- A te szeretetedre méltó vagyok? – kérdezte hirtelen.

- Hát persze! – jelentettem ki határozottan. – Senki nem volt még rá méltóbb, rajtad kívül.

- Szörnyű dolgokat műveltem veled azon a bulin, Kéla. Más biztosan nem bocsátaná meg. – mondta révetegen.

- De mi nem mások vagyunk. – húztam közelebb magamhoz. – És neked is meg kell bocsátanod magadnak, Nát. Nem élhetsz örökké abban, hogy a hibáidon merengsz, mert ezek okozzák az újabbakat. Ezt pont te tanítottad meg nekem. – leheltem egy csókot az arcára.

- Nem érdemellek meg.

- Dehogynem! Annyi mindenen mentünk keresztül, annyi mindent éltünk meg külön-külön és együtt is, hogy ez jár nekünk, mi megérdemeljük egymást. – másztam az ölébe. – Te vagy a támaszom, a fényem, ha te elgyengülsz, akkor én is, de mi nem gyengülhetünk el! Nekünk nem szabad. – döntöttem a homlokomat az övének.

- Szeretlek. – suttogta.

- Én is nagyon szeretlek. – feleltem, majd azzal a lendülettel az ajkaimat az övére tapasztottam.

Bár Nát és köztem rendeződni látszanak a dolgok, a barátaihoz, különösképp Tonihoz nem nagyon közelít. A szünetekben mi ketten félre vonultunk, miközben próbáltuk megbeszélni az elmúlt időszakot, a jókat és rosszakat is. Délután pedig maradnunk kellett, ugyanis fel kellett vennünk a kapcsolatot az iskolapszichológussal, majd aztán takarítanunk kellett. Bevallom őszintén, tartottam a pszichológustól, ugyanis egyszer már voltam egynél. Azt hittem, hogy akkor majd minden problémám megoldódik, mivel kértem külső segítséget. Naiv voltam. A pszichológus ugyan végig hallgatott, de semmiben nem segített, sőt, igyekezett meggyőzni, hogy ne jöjjek többet. Elmondta, amit már én is tudtam, semennyire nem vette komolyan azt, hogy én mit érzek, milyen borzalmakon mentem keresztül, csak egy elkényeztetett pénzes kis csitrit látott bennem, akivel egyáltalán nem volt kedve foglalkozni. Ez volt az utolsó törés, ami eltántorított attól, hogy a későbbiekben pszichológiát tanuljak, azóta gondolni sem mertem rá, Nát énekléséig. Görcsösen ropogtattam az ujjaimat, miközben a rendelő előtt vártuk, hogy megkérzzen dr. Pongrácz Kinga. Nát és Toni a térség két végében állt, tartották a tisztes távolságot, de legalább már nem akartak behúzni egymásnak, amit azt hiszem, lehet haladásnak nevezni. Gondolataimból egy körömcipő egyenletes kopogása szakított ki. Azonnal felpattantam a székről és nyeltem egy nagyot. Dr. Pongrácz Kinga egy nagyjából 35 év körüli nő volt, magas, vékony testalkata van, fekete haja egy kontyba volt fogva és kimondottan „hivatalos" szerelést viselt. Az arca viszont felragyogott, mikor meglátott minket, melegen és kedvesen elmosolyodott.

- Köszöntelek titeket, dr. Pongrácz Kinga vagyok! – lépett oda elém és nyújtotta felém a kezét.

- Üdvözlöm, én Osváth Kéla vagyok! – fogtam meg a kezét és finoman megráztam. A fiúkkal is ugyan ezt megtette, illedelmesen bemutatkoztak egymásnak.

- Nagyon örülök az ismeretségnek, de kérlek titeket, szólítsatok Kingának. -rebegtette meg ízlésesen kifestett szemeit. – Nem kell magázódnunk, persze, ha csak ti nem ragaszkodtok hozzá. Nem olyan régen még én is itt tanultam, ezért lenne ez furcsa számomra. – magyarázta.

- Csak természetes, mi nem ragaszkodunk ehhez. – mondta Nát.

- Nos, akkor kérlek titeket, menjünk be a rendelőbe. – mutatott a fehér ajtó felé, majd egy kis kulcsot kivéve a zsebéből ki is nyitotta előttünk az ajtót. Nagyon esztétikusan lett berendezve ez a terem, korábban semmilyen funkciót nem látott el, most viszont szépen ki lett pofozva, meleg színekkel lett kidekorálva, a falakon mindenféle absztrakt képek lógtak, egy nagy mahagóni íróasztal előtt pedig 3 darab ahhoz színben teljesen passzoló fotel volt elhelyezve. – Üljetek csak le. – mondta, és ő is ekképp cselekedett. – Arra gondoltam, hogy így első körben beszélgessünk egy kicsit, arról, hogy miért is vagytok itt pontosan, illetve, hogy mikor értek majd rá egyéni konzultációra is. Nyilván az igazgató elmondta, hogy mi történt, de szeretném tőletek is hallani, a ti személyes nézeteiteket erről a kialakult szituációról. – egyikünk sem válaszolt. Mind a hárman próbáltunk belesüllyedni a bőrüléses kanapéba, belelapulni, hátha végleg elveszünk benne. Értelemszerűen erre semmi esély nem volt. – Figyeljetek, én tudom, hogy nektek ez most gáz, oké teljesen megértem. Viszont arra kérlek titeket, hogy valamennyire próbáljatok együtt működni velem, mivel ezt az igazgató rendelte el, a ti érdeketekben. Nektek is sokkal jobb lesz, ha belekezdünk. – támasztotta meg összefont kezeit a hatalmas asztalán.

- Én összejöttem Nát húgával, egy pár vagyunk. Amiről ő úgy szerzett tudomást, hogy körbe küldtek rólam és Valériáról egy képet az iskolában. – kezdett bele Toni, legnagyobb meglepetésemre. – Már az iskola előtt is egymásnak estünk, ám a dolog az év eleji nyitópartin fajult el, amikor én verekedést kezdeményeztem kettőnk között. Természetesen ez az iskola fülébe is eljutott, ezért ülünk, most itt. – foglalta össze röviden az elmúlt eseményeket.

- Értem. Miért érezted úgy, hogy a verekedés a megoldás a problémáitokra? – kérdezte Kinga. A torkom összeszorult, hiszen Toni azért húzott be Nátnak, mert árulóként kezelt engem.

- Próbáltuk megbeszélni, többen is, de nem tudtunk közös nevezőre jutni. Én voltam a hibás, nem kellett volna megütnöm őt, nem is ezzel a szándékkal mentem el a nyitóbulira, csak elborult az agyam. Ennek szenvedjük most mindannyian a következményeit. – felelte komoran Toni. Látszott minden egyes vonásán, hogy tépelődik, marcangolja magát belülről. Nát is ugyan így érzett.

- Nem igaz. – szólalt meg Nát. – Mocsok módon viselkedtem Kélával, mindannyiukkal úgy viselkedtem... Toni teljes joggal húzott be nekem, a verekedés mindenképp elkerülhetetlen lett volna, ha nem ő, akkor én tettem volna. Az én viselkedésem következményeit szenvedjük, amit senki nem érdemelt volna meg. – magyarázta. Akaratlanul is elmosolyodtam, arra gondolva, hogy Nát megvédi a legjobb barátját és próbálja átvállalni a felelőséget, elismerni a hibáit és együtt élni a következményekkel.

- Kéla, neked milyen szereped volt ebben a konfliktusban? – fordult most felém Kinga.

- Öhm... Khm... - köszörültem meg a torkomat. – Én tudtam, Toni és Valéria kapcsolatáról és hallgattam róla. Nát pedig erről is tudomást szerzett és összevesztünk. Próbáltam kibékíteni őket, mindkét oldalnak igazat adni és cáfolni is egyben, de sajnos két tűz közé kerültem. – foglaltam össze igencsak szűken az elmúlt napok eseményeit, az én szemszögemből.

- Szóval akkor te és Nát egy párt alkottok, jól értem? – kérdezte halványan mosolyogva.

- Igen. – feleltük határozottan.

- Nát, téged hogy érintett, hogy Kéla megtartotta ezt a titkot? – folyt bele még jobban a témába. Kezdtem kicsit feszélyezve érezni magam...

- Utólag beláttam, hogy neki sem volt egyszerű. A barátai és köztem kellett választania, ráadásul Toniék kapcsolata akkor még kérdéses volt... De akkor úgy éreztem, mint akit elárultak és hátba szúrtak. Kélával nagyon érdekesen és bonyolultan indult a viszonyunk. Egy hónap alatt annyi esemény történt velünk, mint másokkal egész életükben. Bár igen rövid idő alatt lett kettőnkből egy pár, minden egyes percét komolyan gondolom és eszemben sincs megfutamodni és hátra lépni. – magyarázta teljes komolysággal és higgadtsággal, ami csak még jobban azt tükrözte, hogy valóban szeret. Meghatódva pillantottam rá, miközben a szívem csordultig volt, mert én sem éreztem másképp.

- Rendben. Nagyon szépen köszönöm, hogy elmondtátok a ti oldalatokról is a történéseket. Ez nagyon fontos volt, abból a szempontból, hogy fel tudjam mérni, mennyire kell, hogy úgy mondjam, beleavatkozni a dolgokba. Viszont én úgy látom, hogy a hámotok, plusz még a többiek kapcsolata igencsak szoros. Ezért is esett mindannyiótok számára érzékenyen, ahogy egymással viselkedtetek. Ez azonban orvosolható és annak is kell lennie, ugyanis ilyen ritka barátságokat és szerelmeket meg kell tartani és ápolni kell. Nem mindenkinek adatik meg, hogy ilyen különleges közegben teljenek a napjai. – mondta kedvesen. – Tudom, kaptatatok más büntetéseket, így még kérdéses, hogy mikor fogtok ráérni egyéni beszélgetésekre, úgyhogy, ha ez kiderül, kérlek dobjatok nekem egy emailt, vagy egy SMS-t. Az ajtóra ki van ragasztva az elérhetőségem. És remélem a velem töltött időt nem fogjátok büntetésként megélni, mert szerintem remekül fogunk tudni együtt dolgozni.

Kinga felállt a nagy mahagóni asztalától, ezzel értésünkre adta, hogy a mai konzultáció véget ért. Illedelmesen elköszöntünk tőle, majd az ajtónál megállva feljegyeztük az elérhetőségeit, amin majd egyeztetünk, mikor lesznek az egyéni fogadások. Egymás mellett sétáltunk, néma csendben, miközben érleltük magunkban az előbbi beszélgetést. Mindannyian elmondtuk, hogy érezzük magunkat, még ha nem is bontottuk ki teljesen. A gondnokot felkerestük, ő pedig már „tárt karokkal" várt minket, mindenről tudott és el is mondta a feladatainkat. Másfél órán keresztül kell takarítanunk a termeket, ehhez pedig minden szükséges kelléket a rendelkezésünkre bocsátanak. A takarítónők pedig igen hálásak nekünk, remélem... Az iskola egyik legnagyobb termével kezdtük, a takarítást pedig igen alaposan kellett elvégeznünk. Éppen a táblát mostam le nedves szivaccsal, mikor Nát, kezében egy felmosóval oda andalgot mellém.

- Miután végeztünk ezzel a bohózattal, elviszlek valahova. – mondta sejtelmes mosollyal.

- Hová? – kérdeztem izgatottan.

- Meglepetés. De ígérem tetszeni fog. – kacsintott rám.

- Hé, ez nem fair! Szeretném tudni, hogy hova megyünk. – pislogtam rá nagy szemekkel.

- Tetoválószalonba fogunk menni. – jelentette ki.

- Lesz új tetkód? – csillant fel a szemem. – Nem is mondtad!

- Nem nekem lesz tetoválásom, hanem neked.

- Hogy micsoda? – néztem rá teljesen értetlen sokkban. – Nem értem...

- Emlékszem, hogy mondtad, hogy szeretnél tetkót. Beszéltem egy ismerősömmel, akinek szalonja van én is nála csináltattam az enyémet. Szóval kértem neked időpontot. – karolta át a derekamat.

- De nem is tudom, hogy mit szeretnék még magamra varratni... Nem számítottam erre. – bizonytalanodtam el, ugyanis teljesen hirtelen ért.

- Semmi gond, mert én tudom, hogy mi lesz a tetkód. – mondta.

- Na és micsoda? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Az viszont már tényleg titok. – adott egy puszit a homlokomra, majd tette tovább a dolgát, mint aki nem is mondott semmit.

- De hé! Nem te döntöd el, hogy mi lesz az első tetoválásom. – ráztam meg hevesen a fejemet.

- Hát, most pedig mégis.

- És ha nem fog tetszeni? Ez nem így működik! – álltam ellen.

- Doló, hidd el tetszeni fog. Bízz bennem. Bízol, ugye? – nézett mélyen a szemembe.

- Már hogyne bíznék! – szorítottam meg a kezét. – Csak vannak fenntartásaim.

Nát csak elmosolyodott, majd tette tovább a dolgát. Teljesen letaglózott, hogy foglalt nekem egy időpontot egy tetoválószalonba. Ráadásul ő már kitalálta, hogy mi lesz életem első tetkója, de nekem nem hajlandó megmondani, mert meglepetés. Persze, tudom, nem hülyeséget talált ki nekem, csak nem akarom később megbánni. Szeretném, ha az első tetoválásomnak jelentése lenne, kötődne hozzám és az életemhez. De mindegy, nem akadékoskodok, hiszek Nátban és bízok benne, tudja mit csinál, így tehát tovább mostam a táblát. Miután végeztünk a feladatokkal, teljesen lefáradva, koszosan, izzadtan és porosan hagytuk el az iskola kapuját. Náttal kézen fogva andalogtunk kifelé, Toni pedig mögöttünk sétált. Bíztam benne, hogy a büntetésünk ideje alatt fognak beszélni, legalább csak egymásra nézni, de nem történt semmi ilyesmi. Mind a ketten kiálltak egymásért Kinga előtt, vállalták a felelősséget, de egymásnak nem ismerték még el a hibáikat. Nem szerettem volna, ha így végződik a nap, azt szerettem volna, ha végre megbeszélik egymással a nézeteltéréseket és feszültségeket és pontot tesznek a dolog végére. Szükségük van egymásra.

- Nát, nem kellene beszélned Tonival? – súgtam neki.

- Most nem. – jelentette ki komoran. – Időpontunk van a tetoválószalonba.

- Kérlek! – néztem rá könyörögve. – Legalább csak két szót váltsatok egymással. Nem csinálhatjátok ezt örökre. Véget kell vetnetek ennek az ellenszenvedéskedésnek. – Nát csak nézett engem, próbált meggyőzni, hogy ebbe ne menjünk most bele, de láthatta rajtam, hogy hajthatatlan vagyok. Ennek meg kell lennie.

- Toni! – fordult meg. – Szereted a húgomat? – kérdezte hirtelen. Nos, nem pont erre számítottam, de ez is megteszi...

- Persze, hogy szeretem. – jelentette ki határozottan Toni.

- Szerelmes is vagy belé? – fonta keresztbe a karjait Nát.

- Igen, az vagyok... - szegte le a fejét Toni.

- Akkor áldásom rátok! – mondta, majd ismét kézen fogott és elindultunk a kocsija irányába.

- Tényleg? – szólt utánunk csodálkozva Toni.

- Tényleg. Nem fogom elvenni a húgom boldogságát, ami pedig jelen állás szerint te vagy. Ha ő boldog veled és ő is szeret téged, nem zavar, hogy egy pár vagytok. – a szemeim óriásira nyíltak, egyáltalán nem számítottam ekkora változásra és beleegyezésre Nát részéről. – De nem tudom egykönnyen elfelejteni, hogy hátba szúrtatok és hazudtatok. Próbálok majd megértő lenni és elfogadó, de jelenleg nincs bizalmam felétek. – mondta.

- Köszönöm, Nát! Elmondani nem tudom, mennyire sajnálom, hogy hazudtam neked. El kellett volna mondanom, de egyszerűen nem mertem, mert tudtam, hogy nem az én oldalamon akarod látni Valériát. De beleszerettem és ő viszonozta, egyikőtöket sem akartam elveszíteni. Te a testvérem vagy Nát, mindig is az leszel és minden percben azon leszek, hogy visszaszerezzem a bizalmadat. – felelte Toni.

- Remélem is. – kacsintott rá Nát, azzal ismét a kocsi felé vettük az irányt.

- Büszke vagyok rád. – mondtam meghatódottan. – Túl léptél a sértettségeden és felnőtt, érett ember módjára gondolkoztál. Lehet tényleg jót fog tenni neked Kingával való munka. – böktem oldalba.

- Azért ne ess túlzásba. – húzta fel az orrát. – Erre te döbbentettél rá. – mondta, majd kinyitotta előttem a kocsija ajtaját. Hálásan pillantottam rá, a gyomrom pedig görcsbe ugrott, eszembe jutva, hogy nemsokára egy olyan tetoválás tulajdonosa leszek, amit jelenleg nem tudok, mit fog szimbolizálni.

- Nát! Biztos nem mondod meg, hogy milyen tetkót fogok kapni? – próbálkoztam be, annak ellenére, hogy tudtam a választ. Nát az utat figyelte, nem nézett rám, de láttam, hogy az ajkai egy óvatos mosolyra húzódtak.

- Szerelmem, ne pánikolj! Megesküszöm bármire, hogy tetszeni fog, ha pedig nem, azt teszel velem, amit akarsz, jó? – akaratlanul is elmosolyodtam és elöntött a pír az érzéstől, hogy a szerelmének hívott. Nem először volt már erre példa, de egy ilyen végtelennek tűnő időszak után, ami igaz, csak pár órát ölelt fel, de számomra maga volt a borzalom. – Mi az? – kapta felém a fejét egy pillanatra.

- Tetszik, hogy a szerelmednek hívsz. – hajoltam át a kézifék felett, és leheltem egy csókot az arcára.

- Hát, az vagy. – döntötte a fejét az enyémnek. El sem mozdultam, bármennyire is volt kényelmetlen így ülni, egészen addig, amíg meg nem érkeztünk. Nát a hellyel szembe leparkolt, ami kimondottan a vendégek számára volt fenntartva. Úriember módjára nyitotta ki nekem a kocsiajtót, majd vezényelt befelé.

- Sziasztok! – kapta fel a fejét a tetováló, mikor meghallotta, hogy beléptünk. – Nát, de jó újra látni! – fogott vele kezet.

- Téged is Gabesz! Ő itt Kéla, Kéla ő itt Gabesz egy régi ismerősünk. – mutatott be minket egymásnak.

- Nagyon örülök. – mondta, miközben velem is kezet fogott. Gabesz egy viszonylag magas termet volt, festet szőke hajjal és nem meglepő módon teli volt tetoválva.

- Úgyszintén. – feleltem.

- Jól tudom, hogy neked lesz most tetkód, ugye? Legalábbis nekem Nát ezt mondta. – kérdezte.

- Igen, így van. Bár nekem nem árulja el, hogy mi lesz a tetkóm, állítása szerint meglepetés. – néztem a barátom felé szúrós tekintettel, mire Gabesz csak elnevette magát.

- Ezt nekem is említette, de ne aggódj, nekem említette, hogy mit tervezett a számodra és szerintem passzolni fog hozzád. – mondta bíztatóan. – Nos akkor, neki láthatunk? – kérdezte, mire én csak bólintottam. – Gyere, kérlek ide foglalj helyet. – mutatott egy bőrüléses szék irányába, ami mellé már minden oda volt készítve. Elhelyezkedtem benne, Nát pedig megállt a jobb oldalamon, Gabesz pedig a balomon. – Most arra kérlek, hogy fordítsd ki a bal kezedet, hogy hozzá tudjak férni a csuklódhoz. – mondta a további utasításokat, amiknek eleget tettem.

- Szóval akkor a bal csuklómra kapom, legalább már ezt tudom. – böktem oda Nát felé, mire ő csak belenyúlt a zsebébe, majd a szememre rákerült egy szemfedő. – Na nem, ilyet nem játszunk Fekete, szedd le! – akadtam ki.

- Ha Gabesz végzett, lekerül a szemfedő. Addig viszont fennmarad. – mondta halál komolysággal, ám kihallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Most egyáltalán nem játszol fair módon, csak szólok! – feleltem dühösen, ekkor viszont meghallottam a tetoválógép búgó hangját. – Nát, esküszöm, ha valami hülyeséget tetováltatsz rám, megöllek. – jelentettem ki, mire mind a ketten felnevettek.

- Kéla, próbálj meg nem mocorogni, tudom nem túl kényelmes így, de majd igyekszem. – kért Gabesz, szóval megpróbáltam magam lenyugtatni. Ekkor pedig a tűs gép a bőrömhöz ért és éreztem egyfajta szúró, súrló érzést.

- Fáj? – kérdezte aggódva Nát.

- Nos, nyilván nem a legjobb érzés a világon, de egyáltalán nem vészes. – mondtam, ugyanis az az elképzelés élt bennem, hogy majd összecsinálom magam a fájdalomtól, ehhez képest teljesen kibírható volt. Természetesen fájt valamennyire, de a fájdalomküszöböm igen nagy, így elviseltem. Gabesz valóban igyekezett, nem tartottam számon az időt, de úgy éreztem, hogy igencsak hamar végzett velem. – Készen vagyunk? – kérdeztem izgatottan.

- Igen, most már leveheted a szemfedőt Kéla. – mondta Gabesz. Nekem sem kellett több, egy mozdulattal rántottam le a fejemről a fekete darabot. Pislogtam párat, hogy ismét visszanyerjem a fényérzékemet, majd azonnal a csuklómra pillantottam, ami rendkívül vörös volt. A vörös bőröm pedig körbe ölelt egy feketével beütött feliratot.

- Tetszik? – kérdezte Nát idegesen, miközben a szája szélét rágta. Megszólalni nem tudtam, ugyanis a szemeimet elöntötték a könnyek és a mellkasomat szétfeszítette az elégedettség érzete. – Na, Doló! Szólalj már meg. – guggolt le mellém Nát.

- Nagyon tetszik. – mondtam elérzékenyülve. A csuklómra az lett tetoválva, hogy Fighter, ami annyit jelent, hogy harcos. A tetoválásomat pedig körbe ölelték a kezemen ékeskedő hegek. – Sőt, imádom!

- Örülök neki. – hajolt felém Nát egy elégedett vigyorral az arcán, majd adott egy csókot.

- Nagyon szépen köszönöm Gabesz, tényleg csodálatos lett! – hálálkodtam.

- Köszönöm szépen az elismerő szavakat. Én is nagyon örülök neki, hogy tetszik a munkám. – mosolygott rám kedvesen. – Most rakok rá egy fóliát, amit egy három napig rajta kellene hagynod, utána pedig kenned kellene, amíg szépen be nem gyógyul, egy nap többször is, de csak vékonyan. Tőlem is tudsz vásárolni egy készítményt, ami kifejezetten tetoválásra való, de a bepanthen is tökéletesen megfelel a célra. – sorolta fel, hogy miket is kell tennem, annak érdekében, hogy szépen begyógyuljon a tetkóm.

- Szeretnék vásárolni egy olyan készítményt. – mondtam.

Még egyszer megköszöntük Gabesznek, amiért fogadott minket és a csodálatos munkát, amibe egyből beleszerettem. Rendeztük a tartozásainkat felé, majd miután megpróbálta győzködni Nátot is, hogy vállaljon még tetoválást, ő pedig csak annyit mondott, hogy tervben van, csak még nem határozta el magát teljesen, távoztunk. Már besötétedett, mikor beültünk a kocsiba, én pedig le sem vettem a szememet a kis csodámról, csillogó szemekkel bámultam.

- Nagyon örülök, hogy ennyire tetszik. Látod, mondtam, hogy nem kell aggódnod. – mondta Nát.

- Egyszerűen fantasztikus! Nagyon köszönöm. – hajoltam felé, majd szenvedélyesen megcsókoltam.

- Tudod, belekezdtünk valamibe az iskola mosdójában. – nézett rám huncut vigyorral.

- És szeretnéd, ha folytatnánk? – kérdeztem, miközben puszikat szórtam az arccsontjára.

- Még jó, de sajnos otthon is el kell rendeznem egy két dolgot. – mondta csalódottan.

- És holnapra is vannak terveid? – kíváncsiskodtam.

- Legyen? – nézett rám vigyorogva.

- Anyám még nem jön haza, szóval este átjöhetnél. – búgtam az ajkaira.

- Élek az ajánlattal hölgyem. – mondta, azzal ismét vad csókban forrtunk össze.