Ugyan abban a felállásban ültünk az autóban, mint reggel. Nát araszolt a dugóban, én mellette ültem az anyósülésen, Toni és Val pedig hátul. Én azóta nem tudtam magam elengedni, hogy Nát közölte velem, hogy találkozni fogok az anyukájával és az öccsével, még ha csak futólag is. Nem voltam jó ezekben, nem tudok jól ismerkedni és nem akarok semmit sem elrontani. Főleg nem Nát családjával. Imádkoztam, hogy minél tovább szenvedjünk a dugóban, de szerencsétlenségemre túlságosan hamar megérkeztünk. Nát begurult a garázsba, majd ahogy leállította a kocsit Val és Toni gond nélkül kipattantak majd be is csörtettek a lakásba. Az én kezem remegett a kocsi ajtaján, nem igazán akaródzott kiszállnom.

- Ne parázz már! – csípett bele az oldalamba a barátom.

- Te könnyen beszélsz. – dünnyögtem az orrom alatt

- Tudok segíteni valahogy? – hajolt felém, majd elkezdte az orrával cirógatni a fülkagylómat.

- Nem kell... Csak félek, hogy elszúrom. Nem akarom elrontani a családoddal. Szeretlek és remélem, hogy kedvelni fognak. Ezért görcsölök rá ennyire. – magyaráztam.

- Tudják, hogy szeretlek és hogy rettentően fontos vagy nekem. Brúnó már tegnap mondta, hogy nagyon várja, hogy megismerjen. Kíváncsi arra a boszorkára, aki képes volt engem elvarázsolni. – mondta, majd egy csókot lehelt az orrom hegyére. – Anyu pedig szintén. – az ujjai fürgén másztak a combom felé, majd finoman elkezdte gyúrni. – Lazulj el. Nincs miért aggódnod. – búgta a nyakamra, majd finom puszikkal kezdte behinteni.

- Látom elemedben vagy. – sóhajtottam.

- Te tehetsz róla. – dorombolta.

- Én?

- Aha. – szívta meg óvatosan a nyakamon a bőrt, de éppen csak addig, hogy ne maradjon nyoma. – Te, mert olyan átkozottul gyönyörű vagy, hogy ha rád nézek még a nevemet is elfelejtem. És mert te vagy a legerősebb ember, akit ismerek, mert kedves vagy, nemes és önzetlen. Egy igazi csoda. – a szavai hallatán a szemeimet azonnal homályos köd lepte el és minden kétely és aggály kiszállt a fejemből és semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak arra, hogy Nát tökéletes ujjai a csípőmet markolásszák, miközben a fülem és a nyakam közötti találkozást csókolja, nyalogatja és harapdálja.

- Ha most nem hagyod abba, nem fogok tudni bemenni a lakásba. – ziháltam, de ahogy beleharapott a fülcimpámba felnyögtem.

- Elvesztem miattad az eszemet Osváth. – mondta csillogó szemekkel, majd olyan hévvel csókolt meg, amitől lélegezni is elfelejtettem. Amennyire csak tudtunk átmásztunk a másikhoz, nem számított, hogy az ülés, a karfák és a biztonsági övek csatlakozója nyomja a testünket. Egybe akartam olvadni Náttal. Pontosan erre volt szükségem, hogy elfelejtsem azt is, melyik dimenzióban vagyok. Rá volt szükségem.

- Mi a szar van már? – hallottuk meg Toni hangját a bejárat felől. – Gyertek már be!

- Megölöm. – jelentette ki határozottan Nát, miközben a tekintetével még mindig fel akart falni. Én csak kuncogtam egyet, majd egy óvatos csókot nyomtam a szája szélébe és kiszálltam a kocsiból. Megpróbáltam a lehető legjobb állapotba szedni magam, miközben azt a kibaszott gombócot próbáltam leküzdeni a torkomban. Nát valami cifrát káromkodva szállt ki a kocsijából, a haja tiszta kóc volt, a tekintete még mindig fátyolos és minden izma feszes volt, a testtartásából sugárzott az állatias mozgás. A hajamat a fülem mögé tűrve óvatosan végig simítottam a számon, majd a nyakamon, ahol nemrég még Nát nyelve és foga karcolta a bőrömet. Természetesen ezt végig úgy, hogy a párom szemébe néztem. Élesen beszívta a levegőt és még jobban megfeszítette magát, miközben centiről centire végig mért. – Ne húzd ki a gyufát Doló. – mondta reszelős hangon, amitől azonnal megremegtem.

- Talán félnem kellene Fekete? – pislogtam rá ártatlan arcot vágva. – Kettőnk közül nem én vagyok az, aki kezdi elveszíteni a fejét. – mondtam, majd óvatosan megnyaltam az ajkaimat.

- Ha most nem hagyod abba... - kezdte úgy, ahogy egy pillanattal ezelőtt én a kocsiban – felültetlek a kocsi motorháztetőjére és kurvára nem érdekel, hogy kik vannak a lakásban, felfallak. – nézett rám halál komolyan, amitől azonnal kiszáradt a szám, a szemeim pedig hatalmasra nyíltak. Még lélegezni is elfelejtettem. Nát persze ezt egyből kiszúrta és gonosz mosoly ült ki az arcára. – És miközben felfallak, - folytatta – gondoskodni fogok róla, hogy a nevemet nyögd újra és újra. – éreztem, hogy az összes vér az arcomba fut és olyan vörös vagyok, amilyen még soha életemben. – Na mi az? – tettette most ő az ártatlant. – Csak nem elakadt a szavad?

- Bunkó! – dünnyögtem az orrom alatt, mire ő öblösen felnevetett.

- Ha befejeztétek ezt a mocskos viselkedést, akkor bejöhetnétek végre. Mindenki titeket vár. – szólalt meg Toni ismét az ajtóból. Bassza meg, el is felejtettem, hogy ő is itt van! Óvatosan a barátomra pillantottam, de ő is ugyan úgy vigyorgott, mint Nát. Rajtam röhögtek!

- Mind a ketten seggfejek vagytok. – jelentettem ki határozottan, mire a két fiú még jobban elkezdett nevetni. A lelkem mélyén viszont nagyon is örültem, hogy végre egy hullámhosszon vannak. El sem tudnék képzelni egy olyan világot, ahol ők ketten nem barátok, nem társak és nem testvérek. Az olyan lenne, mintha mind a kettejükből kiszakították volna a lényük lényegét, a lelkük velejét.

Nát összefűzte az ujjainkat és úgy léptünk be a házba. El is felejtettem, hogy én már jártam itt, igaz csak futólag. Akkor is magával ragadott az otthon fogalma, egy olyan érzése, ami nekem sosem volt. Itt látszott, hogy egy család él még akkor is, ha nem zökkenőmentesen, de próbálkoznak és igyekeznek egy egységként működni. A berendezések kellemes színben pompáztak és mindenhol fényképek voltak, ahogy azt már korábban is észrevettem. A mi házunkban egy sem volt, persze ez nem véletlen. Erősebben szorítottam meg Nát ujjait, miközben olyan erővel szorítottam össze a fogaimat, hogy már fájt.

- Nem lesz az ég világon semmi baj. – súgta a fülembe bíztatóan. Na persze! Ő könnyen beszél.

- Már azt hittem sose jöttök be! – hallottam meg magunk mögül egy kellemes női hangot, mire azonnal mind a ketten oda kaptuk a fejünket.

- Szia anya! – köszönt az édesanyjának Nát vigyorogva. Nát anyukája egy magas volt a lányával, de a vonásaiból szinte alig öröklődött át valami a gyermekeibe. Szőke haja volt és éles arcéle. A szemei viszont áthatóan kékek voltak, akárcsak a barátomé. Igazán szép nő volt. A tekintetem akaratlanul is a gömbölyödő hasára tévedt. – Anyu, ő itt a barátnőm Osváth Kéla, de én csak Dolónak hívom. Doló, ő itt az anyukám. – mutatott be minket egymásnak.

- Nagyon örülök, hogy találkozhattunk. – nyögtem ki száraz torokkal, de a Fekete család anyukája csak kedvesen elmosolyodott.

- Én is rendkívül örülök! Már annyi mindent hallottam rólad Kéla. Nát még soha senkiről nem beszélt olyan áhítattal, mint rólad. Teljesen újjászületett, mióta veled van. – persze azonnal fülig pirultam.

- Hát igen, minden az ő érdeme. – karolta át büszkén Nát a derekamat.

- Ez nem is igaz. – szálltam azonnal vitába. – Látnia kellett volna én milyen gázos voltam, mielőtt mi összekerültünk. – eredt meg a nyelvem.

- Kiegészítjük egymást. – kacsintott rám Nát. Annyira szenvtelenül viselkedett Nát az anyja jelenlétében, olyan melegen nézett rám, hogy az utolsó görcs is feloldódott az izmaimban.

- Olyan jó rátok nézni. – mondta elérzékenyülve Nát anyukája. – És Kéla, kérlek tegezz, hívj csak Móninak.

- Megyek szólok Brúnónak is. – lehelt egy csókot a halántékomra, majd már ott sem volt.

- Gratulálok a babához. – szóltam Móninak, mikor Nát már hallótávolságon kívülre került.

- Oh, nagyon szépen köszönöm! – simított ösztönösen a hasára. – Nát szerintem még nem igazán fogta fel a dolgot. Mármint, nem akarom a háta mögött kibeszélni, pláne nem neked. – tette fel a kezét védekezően. – Tudom, hogy mindent meg fog tenni értem és a kicsiért, ebben egy percig sem kételkedek. – egyetértően bólintottam. – Csak félek, milyen hatással lesz rá. Krisztián után, ez egy óriási változás lesz...

- Milyenek voltak ők együtt ketten? – kérdeztem kíváncsian.

- Elválaszthatatlanok. Imádták egymást. Már mielőtt Krisztián hozzánk került is rendkívül szoros volt a kettejük kapcsolata, de aztán hogy hozzánk költözött sülve-főve együtt voltak. Krisz ugyan olyan volt, mint Nát, vagyis Nát lett pontosan ugyan olyan, mint ő. Iszonyat jóképű és vonzó volt, amivel tisztában is volt és úgy használta az adottságait, ahogy csak lehetett. Az iskola királya volt, de itthon, Náttal, Vallal és Brúnóval nem ilyen volt. Példaképük volt, ő tanította meg Nátot zenélni. Igazi testvérek voltak, soha nem veszekedtek és ha valamelyik rossz fát tett a tűzre, a másik azonnal megvédte. Soha nem fogom elfelejteni, amikor Krisz itt hagyott minket, Nát mennyire összetört. Szerintem magának sem vallotta még be soha, hogy mekkora hatással volt rá az unokabátyja hiánya. Kiveszett belőle a kedvesség és a jó szándék, állandóan csak a bajt kereste, mintha igazolni akarta volna, hogy pontosan olyan, mint Krisztián. Pedig nem is állhatott volna messzebb tőle, mindig gyengéd volt és törődő. Aztán egyszer csak abba hagyta a verekedést és kezdett benőni a feje lágya. A testvérem mondta, hogy valószínűleg ez is a te érdemed volt. – valóban, amikor én bekerültem az osztályba Nát abbahagyta a verekedést. – Olyan hatással voltál rá, amitől visszakaptam a kisfiamat... Köszönöm, Kéla! Nem tudok ezért elég hálás lenni neked. – az, hogy ennyire őszintén elmondott mindent és ennyire, ilyen hamar megbízott bennem egy olyan gátat szakított át bennem, amiről nem is tudtam, hogy itt van.

- Komolyan mondtam, hogy Nát előtt egy senki voltam... Ő megmentett engem. A szó szoros értelmében. – azonnal a karomhoz kaptam, próbálva takarni a rajta ékeskedő förtelmes hegeket. Móni követte a tekintetével a mozdulatomat. A kedves mosolya egy pillanat alatt hervadt le az arcáról, a vonásai pedig megkeményedtek. Tekintete szomorú volt és szánakozó. Végig futott a hátamon a hideg a pillantásától. Gyűlölöm, ha szánnak. – Semmi nem volt egyszerű velem, de ő nem adta fel. Meglátott bennem valamit, amit érdemes megmenti, valamit, amiről én már nem is tudtam, hogy még bennem van. – mondtam felszegett állal. Láttam a szemében csillogó könnyeket. – Büszke lehetsz rá. – mosolyodtam el halványan. – Nátnál csodálatosabb embert nem ismerek.

- Ha bármikor beszélgetni szeretnél... - lépdelt közelebb hozzám, kezét pedig óvatosan a vállamra simította – tudd, hogy ide bármikor jöhetsz, hozzám is. Én mindent megértek, amin keresztül mész, Kéla. – felelte súgva. Mélyen a szemembe nézett, mire én azonnal elsápadtam. Egy önbántalmazó mindig felismeri a másikat... Nem tudom, mit kellett volna mondanom, de a könnyeim utat törtek maguknak. Két perce ismertem meg ezt a nőt és nem úgy kezelt, mint egy szerencsétlent, nem is úgy, mint a fia barátnőjét, hanem mint családtagot, egy rokon lelket, akit megért és elfogad. Fogalmam sincs mikor kaptam utoljára ilyen gyengédséget egy felnőttől, egy anyától.

- Nagyon köszönöm. – mondtam csak végül, de a hangomban ott bujkált minden egyéb is, amit el akartam mondani. Móni csak mindent sejtően bólintott és letörölte az arcomról a könnyeimet.

- Minden rendben? – halottam meg magam mögül a párom aggódó hangját.

- Persze. – pördültem meg mosolyogva. Egy pillanatig még fürkészett engem és az édesanyját, de aztán ő is elmosolyodott.

- Nos, Brúnó, ő itt Kéla, akiről már annyit kérdeztél. – terelgette felém az öcsét. – Doló, ő itt az én kisöcsém, Brúnó. – a kisrác lazán állt a bátyja oldalán, korához képest kicsit magasabb volt, a haja talán egy árnyalattal volt világosabb, mint Náté, olyan, mint Valériáé, a szeme színe pedig szintén ugyan olyan mélybarna volt, mint a nővéré. A vonásai viszont nagyon is emlékeztetett Nátéra, az éles arccsontját minden bizonnyal az édesanyjától örökölte.

- Doló? – vonta fel kíváncsian a szemöldökét Brúnó és kicsit lesajnálóan nézett a bátyjára, amitől azonnal nevetnem kellett.

- Most mi van? – vágott értetlen fejet Nát.

- A középső nevem eléggé gáz és Nát szeret engem erre folyamatosan emlékeztetni. – mondtam, mire Brúnó csak mindent tudóan bólintott.

- Ne aggódj, engem is mindig Bruminak hív, mivel a nevem jelentése medve. Ez viszont már egyáltalán nem vicces, mert tizenkét éves vagyok. – felelte dacosan.

- Én csípem a becenevek. – reagálta le ennyivel a párom.

- Na, mi megyünk is. – lépett ki a szobájából Val Toni kíséretében.

- Hova mentek? – érdeklődött Móni.

- Elvinném Valériát kocsikázni, természetesen, ha szabad. – mondta Toni félve, miközben a mondhatni, anyjával nézett farkasszemet.

- Már miért ne lenne szabad, Nát is ott alszik ma Élinél. – dünnyögte Val az orra alatt, de Nát egy pillantásával elhallgatta. Bár már Nát áldását adta a kapcsolatra, de nem ő volt az egyetlen, akinek ebbe bele kellett egyeznie, hanem Móninak, sőt még Brúnónak is. Hiszen ez egy óriási váltás lesz a megszokott életük medrében.

- Sötétedés előtt legyen itthon. – szólalt meg végül Brúnó, mire mindannyian elnevettük magunkat, de Toni csak vigyorogva bólogatott.

- Értettem főnök. – tette hozzá, majd ismét Mónira terelte a pillantását, aki csak beleegyezően bólogatott. Val boldogan karolt bele a barátjába, majd már el is tűntek. A mosoly még mindig ott virított az arcomon, mert egyszerűen olyan hihetetlen, hogy ők ketten egy pár mégis annyira összeillenek, hogy mást el sem tudnék képzelni mellettük. Kétélű volt nagyon a dolog, ettől függetlenül velük együtt örültem.

- Szerintem mi is megyünk. – sóhajtott fel Nát.

- Már mentek is? – kérdezte Brúnó.

- Még maradhatunk... - kezdtem volna bele, de Nát gyorsan a szavamba vágott.

- Igen, sok a dolgunk. – felelte, miközben a combján dobolt az ujjaival.

- Milyen dolgok? – fonta keresztbe Brúnó a karjait a mellkasa előtt. A kissrác nem volt hülye, pontosan tudta, Nát miért akar már most lelépni.

- Nem rád tartozik. – sziszegte a fogai között a bátyja, de aztán én is felvettem azt a testtartást, amit Brúnó.

- Rám viszont igen, de tudtommal nekem nincs „sok dolgom". – rajzoltam idézőjeleket a levegőbe. – Én szívesen maradok még. – tettem hozzá.

- De nagyon kényelembe helyezted magad Osváth. – vigyorgott Nát, mire én csak megvontam a vállamat. – És amit nem olyan régen ígértem neked a garázsban? – kérdezte ádázul, mire minden vér kiszaladt az arcomból, ő pedig csak tovább nézett és olyan fejet vágott, mint aki tudta, hogy nyerésre áll. Összeszedtem minden megmaradt erőmet és kihúztam magam.

- Neked vannak képzelgéseid, nem nekem. – jelentettem ki határozottan.

- Képzelgéseim? – szaladt égig a szemöldöke. Bólintottam. – Gonosz egy boszorka vagy. – mondta reszelős hangon, miközben a kék szemei jeges lángkét lobogtak. Óvatosan az alsó ajkamba haraptam, majd diadalittas mosolyra húztam a számat. – Vacsoráig maradunk. – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon.

- De jó! – csapta össze Brúnó boldogan a tenyerét. – Tudsz xboxozni? – kérdezte tőlem a legkisebb Fekete.

- A játéktől függ, de amúgy mondhatni igen. – feleltem.

- Van kedved játszani velem?

- Naná! – mosolyodtam el boldogan. Brúnó is így tett, majd intett, hogy kövessem.

- Most itt hagysz? – szólt után Nát, mire én csak széttártam a karom, mint aki nem tehet semmiről. Nát röhögve a hajába túrt. – Ezért még számolunk. – mondta bőszen.

- Alig várom. – kacsintottam rá, mire ő csak morogva az anyukája után vette az irányt a konyhába.

Brúnó és én a nappaliban telepedtünk le egy nagy kanapére, ami előtt egy TV állt. Brúnó elindította az Xbox-t, majd a kezembe nyomott egy kontrollert.

- Ismered a Forza-t? – kérdezte.

- Igen, régebben játszottam vele. – válaszoltam elszorult torokkal.

Akkor játszottunk ezzel a játékkal, amikor még tizennégy voltam és Lucáék „oltalmában" éltem az életemet. A fiúk akkor szereztek be maguknak egy Xbox-t és mi lányok is játszhattunk rajta, a Forza volt az egyik ilyen játék. Lucáék rendszerint bénáztak, nem éreztek rá a játék ízére, de nekem jól ment, olyannyira, hogy általában mindig elvertem a fiúkat is, akik ilyenkor mindig sértetten távoztak én pedig diadalittasan nyomtam tovább a kontrollert. Hihetetlen, hogy még csak több, mint három év telt el azóta, mégis olyan volt, mintha egy másik életben lett volna, egy teljesen elbaszott és feledésbe merült világban... Brúnó elindította a játékot, kedvesen magyarázta, mikor mire nyomjak és mit csináljak, majd kezdetét vette a vérizzasztó küzdelem. Kellett egy-két menet, amíg ismét bele nem jöttem, aztán már olyan volt, mintha mindig is játszottam volna vele. Közben folyamatosan pofáztunk Brúnóval, elmesélte milyen az iskola, mesélt a legjobb barátjáról Áronról és én is meséltem neki dolgokról, hogy mivel szeretnék később foglalkozni stb. Ez már egy újabb verziója volt a játéknak ugyan, mint amivel én játszottam, de túl sokat azért nem változott. A végére pedig elvertem Brúnót.

- Na jó, hogy vagy ilyen jó? – szakadt fel a kissrácból, mire én csak elnevettem magam.

- Mindig is jól ment, mármint amikor régen játszottam vele. De te is nagyon ügyes vagy. – dicsértem meg, mire ő csak kedvesen elmosolyodott.

- Jó, hogy megismerhettelek Doló. – szúrta oda.

- Én is nagyon örülök az ismeretségnek Brumi. – böktem oldalba.

- Kész a vacsora! – kiáltotta Móni, mi pedig mint valami éhes kiscsibék azonnal a konyhába indultunk. – Lasanget sütöttem, remélem szereted Kéla. – tett elém is egy tányérral.

- Oh persze én szinte minden evő vagyok, nagyon szépen köszönöm.

- Anyu, ugye nincsenek benne nagy paradicsomdarabok? – nyafogta Brúnó.

- Nem, nincsen. – sóhajtott fel az anyukájuk. – Paradicsomszószból csináltam, nem darabolt paradicsomból, úgyhogy egyél nyugodtan.

- Nem szereted a paradicsomot? – kérdeztem Brúnót, miközben elkezdtem belapátolni az isteni vacsorát.

- Fúj nem! A paradicsomos kajákat nagyon szeretem, meg a ketchupot is, de a magát a paradicsomot, gyűlölőm. – mondta fintorogva.

- Észben tartom. – biccentettem. Az ajtó ekkor kivágódott, amin Toni és Val lépett be nevetve.

- Ez gyors volt. – mondta Nát, miközben a nemlétező óráját nézte a karján.

- Anyu isteni lasangeját a világért nem hagynám ki. – pattant le mellém Val, majd egy puszit nyomott az arcomra.

- Látom jó a kedved. – jegyeztem meg a nyilvánvalót.

- Már miért ne lenne? Minden okom megvan, hogy jól érezzem magam. – mondta, majd ő is hozzáfogott a vacsorájához. Ekkor ismét kopogás rázta meg a bejárati ajtót, majd ismét ismerős hangok ütötték meg a fülemet.

- Ugye nem maradtunk le a lasangeről? – dugta be a konyhába a fejét Bence és Sam is.

- Hát ti? – kérdeztem meglepődve, ettől függetlenül természetesen repesett a szívem, hogy velük lehetek.

- A Fekete családnál a lasange evés olyan, mint valami össznépi ülés. Móni lasangejáért mindenki oda van és ha kell, vér is folyik, hogy mindenki degeszre egye magát belőle. – mondta Bence, majd odalépett Mónihoz és egy csokor virágot adott neki, hogy gratuláljon a babához.

- Igen. – bólintott helyeslően Brúnó. – Áron is nemsokára itt lesz.

Ez pedig így is volt. Megismerhettem Brúnó legjobb barátját, aki szintén olyan kedvesen fogadott, mint mindenki. Körbe ültük a nagy asztalt és az utolsó falatig megettük a vacsorát, miközben folyamatosan a témák között csapongtunk. Faggattuk Mónit a babáról és a terhességéről, hogy mi lesz a kislány neve, hogy érzi magát... A két kissrácnak be nem állt a szája, az edzésről meséltek, ugyanis mind a ketten vízilabdáznak és nemsokára lesz majd egy meccsük is, amire engem is elhívtak. Móni érdeklődve hallgatta Nát és az én történemet, nem hagyhattunk ki egy részletet sem, ha mégis, azt a többiek készségesen kiegészítették, ez pedig Valériákra is igaz volt. Brúnó elmesélte Samnek és Bencének, hogy megdöntöttem a rekordjukat Forzán, mire ők csak hüledeztek, hogy az lehetetlen. Olyan hihetetlenül csodálatosan éreztem magam, hogy még akkor sem tudtam levakarni az arcomról a mosolyt, amikor már búcsúzkodtunk. Egy családként ültünk ott, nem számított, hogy csak most ismertek meg, nem számított, hogy Móni tudta, mennyi szar történt velem, nem vetettek meg és családtagként kezeltek. Természetesen meg kellett ígérnem, hogy legközelebb többet maradok, mert szeretnének még jobban megismerni engem, akárcsak én őket.

- Nagyon jól éreztem magam. – mondtam túlcsordulva az érzelmektől, mikor már Budapest utcáit szeltük át, ugyanis az, hogy Nát nálam alszik még mindig élt.

- Láttam. És ennek rendkívül örülök. Borzasztóan. Mondtam én, hogy nem lesz semmi baj. Mindenki odáig volt érted, nyilván. – mondta vigyorogva. - Sőt, szerintem Brúnóval versenyre kell majd keljek a figyelmedért. – tette hozzá, mire én csak felnevettem.

- Csodálatra méltó a családod. – feleltem, de Nát arcáról elpárolgott a boldog mosoly.

- Apámat nem ismered. – dünnyögte. – Ő nem ilyen és ha itthon van, akkor mi sem ilyenek vagyunk.

- Akkor majd, ha találkozom vele neki is elmondom, hogy mennyire büszke lehet a gyerekeire és hogy irigylésre méltó családja van. Olyan, amilyen nekem soha nem volt és soha nem is lesz. – feleltem határozottan.

- Dehogynem lesz. – szorította meg a combomat. – Most már te is a családom része vagy, Doló.

- Köszönöm. Ez rengeteget jelent nekem. Igazából mindent. – súgtam elérzékenyülve.

- Tudom. De nem kell megköszönned. Egymáséi vagyunk. – magyarázta én pedig örömtől túltelve hajoltam át a kézifék felett és adtam egy gyors csókot a szájára, nehogy elvonjam a figyelmét a vezetésről. – A mai nap után, ennyivel nem fogom beérni. – mondta dörmögve, engem pedig azonnal elöntött a forróság.

- Akkor majd még alkudozhatunk. – mondtam csábosan, de ő határozottan megrázta a fejét.

- Én nem alkudozom. – szögezte le.

- Na azt mindjárt gondoltam. – horkantam fel, de ő csak ugyan úgy nézett rám, ahogy ma délután az iskola előtt, meg ma a garázsukban. A tekintetében kék lángok táncoltak és éreztem, hogy minden négyzetcentiméterem beleremeg ebbe a nézésbe. – Ne nézz így rám... - motyogtam zavartan.

- Hogyan? – adta az értetlent.

- Mintha én lennék az egyetlen dolog, amit akarsz, mintha valami fényesség lennék. – feleltem.

- Nem tudok máshogy nézni rád. – nézett mélyen a szemembe, miközben leparkolt a házunk előtt. – Te vagy az egyetlen, amit akarok. – hajolt felém. – Most, azonnal, holnap és utána is. Mindig. – nyomta meg az utolsó szót.

- Nem akarlak hitegetni. – temettem az arcomat az ujjaim mögé.

- Hé! – túrt bele a hajamba. – Nézz rám, Doló! – kérte lágyan. Engedelmeskedtem. – Nem akarok és nem is fogok erőltetni semmit. – mondta halál komolyan. – Ha egész este csak ülünk egymás mellett, akkor is én leszek a legboldogabb ember a világon. Veled akarok lenni, tök mindegy, hogyan. Csak nem tudom elrejteni a vágyaimat, ha rólad van szó, ennyi. Sajnálom, ha ezzel messzire mentem, én voltam a hülye. – zsörtölődött, de én csak óvatosan megsimogattam az arcát.

- Egyáltalán nem mentél. Tetszik, amikor kinyilvánítod, hogy mit akarsz. – mondtam zavartan.

- Amikor téged akarlak. – javított ki.

- Igen. – sóhajtottam. – És én is akarlak, egyértelmű csak... Vannak dolgok, amiket még nem tudsz. – mondtam akadozva. – Amikre még nem állok készen.

- Akkor mondom mi lesz. – fogta két keze közé az arcomat. – Most bemegyünk és elmondod mit szeretnél, illetve, ha valamit mégsem, akkor szólsz. Ha pedig semmi ilyesmit nem szeretnél, akkor azt mondod. – búgta az ajkaimra, én pedig elfogadva az ajánlatot bólintottam. – Akkor bemegyünk? – kérdezte vigyorogva.

- Be. – mosolyodtam el most már én is.