Fekete Nát szemszöge:

Tudtam, hogy baj van! Egyszerűen, ahogy Kéla rám nézett, a szemében a végtelen összetörtséget láttam, a mérhetetlen fájdalmat. Amikor rám kiáltott a kisírt smaragdzöld szemeivel, olyan élesen villant, amit egyszerűen nem értettem. Reszketett, mintha halálra akarna fagyni. Tennem kellett valamit! Ha most nem avatkozok közbe, akár olyan dolog is történhet vele, amit soha nem fogok megbocsátani. A kocsi pedig akkor hajtott ki a kapun.

- Lékai tanárnő! Kélával kell mennem! – szóltam oda az osztályfőnökömnek.

- Azt mondta, egyedül is boldogulni fog, és vannak tanárok a táborban. – mondta.

- Nem érti, muszáj utána mennem! Nem fog szólni a tanároknak, valami nagy baj van vele, láttam! – akadékoskodtam tovább.

- Mostanság nagyon jóban vagytok. Van ennek bármiféle köze ehhez az esethez? – méregett a nénikém.

- Nem! Csak láttam rajta, hogy teljesen összetört, valamiféle hívást kaphatott, mivel utána lett ilyen állapotban! – kaptam ki a húgom kezéből Kéla széttört mobilját.

- Ez így igaz, én is láttam. – erősítette meg Val a mondanivalómat.

- Biztos semmi komoly, ha nem kért segítséget. – hagyta volna ennyiben Lékai, de én utána szóltam.

- Vagdossa magát! Évek óta. – böktem ki nagy nehezen, mert már nem tudtam mást kitalálni, hogy ő is felfogja a helyzet komolyságát.

- Mi?! – nézett rám Valéria teljesen sokkos állapotban.

- Hogy mondod?! – fordult utánam Lékai.

- 12 éves kora óta csinálja. Nénikém, kérlek! Mennem kell! – néztem rá könyörögve.

- Rendben, szólok valakinek... - dadogta, de Val a szavába vágott.

- Arra nem lesz idő! Nát, könyörgőm fuss! – nézett rám könnyes szemmel a húgom. Azt hiszem benne most tudatosult igazán, mi is forog most kockán. Bólintottam, majd elkezdtem emelni a lábaimat, és már rohantam is. Szerencsére a táborhely nincsen messze, gyalog kb. 10 perc, a kisbusszal csak este szállítanak minket, hogy a munkától fáradva ne kelljen még gyalogolnunk is. Ha végig futom az egész utat, le tudom csökkenteni úgy hat percre. Kéla már a táborban van, így minden perc számít. Rohantam végig az erdei úton. Csak futottam és azon járt az agyam, hogy mit fogok csinálni, ha késő lesz. Nem tudom, hogy Kéla próbálkozott e már azzal... Bele se merek gondolni, hogy talán most teszi meg! Kérlek, csak érjek oda időben!

Szinte átugrottam a tábor kapuját, a zár kinyitására most nem volt időm. Síri csend volt a táborban, a felügyelő tanárok valószínűleg mit sem tudnak Kéla érkezéséről. Nem lassítottam, sőt még gyorsabbra szedtem az iramot, és konkrétan beszakítottam a házunk ajtaját. Kéla pedig ott feküdt a földön magzatpózban és zokogott.

- Kéla! – térdeltem le mellé. Elsimítottam a haját az arcából. Szorosan behunyta a szemeit, és csak sírt. Ekkor pedig észrevettem, hogy véres a keze. Azonnal felemeltem. Az ujjait görcsösen összeszorította, közben pedig szivárgott a vér. Szétnyitottam az ujjait, a tenyerében pedig egy elég méretes penge hevert, ami szétvágta a tenyerét. Kivettem és messzire eldobtam. Felnyaláboltam a földről Dolót és az ölembe ültettem. – Doló, máshol is megvágtad magad? – kérdeztem, miközben alaposan átfürkésztem a karjait. Ő csak megrázta a fejét és tovább sírt. Olyan volt, mint valami élettelen lény. – Semmi baj, most már itt vagyok! – szorítottam erősen magamhoz. A teste lángolt, valószínűleg a rengeteg sírástól. Levegőt szinte alig vett. Valahogy le kell nyugtatnom! Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a karjaim közé a sírógörcsben szenvedő vörös hajú lányt, betrappoltam a fürdőbe, beállítottam magunkat a zuhanyfej alá, majd megnyitottam a hideg vizet. – Kéla figyelj rám! Figyelj a hangomra! – simítottam hátra a vizes tincseit. – Itt vagyok, nincs már baj! – simogattam az arcát. – Csak engem nézz! Itt vagyok neked, nem hagylak magadra! Vegyél mély levegőt! – a sírást már abbahagyta, de a teste még mindig egészében remegett, mintha pánikrohama lenne. – Hé, tudod mit mondtam neked akkor este németül? Amit se Valéria se Toni nem fordított le? – néztem mélyen a szemébe. – Kíváncsi vagy még rá? – ő pedig csak egy aprót bólintott. Még mindig dőlt ránk a zuhany. – Azt, hogy egész életemben nem találkoztam hozzád hasonlóval! Te egy különleges szépség vagy! – Doló zöld szemei hatalmasra nyíltak, és remegő kézzel elzárta a vizet.

- Miért? – kérdezte alig hallhatóan.

- Azért, mert ez az igazság. Mert így van. Egész elbaszott életem alatt nem találkoztam olyan emberrel, aki sérülten is ennyire ragyogna. Olyan mintha arra születtél volna, hogy ragyogj. Nekem pedig szükségem van erre a ragyogásra! – mondtam őszintén, mire Kéla kisöpört egy vizes tincset, ami a szemembe lógott.

- Az apám volt. - mondta hirtelen. A hangja már nem remegett, a szemeiből már nem folytak a könnyek. Mereven állt előttem, érzelemmentes arccal. - 10 éves voltam, amikor minden előjel nélkül elment otthonról. Ő volt a mindenem. Ő foglalkozott velem igazán, ő volt a legjobb barátom. Az egyszem lánya voltam, és ő elhagyott engem. Az anyám ennek következtében teljesen kifordult önmagából, a testvéreim pedig ezt nem voltak hajlandóak elviselni, így ők is elmentek. Egyikőjük sem kerestek, én pedig teljesen lemondtam róluk. Azóta történtek dolgok, amikor szükségem lett volna rájuk, de megtanultam, hogy a család szó egy üres fogalom. Az apám hívott. Felhívott. Fogalmam sincs, hogy honnan sikerült megszereznie a számomat, illetve, hogy több mint 7 év után miért keresett meg. - mesélte monoton hangon. 

- Őszintén sajnálom! 

- Tudod, hogy utálom, ha szán... - rezzent meg hirtelen a kezeim között, ugyanis még mindig átkaroltam őt. Nem hagytam, hogy végig mondja. 

- Akkor is sajnálom Doló! Az apád egy idióta. Fogalmam sincs, hogy volt képes elhagyni téged... - húztam közelebb magamhoz, egy aprót. 

- Ez van. Az emberek mindig elhagynak. - szegte le a fejét. 

- Nem! Mostantól nem, Kéla! - emeltem fel a fejét az állánál fogva, majd óvatosan letöröltem a homlokáról egy vízcseppet. 

Osváth Kéla szemszöge:

- Te is rám fogsz unni előbb utóbb. Nem hibáztatnálak érte. - mondtam elcsuklott hangon. 

- Arra soha nem lennék képes. - felelte egyből. - Képtelen lennék ráunni a nevetésedre, vagy a zöld szemeidre. A vörös hajkoronádra, az orrodra, amin mindig összeráncolod a bőrt ha durcás vagy. Nem tudnék ráunni a szívatásaidra, a kedvességedre, a makacsságodra, a szépségedre, a kisugárzásodra. - szavalta csillogó szemekkel. 

- Soha senki nem mondott nekem ilyeneket... - motyogtam az orrom elé. 

- Sajnálom, hogy nem voltam már melletted korábban, hogy ezeket mondhassam. - csak álltunk ott egymást átkarolva, mélyen belenézve a másik szemébe, hátha ki tudunk olvasni valamit. De nem. Ez a pillanat olyan volt, amit egyikünk sem tudott volna értelmezni, mivel egyikünk sem tapasztalt még ilyet. Ez az érzés, ami belülről dörzsölt egyszerűen megmagyarázhatatlan a számomra. Nát pedig valószínűleg hasonlót érezhetett. 

Luca volt az utolsó ember, akinek elmondtam dolgokat magamról, aki azt mondta kiáll mellettem, és nem fogja hagyni, hogy baj történjen velem. Ott akkor azon estén, amikor még a 15. életévemet sem töltöttem be, minden fenekestül megváltozott. Luca nem állt mellettem, nem tudta megakadályozni, hogy ez élet ne rúgjon belém még egyszer. De a legutolsó, legfájdalmasabb rúgást ő okozta. Azt terjesztette el az iskolában, hogy egy öreg pasi a szeretőm, aki ronda, és mikor ezt anyám megtudta bezárt a szobámba, nehogy találkozhassak vele. A kitalált szobafogságom a gyógyulási idő volt. Az egész iskola rajtam nevetett. Kérdőre sem tudtam vonni Lucát, ugyanis körbevette magát az "embereivel", én pedig onnantól kezdve egy senki voltam. Egy kis ribanc, aki az idősebb fazonokat kedveli. A fiatal libuska, aki kiesett a nagy Jenei Luca kegyeiből. Még két hetet jártam abba az iskolába, de a terrort, a megaláztatást aminek minden kicseszett nap ki voltam téve, nem bírtam. Így a kilencediket magántanulóként fejeztem be, majd anyám azt mondta keressek magamnak iskolát, mert otthon tovább nem maradhatok. Én pedig megtaláltam a mostani gimnáziumomat. Ahol 2 évig éltem teljes elzárkózottságban, mindenféle kapcsolat kialakítása nélkül. Elhitettem magammal, hogy ez nekem jó így. Jónak kell, hogy lennie! Mert senkiben nem bízhatok többé. Én voltam a jégkirálynő. Az első olyan gúnynév, ami még tetszett is. Nyertem benne igazságot, valódi volt mert ez voltam én. De most, hogy itt állok, az ujjaim Nát vállán pihennek, ő gyengéden átkarolja a derekamat, és nézzük egymást, mintha összetartoznánk, tudom, hogy már soha többé nem leszek a jégkirálynő. Mert ha még el is hagy, ez a pillanat mindig velem marad. 

- Hinni szeretnék neked, őszintén. - mondtam. 

- Nem az apád vagyok Doló. Nem a testvéreid és nem is Luca. Nem hagylak el. Ahhoz túlságosan is fontos vagy. - hajolt óvatosan közelebb. 

- Tönkre tetted a hírnevemet Fekete, már nem vagyok többé a jégkirálynő. - csóváltam meg a fejem mosolyogva. 

- Na, nem mintha te az enyémet nem! Hát, hogy leszek én ezután a szoknyapecér, egoista Nát? - kérdezte tetetett felháborodással, mire én elnevettem magam. 

- Ki kéne szállnunk innen. - javasoltam. 

- Hm, nekem jó így. - vágott ártatlan fejet Nát, mire én belecsíptem az oldalába. - Hé! Jól van értettem! - engedett el, majd segített kiszállni a zuhany alól. 

- Uh, borzalmasan nézek ki! - grimaszoltam, amikor a tükörbe nézve megláttam magamat. A szemeim fel voltak puffadva, pirosak, az arcom hófehér, a szempillaspirálom pedig elkenődött. - Baszki a kezem! - kaptam fel, amikor épp rá akartam támaszkodni a mosdókagylóra. 

- Azt el is felejtettem. Mindjárt bekötöm. - mondta Nát, majd egyszer csak elkezdett vetkőzni. Ledobta magáról a vizes cuccait, még a cipőjéből is folyt a víz. 

- Te mit csinálsz? - pillantottam rá a tükörből, mikor már csak egy szál alsónadrágban állt mögöttem. 

- Levettem a vizes ruháimat? - kérdezte felvont szemöldökkel, mintha én nem tudnám nagyon is jól mit csinált. 

- Micsoda irónia mester vagy! - mondtam, mire ő csak nevetve beletúrt a vizes fekete hajába.

 - Bocsánat. - lépdelt mögém, majd "ártatlan" pillantást vetett rám, amikor átnyúlt a fejem fölött, és levette a kis táskát amiben a seb ellátáshoz szükséges eszközeim voltak. A felsőteste közben hozzáért a hátamhoz, a lehelete pedig végig csiklandozta a tarkómat. 

- Direkt csinálod. - fordítottam egy aprót a fejemen, így a szánk szinte egy vonalban voltak. 

- Lehet. - suttogta úgy, hogy mikor ellépett mellőlem az ajkai súrolták a halántékomat, engem pedig azonnal kirázott a hideg, az arcom pedig, ami eddig holt sápadt volt, most láng vörös lett. Természetesen Nát ezt látta, és alig hallhatóan kuncogott egyet. - Na ülj le, had kössem be a tenyeredet. - utasított, én pedig a már jól megszokott módon leültem a sámlira, ő pedig először lefertőtlenítette a kezemet, majd bekötözte. 

- Sajnálom, hogy ma így kellett látnod. Soha nem akartam volna, hogy ezt lásd... Hogy ennyire gyengének láss. - mondtam az igazat. 

- Én viszont nem sajnálom. És nem vagy gyenge. - pillantott rám, majd folytatta tovább a tenyerem bekötözését. - De fogalmam sincs mit csinálsz azzal a pengével, ha én nem érek ide. Volt már, hogy a vagdosásnál tovább mentél...? Mármint... - kérdezte, de nem volt képes befejezni, én pedig megértettem mire szeretne kilyukadni. 

- Próbáltam e már öngyilkos lenni? - néztem rá, mire ő egy aprót bólintott. 

- Nem. Maga a gondolat már rengetegszer átfutott az agyamon, hogy miért élem ezt az életet, hiszen csak vegetálok, mindenki dolgát megkönnyítem ha szép csöndben meghalok, de legfőképpen a sajátomat. De nem kíséreltem meg még egyszer sem. Talán azért mert úgy éreztem, oka van annak, hogy az élet így kitolt velem, nekem pedig viselnem kell a büntetést. Valakik azt mondják, a vagdosás gyengeség. Miért nem végzel magaddal, az sokkal tisztább megoldás. Én azt mondom, az aki éveket húz le úgy, hogy önmagát tartja a legnagyobb eltévelyedésnek ezen a földön, az nem egyszerű gyengeség. Egyszerűbb megoldás a könnyebb utat választani, végezni magaddal, és hátrahagyni mindent. De az, hogy nap mint nap úgy kelsz fel, hogy amikor tükörbe nézel, saját magad a legnagyobb ellenséged, borzalmas. - meséltem, Nát pedig bekötötte fáslival a kezemet, majd egy óvatos puszit lehelt rá. 

- Nem vagy eltévelyedés Kéla. Te egy hihetetlen ember vagy. - mondta, majd a homlokomra is adott egy puszit, mire én óvatosan lehunytam a szemeimet. Éreztem Nát ajkainak a nyomát a homlokomon, bizsergett a bőröm, ahol hozzám ért. - Bárcsak ne gondolnád ezt magadról. Be fogom bizonyítani neked, hogy sokkal több vagy azoknál a tényezőknél, amiket magadról állítasz. 

- Nem lesz egyszerű. - mondtam. 

- Tudom. 

- Szinte lehetetlen. 

- Tudom, de én megpróbálom. 

- Köszönöm. - feleltem, ő pedig csak felállított a sámliról, és szorosan magához ölelt, én pedig mélyen belélegeztem a bőre illatát.