Fekete Nát szemszöge:

Kéla itt alszik a karjaimban, miközben a kanapén félig ülő félig fekvő pozícióban tartom őt. A tv halkan duruzsol, a lakásban sötétség uralkodik. Kéla pedig rosszat álmodott, nagyon rosszat a reakciójából ítélve. Utoljára a táborban álmodott rosszat, össz-vissz kétszer, az első este, illetve rá nemsokra. Az az első este volt, ami megtörte köztünk a falat. Olyan gyorsan történt minden, de egyet már akkor is tudtam, hogy bármit meg tudnék tenni érte, csakhogy ő rendben legyen, jól érezze magát. Nem hiába költöztem le a földre érte. Annyira akartam, hogy neki jó legyen, hogy magamra egyáltalán nem gondoltam és ez most is így volt. Csak őt láttam már akkor is a szemeim előtt, a vörös haját, ami tűzként lobogott, a smaragd szemei mégis jéggé voltak fagyva, ahogy a szíve is. És a tudat, hogy én olvasztottam meg őt, én döntöttem le a jégfalát, igazán nagy örömmel és gyengédséggel töltött el. Meg akartam, meg akarom óvni a démonjaitól, de nehezen fog menni, ha nem tudom, pontosan mi is kísérti őt az álmaiban. Viszont faggatózni sem akarok. Úgy indította a kapcsolatunkat, hogy lesznek dolgok, amikről egyből meg fog tudni nyílni, lesznek olyanok, amik időt igényelnek és lesz olyan is, amiről nem akarja, hogy tudomást szerezzek. Nekem pedig tiszteletben kell ezt tartanom, kellene, pontosabban. De akkor is úgy érzem, hogy tudnom kell, mi jár a fejében, mi az, amitől fél, hogy eltüntethessem a föld színéről is, mert azt szeretném, hogy boldog legyen, önfeledten éljen, minden gond és fájdalom nélkül, mert megérdemli. Annyira rosszat tettek vele az évek alatt és bár nem mutatta, a bátyja mai látogatása biztosan felkavarta őt. Talán az álmának is köze lehet a váratlan látogatáshoz. Több, mint hét éve nem látta a saját testvéreit. Engem már az is teljesen kikészített, hogy Valéria külföldre ment tanulni. Nem lehettem mellette, nem támogathattam őt 100 százalékosan, csak telefonon keresztül. Miután Krisztiánt elveszítettem, görcsösen ragaszkodtam azokhoz az emberekhez, akik még megmaradtak nekem. Talán ezért is érint ennyire mélyen az, ahogy apám viselkedik, hogy nem képes örülni a születendő gyermekének, mikor itt lenne az esélye, hogy ennek a kislánynak valóban az apja legyen. Először elveszítette a bátyját egy autóbalesetben, majd az unokaöcsét is, akit fiaként nevelt és szeretett. Onnantól kezdve, hogy Krisztián kilépett az ajtón és többé nem jött vissza, apám nem volt a régi. Hiába a rendőrség a sok nyomozás, ő nem került elő, apám pedig szépen lassan elveszítette önmagát. A munkába temetkezett, hátrahagyott minket és úgymond a felelősséget, hogy bármelyikünkhöz közelebb kerüljön érzelmileg. Nekünk nem volt apánk többé, semmiben nem segített az anyámnak, aki ott volt egyedül, Brúnó még akkor kicsi volt, illetve a munkája is. Én akkor már kezelhetetlen voltam, bekerültem a gimnáziumba és elveszítettem a kontrolt. Gondolom ezért is olyan rideg velem apám, mert állandóan Krisztiánra emlékeztetem. A régi viselkedésemmel pontosan olyan is voltam, mint ő. De Kéla mellett megváltozom, megváltoztam.

Olyan férfi akarok lenni, aki méltó arra, hogy egy ilyen nő legyen az oldalán, mint Doló. Olyan fivér akarok lenni, akit a születendő kishúgom megérdemel. Ha már apja nem is lesz, nekem ott kell álljak mellette, támogatnom kell őt, hiszen nem úgy fog a világra jönni, hogy mindenki örül majd neki, sajnos. Vajon tudja majd, hogy én igyekszem mindent megtenni érte? Nem gondoltam volna, hogy érdemes leszek valaha is akkora áldásra, hogy megtaláljam az őszinte, igazi és tiszta szerelmet és kapjak egy esélyt, hogy a hibáimat ellensúlyozzam, azokat, amiket Valnál és Brúnónál követtem el. Bármit megadnék érte, hogy Sárának olyan élete legyen, amilyet megérdemel és meg is fogok érte adni mindet. Mert csak ők számítanak nekem már. Kéla és a családom, nincs szükségem másra. Nem kellenek a bulik, a verekedések és a csajok, csak ők. Még egy ideig hallgattam a tv-t, aztán engem is elnyomott az álom, miközben Kéla hajának az illatát szívtam magamba.

Osváth Kéla szemszöge:

Hortyogó szuszogásra ébredtem, amit közvetlen a nyakamnál éreztem. Óvatosan kinyitottam a szemem. A nap már erősen tűzött be az ablakokon, ugyanis a redőnyöket tegnap elfelejtettem leengedni. A tv-ben még mindig ment valami műsor, rajtam pedig még mindig az utcai ruhám volt. Ekkor pedig eszembe jutott a rémálmom. Azonnal hideg borzongás futott végig rajtam az emlékek hatására. Nát megint egy olyan oldalamat látta aznap éjjel, amit soha nem akartam, hogy lásson. Persze a táborban is álmodtam már rosszat, de azok meg sem közelítették a tegnapit. Reszkettem, mint a nyárfalevél és sikítottam. Minden félelmem és múltam benne volt abban az álomban. Azt hittem, hogy Nát mellett már nem fogok ilyeneket produkálni, hogy a démonjaim nem fognak már álmomban kísérteni, hiszen miután összejöttünk, erre nem volt többé példa. És most mégis. A bátyám volt itt tegnap, még mindig alig hiszem el. Lassan nyolc éve nem láttam és nem hallottam róla vagy Johannáról egy kurva szót sem. Hiába próbáltam megkeresni őket a 10 éves fejemmel, nem leltem nyomukat. Később pedig már dacból nem tettem, akkor már nem volt szükségem senkire, vagyis azt hittem, hogy nincsen. Amikor rájöttem, hogy elveszíthetem Nátot eszméltem rá, hogy a veszteség ezen szakasza rosszabb, fájdalmasabb és élesebb, mint bármi más a világon. Egyszerűen csak nem veszíthetem el, képtelen lennék túlélni, ha már nem lenne mellettem. Eszeveszettül szeretem őt, teljesen szerelmes vagyok belé.

- Jó reggelt! - hallottam meg Nát mély, dörmögő hangját a fülem mellett.

- Jó reggelt neked is! - billentettem oldalra a fejemet, hogy tudjak adni a homlokára egy puszit.

- Tusolnom kellene. - fúrta bele magát a nyakhajlatomba.

- Nekem is kell. - kuncogtam egyet.

- Remek hír. Akkor tusoljunk együtt. - csókolt bele a nyakamba, belém pedig azonnal belém fagyott még a levegő is. Gondolnom kellett volna rá, hogy előbb vagy utóbb Nát fel fogja hozni az efféle témákat, de őszintén szólva, nem akartam erre gondolni. Tudtam, hogy én nem lennék képes ezen a téren megállni a helyemet, de Nátról mindenki tudja, hogy egy igazi nőcsábász volt, mielőtt mi össze nem jöttünk. Minden héten egy másik lány volt az ágyában, de én még nem tartok itt. Azok után, ami történt velem akkor, majdnem négy éve, nem állok rá készen és félek, hogy sosem fogok. - Ne aggódj, csak vicceltem. - bökött oldalba, mintha megérezte volna, hogy megijedtem a kijelentése hallatán. - Ráérünk még az ilyenekkel. - mászott ki mögülem, majd fölém hajolt és megcsókolt. - Jobban vagy? - vizslatott égkék szemeivel.

- Igen, kutya bajom, ne félts. - erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Ez eléggé vérszegény meggyőzés volt, Osváth. - vonta fel a szemöldökét.

- Nát, jól vagyok. - álltam fel, a kezemet pedig a vállára tettem. - Csak egy rossz álom volt, előfordul az ilyesmi.

- Ez nem csak egy egyszerű rémálom volt, Doló. - karolta át a derekamat. - Halálra voltál rémülve, sikítottál, reszkettél. Olyan félelmet láttam az arcodon, amilyet még soha, senkién. Mit álmodtál? - kérdezett rá. Nagyot nyeltem és elkaptam a tekintetemet róla. - Hé, nekem elmondhatod. - simította meg az államat.

- Semmilényeges nem volt. - hajoltam felé, hogy hosszan megcsókolhassam. - Nem isnagyon emlékszem rá. - füllentettem, holott minden egyes képére olyan tisztánemlékszem, mintha most, ebben a percben történt volna. - De értékelem, hogyennyire aggódsz értem, viszont nem szükséges. Tusoljunk le, aztán reggelizzünkvalamit. Nem túl sok minden van itthon, maximum egy kis tojást tudokösszedobni, szóval szerintem menjünk el reggelizni. - állapítottam meg, ugyanisanyám napok óta nincs már itthon, illetve én sem tartózkodtam ebben a házbanegy hónapig, ami egészen 10 éves koromig volt az otthonom, onnantól kezdve nem tartomannak, csak egy háznak, ami tele van szenvedéssel. Így tehát száraz kenyéren és tojáson kívül nem igen volt semmi a hűtőben.

- Rendben, akkor menjünk el valahová reggelizni. - adta be a derekát Nát és nem kérdezősködött többet az álmomról, amiért igen hálás voltam. - Hol tudok lezuhanyozni? - kérdezte.

- Ott! - mutattam a lakás legtávolabbi pontjába, ahonnan nyílt a ház legnagyobb fürdőszobája. - A szekrényben találsz tiszta törülközőt. Addig megyek én is letusolok, hogy minél hamarabb indulhassunk, mert éhen halok. - mondtam.

- Rendben. - dobott egy gyors puszit az arcomra, majd felkapta a táskáját a kanapé mellől, amiben minden bizonnyal váltóruha volt és megindult a fürdő felé. Én a szobám felé vettem az irányt, ugyanis a hálószobámhoz tartozik egy kisebb fürdőszoba is.

Hihetetlenül jól esett a bőrömnek a hűs víz, az esti szörnyűség után egy igazi felüdülés volt. Úgy éreztem magam, mint aki rettentő piszkos, muszáj volt magamról ezt a mocskot lemosni. Annyira el akartam hinni, hogy majd a bátyám megjelenése nem lesz rám akkora hatással, mint amikor az apám felhívott telefonon. De egyszerűen nem tudtam becsapni magam. Még csak meg sem ismert! A saját bátyám nem ismert rám, nem tudta ki vagyok! Nem is értem, mit gondolt, Nerea egyik asszisztense vagyok, vagy mi? Vagy talán reménykedett benne, hogy nem fog találkozni velem, mert tudja, hogy mennyire undorítóan viselkedett velem, a húgával? Ő is és Johanna is hátra hagytak, ahogy az apám is, itt hagytak arra a nőre, akit egyszerűen képtelen vagyok az anyámnak hívni. Tudták, hogy vajon milyen élet vár majd így rám? Minek tettek ki így engem minden kicseszett nap? Talán tudták, de sokkal fontosabb volt számukra a saját boldogságuk és szabadságuk. Önzőek voltak, mocskos viselkedést tanúsítottak. Már régen nem haragszom rájuk, nem vagyok mérges, de még csak csalódott sem. Viszont ne kavarják fel az életemet és hagyjanak békén, én sem zargatom őket. Megtanultam nélkülük élni és oly' hosszú évek óta most úgy érzem, hogy Nát mellett kezd rendbe jönni az életem. Nem fogom hagyni senkinek sem, hogy még egyszer tönkre tegyék az életemet, mert most már értékes, van, akik miatt értékes.

A mai ruhadarabomnak egy fekete rövidujjas overált választottam, hozzá pedig egy fekete magas talpú szandált. A hajamat gyorsan megszárítottam, de nem vasaltam ki, így eredeti formájában borultak a vállaimra. A szemem kihúztam egy tussal, illetve a vízvonalamat is kiemeltem egy erősebb fekete szemceruzával. Megmostam a fogaimat, fújtam magamra parfümöt és már indulásra kész is voltam. Nát pedig a nappaliban várt, szintén útra készen.

- Ejha, álomszép vagy! - pattant fel a kanapéról és édesen mosolygott rám.

- Aranyos vagy, de álomszép aligha vagyok.

- Nekem akkor is az vagy. Remélem egy nap elégszer fogom mondani, hogy te is elhidd, hogy gyönyörű vagy. - csókolt meg szenvedélyesen. Imádom, mikor így csókol meg, olyankor úgy érzem, hogy a világot is képes lennék meghódítani, mert tudom, hogy ő mellettem állna. Sosem éreztem még ilyet, hogy túlfeszít a boldogság és a szerelem, nem is akartam ilyet érezni. Azt hiszem örökké hálás leszek Lékainak, hogy büntetésül azt az öltözőt kaput, anélkül lehet, hogy még ma sem beszélnénk egymással. Ő Fekete Nát lenne, az iskola nagymenője én pedig a jégkirálynő.

Beültünk Nát autójába és elindultunk, hogy keressünk valamiféle kávézót, ahol tudunk enni és inni valami finomat. Az út alatt nem igazán szóltunk egymáshoz, Nát célirányosan vezetett én pedig nem traktáltam őt feleslegesen, nekem teljesen mindegy volt, hogy melyik kávézóba ülünk be.

- Húgom fog születni, Kéla. - szólalt meg hosszú idő után. A kocsiban lágyan duruzsolt a rádió, éppen valamelyik reggeli adás ment.

- Mi a franc?! - kaptam hirtelen sokkot, ugyanis erre rohadtul nem számítottam. - Anyukád terhes? - néztem rá úgy, mint valami idióta, bár ezután a kijelentése után ennek teljesen egyértelműnek kellene lennie.

- Igen. Már elmúlt három hónapos és szinte teljesen biztos, hogy kislány lesz. - mondta komor arccal.

- Úristen Nát, szívből gratulálok, egy kisbaba, hát ez remek! - lelkendeztem, viszont a szerelmem nem mosolygott rám, csak meredten az utat figyelte. - Nát, te nem örülsz neki?

- De! Persze, hogy örülök! Egy kisbaba mindig áldás és az elmúlt évek után, ez ránk fér. És szeretni fogom, már most szeretem, pedig még meg sem született, hiszen a testvérem, de... - itt viszont elakadt a mondandójában.

- De, mi? - tettem a kezemet a térdére bíztatásképp, hogy nyugodtan mondjon el mindent, ami a szívét nyomja.

- Nem tervezett baba. Ez már alapból sok mindent megmagyaráz, ráadásul apám egy tapló, kijelentette előttünk, hogy ő nem kívánta ezt a gyereket, de mivel nem az abortusz híve, fel kell, hogy nevelje! Érted? Ki mond ilyet, már most nem azért? Akkor sem mondok ilyet, ha tényleg, a hátam közepére nem kívántam a babát! És ott ültünk, körben, mint egy rohadtul elcseszett család, hallgattuk apánk nemtetszését, amit elég szépen ki is fejtett, minden egyes pillantásával és lélegzetvételével, anya pedig csak ott állt és hallgatta. Tűrte, meg sem szólalt! Holott, én még úgy tudom, hogy egy gyerek megcsinálásához ketten kellenek, szóval akkor apám kurvára ne nyávogjon, mert egyáltalán nincsen joga hozzá! - kiabálta tele az utasteret, miközben görcsösen szorította a kormányt, a reggeli dugóban araszolva. Soha nem láttam még ilyen dühösnek és ingerültnek Nátot. Az álláspontját viszont teljesen megértem, az apja seggfejként viselkedett, még jó, hogy zavartan viselkedik.

- Teljesen jogos a gondolkodásod Nát, apádnak ezt nem szabadott volna megtennie. - értettem vele egyet.

- Egyszerűen fel sem fogom, hogy gondolta ezt, de tényleg! Már régóta nincsenek olyan viszonyba az anyámmal, apám alig van otthon, nekem meggyőződésem, hogy Németországban van valami csaja is, erre hazajön és csinál egy gyereket az anyámnak! - folytatta tovább indulatosan. - Amióta Krisztián elment, ő nem önmaga, nem képes az lenni, elveszítette maga fölül az irányítást. Csak a munkájával törődik, mi a családja nem is létezünk számára! Anyám nem kérhet soha semmilyen segítséget, mert ő mindig az alá a kifogás alá bújik, hogy ő keresi a pénzt, tehát a többit oldja meg anyám egyedül. Ez így megy Krisztián távozása óta. - mondta most már higgadtabban és letörtebben. - Mintha csak neki lenne kibaszott nehéz, hogy ő lelépett, mintha nekünk nem fájna a hiánya, mikor nekem a bátyám volt. Otthagyott, a példaképem eltűnt és csak a sötét mocsok maradt utána, amibe belevetettem magam, mert azt hittem, hogy ezáltal megértem őt, közelebb leszek hozzá! Apámnak pedig ebből fel sem tűnt semmi. Én voltam a rossz gyerek, aki cserben hagyta a családját, a testvéreit a nehéz időkben, nem álltam ki a húgom mellett, nem mutattam példát az öcsémnek, csak bunyóztam és csajoztam, kifordultam önmagamból. Vagy ha észrevette, akkor az még rosszabb, mert úgy tett, mintha tudatában sem lenne a tetteimmel. - a hangjában mély megtörtséget véltem felfedezni, amitől összefacsarodott a szívem. - Nem akarok ismét hátat fordítani a családomnak, nem akarom, hogy Sára is olyannak lásson, mint amilyennek Valériának és Brúnónak kellett. Nem akarom őt hátra hagyni, ahogy azt Krisztián tette velünk és nem akarom, hogy élete minden egyes percében azzal kelljen szembesüljön, hogy az apja nem akarta őt és megveti ezért. Nem ezt érdemli.

- Nát! Te nem Krisztián vagy! Sokkal jobb vagy nála, érzőszívűbb és gyengéd. Te soha nem lennél képes azt tenni a testvéreiddel, amit ő tett veled! Ők a családod, a véred, bennük ott vagy te és benned ott vannak ők! - szálltam azonnal heves tiltakozásba. - Tudod mit gondolok? - fordítottam magam felé az arcát. - És nem csak gondolom, hanem tudom! Sára szerencsés csaj, már most, hogy ilyen bátyja van, mint te. Mert tudom, hogy örökké mellette leszel, támogatni fogod és óvni fogod őt, mert te remek testvér vagy! A húgod, rohadt szerencsés, hogy te vagy neki! - fogtam meg a kezét és adtam rá egy puszit. - Én is rohadt szerencsés vagyok, hogy te vagy nekem.

- Akkor úgy tűnik, hogy mind a ketten azok vagyunk. Mert én is szerencsés vagyok, hogy te vagy nekem! - csókolt homlokon. - Kéla, remélem egy nap elmondod majd, hogy mi kísért téged éjszakánként. Azt akarom, hogy az életed és az álmaid is nyugodtak és boldogok legyenek, szeretlek! A te démonjaid, az enyémek is! Csak kérj meg rá és én segítek! - fogta két keze közé az arcom. Majdnem elolvadtam a gyengédségtől, amit irányomba mutatott. Tényleg érzőszívű, egy nagyszerű ember. Ezt egy hónappal ezelőtt sosem gondoltam volna. Talán kissé gyorsan alakultak közöttünk a dolgok, de én egy cseppet sem bánom. Nát megmentette az életemet, értelmet adott a mindennapjaimnak és megmutatta, hogy képes vagyok még szeretni.

- Egyelőre csak azt szeretném kérni, hogy csókolj meg. - súgtam az ajkaira. Gondolkodás nélkül húzott közelebb magához és vette rá magát a számra, hogy amilyen szenvedélyesen csak tud, csókoljon meg. Ott álltunk a budapesti reggeli óriási dugóban, mögöttünk már dudáltak az emberek, hogy haladhat a sor, mi csak álltunk az autóval és mindenről megfeledkezve csókoltuk egymást, mintha az életünk múlna rajta.