Ahogy végeztem Nátnál a házam előtt Sam és Zoé várakoztak. Természetesen azonnal a barátnőm nyakába ugrottam örömömben és követeltem, hogy mindent meséljenek el. Nereát teljesen figyelmen kívül hagyva mentünk fel a szobámba, ahol Zoé és Sam beavattak a részletekbe. Irtó cukik voltak, ahogy végig fogták egymás kezét, ahogy csillogó, rózsaszín ködben úszó szemekkel néztek egymásra. Annyira összeillenek! A cuki, szőkeciklon lány, akinek a külsője alatt egy vad szellem húzódik és a kimért és megfontolt srác, aki a szíve mélyén őszintén törődik az emberekkel, aki harcol a szeretteiért, akkor is, amikor azok már lemondtak mindenről. Hiszen értem is harcolt és harcol és tudom, hogy Zoéért is fog, ettől pedig kellemes megnyugvás áradt szét bennem. Egészen késő estig maradtak, így pizzát rendeltünk vacsorára.

Nekem is el kellett mesélnem, hogy mi volt Nátnál, miben egyeztünk meg. Még túl sok mindenre nem lehet alapozni, de én érzem, hogy most végre jó irányba fognak fordulni a dolgok. Érzem, hogy végre képes lesz szembe nézni a traumáival, képes lesz megnyílni nekem és hagyja majd, hogy segítsek neki. Érzem, hogy a kapcsolatunk is jó irányba fog végre terelődni. A barátaim pedig velem együtt örültek, mosolyt csalt az arcukra, hogy napok óta végre ismét felcsillant a szemem és nem sírom magam lázasra, vagy éppen hányom ki a gyomrom minden tartalmát az idegtől. Fogalmam sincs, hogyan bírok keresztül menni ezen anélkül, hogy ne használnám a pengéket. Korábban minden egyes nehéz akadálynál, sőt még a semmiségeknél is csak belevágtam a karomba és úgy éreztem, hogy minden sokkal könnyebb, ahogy a vér bugyogott ki a felhasított bőrből és húsból a kín is kiszállt belőlem. Még ha nem is végleg, de legalább abban a pillanatban szabad voltam és csak az adott pillanatra fókuszáltam, a vér szaga megnyugtatóan hatott rám.

Úgy éreztem, hogy rendben van az, hogy magamon viselem ezeket a sebeket, hegeket, mert ezek bizonyítják, hogy megérdemlek mindent, ami velem történt. Bizonyítják azt, hogy velem valami nagyon nincsen rendben és az a rengeteg rossz, amiket korábban tettem, azok mind itt vannak a karomon. Minden egyes általam elejtett gúnyos szó, mindenki, akit megbántottam, megaláztam a hegeimben olvashatóak. Most viszont nem hiányzik a vér szaga, az, hogy lekezeljem a sebeket, majd lefertőtlenítsem a pengét. A barátaim szavai nyugtatnak meg és az illatukat érezve úgy érzem, hogy tartozom valahová, hozzájuk. Ha Nát képes lesz beszélni arról, hogy mi emészti őt, akkor én is elmondom neki, hogy mennyi szörnyűséget tettem korában, hogy talán mindennek oka van, ami velem történt. Azt nem, hogy azon az estén mi történt velem, de a többit elmondom. Megérdemli, hogy tudja őket és bízom benne, hogy ezek majd nem húznak gátat kettőnk közé. Bízom abban, hogy majd ha mindketten megszabadulunk a minket nyomó súlyoktól, akkor együtt végre igazán boldogok lehetünk és nem kell visszatekintenünk, nem kell azon elmélkednünk, hogy megérdemeljük-e a másikat, megérdemeljük-e az életet.

Másnap reggel már könnyebben keltem fel, a levegő is könnyebben áramlott végig rajtam. Nem éreztem úgy, hogy Nát talán rám sem fog nézni, nem szorított már úgy a torkom. Ettől függetlenül még kicsit fura volt úgy egy társaságban lennünk, hogy nem értünk egymáshoz, hogy nem különösebben beszélgettünk. Viszont kedves volt velem, rám mosolygott, megkérdezte, hogy hogy vagyok és a szünetekben végig mellettem állt, elég közel ahhoz, hogy érezzem a meleg, homokos tengerpartra emlékeztető illatát, de nem túlságosan közel. Az egyik felem örült neki, amiért nem sietteti a dolgot és hagy időt arra, hogy mind a ketten feldolgozhassuk a dolgokat és majd, amikor készen állunk rá tiszta fejjel állhatunk egymás elé és oszthatjuk meg a lelkünk sötétségét. A másik felem azonban azért kiáltott, hogy fogjam meg a kezét, bújjak oda hozzá, csókoljam meg őt és vesszek el a karjai között, hagyjam, hadd legyek az övé a végtelenségig.

Gyorsan telt a hét. Csütörtökön volt a következő táncpróbánk, amire már Kitti is eljött, így Bencének nem kellett egyedül táncikálnia. A lépések továbbra is ugyan azok voltak, most viszont már zenére csináltuk. Mindenki egész gyorsan belejött, kivéve természetesen én. Botladoztam és nem találtam meg a ritmust, pedig a zene lágy volt és a lépések is egyszerűek voltak, könnyen össze lehetett volna olvasztani őket.

- Basszameg! – motyogtam dühödten, amikor ismét elrontottam egy lépést. Nát csak az orra alatt kuncogott. – Nem vicces! – förmedtem rá. – Mi vagyunk az egyetlenek, akiknek még mindig nem megy ez az egyszerű előre-hátra dülöngélés, mert én vagyok a világ legbénább táncosa. Elég ciki lesz, ha majd csak csoszogunk a szalagavatón. – világosítottam fel, Nát arca azonban továbbra is ragyogott, a mosolya fülig ért és egyből az a gondolat futott végig az agyamon, hogy ha kell, akkor százszor bénázok még, csak mosolyogjon így. Azt akarom, hogy örökre így mosolyogjon.

- Még bőven van időnk elsajátítani a lépéseket, ne aggódj. – búgta, miközben a karja szorosabban tekeredett körbe rajtam, ezzel egyidőben pedig közelebb is húzott magához. A vállába martam az ujjaimmal. – Gyakorolhatunk majd. – ajánlotta fel, miközben huncutság csillant fel a szemében, ahogy meglátta, hogy ettől a kis közeledésétől is vöröslök, mint a paradicsom. – Ha meg nem sikerül, hát akkor majd csak csoszogunk. – kacsintott rám. Nyeltem egy nagyot a cselekedete hatására.

- Tényleg képes lennél elmennél úgy a szalagavatóra, hogy totál bénán botladozunk majd miattam? – dünnyögtem, de Nát szeme élesen megvillant.

- Azt hittem, hogy az tiszta sor, hogy nincs olyan, amit ne tennék meg érted Doló. – felelte, mire a térdeim megroggyantak és ha Nát nem tart, biztos összecsuklom. A szemeim óriásira kerekedtek és szaggatottan tudtam csak levegőt venni.

- Azért majd inkább gyakoroljunk. – motyogtam. Nem húzódtam el, hagytam, hogy Nát olyan szorosan tartson, ami még nem gátolja egyikünket sem a mozgásban, hagytam, hogy átjárjon a belőle árasztott melegség, minden csontomat felmelegítse és megolvasszon.

A pénteki napon tudtam, hogy már nem kerülhetem tovább Kingát és muszáj leszek részt venni a beszélgetésen. Semmi kedvem nem volt hozzá. Tudtam, hogy rá fog kérdezni arra, hogy mi történt köztem és Nát között és nem akartam vele kielemezni. Így is nehéz volt megélni, feldolgozni és túllépni rajta, nem akartam már ilyen hamar feltépni a sebeket. Így is törékeny a kapcsolatunk Náttal, mind a ketten vigyázunk, hogy a lehető legóvatosabban viszonyuljunk egymáshoz, nehogy még véletlenül összetörjük ezt a kis békét magunk között. Legnagyobb meglepetésemre azonban az iskolapszichológus nem tervezett aznapra semmi komolyat, mintha megérezte volna, hogy még nem állok készen erre a beszélgetésre, helyette egy halom tesztet rakott elém és kérte, hogy töltsem ki őket. Állítása szerint Nát és Toni is kitöltötte ezeket. Leginkább a személyiségemmel, érzelmeimmel, viselkedésemmel voltak kapcsolatban a kérdések. Már jojózott a szemem, mire a végére értem. Kinga kurtán kijelentette, hogy jövőhétre kiértékeli őket és akkor majd megvitatjuk a válaszaimat, azzal utamra bocsátott.

Ekkor érkezett az üzenet Samtől, hogy azonnal induljak meg Nát házához. Egyből lesápadtam és levert a víz a gondolatra, hogy valami szörnyűség történt. Hiába kérdezgettem Samet, hogy ugyan mi történt, mondjon már valamit, ő csak annyit írt, hogy siessek. Így hát siettem. Remegett a lábam a kuplungon és elképzelni sem tudtam, hogy mi történt. Könyörgőm csak ne legyen nagy baj! Az epe a torkomba szökött és mindenféle szörnyűbbnél szörnyűbb forgatókönyvet pörgettem le a fejemben, felkészülve a legrosszabbra, ami érhet. Ahogy megérkeztem szó szerint felugrattam a feljáróra, a többiek autója is ott sorakozott. Konkrétan átugrottam a bejárat felé vezető két lépcsőfokot és az ajtót beszakítva jutottam be a házba.

- Itt vagyok! – kiáltottam, mire minden villany egyszerre kapcsolódott fel és egy halom fej ugrott elő.

- Boldog születésnapot! – harsogták a többiek, miközben tapsoltak és valaki elindított egy születésnapos zenét.

A telefonok világítottak, ahogy engem videóztak. Nem értettem mi folyik, a kezem lecsúszott a kilincsről, mellettem lógott élettelenül. A légzésem még mindig szapora volt és egyenletlen, a szívem annyira kalapált, hogy majdnem kiugrott a bordáim közül. Végig néztem rajtuk, egyesével néztem bele mindegyikük szemébe. Samébe, Zoééba, Kittiébe, Bencéébe, Valéba, Toniéba, Brúnóéba, Móniéba és végül Nátéba, akinek oldalán két kicsi gyerek állt. A testvéreim. Kíra és Keve.

- Azt hittem, hogy valami óriási baj történt! – súgtam, az állam azonban a padlót súrolta. Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni a látottakat. – Ma van a születésnapom... - realizáltam. Úristen, ma lettem hivatalosan is nagykorú, nekem pedig teljesen ki is ment a fejemből. Végtére is nem volt nagy durranás, nem kellett megjegyeznem, nem kellett foglalkoznom vele, hiszen hét évig nem ünnepeltem a születésnapomat.

- Csak nem hihetted, hogy elfelejtettük! – kacagta Valéria. A könnyeim elhomályosították a látómezőmet.

- Én elfelejtettem. – bukott ki belőlem, mire a mosoly azonnal lefagyott az arcokról. Mindenki egyszerre próbálta megemészteni a hallottakat, azt, hogy mit jelent ez számomra, hogy miért is voltam képes elfelejteni a saját születésnapomat. Nát azonnal mozdult és lépett volna felém, viszont Keve teljesen bele volt csimpaszkodva. A könnyek végig peregtek az arcomon, de képtelen voltam nem mosolyogni, amikor Nát lehajolt és a karjai közé kapta a hároméves öcsémet. – Bocsánat, most bizonyára elrontottam a hangulatot. – próbáltam törölgetni a könnyeimet. – Csak... Csak nagyon régen nem volt már példa arra... - a hangom folyamatosan elcsuklott, szörcsögve vettem a levegőt. – Azt sem tudom, mikor volt utoljára születésnapi bulim.

Utoljára akkor, amikor Lucáékkal voltam, viszont az az este sem rólam szólt, hanem csak egy újabb buli volt, egy újabb lehetőség arra, hogy mindenki kavarhasson mindenkivel és mindenki berúghasson és beszívhasson. Akkor szívtam először füvescigit, szóval az messze állt a születésnapi partitól. Köze nem volt ehhez, amit most a barátaim, a családom ide rendezett nekem. Val sietett a segítségemre egy zsebkendővel törölgette le az arcomat, hagyta, hadd fújjam ki az orromat, majd a karjai közé zárt. Mélyeket lélegezve próbáltam megnyugtatni magam, a legjobb barátnőm vadcseresznyés illata egycsapásra elűzött belőlem minden rosszat és ebbe a pillanatba zárt. Ide, velük. Miután kisírtam magam jobban szemügyre vettem a lakást, amit lufik és mindenféle konfettik díszítettek, amik leginkább szürkében, ezüstben, feketében és aranyban pompáztak. Nem volt giccses és színes, mert tudják, hogy nem szeretem. Felnevettem, ahogy Bence a nagy 18-as számú lufit a kezembe nyomta és a fejemre húzott egy születésnapos csákót. Nát hangosan felsóhajtott, ahogy meghallott nevetni, mintha eddig teljesen leszíjazta volna magát és most végre kiszabadult. Ismét rájuk pillantottam, Keve a kezében, Kíra pedig az oldalán valamit szorongatott a kis kezei között. Jól vagyok, minden rendben – üzentem a tekintetemmel. Nát mintha kiolvasta volna belőle, ugyanis aprót biccentett és egy félszeg mosoly is az arcára kúszott. Veled vagyok – olvastam most én ki az ő tekintetéből a szavakat.

- Boldog, boldog születésnapot, kívánjuk, hogy legyen még sok ilyen szép napod! – kezdték el kórusban énekelni, ahogy Móni kislisszolt a konyhából kezében egy hatalmas tortával. A szám elé kaptam a kezemet, ugyanis biztosra vettem, hogy ezt ő saját maga sütötte, állapotos létére értem robotolt a konyhában. A tetején egy 18-as gyertya, valamint egy tűzijáték díszelgett. Átvettem Mónitól a tortát, aki két puszit is nyomott az arcomra.

- Kívánj valamit! – kiáltotta Kíra, mire felnevettem. Nát gyengéden megszorította a kishúgom vállát.

- Már mindenem megvan, amiről valaha is álmodtam. – feleltem őszintén, mire Val azonnal szipogni kezdett meghatódottságában. – Azt kívánom, hogy... - ez örökké tartson, s azzal elfújtam a gyertyákat. Tapsvihar tört ki. A tortát a megterített étkezőasztal közepére tettem. – Vágjak is, eszünk? – viszont esélyem sem volt, ugyanis a barátaim már nyomták is az orrom alá az ajándékokat. Zavartan pislogva fordultam feléjük. Fogalmam sincs mikor kaptam utoljára ajándékot valakitől, ami őszintén szólt volna, amit nem csak kényszerből nyomtak a kezembe, ahogy Nerea utalta a pénzt a számlámra.

- Boldog születésnapot Éli! – nyújtotta át először Bence az ajándékát. Szorosan magához ölelt, amit természetesen viszonoztam. Remegve nyúltam bele az ajándéktáskába, amiben kisméretű könyvek lapultak. Egyesével vettem ki őket és vettem alaposan szemügyre. – Mangák, mivel tetszettek a zenék, amiket mutattam, gondoltam ismerkedj meg a képregény formájukkal is. Direkt olyanokat választottam, amik tetszhetnek neked és kezdésnek jók. – magyarázta. Ismét elnevettem magam. Mostanában tényleg egyre többet kérdezgetem Bencét a mangákról és animékről, de hogy ez feltűnt neki és vett nekem mangákat... Egy puszit nyomtam az arcára.

- Csodálatosak Bence, köszönöm! – hálálkodtam, mire ő csak rám kacsintott.

Ezután Kitti volt az, aki megajándékozott, méghozzá mindenféle hajápolási szerekkel, amiket kifejezetten az én hajtípusomra választott. Erősen ajánlotta, hogy használjam őket, mivel ő szerinte, akinek ilyen szép és egészséges haja van, annak illik is ápolnia, szóval nem mertem ellenkezni és természetesen megígértem, hogy mindegyik terméket úgy és abban a sorrendben fogom alkalmazni, ahogy azt ő tanácsolta, elvégre ért hozzá. Ezután Brúnó és Móni adták át az ajándékukat, ami nem más volt, mint egy Xbox játék, ami igencsak hasonlít a Forzához és Brúnó természetesen a lelkemre kötötte, hogy minél hamarabb próbáljam majd ki vele, mert szerinte van olyan jó, mint a Forza. A kissrácot is megpuszilgattam, ő pedig csak tűrte, hogy agyonnyomorgassam.

- Boldog születésnapot Kéla! – ugrált felém Kíra, kezében egy köteg papírral. Elé guggoltam és úgy vettem át az ajándékomat. Mindegyik lapon festmények és zsírkrétás rajzok tündököltek.

- Ezek csodaszépek Kíra! – ámuldoztam. Az utolsó rajzon három emberi alak volt.

- Ezek itt mi vagyunk, te, Keve és én! – mutogatta. Könnyekig hatódtam és egy cuppanós puszit nyomtam a kishúgom arcára.

- Ezt majd akkor kiragasztom a szobámba. – feleltem, mire a húgom arcán egy hatalmas mosoly terült el. Ekkor Nát letette a kezéből az öcsémet, aki egy apró kis dobozkával sétált felém.

- Boldog szülinapot! – felelte szeppenten. Gyengéden kivettem a kezéből a kis dobozt, ami egy kulcstartót rejtett, amire szöveg volt nyomva. Egymáshoz közel, vagy kilométerekre távol, a testvéreket a szívük köti össze, legyenek bárhol: Kéla, Kíra, Keve. Elszorult a torkom. Tudom, hogy ezt Lénárd és Elena készítették, viszont legalább annyi volt bennük, hogy nem magukhoz kötik, hanem ahhoz a két személyhez, akik mindennél fontosabbak a számomra.

- Nagyon szépen köszönöm! – ölelgettem meg szorosan az öcsémet is, aki utána úgy döntött, hogy inkább én cipeljem tovább és ne Nát. Szóval mikor Sam és Zoé álltak be a sorba, akkor csak fél kézzel tudtam funkcionálni.

Zoétól egy motivációs naplót kaptam, meg egy halom édességet, Samtől pedig egy olyan fényképezőgépet, ami a fotó elkészültekor azonnal kinyomja a képet, valamint virágot. Kérdőn pillantottam rá

- Olyan üres a szobád. A képekkel feldobhatnád. – vonta meg lazán a vállát, a borostyánszín szemei azonban a perzselő tűzre emlékeztettek. Azért üres a szobám, mert nem voltak olyan események, olyan személyek az életemben, amik apropójára fényképeket tehettem volna ki. Most viszont már vannak. És lesznek is. Sam ezt üzente némán ezzel a fényképezőgéppel. A könnyeket törölgetve vetettem bele magam a nyakába, mire ő csak kuncogva dörzsölte a gerincemet. Ekkor pedig Toni lépett elő, háta mögül egy nagy tárgyat húzott elő.

- Csak ha már úgyis arról van szó, hogy üres a szobád. – azzal átnyújtotta nekem a fehér fóliába csomagolt ajándékot, így kénytelen voltam letenni Kevét, akit most Móni vett a gondozásába. – Boldog születésnapot Kéla! – sietősen téptem le a fóliát. Egy nagy kép volt, méghozzá nem is akármilyen. Egy hatalmas fehér hold volt a vászon közepén a sötét, fekete égboltról. A telihold, amit ő fotózott, amit együtt fotóztunk még a táborban. Azon az estén volt, amikor elmesélte nekem, hogy Nát tulajdonképpen mindig is megvédett és senkinek nem engedte, hogy a hátam mögött suttogjon rólam, sem pedig azt, hogy bántsanak. És ez mind azért volt, mert az első pillanattól kezdve szerelmes volt belém, ahogy meglátott, annak ellenére, hogy elküldtem őt a francba. Azon az estén éreztem azt először, hogy valóban szerelmes vagyok belé. Toni pedig tudta, hogy mennyire fontos ez nekem. Hang nem jött ki a torkomon, ahogy a gyönyörű fotót bámultam.

- Ez gyönyörű! – suttogtam és mint valami szerencsétlennek, a könnyeim ismét eleredtek. Toni azonban csak gyengéden átkarolta a vállamat és egy puszit nyomott a fejem búbjára. – Nagyon szépen köszönöm!

Valéria egy hatalmas táskát adott át nekem, amiben mindenféle szépítőszerek voltak, a legtöbb ahhoz volt hasonló, amiket ő is alkalmazott az arcomon mostanság, valamint egy mini jägeres és tequilás üveg, annak apropójára, amikor szeptember elsején az életünk a fejünk tetejére állt és nem láttunk kiutat, csak egymásban. Utoljára maradt Nát. Minden szem rá szegeződött, ahogy nagyon, nagyon óvatosan felém lépdelt, kezében egy becsomagolt ajándékkal. A szívem a torkomban dobogott, szinte levegőt is alig kaptam, ahogy az orromba kúszott a mámorító illata, amitől megelevenedik minden sejtem.

- Nagyon boldog születésnapot Doló! – dörmögte, arcán egy halovány mosollyal. Annyira jóképű, annyira bámulatos, hogy minden ellenére ide, az ő házába szervezte meg a születésnapomat, a házba, ami annyira drága nekem. Remegő kézzel vettem át tőle a csomagot. Próbáltam szépen kicsomagolni, de az ujjaim szinte kimerevedtek, úgyhogy a végén kénytelen voltam eltépni a díszes csomagolást. Két viszonylag kisméretű könyv bukkant elő. – Az egyik spanyolul van, a másik magyarul, ha esetleg elakadnál a spanyollal. – tette hozzá. A tüdőmben bennszakadt a levegő, szúrta az oldalamat. Goethe-től volt a Faust. Magyar és spanyol nyelven. Azonnal lepörgött a fejemben a beszélgetésünk, ami akkor történt, amikor Nát megverte Andrist a táborban, mi pedig a félhomályban ültünk a szobában és vártuk a sorsunkat megpecsételő büntetést az osztályfőnökünktől, Nát nagynénjétől.

- Hallottad már Goethe egyik idézetét? – kérdezte hirtelen Nát a sötétségben.

- Nem hiszem. Melyikre gondolsz? – tápászkodtam fel az ágyból félig ülő pozícióba, hogy jobban rá tudjak nézni.

- „Nur durch Freude und Trauer erfährt eine Person etwas über sich selbst und ihr Schicksal. Sie lernt, was sie machen soll und was nicht. "– mondta el németül az idézetet, tökéletes kiejtéssel és akcentussal, amin kissé meg is lepődtem, mert úgy tudtam, hogy ő angolt tanul az iskolában, ahogy szinte mindenki. Az osztályból is csak én vagyok az egyetlen spanyolszakos. – Magyarul annyit jelent, hogy „Az ember csak az öröm és a bánat által tud meg bármit magáról és a végzetéről: megtanulja, mit kell tenni és mit kell elkerülni."

- Ez egy nagyon szép, és igaz idézet Nát. – ugyanis valóban az volt. Csupán két mondat, de mégis magába foglalta az élet teljes igazságát. - De hadd kérdezzem meg, hogy te honnan tudsz ilyeneket? – érdeklődtem kíváncsian.

- Mi az, annyira hihetetlen, hogy otthon Goethe-t olvasgatok? – kérdezett vissza nevetve, mire én csak fintorogva rávágtam, hogy igen. – Anyám németirodalom tanár. Tőle tudok ezt azt.

- Akkor németül is tudsz?

- Aha. – helyeselt, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Olvastad a Faustot?

- 14 évesen alap követelmény volt otthon. – mondta, mire belőlem kiszakadt a nevetés. – Nagyon vicces vagy Osváth! – dünnyögte, mintha megsértődött volna, viszont jól hallottam a hangja remegéséből, hogy alig bírja visszatartani a nevetését.

- Ne haragudj, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ülsz 14 évesen és olvasod a Faustot. Várj, németül kellett?

- Szerinted? Anyámék szerettek velünk igazán kicseszni. – én pedig csak még jobban nevettem.

A könnyeim egyszerűen nem akartak elapadni, ahogy a kezem között szorongattam a két könyvet, ami külső szemlélőknek nem jelentett semmit, számomra azonban mindent. Számunkra mindent. Akkor osztottunk meg életünkben először olyan dolgokat a másikkal, amikről nem mindenki tudott, Nát akkor mesélt el magáról először egy olyan dolgot, amit az iskola legnépszerűbb és leghelyesebb sráca sosem ismert volna el. Akkor fedte fel magát előttem először. Én pedig azon az estén meséltem el neki, hogy a második keresztnevem Dolóresz, a név, amin azóta is hív. Azon az estén nevettem életemben először őszintén évek óta, azon az estén voltam először boldog nyolc év után, akkor éreztem először azt, hogy számítok valakinek, számíthatok valakire. Nátra. Nát gyengéden magához vont én pedig csak csukladozva sírtam, fejemet a mellkasára hajtottam, miközben görcsösen szorítottam magamhoz a két könyvet. Nát az orrát a hajamba fúrta, a lehelete felmelegített, felperzselt. A többiek rendesek voltak és teret adtak nekünk, hátrébb húzódtak és csendben megvárták, amíg Nát és én egymásba borulunk.

- Nagyon szépen köszönöm! – szipogtam. A pólóján a könnyeim nedves foltokat hagytak.

- Nagyon szívesen! – búgta a fülembe.

Annyira elhúzódtam, hogy rá tudjak nézni, bele tudjak nézni a csodálatos tengert idéző szemeibe. Kiskoromban rendszeresen jártunk el nyaralni tengerpartokra, ahol mindig jól éreztem magam, imádtam a tengert, ahogy felkaptak a hullámok és magukkal sodortak. Aztán többet már nem mentünk én pedig úgy is voltam vele, hogy talán soha többé nem leszek olyan boldog, mint gyerekként a tengernél, soha nem fogja a sós levegő szúrni az orromat és a homok soha többé nem fogja perzselni a talpamat. Nyolc évvel később mégis visszataláltam a tengerhez, ahogy a tenger is hozzám. Nát minden tekintetben a hullámzó, olykor vad, máskor teljesen békés sós vízre emlékeztetett, a hullámok ott csillognak a tekintetében, azok a hullámok, amik gyerekként a világot jelentették nekem. Gyengéden letörölgette a könnyeimet, majd a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset.

- Tetszik? – kérdezte olyan halkan, ahogy csak tudta.

- Imádom. – feleltem ugyan olyan halkan. – Miért nem csókolsz meg? – bukott ki belőlem a kérdés. Nát szemeiben éles szikra robbant.

- Nem voltam biztos benne, hogy szabad-e. – hajolt hozzám közelebb.

- Miért ne lenne szabad? – vontam fel a szemöldökömet.

- A többiek is itt vannak és mi ketten sem tudom, pontosan hányadán állunk. – felelte zavartan. Az egyik kezét elemeltem a derekamról és a mellem fölé, a szívemre fektettem.

- Mi mindig egy oldalon állunk. Én mindig csak melletted állok, Nát. – mondtam őszintén. Nátból egy nyüszítéshez hasonló hang szakadt fel, amikor végre lejjebb hajolt és a száját az enyémre tapasztotta. Röpke csók volt, gyengéd és lágy, mégis elvesztem a pillanatban, megszűntem létezni arra a rövidke időre.

- Holnap... - döntötte a homlokát az enyémnek. – Holnap elviszlek és mindent megbeszélünk. Mindent. – ígérte meg. Bólogatva vettem tudomásul és a mellkasomat majdnem szétfeszítette a boldogság.

- Hát ez undi! – prüszkölte a húgom, mire mindannyian elnevettük magunkat.

- Nos, ha kienyelegtétek magatokat, akkor a születésnapos felvághatná tortát! – csapta össze a tenyerét Bence, mire nevetve váltunk el egymástól. Az ajándékaimat egy kupacba pakoltam, majd felvágtam a tortát, mindenki kapott egy-egy szeletet, majd körbe ültük az asztalt. Én ültem középen, köztem és Nát között ült Keve és Kíra, akiknek mi segítettünk a torta elfogyasztásában.

- Egyébként Kinga is benne volt a tervben. – közölte be Sam két falat között. A villa majdnem kiesett a kezemből, pont az, amivel épp az öcsémet etettem.

- Hogy mi? – hüledeztem.

- Ja. – kapott be egy újabb falatot a gyümölcsös tortájából. – Szerinted miért nem nyúzott ma? Megkértük, hogy ne tegye és amikor kilépsz az ajtón azonnal írjon Nátnak, így szólhattam neked, hogy gyere ide.

- Az egyébként nem volt vicces, mivel tényleg azt hittem, hogy valami nagy baj van! – fújtattam.

- Ne haragudj ránk, de csak így tudtuk megoldani, hogy igazán meglepődj. – felelte Val. Csak hitetlenkedve megráztam a fejemet.

- És ti hogy-hogy jöttetek? – kérdeztem Kírát, majd egy újabb adag falatot adtam Kevének.

- Anyuék tudták, hogy születésnapod lesz. – fecsegte. – Nát pedig egyszer csak eljött értünk, kérte apát, hogy hadd hozzon el minket a titkos születésnapodra. Először nem akarták engedni, de mi nagyon kérleltük őket, aztán Nát mesélte, hogy tényleg semmit nem tudsz, meg hogy mennyi sok szuper ajándékot fogsz kapni. Annyira izgi volt! – kérdőn pillantottam Nátra.

- Egyet értettünk abban, hogy a testvéreidnek itt a helye a születésnapodon, így elmentem értük. Ezt Lénárdékkal is sikerült megértetnem. – fogalmazott finoman a gyerekek előtt, de minden egyes ki nem mondott szavát hallottam. Nem volt vita tárgya, hogy a kistestvéreim eljöjjenek, nem azért ment oda Lénárdhoz és Elenához, hogy engedélyt kérjen. Végtére is ők voltak azok, akik akarták, hogy megismerjem a gyerekeket és részt vegyek az életükben. Tökéletesen tisztában voltam, hogy Nát mindezt felhozta, hogy milyen kimérten és kertelés nélkül beszélhetett azzal a féreggel, aki mind a hármunkat nemzette.

- Köszönöm! – tátogtam, mire ő csak rám kacsintott.

A meglepetés születésnapi partim nagyon jó hangulatban telt, miután szinte felfaltuk a Móni által elkészített isteni tortát rengeteget beszélgettünk és nevettünk, kapcsoltunk be zenét és buliztunk. Kitti neki állt és valami extrém fonatot készített Kírának, Keve pedig a fiúkkal bandázott, míg én és Brúnó kipróbáltuk az Xbox játékot. Már esteledett, amikor Nát kijelentette, hogy a gyerekeket haza kell vinnie, akik természetesen erről hallani sem akartak. Nagy erők árán tudtam csak meggyőzni őket, hogy menjenek haza és jövőhéten tényleg elmegyünk az állatkertbe, hiszen azzal még lógtam nekik. Segítettem Nátnak bekötni őket az autósülésekbe, amiket nem tudom kiknek és mire terveztek, de ennél bonyolultabb eszközt még szerintem életemben nem láttam. Brúnó és Móni is elmentek haza időközben, ugyanis Bruminak holnap reggel indulnia kell vízilabda versenyre és fontos, hogy kipihenje magát. Megígértem neki, hogy a legközelebbi versenyükre elmegyek majd.

- Nem fogok már visszajönni. – nézett rám Nát szomorúan, miután bekötötte Kevét, aki szinte már a kezében elaludt.

- Mi? – pislogtam nagyokat. – Miért? Hol fogsz aludni?

- Otthon. – jelentette ki. Most sem kellett megszólalnia ahhoz, hogy tudjam, mit szeretne. Hazamegy, ahol azóta nem járt, hogy az az otromba szombati ebéd megtörtént. Sem Mónival, sem pedig az öccsével nem töltött minőségi időt azóta.

- Beszélni fogsz vele? – kérdeztem óvatosan. Zoltánra céloztam, akivel azóta is ott lebeg közöttük a traumájuk és fájdalmuk, amit fel kell dolgozniuk. Nát élesen beszívta a levegőt, mielőtt válaszolt volna.

- Úgy terveztem. – válaszolta összeszorított fogakkal. – Sajnálom, amiért ezt most teszem meg, amikor itt lenne a helyem. Veled. – lépett közelebb hozzám és gyengéden végig simított a kézfejemen.

- Ne butáskodj! – legyintettem.

- Itt szerettem volna lenni veled, csak... Csak igazad volt. Mindvégig. Beszélnem kell vele, hogy utána mi ketten is beszélhessünk, márpedig én nagyon szeretnék végre mindent megbeszélni és rendbe hozni veled. – szakadozva fújtam ki a levegőt a tüdőmből.

- Én is azt szeretném. Mindennél jobban! – Nát egy villámgyors mozdulattal nyúlt felém, vont magához és csókolt meg. Görcsösen kapaszkodtam belé.

- Mire reggel felkelsz itt leszek. – búgta az ajkaimra, majd ismét csókban forrtunk össze. – És mindent rendbe hozunk, Doló! – ígérte meg ismét. Szétfeszített a remény.

- Rendben! – nyeldekeltem. – Szeretlek, Nát!

- Nagyon szeretlek Doló! – nyomott egy csókot a halántékomra, aztán elengedett és beült a kocsiba.

Még egyszer rám pillantott, a tekintetével még egyszer megígérte, hogy holnap... Holnap már minden rendben lesz. Hittem neki, tudtam, hogy így lesz. Tudtam, hogy képes lesz megbeszélni az apjával a történeteket, bízom benne, az erejében, a kitartásában és az elszántságában. Azzal kihajtott az utcára. Már régen eltűntek a szemem elől, amikor visszamentem a többiekhez. Megrökönyödtem, amikor megláttam az asztalra felsorakoztatott piákat.

- Hát ezek? – mutattam az üvegekre.

- Ugyan, csak nem gondoltad, hogy majd józanok leszünk, mikor betöltöd a 18-at? – nézett rám Toni úgy, mint aki maga sem hiszi, hogy én nem gondoltam erre.

- A szülinapos választ először piát. – jelentette ki Sam. Nevetve mentem az asztalhoz és markoltam fel egy üveg tequilát, mire Samből és Kittiből éljenzés tört fel, a többiekből pedig morgás.

- Most mi van, ti mondtátok, hogy az első kört én választom! – kuncogtam, ahogy a konyha felé mentem, majd kivettem a szekrényből hét felespoharat.

- A kövi kört én stoppolom! – kiáltotta el magát Valéria. Sam sietett a segítségemre, elővette a sót, illetve a citromot és amíg én mindenki poharába töltöttem az alkoholból, addig ő mindenkinek vágott egy karika citromot. Körbe adogattuk a sót is, mindenki szórt ki egy adagot a kézfejére.

- Hát Éli, isten éltessen! – emelte meg felém a poharat Sam.

- Boldog születésnapot! – kántálták a többiek is.

- Nagyon szépen köszönöm! El sem tudjátok képzelni, hogy mennyit jelent nekem ez. Ti vagytok a legjobb barátaim. – a többiek szemében megértés és öröm csillogott. – Egészségetekre! – emeltem meg én is a poharamat, azzal mindannyian egyszerre nyaltuk le a sót a kézfejünkről, hajtottuk le az alkoholt, majd nyomtuk a számba a szelet citromokat.

- Gyomorsavam lesz a citromtól. – zsörtölődött Toni, mire mindannyian felnevettünk.