Ahogy megláttam a képet a telefonom kijelzőjén tudtam, hogy mindennek vége. Egy szempillantás fog a boldog idillünk kártyavárként összeomlani, a hamvai pedig valószínűleg nem születik újjá.

- Mi a fasz ez?! - kiáltott fel Nát. Minden szem ránk szegeződött, most viszont nem azért, amiért mondjuk 5 perccel ezelőtt. Val szeme könnybe volt lábadva és kapkodta ide oda fejét teljes zavarában, Toni kétségbeesetten pillantott a legjobb barátjára, Sam és Bence lehajtott fejjel álltak, telefonjukat már mélyen a zsebükbe süllyesztve. Én pedig csak álltam ott, mint valami szerencsétlen, merev arccal és kezekkel, az ujjaim görcsösen szorították a mobilt, pedig annak képernyője már régen elsötétült.

- Nát, meg tudom magyarázni! - szólalt meg végre Toni.

- Oh, arra kurvára kíváncsi lennék! - mondta tajtékozva.

- Én... Mi... - mondta Toni, vagyis csak próbálta, de nem jött ki hang a torkán, egyszerűen elakadtak a szavak.

- Mi együtt vagyunk, együtt járunk. - szólalt meg félénken Valéria a bátyja mögül. Nát először ledermedt, majd óvatosan hátrafordult a húgához.

- Mit mondtál? - kérdezte dühtől szétfeszített hangon.

- Jól hallottad... - súgta a Fekete lány, miközben az arcáról már megállíthatatlanul folytak a könnyek.

- Ez nem lehet igaz! - nevetett fel idétlen hangon Nát, olyanon, amit még sosem hallottam tőle, ez pedig megijesztett. - Szólaljatok már meg bazdmeg! -üvöltött rájuk.

- De igaz. Minden, amit Valéria mondott, igaz. Miután hazajött, rá nemsokra mi szorosabb kapcsolatba kerültünk és... Együtt vagyunk Nát. - mondta Toni.

- És ezt mégis, hogy gondoltad, hm? - állt szembe a legjobb barátjával, vészesen közel hajolva hozzá. - Válaszolj!

- Én nem gondoltam sehogy, Nát. Nem terveztem előre semmit! Beleszerettem... - nézett bele mélyen Toni Nát szemébe.

- Te idióta! - üvöltött rá Nát olyan méreggel és gúnnyal a hangjában, ami szinte gyomorforgatóan hatott. - Kihasználtad a húgomat! - majd ezzel lendülettel fogta és akkorát taszított Tonin, hogy az a betonon vágódott hanyatt.

- Nát, ne csináld! - sikított fel Valéria.

- Fiúk, elég legyen! - szólt rájuk élesen Sam is. Bence pedig kérőn nézett rám, ugyanis Nát határozottan hajolt Toni felé és lendítette az ökölbe zárult kezét, készen állva, hogy megüsse a legjobb barátját, a testvérét, a lelkitársát...

- Fekete fejezd be! - kiáltottam el magam teli torokból, mire Nát keze megfagyott a levegőben. Szikrázó szemekkel nézte Tonit, az ökle remegett a levegőben, de lemászott róla. Val szaladt ijedten a barátja felé és segítette fel a földről. Nát egy ideig csak nézett, semmit mondó tekintettel, aztán a vonásai megkeményedtek.

- Te tudtad... - jelentette ki. Még csak rá sem kérdezett, egyszerűen az arcomra volt írva. Ott álltam vele szembe, görcsös testtartással, de nem bírtam állni a tekintetét, így leszegtem a fejem. - Aha... - nyögte ki, majd felvette a földről a táskáját és megindult a kocsija felé.

- Nát, beszéljük meg... - szóltam utána, mire ő harag és csalódott egyvelegével az arcán élesen fordult meg és nézett rám.

- Veled én nem beszélek semmit Osváth... - köpte a szavakat. - Elárultál! Én... Kurvára nem gondoltam volna, hogy ezt megteszed velem! Én soha nem szúrtalak volna így hátba! De hát persze, minden ember maga dönti el, hogy mennyire van gerince.

- Nát én nem árultalak el, csak vártam amíg ők mondják el és... - próbáltam magyarázkodni, de hiába.

- Kéla, el se kezd! - vágott üvöltve a szavamba. Az egész iskola tőlünk zengett, mindenki kővé fagyva figyelte az elmúlt percek eseményeit. - Felfordul tőletek a gyomrom, egy percnél tovább nem vagyok hajlandó itt maradni!

- Nát, kérlek próbáld meg visszafogni magad! - szólt rá most már Sam is. Én csak néztem őt, miközben könnyek peregtek le az arcomon. Az a mérhetetlen düh, harag és csalódás, ami ott tükröződött az arcán, elárult mindent. Hogy miként érzi magát, hogy mit gondol rólunk, mennyire tart minket...

- Gondolom ti is tudtátok... - jegyezte meg gúnyosan.

- Nem, nem tudtuk. De sejtettük. Csak a hülye nem látta, hogy mennyire odáig vannak egymásért. - mondta Bence.

- Szóval akkor én hülye lennék, mert nem feltételeztem, hogy a húgom összejönne a legjobb barátommal, aki szintén olyan, mintha a bátyja lenne? - szaladt fel a szemöldöke.

- Ne köss bele az élő fába is Nát, nem ezt mondtuk! - magyarázta Sam. - Csupán elég egyértelmű volt, hogy szerelmesek... Azért pedig, amiért Kéla megtartotta a titkukat, nem hibáztathatod. Ha elmondta volna, akkor is pontosan így reagáltál volna, mint most. - vett a védelmébe, mire én küldtem felé egy hálás pillantást.

- Szóval most akkor az ő pártját fogod? - kérdezte nevetve.

- Az övékét. - javította ki Sam.

- Bence? - szólt Nát most a másik barátjához, aki csak egy bólintással adta tudtára, hogy szintén azon a véleményen van, mint Sam.

- Tudjátok mit? Menjetek a francba, oda! Tökéletesen megérdemlitek egymást, ti így öten, az áruló banda! Csodálatos! - azzal hátat fordított, beült a kocsijába és elhajtott. Toni még mindig a földön ült, Valéria mellette térdelt és sírt, a fiú próbálta vigasztalni, de reménytelenül. Bence is odament hozzájuk, hogy megkérdezze, jól vannak e. Én pedig csak álltam, még mindig gyökeret eresztve, nem mozdultam, csak némán sírtam és bámultam bele a semmibe.

- Kéla... - fogta meg Sam óvatosan a karomat. - Gyere hazaviszlek.

- Toniék? - böktem ki sírva.

- Bence elviszi őket, ne aggódj! Gyere menjünk. - karolta át óvatosan a derekamat és támogatott el a kocsijáig.

Mindenki gúnyosan vigyorgott, vagy csak összesúgtak mögöttem. Legszívesebben üvöltöttem volna, de ezt az örömöt nem adhattam meg azoknak, akik Nát és az én kapcsolatom halálát olyan nagyon várták. Bár, most pontosan ez történt. Meghalt, ami közöttünk volt, soha nem fog nekem ezért megbocsátani. A húgát még a széltől is óvta, szóba sem jöhetett, hogy bárki is udvaroljon neki, mert annak Nát látta volna el a baját. Egyszerűen csak nem akarta, hogy Val sérüljön, hogy netán azon menjen át, mint Krisztián. Tudta jól, hogy a szerelem végzetes döfés lehet mindenki számára. Azzal, hogy mi egy pár lettünk, ő egy tőrt adott a kezembe, amit bármikor megforgathatok benne, akarva, vagy akaratlanul. Lolának is volt ilyen „tőre" Krisztián ellen és fordítva is, annak idején pedig mind a ketten megforgatták egymásban. Szerintem, mióta Nát és én együtt vagyunk, fél attól, hogy használni fogom ellene ezt a fegyvert, a szerelem tőrét. Az érzései irántam mégis erősebb volt a félelemnél, annál a felelménél, ami most pár perccel ezelőtt történt meg... Ettől az érzéstől akarta megvédeni a húgát és a legjobb barátját is. De arra álmában sem gondolt volna, hogy ők ketten egy pár lesznek... Elárulták őt, annak ellenére, hogy tudták, mit érez ezzel kapcsolatban, én is elárultam őt! Ebben teljesen igaza volt...

- Ne aggódj Kéla, meg fog bocsátani! Örökké nem lehet rátok emiatt mérges. - bíztatott Sam, de nekem már megszólalni sem volt erőm. Csak be akartam zuhanni az ágyamba és szarrá bőgni magam.

- Köszönöm, hogy haza hoztál... - böktem ki nagy nehezen, mikor megérkeztünk.

Meg sem vártam, hogy mondjon bármit is, kipattantam a kocsiból és beszaladtam a házba. Néma volt a lakás, a villanyok nem égtek. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót. Körbe néztem ezen az undorító helyen, amit „otthonnak" hívok, majd elüvöltöttem magam. Térdre esten a metlakin és sírva üvöltöttem bele a sötétbe. Nát egy olcsó árulónak tart, amiért ezt tettem vele... De, hogy mondhattam volna el, mikor Valéria és Toni szeretik egymást? Szerelmesek, tudom, mit éreznek, ha egymásra néznek, mert én is ezt érzem, akárhányszor csak Nátra pillantok. Akartam, hogy minél tovább tartson a kapcsolatuk, mert megérdemlik. Akárhogy tudja is meg Nát, a reakciója ugyan ez lett volna. Ekkor pedig megcsörrent a telefonom, amin egy ismeretlen szám állt. Nem is gondolkoztam, csak felvettem és idegesen beleszóltam.

- Igen, tessék?

- Kéla, te vagy az? - hallottam meg mély és rekedt hangot. Ez nem lehet igaz! Egy hatalmasat sóhajtottam, a kezeim pedig olyan szinten kezdtek el remegni, hogy megijedtem, az enyémek e egyáltalán. - Kérlek ne rakd le! A múltkori után olyan nehéz volt megszereznem a számodat!

- Most... Most nem alkalmas... - nyögtem gombóccal a torkomban.

- De később tudunk beszélni? Kérlek, muszáj beszélnünk kislányom! - mondta kétségbeesve az apám.

- Később. - feleltem ismét a sírógörcs szélén állva, majd bontottam a hívást. A telefonomat óvatosan leraktam a kőre, majd felálltam, de éreztem, hogy valami nem jó. Csak azt észleltem, hogy hirtelen kicsúszik alólam a talaj, a világ meg teljesen elsötétedik előttem. Még éreztem az éles fájdalmat, ami a fejembe hasított, utána viszont teljes képszakadás uralkodott el rajtam.