Kedves olvasók! Meghoztam az új részt, ami egy kicsit hosszúra sikeredett, remélem nem bánjátok! Továbbá szeretném a figyelmetekbe ajánlani A tűzkirálynőt, ami A jégkirálynő testvértörténete és Brúnó életét dolgozza fel. Jó olvasást kívánok nektek! 

A gyerekek elbűvölőek. Teljesen meglepett, hogy ilyen könnyen és ilyen hamar kijöttem velük. Persze, ebben Nátnak is nagy érdeme volt, nélküle biztosan nem tudtam volna még levegőt se venni a szobában. Viszont ő végig ott volt, beszélgetett és játszott a testvéreimmel, miközben biztató pillantásokat küldött felém. Kíra egy igazi vagány kiscsaj, be nem áll a szája. Egy kicsit magamra emlékeztetett, én is ilyen voltam ennyi idősen. Minden és mindenki érdekelt ezt pedig azzal kompenzáltam, hogy megállás nélkül csiviteltem, kérdezgettem. Kíra mindenét megmutatta a szobájában. Az összes létező könyvét, játékát, elújságolta, hogy már van íróasztala, ugyanis jövőre már kezdi az iskolát és már nagyon várja, mivel az óvoda számára már kissé unalmas. Azt mondjuk meg is értem. Sokkal fejlettebb a korához képest, értelmesebb és okosabb. Keve egy tündéri kisfiú. Az elején elég szégyenlősen közelített felénk, ő nem volt akkora lelkesedéssel azért, hogy mindent elújságoljon, mint a nővére, de aztán amikor Nát megkérte, hogy mutassa meg a kedvenc játékát hamar feloldódott.

Néztem őket, ezt a két kicsi gyereket, a testvéreimet. Tegnapelőtt még azt sem tudtam, hogy léteznek. Kíra életéből majdnem hat évig maradtam ki, ez majdnem annyi idő, mint azok az évek, amiket a nővérem és a bátyám nélkül kényszerültem eltölteni. A különbség azonban az, hogy ők elhagytak engem, saját akaratukból döntöttek eképp én viszont még csak azt sem tudtam, hogy Lénárd él e még, nemhogy újra nősült és összehozott még két gyereket. Elszorult a torkom, ahogy néztem őket és arra az eshetőségre gondoltam, hogy Lénárd talán őket is képes lenne elhagyni, ha a helyzet azt hozná, ha már nem lenne számára kényelmes ez a család. Vagy talán csak engem tisztelt meg ezzel a viselkedésével? Csak én nem voltam elég neki? Nem! Elég vagyok! Nát egy hónapja töretlenül küzd azért, hogy végre elég jónak tartsam magam. Nem fogom beszennyezni a törekvéseit, a szerelmét efajta gondolatokkal, pláne nem Lénárd miatt. Szívesen maradtam volna még a kicsikkel, azonban kezdett kellemetlenné válni a helyzet, amikor a férfi, aki egyszer az apám volt és az új felesége, aki anyám legjobb barátnője volt kettő percenként néztek be hozzánk. A barátaim pedig még mindig odakint vártak minket és nem szívesen várakoztattam volna tovább.

- Kéla, ígérd meg, hogy máskor is jössz majd! – kérlelt kétségbeesetten a húgom, amikor induláshoz készülődtünk. Leguggoltam elé és gyengéden a kezeim közé vettem a kerek kis arcát.

- Megígérem, hogy jövök még. Sokszor. Legközelebb elmehetnénk majd akár az állatkertbe is, mit szólsz? – fricskáztam meg az orrát.

- Az szuper lenne! – lelkesedett, majd a nyakamba vetette magát. Két kis karját szorosan fonta a nyakam köré. Könnybe lábadt szemmel öleltem meg. – Nát, te is jössz majd? – pislogott fel a barátomra, aki a vállamat szorongatta.

- Ki nem hagynám! – kacsintott Kírára, akinek a mosolya még szélesebb lett.

- Kicsikém, most már hadd menjenek. – vonta hátrébb Elena a lányát. Szaggatottan fújtam ki a levegőt. Keve csoszogott mellém.

- Én is mehetek majd az állatkertbe? – kérdezte megszeppenve. Hullámos fürtjei belelógtak a homlokába. – A kedvenc állatom a zsiráf. – mondta.

- Természetesen jöhetsz! – simítottam végig kis hátán. – A zsiráfokat én is nagyon szeretem. – súgtam, hogy csak ő hallja. A pirospozsgásos arcocskája felragyogott a kijelentésem hallatára. Még egyszer elköszöntünk a kistestvéreimtől, majd Elenára rá sem pillantva húztam magam után Nátot. Hallottam, ahogy Lénárd gyorsan szedi a lábait utánunk, de nem volt kedvem hozzá, sem a vele való társalgáshoz. Kicsörtettem az ajtón. A barátaink egy emberként kapták felénk a fejünket, Sam azonnal ott is termett mellettem.

- Kéla, beszélhetnénk? – szólt utánam Lénárd.

- Nem! – vakkantottam oda. – Majd megírom, mikor jövök legközelebb, hogy elvigyem a gyerekeket.

- Kérlek, állj meg! – kiáltott utánam határozottan. Nát egy lépéssel köztem és az apám között termett. Tekintete izzott, ahogy Lénárdot szuggerálta. Esze ágában sem volt, hogy a közelembe engedje.

- Csak beszélni szeretnék vele. – mondta feszülten Nátnak, aki erre keresztbe fonta a karjait a mellkasán.

- Azt így is megteheti. Rajtam keresztül. – megrezzentem a hangjában csendülő fagyos élre. Akkor sem volt ennyire komor és ijesztő a hangja, amikor leütötte Andrist. Aprókat lépdeltem a páromig, átkaroltam a karját, viszont még mindig mögötte voltam. Sam is szorosan ott állt mögöttünk. Lénárd hevesen szívta be és fújta ki a levegőt, miközben meredten bámult rá Nátra. Megadóan sóhajtott fel.

- A gyerekek ma nagyon örültek, hogy itt voltál. És én is, akárcsak Elena. Nagyon hiányoztál nekünk. – magyarázta.

- Bele se kezdj ebbe a hányingerkeltő beszédbe! – förmedtem rá. – Nem vagyok rá kíváncsi Lénárd!

- Én csak... - túrt bele idegesen a hajába. – El szerettem volna mondani, hogy ha megtaláltam volna a módját, hogy ne kelljen elhagynom téged, megtettem volna! Esküszöm!

- Az esküid szart sem érnek nekem! – feleltem kapásból. – Nehogy azt hidd, hogy egy percig is szívességet tettem neked azzal, hogy eljöttem ma ide. Neked, vagy Elenának. A testvéreim miatt jöttem, ennyi! Nem érdekel a magyarázkodásod, sem az érveid. Elhagytál engem, a gyerekedet! Új családot alapítottál engem pedig ott hagytál megrohadni! Szóval, nem. Nem akarom hallani, hogy mennyire sajnálod, mennyire megbántad már és hogy bocsássak meg. Nem fogok! – a hangomból tömény düh verődött vissza. Mint a kígyó mérge. - Sosem fogok. – jelentettem ki kertelés nélkül. Azzal sarkon fordultam és húztam magammal Nátot is. A többiek ott loholtak a sarkunkban.

- Éli, jól vagy? – kérdezgette Sam. Nem akartam válaszolni. El akartam tűnni innen.

- Doló, állj meg! – rántott egy mozdulattal a mellkasához Nát.

- El akarok menni innen! – szakadt ki belőlem. Sírva fúrtam az arcomat Nát mellkasába.

- Tudom szerelmem. – szorított magához szorosan.

- Kéla... - közelített meg óvatosan Val. – Semmi baj. – simított végig a hajamon, miközben még mindig Nát karjaiban szipogtam. – Rendben van, hogy sírsz. Ez most rettentő megrázó lehetett neked. – felpillantottam a barátnőmre, akinek a tekintete ontotta magából a bánatot és a tehetetlenséget. – Mi viszont itt vagyunk. Mindig itt leszünk. – egy ugrással borultam bele Valéria nyakába. – Minden rendben lesz Éli. – simogatta a hátamat a barátnőm. A barátnőm. Luca óta senkit nem hívtam így és nyilvánvaló, hogy ő sem volt az. Csak kihasznált, aztán mikor nem voltam a hasznára eldobott. Valéria viszont tényleg a barátnőm és nem azért, mert a testvére a párom, hanem mert meglátott bennem valamit, annak ellenére, hogy tudta ki vagyok mellém ült le a buszra. A gondolatra, hogy ezek az emberek mennyi mindent tettek már meg értem az elmúlt egy hónapban, csak azért, mert úgy döntöttük, hogy méltó vagyok a barátságukra még jobban rázott a sírás. Val olyan szorosan fonta körém a karjait, ahogy csak tudta. Nem tudom, milyen egy egészséges barátság fogalma, azt viszont tudom, hogy ezekért az emberekért tűzön-vízen átkelnék. Mélyen beszívtam a barátnőm illatát, olyan volt, mint a cseresznyének. – Nagyon sajnálom, hogy ezen kell keresztül menned. Nem ezt érdemled. Te viszont erős vagy, a legerősebb ember, akivel valaha találkoztunk. Téged nem törnek meg, nem hagyjuk! – jelentette ki határozottan. Remegve emeltem fel a fejemet és néztem bele a barna szemeibe. Brúnónak is ugyan ilyen színű a szeme. Val finoman kisöpörte az arcomból a csapztott hajamat.

- Köszönöm! – súgtam rekedtesen.

- Sose köszönd. Nincs mit. – vágta rá azonnal.

- Most visszamegyek és megölöm. – hallottam meg Nát hangját magunk mögül, ahogy azt is, hogy Toni fogta vissza. Össze kell szednem magam. Nem láthatnak így, nem aggódhatnak értem állandóan. Letöröltem a könnyeimet és megpördültem. Nát még mindig azon veszekedett Tonival, hogy engedje tovább.

- Nát! – tettem a kezem a vállára. Azonnal rám kapta a tekintetét. – Nincsen semmi baj. Jól vagyok. – mondtam, de erre csak olyan fejet vágott, mint aki tökéletesen tisztában van vele, hogy most akarják hülyének nézni. – Jobban vagyok. – korrigáltam. – Csak ki kellett adnom. Nyugodj meg! – fogtam két tenyerem közé az arcát. Megrándult az állkapcsa az érintésem alatt. – Nem Lénárd lesz az, aki elveszi a boldogságomat. Nem ő lesz az, aki minden jót elvesz tőlem, nem hagyom, hogy ez maga alá temessen engem.

- A földdel tenném egyenlővé azért, amiért sírsz miatta. – vicsorogta.

- Tudom. – leheltem.

- Én sem hagyom, hogy maga alá temessen. – fonta megadóan a karjait a derekam köré.

- Mertem remélni. – sóhajtottam fel, mire egy szerelmes csókot nyomott a szám sarkára. – Köszönöm mindegyikőtöknek, hogy eljöttetek. – néztem körben a barátaimon. – Nekem ez... Nélkületek képtelen lettem volna eljönni ma ide. Számomra sosem volt ismerős a barátság fogalma, mármint egy ideig azt hittem, hogy igen, de aztán rájöttem, hogy gőzöm sincs róla. – ismertem be. – Nekem sosem voltak igaz barátaim, de ti... Nos, ti azok vagytok. És remélem, hogy én is az vagyok nektek, mert ha nem, akkor ez a vallomás most elég kellemetlen szitut szül. – nevettem fel kínosan, mire a többiek is felkuncogtak.

- Ne aggódj Kéla! Te is igaz barátunk vagy. – nézett mélyen a szemembe Toni. Tudtam, mire gondol, valahogy azonnal tudtam. Arra, hogy a kapcsolatomat is kockáztattam Náttal azzal, hogy nem adtam ki őt és Valériát, mert a barátaim és a barátokat nem szúrjuk hátba.

- Naná! – kacsintott rám Bence vigyorogva.

- Milyenek voltak a gyerekek? – kérdezte félve Val.

- Tündériek, ami azt illeti. A kislány, a húgom nagyon cserfes, be nem állt a szája míg bent voltunk. Minden és mindenki érdekelte. – meséltem, mire a többiek arcán kedves mosoly suhant át.

- Valamiért téged is ilyen kisgyereknek tudlak elképzelni. – bökött oldalba Nát finoman.

- Azért, mert ilyen is voltam. – vallottam be. – Keve elég félénk volt az elején, aztán viszont hamar oldódott. Ő még kicsi, de nagyon okos kisfiú. Megígértem nekik, hogy máskor is jövök még.

- Mondtam én, hogy remek nagytesó leszel. – szólalt meg Sam is végre. Ő eddig ugyan olyan vérben forgó szemekkel állt mellettünk, mint Nát. Minden izma pattanásig volt feszülve és csak most látom, hogy kezd engedni.

- Persze, hogy az. – lehelt egy puszit Nát a homlokomra.

- Akkor szerintem tűzzünk erről a helyről. – húzta Sam egy fintorra a száját. Mind egyetértően bólintottunk.

- Sam, el tudnád vinni kicsit Dolót? Max. egy órára? Utána érte mennék. – kérte Nát. A szemeim tágra nyíltak és megkövültem.

- Persze, de miért is? – pislogott Sam ugyan olyan értetlenül, mint én.

- Igen, miért is? – tettem csípőre a kezemet.

- Meglepetés. – kacsintott rám. – Köszönöm! – hálálkodott a haverjának. – Menj haza, szedj össze ruhát, meg a holnapra szükséges dolgokat, aztán hívlak, hogy hova menjek érted. – mondta lazán.

- Nát, ilyet nem játszunk! – ágáltam tovább. – Mégis mit tervezel?

- Menj el Sammel, hamarosan megtudod. – dobott a számra egy gyors puszit, majd behajolt a kocsijába a táskámért, amit oda adott Bencének, hogy tegye be Sam autójába. – Bízol bennem, ugye? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. Ah, mindig ez a kérdés! Tudja, hogy ezzel le tud kenyerezni, mivel a válaszol teljesen egyértelmű.

- Te is tudod, hogy igen. – puffogtam. – Ez így viszont akkor sem fair! – dobbantottam dühösen.

- Ígérem tetszeni fog. – kacsintott rám, azzal Vallal és Tonival együtt bepattant a kocsiba. – Szeretlek Doló! – hajolt ki az ablakon. Tehetetlenül elmosolyodtam a kijelentésére.

- Én is szeretlek téged! – válaszoltam, mire az arcát fülig érő vigyor díszítette.

Még egyszer rám nézett, aztán a mögöttem álló Samre, némán lekommunikáltak valamit, amit nem igazán értettem, de nagyjából el tudtam képzelni, azzal elhajtott. Nem tudom Nát mit tervez, viszont nem szívesen hagyott ott, pláne nem az apámmal való találkozás után, mikor tudja, hogy elég ingatag lábakon állok és én sem szívesen nélkülöztem a társaságát. Szóval ajánlom neki, hogy tényleg tetszen az, amit eltervezett. A fiúk udvariasan megkérdezték, hogy nem e baj, ha előbb Bencét visszük haza, amire természetesen rábólintottam. Én nem sietek, tekintve, hogy fogalmam sincs, hogy hová kell készülődnöm. Bence házáig az utat rengeteg nevetés közepette tettük meg. Bencének be nem állt a szája, Sam próbálta felvenni vele a ritmust, de esélye sem volt. Tolta a dumáit és a hülyeségeit és egek annyira jól esett csak nevetni! A semmiségen, a poénokon. Gyanítom, hogy azért csinálta, hogy a lehető legminimálisabbat gondolkozzak a Lénárddal való viszontlátáson, ezért pedig igen hálás voltam. Mikor Sam leparkolt a ház előtt ők ketten lepacsiztak, majd Bence hátra hajolt hozzám és egy puszit nyomott a hajamba elköszönés gyanánt.

- Akkor mehetünk hozzád? – kérdezte Sam, mikor átpattantam mellé az anyósülésre.

- Biztos, hogy nem baj, amiért engem kell furikáznod meg szórakoztatnod, amíg őfelsége Nát azt nem mondja, hogy mehetek? – kérdeztem.

- Dehogy! – válaszolta nevetve. – Nem különösebb dolgom van már mára és szívesen vagyok veled.

- Köszönöm! – hálálkodtam, ma már sokadjára, ő viszont csak mosolyogva nyugtázta. – Te amúgy tudod, hogy Nát mégis mi a fenére készül? – faggatóztam, hátha beválik alapon...

- Nem. – felelte legnagyobb bánatomra. – Viszont tippem az van.

- Ki vele! – kiáltottam rá, mire ismét nevetni kezdett.

- Ne haragudj Éli, de Nát elevenen nyúzna meg, ha tudná, hogy esetleg kiadtam a tervét. – mondta.

- Ahj ne már! – csaptam rá a combomra. – Majd úgy fogok csinálni, mint aki nem tudott semmiről. – próbálkoztam, Sam azonban hajthatatlan volt. – Ez igazán nem szép Sámuel. – duzzogtam, ő viszont csak folyamatosan somolygott rajtam.

Sam kedvesen és türelmesen megvárt odakint a kocsiban, ugyanis felhívtam rá a figyelmét, hogy anyám minden bizonnyal itthon tartózkodik és nem szívesen tenném ki még annak is, hogy őt is elviselje a mai délután után. Körbe se pillantottam Nereat keresve, azonnal a szobámba mentem, ahol összeszedtem minden szükséges dolgot, bár még mindig elképzelésem sincs, hogy hova megyünk és mit szeretne Nát. Úgyhogy bepakoltam a táskába a holnapi napra kigondolt ruhámat, valamint a pizsamámat, a pipere cuccaimat, egy törülközőt és a fogkefémet, valamint egy telefontöltőt. A hátizsákomban kicseréltem az órarendnek megfelelően szükséges tanszereket, majd már csörtettem is vissza Samhez.

- Hová mész? – hallottam meg magam mögül Nerea hangját. Az undor rázta hideg futott végig a testemen.

- El. – feleltem, miközben visszahúztam a hátamra a táskát. – Nem mintha sok közöd lenne hozzá.

- Hogy hogy mostanában eljárkálsz itthonról? – kérdezte hirtelen. Hitetlenkedve bámultam bele a zöld szemébe.

- Ehhez sincs semmi közöd. – tudtam le ennyivel, azzal meg sem vártam, hogy mit akar még mondani vagy kérdezni, felmarkoltam a táskáimat, azzal már ott sem voltam. Sam kedvesen kinyitotta nekem a csomagtartót és elvette tőlem a táskákat, hogy betehesse a kocsiba.

- Anyukád itthon volt? – kérdezte, mikor gázt adott és elindultunk.

- Nyugodtan hivatkozhatsz rá Nereaként. – válaszoltam. – Ő nem az anyukám, sosem volt az. De igen itthon volt. Fél perc alatt sikerült is kihoznia a sodromból. – dünnyögtem, Sam azonban nem faggatott tovább erről, amiért igen hálás voltam. Nem akartam ma még Nerearól sem tudomást venni, nemhogy beszélni róla.

Tettünk egy nagy kört, azonban még mindig nem érkezett semmi Náttól, szóval megbeszéltük Sammel, hogy beülünk és megeszünk egy gyrost, mert ő tud egy helyet, ahol istenijen készítik, én pedig már ezer éve nem ettem. Nem tudtunk közvetlen az étterem előtt leparkolni, így kicsit gyalogolnunk kellett, azonban a gyros, amit kézhez kaptunk kárpótolt mindenért.

- Ez valóban mennyei! – mormogtam teli szájjal, majd egy újabb adag húst és salátát tömtem a számba. Én gyrostálat kértem, Sam pedig pitában ette.

- Én mondtam! – kuncogott az orra alatt.

- Zoét is elhozod majd? – kérdeztem hirtelen, mire Sam arcából az összes létező szín kifutott, sőt még a kezéből is majdnem kiesett az étel. Hangosan felnevettem. Sam, aki mindig laza, könnyedén veszi a dolgokat és van önbizalma, most elsápadt egy lány neve hallatán. – Tegnap nagyon rendes volt tőled, hogy hazavitted. – húztam tovább az agyát. – Ma meg ott volt reggel veletek. Csaknem elhoztad reggel a suliba?

- De igen. – motyogta szinte teljesen némám. Vigyorogva ittam bele a teámba.

- Feltűnt nekem, hogy már akkor megakadt rajta a szemed, amikor elkísért engem a teremig. – csacsogtam tovább. – Na és? Szeretnéd jobban megismerni? – kérdezősködtem.

- Igen. Szeretném. – húzta ki magát és már az arcába is tért vissza némi szín. A komolysága hallatán a vigyorom egy lágyabb mosollyá szelídült.

- Ennek örülök. – kacsintottam rá Samre. – Zoé egy nagyon kedves és vagány lány. – tettem hozzá, mire ő is elmosolyodott.

Sam nem szorult arra, hogy hosszasan udvaroljon a lányoknak, ők anélkül is megtalálták őt. Akárcsak Nát esetében, Samet sem különösebben foglalkoztatta az, hogy párkapcsolatot létesítsen valakivel és ahogy a többiek elmondták, esze ágában sem volt. Ha valamit akart egy lánytól az általában egy estére szóltak, amit mindig nyíltan és őszintén meg is fogalmazott. Az azonban, hogy Zoét furikázza, beszélget vele és szeretné megismerni tényleg arra engedtet következtetni, hogy a lány igencsak felkeltette a figyelmét. Ezek után békésen fogyasztottuk tovább az ebédünket, ami már inkább volt vacsora, miközben mindenféléről beszéltünk. Leginkább a továbbtanulásról. Elmondtam, hogy az ígéretem még mindig áll, hogy elmegyek megnézni a pszichológiaszakot a legközelebbi nyílt napokon, azonban még vannak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy jelentkezzek is e a szakra. Illetve emlékeztem az egy héttel ezelőtt lefolytatott beszélgetésünkre, amikor Sam azt mondta, hogy régészetet szeretne tanulni, a szülei viszont a jogi pályára szánnák. Végül, mivel még mindig semmi üzenet nem érkezett a barátomtól, elfogyasztottunk egy-egy desszertet is. Már besötétedett, mire végre megcsörrent a telefonom.

- Azt mondtad egy óra! – vettem fel a telefont.

- Kicsit elhúzódott, sajnálom. -mondta bűnbánóan, de biztosra veszem, hogy mindeközben vigyorog, látom magam előtt. – Merre vagy? Érted megyek.

- Sammel vagyok egy kajáldában és már felettem a fél étlapot arra várva, hogy hívj. – mondtam.

- Elviszlek. – mondta Sam, mire felvontam a szemöldökömet. – Tudom, hova kell menned. – erre csak bemutattam neki.

- Sam azt mondja, hogy elvisz, mivel ő olyan okos, hogy kitalálta, hova is akarsz vinni engem. – feleltem sértetten.

- Köszönöm Sam! – ordította bele Nát a telefonba, hogy a velem szemben ülő barátunk is hallja telefonon keresztül. – Várlak Doló! – puszilt bele a telefonba, azzal le is rakta.

- Indulhatunk? – kérdezte Sam, miközben egy tálcára pakolta mindkettőnk szennyes edényét. Bólintottam.

Sam visszavitte a tányérokat, én pedig intéztem az anyagiakat. Tekintve, hogy engem istápolt és fuvarozott az volt a minimum, hogy én állom a vacsit. Még egyszer megköszöntük a finom ételeket, majd útnak is indultunk. Én már tűkön ültem és nem tudtam, hogy legyek izgatott, vagy inkább essek kétségbe az ügyet illetőleg, hogy fogalmam sincs mit tervezett ma estére a párom.

- Hogy találtad ki, hova kell mennem? – kérdeztem rá. Sam csak gondtalanul megvonta a vállát.

- Ismerem Nátot. Azon kevesek közé tartozom, akikkel megosztott valamit abból az énjéből, akit te ismertél meg. Az igazi Nátot. Ahová viszlek... Fontos hely a számára, de ő majd biztosan elmeséli neked. Többet nem mondok, mert nem akarom lelőni a meglepetését! – bökte meg a térdemet, mire egy nagyot sóhajtva beletörődtem a sorsomba. Egy jó húsz percet biztos kocsikáztunk a kora esti forgalomban, mire megérkeztünk Budapest egy olyan részére, ahol kis kertes házak állnak végig az utcában, ahová bekanyarodtunk. Folyamatosan kapkodtam a fejemet, hátha megpillantom valahol Nátot. Sam a sötét ellenére is tökéletesen tudta, hogy melyik kapubeállóra kell felkanyarodnia, szóval ő már biztosan többször volt itt. Leállította a motort, Nát pedig ekkor lépett ki a kis kertes házból, ami előtt megálltunk. – Megjöttünk! – kacsintott rám Sam. Szorosan fontam a karjaimat a nyaka köré és öleltem meg, mintha az életem múlna rajta. Nevetve hagyta, hadd szorongassam.

- Köszönök Sam. Mindent. – pislogtam rá hálásan.

- Bármikor Éli! Na menj, biztos nagyon vár már téged. – paskolta meg a karomat. Ahogy kinyitottam a kocsiajtót szembe találtam magam Náttal.

- Szia! – köszöntem és észrevettem, hogy a hangom mintha egy csöppet remegne.

- Szia Doló! – csókolt halántékon. – Köszönöm Sam, hogy vigyáztál rá! – hajolt be a kocsi ablakán Nát.

- Csak természetes! – legyintett Sam. Nát kivette a csomagtartóból a táskáimat, majd megrökönyödve pislogott rám, hogy mégis mit raktam én ezekbe, hogy ilyen nehezek.

- Fogalmam sem volt róla, hogy kell töltenem az éjszakát, így felkészültem. – magyaráztam. Búcsút vettünk Samtől, megvártuk míg kihajt a bejáróról, mikor Nát felém fordult. – Mi ez a ház Nát? – kíváncsiskodtam, ahogy követtem fel őt a kis lépcsőn.

- A családom háza. – mesélte, majd finoman betolta az ajtót. Ami látvány elém tárult letaglózott. Egy kompletten felszerelt, modern kis lakás fogadott. Kellemesen hűs volt bent, ami nagyon jól esett, tekintve, hogy szeptember első hetében még mindig forróság uralkodott. Hatalmasokat tekintgetve bámultam a ház minden felületét, miközben levettem magamról a cipőmet. Ahogy belépünk a bejárati ajtón egy nappaliban találjuk magunkat, ahol egy hat fős asztal áll. A konyha egy pulttal volt elválasztva, ami előtt még két darab bárszék sorakozott. A konyha nem volt túl nagy, azonban a célnak tökéletesen megfelelő volt. A járólap sötétvörös volt, ami adott a helységnek egyfajta hangulatot.

- És itt nem lakik senki? – csodálkoztam.

- A nagyszüleim háza volt ez, nekik azonban túl nagy lett idővel és mivel nem igencsak messze van a belvárostól, így kezdett nekik kényelmetlenné válni, hogy mindig be kell menniük kocsival, ami a korukból kifolyólag már nem volt olyan egyszerű. Így vettek egy másik házat, ezt pedig meghagyták Krisztiánnak. – a torkomba akaratlanul is gombóc nőtt. – Felújították neki, hogy legyen hova költöznie Lolával és a babával. – Nát eddigi derűs arca enyhén lelombozódott. Odacsoszogtam hozzá, még mindig a táskáim fülét szorongatta. Finoman lefejtettem róla az ujjait és hagytam, hadd rakja le őket a földre.

- Sajnálom. – simogattam meg az arcát. Belecsókolt a tenyerembe.

- Miután ő elment a ház el lett hanyagolva én viszont nem akartam csak így itt hagyni. Szóval alkut kötöttem a nagyszüleimmel. Ha rendbe rakom és utána is figyelek az állapotára, érettségi után beköltözhetek.

- Szóval akkor ez a te házad? – hűltem el az ámulattól.

- Nos, igen. Ha tehettem volna már közvetlen a helyre pofozása után beköltöztem volna, de se a nagyszüleim se a szüleim nem akarták, hogy érettségi előtt ilyenekkel foglalkozzak. Viszont azt sikerült lemeccselnem velük, hogy néha-néha kijárhassak, akár pár napra itt is maradhassak. A buli után is ide jöttem. – szegte le a fejét. Megpusziltam az állát, hogy rám figyeljen.

- És a fiúk voltak már itt? – kíváncsiskodtam tovább.

- Szerinted kik segítettek rendbe rakni a helyet? Tavaly egy egész hónapunk ment rá. Szinte minden délután itt csöveltünk, amíg helyre nem raktuk. – mondta mosolyogva.

- Akkor ezért sejtette Sam, hogy ide kell hoznia engem. Említette, hogy fontos neked a hely, azt viszont nem mondta, miért. Most már értem. – cirógattam az arcélét. – Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem.

- Tényleg fontos nekem ez a hely. – sóhajtott egy nagyot. – Krisztián mindent eltervezett. Minden berendezés az ő érdeme itt. Ő találta ki, milyen bútorok legyenek, milyen színűek legyenek a falak, mindent.

- Nagyon ízléses a lakás. – dicsértem meg. – Cefetül tetszik ez a vörös járólap. – mutattam a helyre, ahol állok, mire Nát arcán még szélesebb lett a mosoly.

- Anya meg volt botránkozva, hogy Krisz ilyet választott, de ő nem engedett belőle. – mesélte. - A nagyszüleim felajánlották, hogy állják a költségeket, ha szeretnék változtatni pár dolgon. Én viszont mindent így szerettem volna hagyni. Az elején még azért, mert abban bíztam, hogy egy nap majd visszajön és kelleni fog neki ez a lakás. Jó nagy marha voltam, nem? – a ragyogó kék szemeiből egy pillanat alatt veszett ki a fény, amitől elszorult a torkom.

Látom magam előtt a 14 éves Nátot, aki minden este azzal feküdt le aludni, hogy a bátyja, a legjobb barátja, a támasza, a példaképe bármikor haza jöhet. Hogy csak gyászolni vonult el, de sosem vetemedne arra, hogy örökre elhagyja a családját. Azonban Krisztián nem jött haza és valószínűleg soha többé nem is fog... Teljesen átérzem a fájdalmát. Krisz nem önszántából ment el, nem teljesen, hiszen az események azt eredményezték, hogy Lola szülei elüldözték őt. Ettől független elhagyta a családját, elmenekült és tagadhatatlan, hogy ezzel próbálta megvédeni őket, a szeretteit. A tényen ettől függetlenül nem változtat, a fájdalmat nem csökkenti. Joggal érzett Nát haragot az irányába olyan sok időn át. A viharfelhők már réges-rég elvonultak a Fekete család feje fölül, Krisztián pedig bármikor visszajöhetett volna, vagy legalább felvehette volna a kapcsolatot velük. Engem is elhagytak, nyolc éve ez kísérti minden léptemet és igen, vannak már, akik rácáfoltak arra, hogy mindez nem miattam történt, nem ezt érdemeltem, ettől függetlenül az a seb nem fog teljesen begyógyulni, az is lehet, hogy sosem fog. Mindig árnyékként vetül az életünkre.

- Dehogy voltál marha! – fogtam két kezem közé az arcát. – Ez egy olyan veszteség, amit senkinek nem szabadna átélnie Nát.

- Te már csak tudod. – suttogta.

- Igen. Éppen ezért tudom azt is, hogy az, hogy meghagytad neki ezt a lakást nem volt bolondság. Ezzel gyógyítottad magad és ha ez járul hozzá a lelki békédhez, akkor teljesen rendben van. – feleltem.

- Nekem te vagy a lelki békém. – döntötte a homlokát az enyémnek. Válaszul szélesen elmosolyodtam.

- Hát ez igazán remek hír, mivel nekem meg te vagy a lelki békém. – vigyorogva vártam a csókomat, ami meg is érkezett, szenvedélyesen és szerelmesen.

- Szeretnéd megnézni a ház többi részét? – a szája szélén ott bujkált a csibész mosoly.

- Még szép! – kacsintottam rá.

Nát összefűzte az ujjainkat és elindult velem a ház másik felébe. A nappaliból jobbra nyílt egy nagyobb tér, ami két lépcsőfokkal magasabban volt a konyha szintjétől. Sötétszürke parketta díszítette itt a talajt, a falra fel volt szerelve egy hatalmas tv, körülötte több hangszóróval. A falak színe pedig a gyömbérre emlékeztettek. Egy-két absztrakt kép lógott beszögelve. A tv előtt egy nagy fekete kanapé terült el, ahová több ember is kényelmesen le tud ülni filmet nézni. Tovább a folyósón végig folytatódott a szürke parketta. Az első ajtó, ami bal kézre nyílt a főhálószobát rejtette. Elámult a szobán. Tágas volt, a padló fekete márvány mintában pompázott, a falak színe olyan volt, mint a kristálynak. A szoba közepén egy óriási, magasított franciaágy terült el, szinten fekete keretben. Az ággyal szemben a falon szinten lógott egy kisebb tv, a szoba bal felében egy beépített szekrénysor volt található, a jobb felében egy nagy, masszív íróasztal és egy bőrfotel. Az ágy mellett egy nagy ablak nézett a ház mögött húzódó kis kertre.

- Hát ez a szoba zseniális! – tátottam el a számat.

- Sejtettem, hogy tetszeni fog. – felelte Nát sejtelmesen. – Akkor ma este ebben a szobában szeretnél aludni? – kérdezte.

- Igen! – vágtam rá határozottan, mire Nát csak nevetett.

Miután kicsodáltam magam a barátom tovább rángatott a másik szobába, ami egy picit kisebb volt, mint az előző és lágyabb, visszafogottabb színekben pompázott, ezt leszámítva ugyan olyan ízlésesen és szépen volt berendezve. Nem kérdeztem rá, de úgy véltem ez lett volna majd a gyerekszoba. Szívszorító a gondolat, hogy a Fekete család ennyire készült egy kisbaba érkezésére, mindenben támogatták volna Krisztiánt és Lolát, segítettek volna a nevelésben, ráadásul Krisz annyira szerelmes volt, hogy örömmel fogadta a baba érkezését, annak ellenére, hogy még érettségi sem volt a kezében és mindannak ellenére, ami ő volt az iskolában. Mindene lett volna a család, amit megálmodott magának és Lolának. A folyosó végére érve nem volt több ajtó.

- Itt van a nagy fürdőszoba. A lakás másik végében, a konyha mögött is van egy kis mosdó. – mutogatott Nát, azzal kinyitotta nekem a fürdőt és hagyta, hadd menjek be én elsőnek.

A nappaliban és a konyhában található járólaphoz hasonló vörös csempéből volt kirakva az egész fürdő. A kád beépített volt és egyben süllyesztett, egy lépcsőn kellett fel, majd belemászni. A kezdeti ámulás elmúltával azonban észrevettem, hogy a fürdőkád tele van engedve vízzel, aminek a tetején nagy habok úszkálnak, a perem mellett pedig több illatgyertya ég. Kérdő pillantással fordultam Nát felé, aki csak vigyorogva várta, hogy leessen nekem a tantusz.

- Na szóval... - lépdelt közelebb felém, lassan, akár egy ragadozó. Még nyelni is elfelejtettem. – Mivel még nem volt rendes randink, gondoltam ki kéne találnom valamit, viszont eredetibb akartam lenni egy éttermes történetnél, így bátorkodtalak ide hozatni. – kezdett bele. – Toni és Val segített kitakarítani, de még így is eléggé elhúzódott a dolog, mert mindent tökéletesre akartam. – vallotta be. – Először az volt a fejemben, hogy valami vacsorát rittyentek, de időszűkében voltam és biztosra vettem, hogy a bélpoklos Sam elvisz majd valahová enni. Úgyhogy, – nyúlt maga mögé és elővett egy üveg vörösbort, amit fogalmam sincs, hogy varázsolt oda. – remélem a borral és a fürdővel is beéred. Meg persze velem. – mosolyodott el.

Én viszont csak meredtem rá, a kezében tartott borra, illetve a mellettünk elterülő hatalmas fürdőkádra. Megszólalni is képtelen voltam. Az első szó, az első gondolat, ami végig futott az agyamon az az volt, hogy méltatlan. Méltatlan vagyok hozzá. A szeretetére, a bizalmára. Hazug vagyok. A felét sem tudja annak, milyen életet éltem korábban. Igen, tudja, hogy az előző iskolámban népszerű voltam és egy sznob, beképzelt kis picsa, de ezek eltörpülnek mindamellett, amiket valóban tettem. Bántottam másokat, megaláztam másokat, nevettem rajtuk, amikor Luca vagy Jakab kikezdett egy náluk sokkal gyengébb diákkal. Nem tudja, hogyan jártam el tizennégy évesen olyan szórakozóhelyekre, ahová bekerülnöm se lett volna szabad, nem tudja, hogy tekergetem idegen, felnőtt férfiak karjaiban, amikor még csak egy gyerek voltam, amikor teljesen be voltam szívva. Hányinger futott végig a gyomromból a torkomba. Nem tudja, hogy mi történt velem azon az éjszakán, amikor az utolsó önbecsülésemet is elvettek tőlem, amikor az utolsó megmaradt morzsáját is porrá zúzták annak, aki voltam, annak, aki lehettem volna. Mocskos vagyok, ő pedig úgy néz rám, mintha én lennék az egyetlen fény az életben. Tönkre fogom tenni őt is, magammal fogom rántani, holott ő az, akiért a világon mindent megtennék, akiért kitépném a dobogó szívemet, a szívet, ami csakis érte dobog.

- Hé! – tette le a bort és egy lépéssel előttem termett. – Mi a baj? – nyúlt volna az arcom felé, én azonban hátráltam egyet. – Doló... - a hangja nyers volt és értetlen. A gondolataim sebzették és véresek, én magam is az vagyok. Mindenki látja, hogy milyen is vagyok valójában, előbb utóbb mindenki látni fogja. Sam, Toni, Val, Bence és Nát is. – Doló, mond el mi az?! – szólt erélyesebben, de nem lépett közelebb hozzám. Minden ízemben remegtem és éreztem, ahogy a könnyek úgy tépték a nyelőcsövemet, akár a fogó. Annyi mindent feláldozott értem, annyi mindent megtenne értem újra és újra és azt akarom, hogy megérje az áldozata, azt akarom, hogy én megérjem. Viszont, ha tudna mindarról, amiket eddig mélyen eltemettem, amikről eddig nem vettem tudomást, mert azzal áltattam, hogy mindezek nem számítanak, a múlt nem számít, akkor is így nézne rám? Akkor is úgy gondolná, hogy minden áldozatát megértem? – Ne zárj ki! – kért határozottan. – Bármi is az, mond el! Mi ketten mindennel megbirkózunk, együtt. Csak ne zárj ki. – nem akarom kizárni. Azt akarom, hogy szeressen, az örökkévalóságig. Szeretem őt. Annyira, hogy erről korábban azt hittem lehetetlen és tudom, hogy ő is ennyire szeret. Mégis, mi van akkor, ha azzal védem meg, azzal teszek neki jobbat, hogyha kizárom?

- Sajnálom én nem... - temettem a tenyerembe az arcomat és éreztem, hogy a sós váladék folyik az ujjaimra. – Nem akartam! – sírtam. – Ahj baszki, annyira gyűlölöm ezt! – csattant a hangom dühösen.

- Micsodát? – kérdezte Nát sokkal gyengédebben. A hangja sokkal közelebbről szólt, mint korábban. Biztosra veszem, ha leemelném a kezemet és kinyitnám a szememet ott állna közvetlen előttem, a mélyreható, igéző kék szemeivel, a tökéletes orrával, az íves, telt ajkát, az éles arccsontját, az erős vállait. – Mit gyűlölsz olyan nagyon? – kérdezte ismét. A tenyeremet leengedtem az arcom elől, de a szememet nem nyitottam ki. Lehajtott fejjel álltam Nát előtt, miközben a könnycseppek peregtek lefelé az arcomról a nyakamra.

- Gyűlölöm, hogy ennyire el vagyok cseszve! – a hangom lemondó volt és csalódott. – Gyűlölöm, ahogy a hangok cikáznak a fejemben, mint egy flúgosnak és azt kántálják, hogy mekkora egy csődtömeg vagyok.

- Nem vagy az. – Nát hangjába vegyült némi él, ugyanakkor még mindig lágy volt, akár a szellő.

- De igen. Te... Te voltál minden álmom. Egy álom, amiről fogalmam sem volt, hogy még mindig vágyódok utána. Folyamatosan adsz és nem, nem érdemlem meg. Nem érdemellek meg mert... - már majdnem kimondtam. Ott volt a nyelvem hegyén az igazság. Nem érdemlem meg őt, mert sosem leszek az, aki számára a tökéletes. Soha nem lehetek az.

- Nézz rám Kéla! – lépett hozzám még közelebb. Megráztam a fejem. Az egyik kezével egy villámgyors mozdulattal a csípőmre fogott és rántott magához, míg a másik kezével hátulról fogott rá a nyakamra és emelte feljebb a fejemet. A tekintete fehéren izzott. – Nem vagy csődtömeg! Harcos vagy, nem emlékszel? – pillantott le a tetoválásomra, ami most hirtelen égetni kezdte a csuklómat. – Azért választottam ezt a tetoválást, mert amikor rájöttem, hogy ki vagy valójában, amikor először szereztem tudomást arról, hogy bántod magad ez volt az első szó, ami beugrott. Harcos. Azt akarom, hogy erre mindig emlékezz, akkor is, amikor nem vagyok ott, hogy emlékeztesselek rá. – a hangja remegett és ingerült volt, sőt nem. Dühös. A bűntudat kénként öntötte el a mellkasomat. – A mai nap borzasztó megterhelő lehetett a számodra, nem vitatom. Újra látni azt az embert, aki elhagyott, boldogan, ahogy új családot épített kiborító és egek, legszívesebben az arcába léptem volna, amikor megláttam, hogy miatta sírsz. Ő egy szar alak. – a számat harapdálva vártam, hova is fog kifutni ez a diskurzus. – Nem érdemelte meg, hogy ilyen tökéletes, gyönyörű, okos, harcosszellemű, bátor, kedves, elkötelezett, törődő lánya legyen, mint te. – a szorítása enyhült a tarkómon, de még mindig határozottan egyhelyben tartott. – És elárulok valamit. – hajolt közelebb hozzám. Az ajka súrolta az enyémet, amitől azonnal megremegtem. – Az én fejemben is szólnak a hangok. Folyton ott kattognak, akárhányszor rád nézek, akárhányszor megérintelek, megcsókollak, hogy nem érdemellek meg. Sem téged, sem a szerelmedet. – szólásra nyitottam volna a számat, hogy tagadjam minden állítását, ő viszont a számra nyomta az ujját, jelezvén, hogy ne beszéljek. – Viszont nem hagyom, hogy eluralkodjanak rajtam, nem hagyom, hogy elvegyék a boldogságomat, téged tőlem. Nem könnyű, minden nap ezzel harcolok, minden nap ezek ellen próbálok cselekedni, de megteszem. Érted, értünk megteszem. Te is tedd meg értünk Doló! – kért finoman, amitől megint patakozni kezdtek a könnyeim. – Mert megérdemelsz, megérdemeljük egymást. Senki és semmi nem vehet el tőlem, még a hangok sem. – azzal mindkét orcámról lecsókolta a könnyeket.

- Sajnálom, hogy a paranoiám elvette a jókedvedet. – mondtam remegő hangon. – Csak ez... - mutattam körbe. – Gyönyörű. Nagyon köszönöm. – az ajka végre megtalálta az enyémet és tudtam, hogy ez kell nekem. Ő kell, csakis ő. A szerelmem, a támaszom, a megmentőm, a legjobb barátom.

- Hamar jókedvre deríthetsz, ha végre bemászol a kádba és hagyod, hogy körbe ugráljalak. – kacsintott rám, mire én elnevettem magam. – Bár a víz már biztosan kihűlt. – húzta el a száját. Elengedett és odalépett a kádhoz, hogy engedjen még hozzá melegvizet. – Félédes vörösbor, szereted? – nyúlt ismét az üvegért, majd meglóbálta előttem.

- Igen, tökéletes. – vigyorogtam, a könnyektől azonban még mindig homályosan láttam.

- Akkor hozok poharakat. – nyomott egy puszit az arcomra, azzal kiment a konyhába. Odasétáltam a kádhoz és elzártam a vizet, majd villámgyorsan dobáltam le magamról a ruhadarabokat, amiket aztán a szennyeskosárba tettem és másztam bele a süllyesztett kádba. Elégedetten szisszentem fel, ahogy a gőzölgő víz a bőrömet érte. A habfürdő, amit Nát a vízbe tett eukaliptuszos és bodza illatú volt. Szerintem a fél tubust beletehette, ugyanis a fejem búbjáig ellepett a hab. Kacagva vájkáltam benne. – Mit keresel a kádban? – kérdezte Nát értetlenül, amikor megjelent az ajtóban. Én szintén ugyan olyan értetlenül pislogtam rá.

- Nem azért van?

- De, de te levetkőztél úgy, hogy én nem láthattam? – nézett rám sértetten. Vártam, hogy közölje, csak viccelt, azonban amikor még mindig ugyan úgy meredt rám, hangosan robbant ki belőlem a nevetés. – Ez egyáltalán nem vicces. – dünnyögte, ahogy felém lépdelt és letette a poharakat a lépcsőre.

- Tulajdonképpen de. – rötyögtem tovább. – Csak te tudsz megsértődni azon, hogy nem láthattál fél percig meztelenül. – pöcköltem felé egy kis buborékot.

- Ha rajtam múlt volna, biztosan nem fél percig tartott volna ez az állapot. – szuggerált, miközben beleivott a borába. Bíztam benne, hogy a pirosodó arcomat beveszi annak, hogy forró a víz. – Tessék! – nyújtotta felém is a poharat. Nagyot kortyoltam az alkoholos nedűből.

- Igazán finom! – dicsértem meg.

Ezután mindenféléről beszélgettünk, én élveztem, ahogy a meleg víz kényezteti a megfáradt testemet, Nát pedig hol a vizes tincseimmel játszott, hol pedig a habot kenegette az arcomra és a nyakamra. Elmeséltem neki, hogy milyen jót kajáltunk ma Sammel és mennyire meglepett, hogy ilyen nagy érdeklődést mutat Zoé felé. Nát szerint erre még korábban sosem volt példa. Említettem neki Nereát és az irreális kérdését, ő pedig azt, hogy az apja hamarosan hazajön és mennyire nem várja. Szóba kerültek az egyetemi nyíltnapok is, amik egy-két hónap múlva esedékesek lesznek, Nát pedig már most rettentő izgatott, hogy én elmegyek a pszichológiaszakot megnézni. Még nem tudom pontosan mely' egyetemeken, de majd kitaláljuk.

- Na és te milyen szakokat fogsz megnézni? – érdeklődtem, miközben Nát a második adag boromat töltötte bele a pohárba.

- Nem tudom... Mármint jó lenne egyetemre menni, meg szeretnék is, ami azt illeti. Csak nem tudom, hogy mire kéne, mi az, ami érdekel annyira, hogy diplomát szerezzek belőle. – magyarázta.

- Mi az, amiből kiemelkedően jó voltál és vagy? – kérdeztem.

- Németből. – vágta rá kertelés nélkül. – Egész életemben a németet nyomták anyámék és az elején utáltam.

- 14 évesen én se szívesen olvastam volna a Faustot. – értettem egyet.

- Na igen. – horkant fel Nát. – Később viszont olyan természetes volt, hogy az életem része. Már nem utálom.

- Van olyan, hogy germanisztika szak. – világosítottam fel, holott valószínűleg tökéletesen tisztában van vele így is.

- Igen tudom. – sóhajtott fel. – Mindegy, majd csak lesz valami. – mondta, azzal letette a poharát. – Terveztél ma hajat mosni? – kérdezte összehúzott szemekkel.

- Igen. – válaszoltam. – Miért?

- Megmoshatom én? – kérdezte félve. A szemeim óriásira nyíltak meglepetésemben.

- Tényleg?

- Tényleg. – válaszolta.

- Legyen. – adtam be a derekamat, mire egy elégedett vigyor ült ki az arcára. – Csak mert olyan szépen kérted. – hajoltam felé egy csókra.

Nevetve vette két keze közé az arcomat. A szenvedélyes csókunk végeztével Nát felállt a kád széléről és elindult a fekete szekrényhez. Kitárta mindkét ajtaját és elkezdett kotorászni benne. Annyira kedves volt tőle ez a gesztus, ez az egész randihadművelet, amit csak nekem varázsolt ide, a házba, ami olyan sok emléket őriz a számára, megosztotta velem. Szeret engem, minden porcikámat és azt szeretné, ha a mai fos napom után ez az este kicsit elfeledtetné velem a sok stresszt és agóniát, ami ért. Sikerült neki.

- Van sampon meg balzsam, illetve Valéria tanácsára ez valami hajmaszk. Remélem te tudod, hogy kell használni, mert én nem. – pakolta le a termékeket a kád lépcsőjére.

- Tudom, hogy kell. – kuncogtam. A csap mellett található tusfejért nyúlt, én viszont a kezére tettem a kezemet, megállítva őt a cselekvésben. Kérdőn pillantott rám. – Nem tudom, te, hogy tervezted a hajmosást, viszont sokkal kényelmesebb lenne a számodra, ha nem kéne felettem görnyedned. – motyogtam, a szám szélét rágcsálva.

- Fejtsd ki kérlek. – a tekintetében élesen villant valami.

- Nos, szóval a kád elég nagy. – kezdtem bele.

- Tökéletes megállapítás Osváth. – dohogta, mire lefröcsköltem vízzel.

- Szerintem bőven elfér benne két ember. – folytattam a gondolatmenetemet. – És ha beülnél mögém, akkor nem kéne kitörnöd a hátadat, miközben mosod a hajamat.

- Van még? – kérdezte vigyorogva.

- Nincs.

- Szerintem ez volt a világ leghosszabb felkérése egy fürdéstársuláshoz. – nevetett hangosan.

- Szemét vagy! – merültem el a habokban sértődötten.

- Még nem láttál meztelenül. – mutatott rá a nyilvánvalóra, amitől azonnal elszorult a torkom.

- Nehogy azzal gyere, hogy szégyenlős vagy, mert azt úgysem veszem be. – dünnyögtem.

- Csak nem akarom siettetni. – felelte. Megforgattam a szemeimet.

- Akkor törjön ketté a derekad! – vágtam hozzá, mire öblösen felnevetett. – Most mit csinálsz? – kérdeztem duzzogva, mikor a szemem sarkából észleltem, hogy leveszi a pólóját. Az izmos felsőteste látványától azonnal elszállt minden negatív gondolatom.

- Én úgy látom, hogy két választásom van arra, hogy ne törjön ketté a derekam. – idézett engem, miközben lerúgta magáról a zokniját. – Vagy lemondok arról, hogy megmossam a hajad, amiről szó sem lehet, vagy valóban bemászok melléd a kádba. – azzal letolta magáról a farmerját is.

- Tökéletes megállapítás Fekete! – puffogtam, akárcsak ő két perccel ezelőtt. Elvigyorodott a kijelentésemre.

- Biztos vagy benne? – vonta fel még egyszer a szemöldökét.

- Úgy csinálsz, mintha valami óriási jelentőségű dologra készülnék azzal, hogy megkértelek, fürödj velem egy kádban. – támasztottam meg a karomat a kád szélén.

- Mert az is. – kontrázott.

- Tegnap este bezzeg nem voltak ekkora fenntartásaid. – feleltem. – Nem ám a végén még tényleg kiderül, hogy szégyenlős vagy. – húztam az agyát. A szeme szégyenletes volt, akár egy sötét, gyönyörű varázslat. Mélyen a szemembe nézett, mikor az utolsó ruhadarabot is letolta magáról.