Fekete Nát szemszöge:

Ezt elszúrtam! Kibaszottul elrontottam! A fejem még mindig eléggé kótyagos a sok tömény alkoholtól, amit magamba gyűrtem, de tisztában vagyok azzal, hogy mi történt most az előbb köztem és Kéla között... Hogy nagyon megbántottam, pedig egyáltalán nem érdemli meg. Olyan jól alakult a kapcsolatunk mostanában, ő és én egy pár. Álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha ekkora áldás fog érni, hogy Kéla, ez a csodálatos, gyönyörű, sérült és mégis ragyogó lány lesz a barátnőm. Aki mellett kelhetek reggelente, akit csodálhatok miközben még alszik, aki hozzám bújva alszik el, akinek a nevetése, vagy csak egy pillantása bearanyozza a napomat. Totálisan beleestem, ehhez pedig semmi kétség sem fér... Ő lett a gyenge pontom, amiről nagyon sokáig nem is tudtam, mert már azelőtt az volt, hogy komolyabbra fordultak volna a dolgok közöttünk. Az érdeklődésem valójában már akkor elkezdődött Kéla után, amikor bekerült az iskolába és visszautasított engem. De akkor még csak egy hülye kisgyerek voltam, akinek piszkálta a csőrét és az egoját, hogy van olyan lány, aki visszautasítja. Aztán mikor megtudtam, hogy önbántalmazást végez, valahogy minden értelmet nyert. Az, hogy miért ennyire zárkózott és miért ennyire közömbös. Onnantól kezdve teljesen másképp tekintettem rá. Fogalmam sincs mi történt volna, ha már akkor megfogom a kezét. Talán sokkal hamarabb egymásra találtunk volna és hála egymásnak, mostanra mindkettőnk élete egyenesben lenne. Együtt lettünk volna már korábban is, mostanra pedig tervezgetnénk a közös jövőnket. De az is lehet, hogy ellökött volna maga mellől, vagy nem működött volna az egész, hiszen akkor még annyira különböző személyiségek voltunk. Valószínű nem mondtam volna le a hírnévről, a vele járó menőséggel, amiből Doló nem kért volna, így a kapcsolatunk akár hamar zátonyra is futhatott volna. Bevallom őszintén nem érdekelt, hogy mi lehetett volna, mert amikor összejöttünk, attól a reggeltől fogva senkire és semmire nem vágytam csak rá. Beértem volna, ha kiraknak minket egy lakatlan szigeten, ahol nincs semmi csak mi ketten, örökké. Igen, nyálasan hangzik, főleg tőlem. Soha nem bókoltam a lányoknak, legalábbis nem így. Soha nem törekedtem arra, hogy többnek lássanak, nem csak annak, aki az iskolában vagyok. Megadták amire vágytam, nekem pedig nem kellett több. Egészen addig, amíg Kélával ki nem takarítottuk azt az öltözőt. Soha nem voltam ennyire kiegyensúlyozott, de amióta ő az életem része, önmagam lehetek. Lehetőséget kaptam arra, hogy az ő gyógyulását elősegítve én is magam mögött hagyhassam a sérelmeit. A múltam fájdalmas pontjait, mindent. Új életet kezdjek vele, csak ez lebegett a szemem előtt. Jó akartam, jó akarok lenni hozzá, mert ő ezt érdemli. Annyian bántották és akárhányszor eszembe jut, legszívesebben felkeresném az összes barmot és beverném a fejüket, amiért akár egy könnycseppet is ejtett miattuk az én vörös angyalom...

Soha nem akartam, hogy a múltam kettőnk közé álljon, most mégis ez történt. Igaza volt, rohadt önző vagyok. Senkire nem gondoltam csak magamra, arra, hogy nekem mi lenne a jó, a többieket pedig leszartam. Nem érdekelt, hogy Kéla mennyire aggódhat miattam, mennyire kétségbe lehet esve amiért nem talál és mindenféle szörnyűségek fordulnak meg a fejében, pedig tudtam. Csak egyszerűbb volt ülni egy kicseszett kocsmában és leinni magam. Tudom, hogy hülyén hangzik, de tényleg nem akartam, hogy Doló belekeveredjen a szarságaimba, nem így. Nem érdemlem meg, hogy kihúzzon a csávából. Ki kellett volna rúgniuk az iskolából, igazán megérdemeltem volna az elmúlt évek alatt, mert sosem okulok. Vállalnom kellett volna a következményeket, a szüleim óriásit csalódtak volna bennem és valószínűleg végleg lemondtak volna arról, hogy más leszek, mint Krisztián. Mindig bizonyítani akartam, hogy igenis képes vagyok rá, hogy ne térjek arra az útra, amire ő tért. Főleg miután Val elment otthonról, a szüleim bár nem mondták ki, tudtam, hogy csak is én tehetek róla, amiért nem akar ide iskolába járni. Én is tudtam. Mégsem voltam képes a változásra, még a családomért sem. Ha tükörbe néztem, csak az unokatestvéremet láttam és az ő szarjait, amiken én is keresztül megyek. Egy szerencsétlen baleknak éreztem magam, de ennek ellenére mindig a könnyebb utat választottam. Nem volt húzóerőm, támpontom, célom, okom, hogy más legyek. De Kéla smaragdzöld szemei bevésődtek az agyamba, a szemeim előtt lebegett, ahogy rám nézett én pedig el akartam veszni azokban a szemekben. Ő volt az okom, hogy összeszedjem magam és jobb legyek. Most mégis elrontottam, mert bődületesen meg akartam óvni előtte azt a képet, hogy én nem török össze. De szétcsúsztam, amit neki kellett helyre hoznia, mert én képtelen voltam rá. Ezért pedig átkozom magam. Annyiszor áldozta fel már magát másokért, nem akartam, hogy miattam is keljen. Én csak azt akarom, hogy minden tökéletes legyen köztem és közte és ezzel rontok el mindent.

Hirtelen felindulásból nyúltam a telefonomért és léptem be a facebookra. A keresőbe beütöttem a személy nevét, majd rányomtam az üzenet küldés lehetőségre. Gyors pötyögtem, köszönés minden nélkül. Csak annyit, hogy beszélnünk kell. Tudtam, hogy tudja hol vagyok, ezért nem is írtam meg, milyen címre jöjjön. Nem telt bele két percbe, jött a válasz, hogy máris indul. A kapu melletti padon várakoztam. Leültem és folyamatosan figyeltem, hogy mikor bukkan fel az a valaki, akire vártam. Igazából sokkal hamarabb megtörtént, mint amire számítottam. Egy kocsi hajtott a kapu felé az erdei úton, ami a tábor fele visz. Gondosan leparkolt, majd kiszállt a menő, fehér autójából, most viszont nem nézett ki olyan „hivatalosan", mint korábban. Egy egyszerű edző nadrágot és sportcipőt viselt egy fekete pólóval. Nem volt rajta smink, ami eszembe juttatta a régi időket. A haja egy copfban ékeskedett a feje tetején, most sokkal jobban hasonlított arra, akit ismertem.

- Kösz, hogy eljöttél. – mondtam komoran. – Viszont attól tartok, hogy nem fogsz tudni bejönni. Bocs, kicsit részeg vagyok még. – magyaráztam. Ő viszont csak kedvesen elmosolyodott és meglóbálta a kezében lévő kulcscsomót.

- Van kulcsom. – mondta, azzal már nyitotta is a kapu zárját. Nem szóltam semmit, csak vissza ültem a padra és megvártam, amíg ő is letelepszik mellém. – Szóval ittál? – kérdezte Lola. Nem éreztem a hangjában sem megvetést, vagy akár sértést, egyszerűen csak rákérdezett.

- Ja, aha. De már aránylag kijózanodtam. Volt egy kisebb balhé a csajommal, szóval már magamnál vagyok. – feleltem szomorúan.

- A vörös hajú lány az étkezőből, ugye? – pillantott rám. – Nagyon védelmezően nézett téged, amikor ott voltam.

- Igen, nos elég érdekesen indult a kapcsolatunk, de a lényeg, hogy csak én vagyok neki...

- És ő is nagyon sokat jelent neked. – fejezte be helyettem a mondatot, én pedig csak bólintottam. – Azon vesztetek össze, hogy ittál? – faggatózott, mire már pont rá szóltam volna, hogy ehhez semmi köze és inkább kussoljon, ne csináljon úgy, mintha érdekelné a sorsom, hiszen elárulta a családomat, de aztán realizáltam magamban, hogy én hívtam ide őt és már bőven este van, ő mégis egy szó nélkül jött. Szóval ezt a megjegyzést most inkább lenyelem.

- Nem. Azon, hogy kihúzott a slamasztikából, én viszont úgy háláltam meg neki, hogy leordítottam a fejét, mert nem kértem a segítségéből. – mondtam el röviden és tömören a veszekedésünket.

- Azért haragudtál rá, mert megoldott helyetted egy kényes ügyet? Nem inkább megköszönnöd kellett volna? – istenem, ennyire nem érti a dolgot, vagy csak teszi a fejét, hogy minél előbb megszabaduljon tőlem? Ha ennyire nem akar beszélni velem, mi a szarnak jött ide?

- Nem, hanem mert szétcsúszva látott. Esetlennek és tehetetlennek, aki helyett meg kell oldani a kényes ügyet, ahogy te mondtad. – válaszoltam erélyesebben.

- Szóval akkor te magadra haragszol. – jelentette ki az egyértelműt, de én inkább nem válaszoltam rá semmit, csak bámultam előre. – Azért, mert azt hiszed, hogy így kisebb lettél a szemében, hogy így már nem fogsz kelleni neki? – kérdezte sejtelmesen.

- Nem! Én csak... - hebegtem, de valójában pontosan igaza volt. Ettől rettegtem. Hogy ha egyszer képtelen leszek a cselekvésre rájön, hogy mekkora balfék vagyok. – De igen, lehet. – motyogtam az orrom alatt.

- Én nem ismerem a lányt, Nát. De láttam, hogy nézett rád az étkezőben. Mindent megtett volna, hogy ne legyél szomorú, hogy ne keljen ismét csalódnod... Mindenkinek vannak szar napjai és elismerem, hogy a te szar napod okozója én voltam. – húzta el kelletlenül a száját. – De egy valamit megtanultam a párkapcsolatokból, mégpedig azt, hogy nem számít mennyire mélyen van az ember, mert a másik fele ott van mellette és ketten együtt megoldják. Ez pedig teljesen normális és természetes, hiszen, ha szeretsz valakit, a gondokkal együtt szereted.

- Mi még nem... Szóval, mi még nem mondtuk egymásnak AZT a szót. – habogtam zavaromban. Jesszus, de gáz vagyok!

- Miért nem? – vonta fel érdeklődve a szemöldökét.

- Mert még csak kicsivel több, mint két hete járunk. Mindkettőnknek elég szar múltja van az emberekkel, neki sokkal rosszabb, mint nekem... Annyian elárulták és hátba szúrták, én pedig nem akarom elsietni. Azt akarom, hogy működjen ez az egész, vele. Mert csak ő az, aki képes visszafogni a rossz oldalamat. Egész délután rohangált utánam a városban, én pedig így háláltam meg neki. – temettem az arcomat a tenyereim közé.

- Senki sem tökéletes. Egy párkapcsolat éppen a hibáktól olyan egyedi és csodálatos. Minden hibát helyre lehet hozni. Ha elmondod neki, amit nekem, biztosan meg fogja érteni. – tette óvatosan a kezét a vállamra. Magam sem tudom miért, de nem húzódtam el, csak rá mosolyogtam. Örültem, hogy itt volt. A múlt és minden rossz ellenére, szinte olyan volt, mintha soha semmi nem történt volna és négy éve ülnénk így. Csak egy valaki hiányzott mellőlünk, de őt már soha, egyikünk sem fogja látni. – Szereted őt? – kérdezte hirtelen, én viszont nem válaszoltam egyből. Valahogy úgy gondolom, ha kimondom, ha bevallom akkor onnantól nincs visszaút. – Nem kell túlagyalni. Hidd el, eleget okoltam abból, hogy azt hittem, ettől a szótól lesz a kapcsolat igazi. – nevette el magát, de ez nem örömteli nevetés volt, inkább lemondó és szomorú. – A tettektől lesz a kapcsolat kapcsolat. Ha kimutatod neki, hogy mit érzel. A szavak igazából totál üresek.

- Szeretem. Tényleg szeretem. – feleltem őszintén.

- Akkor menj és beszélj vele. – kacsintott rám. – Nem akartam felhozni Krisztiánt, de tudnod kell, hogy nem vagy olyan, mint ő. Szerettem, mindennél jobban szerettem őt és ez sose fog változni. Ha most visszajönne és megkérne, hogy legyek vele, gondolkodás nélkül igent mondanék. Annak ellenére, hogy már mennyasszony vagyok. Az örök szerelme mindig ugyan az marad az embernek. Ő tényleg csodálatos volt. Nem olyan, amilyennek az iskola ismerte, amilyennek leírták őt. Én láthattam az igazi oldalát, ezért mindig hálás leszek a sorsnak. De valami mindig beárnyékolta a boldogságát. Valami sötét, amit sosem értettem és most már annyira bánom, hogy nem tudtam segíteni rajta. – gyűltek könnyek a szemébe. – De benned nincs meg az a sötétség, ami benne volt. Ne gondold hát azt, hogy arra a sorsa vagy ítélve, amire ő.

- Én nem haragszom rád, Lola. Azt hiszem, már nagyon rég óta nem. – feleltem, mire belőlek kitört a sírás. Felálltam és óvatosan átöleltem. Azt hiszem, ha Krisztián most látna minket, büszke lenne mind a kettőnkre.

- Soha nem akartam elárulni őt, titeket... Csak így hozta az élet. – sírt a pólómba.

- Tudom. – mondtam megértően.

- Örülök, hogy tudtunk beszélni. – távolodott el tőlem. – Remélem egy nap Vallal, Brúnóval és a szüleiddel is fogok tudni. – indult a kapu irányába. Nem válaszoltam semmit, mert fogalmam sincs, hogy Val valaha is képes lenne megbocsátani Lolának. A szüleim valószínűleg már nem neheztelnek rá, de azt, hogy a múltról beszélgessenek vele, biztosan nem viselnék el. Brúnó pedig még kicsi volt, mikor ez történt, az ő szemében Lola egy ellenség, akit soha nem felejt el. – Te beszéltél vele azóta? – fordult vissza hirtelen.

- Nem. Nem találtam meg sehol. Még csak látni sem láttam azóta. – szegtem le a fejemet. – Hát te? – kérdeztem vissza, mire ő csak nemlegesen megrázta a fejét. – Valószínleg így van jól.

- Légy jó Nát. Ne szalaszd el a lányt. – szólt még egyszer utoljára, azzal kilépett a kapun és elhajtott az autójával.